8.

Itt a kövi, remélem, erre már több kommentet kapok, hogy kinek tetszik és kinek nem! Előre csak annyit mondok, hogy a bonyodalmak tovább folytatódnak! Jó olvasást!

Mikor magamhoz tértem, először fogalmam se volt, hogy mégis hogyan kerülök a kocsiba és legfőbbképp, hogy miért. Zavartan konstatáltam, hogy fekszem, és rendkívül melegem van. Az agyamban a gondolatok versenyt kergetőztek egymással, a gyomrom szörnyen kavargott, ráadásul úgy éreztem magam, mintha hetek óta nem hunytam volna le a szemem. Nagyot ásítottam, miközben kinyitottam szemeim, majd ahogy észrevettem, hogy bizony Paul lábán tehénkedem, felpattantam és – már amennyire a kocsi méretei megengedték – kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim.

Az emlékek olyan hirtelen tértek vissza az elmémbe, mintha fejbekólintottak volna és bár tudtam, hogy valamiféle magyarázattal kell majd szolgálnom állapotom végett, képtelen voltam elmondani az igazságot, nem éreztem még annyira erősnek a kapcsolatunk, hogy ez kitudódjon. És nem azért, mert nem bíztam benne, hisz a legelső naptól kezdve tudtam, hogy az életét áldozná értem, s hogy ez fordítva is így van. Egyszerűen szégyelltem magam, féltem, ha megtudná, hogy igazából, milyen szörnyeteg lakozik bennem, akivel minden egyes nap harcolnom kell, elhagyna. Azonkívül, ha elmondtam volna, ahhoz, hogy teljes egészében megértse a történéseket, nem csak az estét kellett volna elmondanom, hanem vissza kellett volna kalauzolnom a múltba, abba a távoli, puritán világba, ahol ez az egész elkezdődött és ezt végképp nem akartam. Eszem ágában sem volt, még több embert belekeverni ebbe az ügybe.

- Jól vagy cica? – kérdezte Paul, megsimogatva arcom. Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen hazudnom neki, de nem tudtam már kiutat találni. Egyszerűen nem tehettem meg vele, hogy még inkább belekeverem abba az iszonyatba, ami az anyai-ágon lévő családom és ezzel együtt engem is övez.

- Igen… csak a fejem fáj pöppet! – motyogtam tétován, mire az anyósölésen dekkoló csajszi, ezt meghallva nyomban hátrafordult.

- Én tudtam, hogy még ma szükséged lesz arra a gyógyszerre, beütött a koktél, vagy mi? – kérdezte csámcsogva, és máris kutatni kezdett a tatyijában a pirulák után. 

- Köszi Chanelle, de nem kell gyógyszer! Ez csak egy kis fejfájás és különben is ittam! – oltottam le, mielőtt még a kezembe nyomta volna a bogyókat. Láttam, hogy csalódottság és enyhe sértettség suhan át az arcán, kemény hangom miatt.

- Én csak segíteni akartam! – motyogta lehangolva, mire megesett rajta a szívem.

- Bocsánat… nem akartam bunkó lenni! – mondtam neki, mire ugyan rám mosolygott, de láttam, hogy bántja a dolog.

Nyűgösen néztem ki az ablakon, azonban mivel a sötétnek köszönhetően fogalmam sem volt hol járhatunk, csak sóhajtottam egyet, majd Paulhoz bújtam, aki átkarolta a vállam.

- Nem akarom, hogy azt hidd, hogy cseszegetlek… De mikor rád találtam az erkélyen... Én komolyan azt hittem, hogy haldokolsz… - suttogta elfúló hangon a fülembe, mire iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak neki, de azzal védhetem meg csak ettől az egésztől, ha hazudok neki. – Mi történt? – tette fel a kérdést, amitől iszonyatos bűntudat mart a szívembe.

- Csak… pánikrohamom volt. Még kiskoromban kezdődött, azt hittem, hogy már sikerült túljutnom rajta, de úgy látszik tévedtem. – motyogtam a féligazságot és undorodtam saját magamtól, amiért volt szívem hazudni, annak az embernek, akit teljes szívemből szeretek.

- Nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen, mert nagyon megijesztettél! Én… beleőrülnék, ha történne veled valami! – vallotta be, még inkább mélyítve a sebeket a szívemen.

- Sajnálom! – kértem bocsánatot, mire értetlenkedve nézett rám.

- Mégis miért kérsz bocsánatot? Hisz nem tehetsz róla! – felelte, mire csak sóhajtottam egyet, majd még inkább hozzábújtam. Tudtam, ha ez az eset megismétlődik, kénytelen leszek elmenni innen és itt hagyni őt, és a srácokat. Már akkor tudtam, hogy hihetetlenül fog fájni, de nem tehettem mást, hisz ki tudja, hogy megint mikor érzem magam veszélyben, vagy leszek ideges és akkor a mágiám megint felágaskodik, és rám telepedve meghozza a döntéseket helyettem, s amitől a leginkább féltem, hogy ebben az állapotban bántani fogom a szertetteimet.         

Csendesen telt el a hazaút, úgy látszott mindenki elfáradt, vagy csak nem volt kedvük beszélgetni. Mivel Paul kocsijával voltunk és Embry vezetett, kiraktuk őket egy utcával feljebb, majd leparkoltunk előttünk. Egy ideig még némán néztem a feketén ásító házat, nem volt merszem megkérdezni, amit már régóta akartam.

Nagy levegőt vettem, majd Paul felé fordultam, aki halvány mosollyal nézett.

- Szeretném, ha velem aludnál! – böktem ki végül, rászegezve tekintetem. – Persze csak, ha te is szeretnéd! – egészítettem ki mondandóm, s tétova mosolyt villantottam, mire láttam, hogy félmosolya vigyorrá szélesedik.

- Örömmel! – vágta rá, mire megkönnyebbülve fellélegeztem és kiszállva már azért cseszegettem saját magam, hogy mégis miért féltem ettől az egyszerű kérdéstől.

Mikor elindultunk a buliba, még fogalmam sem volt, hogy ennyire mozgalmas éjszakám lesz, ahogy azt se tudtam, hogy a végén, a szerelmem karjaiban ér az álom. Ám úgy éreztem, hogy ezek után képtelen lennék egyedül maradni, hogy akkor teljesen összeomlanék.

Belopakodtunk a házba és mivel villanyt nem akartam kapcsolni, jó párszor majdnem esés lett a vége, Paul azonban időben mindig elkapott, így szerencsésen feljutottunk szobámba. Kezdtem kicsit berezelni, mert igaz, hogy volt már nálam, nem is egyszer, de azért az, hogy végre itt alszik, teljesen más dolog. Igaz, hogy szeretkezésről szó sem volt, s őszintén megmondom hiába kívántam őrülten, most a legkevésbé se voltam olyan hangulatban.

Összeszedtem a neszeszerem és a pizsim, majd tétován rá pillantottam, aki az ágyon üldögélt és biztató mosoly villantott rám.

- Mindjárt jövök! – közöltem, amitől tök hülyének éreztem magam.

- Oké! – válaszolta, mire nyomban sarkon fordultam és kisorjáztam az ajtón, egyenesen a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, lemostam a sminkem, majd fogat mostam, végül pedig felvettem a trikó – franciabugyi kombó pizsimet.

Visszaslattyogva láttam, hogy Paul már megágyazott, és éppen a tévét lesi. Becsuktam az ajtót, majd felmászva az ágyra, hozzábújtam, mire kikapcsolta azt. Iszonyatosan fáradt voltam, a szemeim szinte égtek az álmosságtól és egy hatalmas ásítás is kicsúszott a számon, mire Paul elkuncogta magát, azonban tudtam, hogy ő is ugyanolyan fáradt, ha nem fáradtabb, mint én.

- Szörnyen aggódtam ma érted! – szólalt meg, miközben a hátam simogatta. – Ígérd meg, hogy többet nem szaladsz el csak úgy! – nézett rám és a kevéske fényben is tisztán láttam a féltést a szemében.

- Ígérem! – mondtam és most úgyis gondoltam. Ostobaság volt, durcás kisgyerek módjára elfutnom, biztosra vettem, ha nem teszem meg, akkor semmi baj nem történt volna.

Imádott arcát kezdtem el fürkészni és mintha tépelődést véltem volna felfedezni benne, végül nagy levegőt vett.

- Szeretlek! – vallotta be, mire akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Igaz, hogy egyszer már hallottam tőle, de félő volt, hogy akkor csak túlfűtött érzelmi állapota idézte elő, hisz azóta igyekeztünk úgy viselkedni, mint egy hétköznapi pár, hétköznapi gondokkal, például a bátyámmal, aki még mindig elég harapós volt Paullal szemben.

- Én is szeretlek! – feleltem mosolyogva, amit viszonzott is, majd édes csókot nyomott ajkaimra.

Hitetlenkedve gondoltam rá, hogy ma este majdnem megöltem egy embert, csak azért, mert hagytam, hogy az erőm, maga alá gyűrjön. Nagyot szusszantottam, s végül úgy döntöttem, elég lesz, ha emiatt, majd másnap fáj a fejem, most kiélvezem, amint ennek a félistennek a karjai között alhatom.

Épp a másik oldalamra fordultam és épp aludtam volna vissza, mikor meghallottam. Valaki olyan erővel trappolt fel a lépcsőn, hogy szerintem még a falak is beleremegtek. A lépések kezdtek egyre hangosabban zúgni, majd pár másodperc múlva kivágódott az ajtó, én pedig értetlenül meredtem a küszöbön álló, remegő bátyámra.

- Mégis mi a jó francot művelsz, ha szabad tudnom? – förmedtem rá, mire csak az ágy végéhez csörtetett.

- Ez meg mit keres itt? – mutatott az időközben felébredt srácra, aki kábán pislogva figyelte tesóm.

- Ez nálam aludt! – válaszoltam hasonló hangnemben.

- Igazán? – kérdezett vissza dühösen és szinte láttam, ahogy agyában a fogaskerekek nyomban mozgásba lendülnek, s férfiúi eszének köszönhetően, egyből a legrosszabbra gondol. – Megöllek! – sziszegte Paulnak, majd nyomban felé is lendült volna, én azonban közéjük ugrottam.

- Bolond vagy? – rivalltam rá, ő azonban ingerülten arrébb taszigált. – Hagyjál már minket békén! – kiáltottam rá, amikor a srác nyaka felé nyúlt.

- Hogy voltál képes? – fortyogta Paul arcába bámulva. – Ráadásul úgy, hogy itthon voltunk… Megöllek! – ordibált az indulattól egyre vörösödő fejjel.

- Héé haver! Legalább végig hallgatnál? – kérdezte Paul, Sam azonban kiráncigálta az ágyból és a nyakánál fogva a falnak lökte.

- Te tényleg nem vagy normális Sam! Engedd már el! – szinte már sikítoztam, hogy végre állítsa le magát és mellé állva próbáltam lefejteni karját a srácról.

Azok farkas szemet nézve, elszántan bámulták egymást, miközben egyre nagyobb remegéshullámok futottak végig rajtuk. Nem akartam, hogy összeverekedjenek, azonban mivel láthatólag senki se figyelt rám, elővettem az utolsó lehetőségem. Újból kinyitottam a mentális pajzsot az elmémben, ezúttal sokkal lassabban, mint tegnap, majd hagytam, hogy a mágia elöntsön, épp csak annyira, hogy még kordában tarthattam.

- Engedd el! – mennydörögtem rá, mivel azonban továbbra se engedelmeskedett, megfogtam kezeit és lefejtettem Paul nyakáról.

Igaz, hogy a farkasok rendkívüli fizikummal rendelkeznek, azért a boszorkányokat se kell félteni, főleg azokat nem, akik tudják használni az erejük.

- Ereszd el vagy eltöröm a kezed! – fenyegetőztem, s figyelmeztetően megszorítottam kezét, mire a csuklója roppant egyet.

Végre engedelmeskedett, így én is elengedtem a kezét, majd csak néztünk egymásra. A hitetlenkedéstől a szemében, hogy képes lennék bántani, iszonyúan elszégyelltem magam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, hisz mióta idejöttem tapasztalhattam már eleget, hogy a farkasfiúk minden kis konfliktust így oldanak meg. Még ha csak azon is vesztek össze, hogy egyikük megette az utolsó hamburgert is verekedés volt a vége.

Sajnos azonban túlkésőn jutott eszembe, hogy talán ha hagytam volna, hogy kiverekedjék magukat, utána már újból legjobb barátok lennének. Azonban túlontúl védelmező típus voltam mindig is és forrófejű, ráadásul ezzel a kirohanásommal még azt is elértem, hogy magyarázkodhassam is.

Bosszús sóhajt hallattam, majd a szekrényből kikaptam az első kezembe kerülő rövidgatyát, melltartót és pólót, aztán a fürdőbe vonultam. Megmosakodtam, fogat mostam, majd felöltöztem. Visszamenve a szobámba, szerencsére már senki nem tartózkodott ott, így fogtam az iPod-om, egy kisebb táskába pedig beledobtam a tárcám, a dugi doboz cigim, egy csomag zsebit, és a vázlatfüzetem, a cerkákkal egyetemben. Úgy döntöttem most a sarum helyett, a tornacipőm választom, így felhúztam egy zoknit, majd azt is felvettem és a táskát átvetve vállamon futottam le a lépcsőn.

A többiek épp reggeliztek, én azonban olyan szinten vágytam a magányra jelen pillanatban, hogy egy gyors köszönés után már ki is viharzottam a házból, cseppet se törődve a ténnyel, hogy utánam kiabálnak. Meglepődve vettem észre, hogy a hetek óta hiányolt napfény végre ki tudott bújni a felhők mögül, a forró szél pedig elkergette őket és csak egy-két bárányfelhőt hagyott az égen. Felkaptam a napszemcsim, majd az iPodom előhalászva a táskából dugtam a füleseket a fülembe és Eminem albumát elindítva kezdtem gyors léptekkel haladni célom felé.

Az udvarokon kiskölykök szaladgáltak és vagy vízi pisztollyal lődöztek egymásra, vagy pedig felfújható medencékben lubickoltak. Őszintén mondom, hogy irigyeltem őket, sokkal szívesebben lettem volna megint kisgyerek, akinek nem kell semmivel sem törődnie, aki nyugodt szívvel elszökhet a problémák elől, mert ott vannak a szülei, akik megoldják helyette.

Megtöltöttem a tüdőm a forró levegővel, majd hosszan, reszelősen kifújtam. Még most se tudtam túltenni magam a történteken. Képtelen voltam elhinni, hogy ma majdnem eltörtem a bátyám kezét, és ha ez még magában nem lett volna elég, előző nap majdnem egy ember halálát okoztam. Fogalmam sem volt mit tegyek, a leghelyesebb az lett volna, ha rögtön az eset után, még éjjel összekapom a cuccaim, majd el is szelelek innen. Nem akartam, hogy még több ilyen eset legyen, iszonyatosan féltem, hogy nem tudom eléggé kordában tartani az erőm, azonban a szívem mélyén bíztam benne, hogy ha lassan, fokozatosan visszaengedem a mágiát a mindennapjaimba, akkor talán sikerülhet, és nem győz le.

Hiába tartottam a legjobb megoldásnak, hogy elmenjek, önző módon képtelen voltam megtenni, ahhoz túlságosan megszerettem ezt a helyet, az embereket és, hogy végre olyanokkal lehetek, akik tényleg szeretnek. Kétséges helyzet állt elő és fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan fogom ezt megoldani. Egyre inkább éreztem, hogy minél előbb el kell mennem, hogy megóvjam őket, hisz tudtam, hogy amint betöltöm a tizennyolcat, megkeresnek és el akarnak vinni. Iszonyatos volt, hogy ennyi mindent kell egyes egyedül cipelnem, hogy ennyi titok van, amit nem tudok kinek elmondani, de senki életét nem akartam kockáztatni.

A partra leérve láttam, hogy nem csak én örülök a jó időnek, mivel jó pár ember összegyűlt ott, ki a partra terített törölközőjén napozott, ki pedig a vízben úszkált. Egy pillanatra összeszorult a szívem, amint láttam, hogy egy család épp akkor reggelizik, már messziről látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást, és hogy mennyire összetartanak, ami sajnos az én igazi családomra nem volt elmondható.

Nagy sóhaj hagyta el ajkaim, majd lekapva róluk tekintetem igyekeztem a szirt felé, ahová felmászva fel is értem, kis privát búvóhelyemre, ami még így, a nappali fényárban is csodásan mutatott. Letelepedtem a szélére, s a zenét kikapcsolva élveztem, ahogy a szél vígan fütyül a fülemben, a nap pedig forró fénnyel süti arcom. A lábaim lóbálva bámultam le a mélybe, és mint a múltkor, a tenger most is hangos robajjal csapódott a szikla aljához, mintha fel akarná falni azt, csak túl nagy falatnak bizonyult.

Előbányásztam a tatyimból a cerkákat és a füzetet, majd miután egy hajgumival felfogtam loboncom, rajzolni is kezdtem. Ilyenkor mindig kikapcsolt az agyam, én nem tudtam úgy alkotni, hogy végig azon agyaltam, hogy mit hogyan és hova rajzoljak. Egyszerűen csak éltem a pillanatnak és hagytam, hogy a kezem suhanjon a papíron, anélkül, hogy előre elterveztem volna, mit is akarok látni a végén.

Ilyenkor az időérzékem is elvesztettem, fogalmam sem volt, hogy esetleg egy, vagy több órája is távol vagyok e. De akkor nem is érdekelt, egyedül akartam lenni és végre valahára átgondolni mindazt, ami ezen a két napon történt. Megdöbbenve bámultam a papírt és mintha fotót néztem volna. A rajzon álló srác arcán tisztán kirajzolódott a fájdalom, ahogy a tűznyalábok egyre feljebb és feljebb kúsznak a testén. Lebilincselő látvány. Szorosan lezártam szemeim, majd hosszan kifújtam a levegőt… nem akartam emlékezni a tegnapra.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd a táskámba visszapakolva kezdtem el vetkőzni, mígnem fehérneműben álltam a szirt peremén és kisebb félsszel a szívemben próbáltam felbecsülni a távolságot. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom öklömnyire zsugorodott és hihetetlenül meg voltam ijedve. Ám így is tudtam, hogy megteszem, hisz erre volt szükségem, hogy valami kizökkentsen ebből az állapotból.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam csukott szemmel háromig, majd kinyitottam és elrugaszkodtam. Leugrottam.

Egyszerre volt iszonyatos és gyönyörűséges, úgy éreztem végre tényleg szabad vagyok. Az adrenalin irtózatos gyorsasággal zubogott az ereimben, én pedig már akkor tudtam, hogy ezt muszáj lesz megismételnem. Semmifajta félelem nem volt bennem, úgy éreztem abban a pillanatban az sem érdekel, ha tényleg meghalok, hisz olybá tűnt, hogy eddig csak szenvedést okoztam mindenkinek. Zuhanás közben eszembe jutottak apám kemény szavai, hogy sose szeretett, hogy csakis azért volt anyámmal, hogy a pénzét költse és ezt az a disznó még csak nem is titkolta.

Gyűlöltem azért, amit tett, hogy sokszor olyan csúnyán bánt vele, hogy olyan sokszor megríkatta. Az még hagyján, hogy velem rendszeresen ordibált, és ha nem tetszett neki, amit tettem, megütött. Dehogy az édesanyám bántotta… Mindig úgy gondoltam, hogy szerves része volt a halálának, hogy azzal, ahogy bánt vele, csak még inkább közelítette az időpontot. A könnyek elhomályosították látásom és amint kibuggyantak, a zuhanásnak köszönhetően, zászlóként utánam lobogó hajamban kötöttek ki.

- Gyűlöllek! – ordítottam torkom szakadtából. Összeszorítottam szemeim, majd éreztem, hogy a hideg víz körülölel. Szemeim csípte a sós víz, mikor kinyitottam, majd erős kar és lábcsapásokkal a felszínre küzdöttem magam.

Boldog mosoly terült szét képemen és szinte el se hittem, hogy megtettem. A hullámok lustán taszigáltak, én pedig felfeküdtem a vízre és csak élveztem ringatásuk. A fejem teljesen kitisztult, most már tudtam mit kell tennem.

Pár percig még áztattam magam, majd kiúsztam a partra, hol eléggé meglepődve szemléltek, hogy mégis, hogy a csudába jutottam oda. Ráadásul, mikor észrevették, hogy rajtam fehérnemű van, még inkább kiakadtak, amit nem igazán értettem, hisz nálam fiatalabb tini lányaikon sokkal többet megmutató fürdőruha feszült.

Rájuk se hederítettem, csak elfordultam a bámuló tekintetektől, majd visszamásztam a sziklára, és kiterülve a kőre sütettem magam. Köszönhetően az erősen tűző napnak hamar megszáradtam, így visszavettem ruháim és összeszedve cuccaim, döntöttem úgy, hogy ideje indulnom, ám most nem a megszokott útvonalat választottam. Hanem a szokottól eltérve az erdőbe vetettem magam.

A madarak csicsergése uralta a környéket, a fák lombjainak résein pedig beszűrődött a napfény. A virágok illata, a nyári szellő illatával frissítő elegyet alkottak. Hihetetlenül élveztem, hogy egymagam felfedezhetem fel az erdőt és reméltem, hogy semelyik farkasfiúnak se jut eszébe követni, mert nagyon megbánná. Nem voltam olyan hangulatban, hogy most velük legyek. Ahogy egyre beljebb haladtam az erdőbe, teljesen úgy éreztem magam, mint egy kalandor, aki most készül megtenni élete legnagyobb felfedezését. Igaz, hogy fogalmam sem volt, merre járok, vagy, hogy egyáltalán még La push-ban vagyok–e, de úgy döntöttem, hogy nem is érdekel, mert túlságosan is élveztem ahhoz, hogy ezt most elrontsam azzal, hogy visszafordulok és haza sétálok.

A tettvágy buzgott bennem, rettenetesen vágytam rá, hogy találjak valamit ebben a hatalmasan rengetegben, amit még előttem senki soha. A távolban láttam, hogy egy kisebb patakpart fele igyekszem és mivel már eléggé szomjas is voltam, megszaporáztam lépteim. A rét úgy nézett ki, mintha valaki szándékosan kitépte volna a fákat, hogy a szabályos kör alakot megkapja. Telis tele volt vadvirágokkal, amik annyira vonzották szemem, hogy elhatároztam, amint ittam, le is ülök és gyönyörködöm bennük.

Azonban ahogy közelebb értem hozzá, egyre közeledő patadobogás hangja harsant, én pedig érdeklődve fordultam az irányába. Hamarosan meg is láttam a rémült állatot, és ezzel egy időben kezdett rám törni az az ismerős érzés, amibe belebizsereg a tarkód, és még a hőség ellenére is fázni kezdtem.

Kíváncsian vártam a jövevényt, akire nem is kellett sokat várni, hisz úgy loholt szegény szarvas után, hogy semmi másra nem figyelt. Bekergette a patakhoz, majd hátulról rávetődött és nyaki ütőerébe mélyesztette fogait. Még ilyen messziről is biztos voltam benne, hogy mi, ahogy abban is, hogy nem fog bántani.

Amint végzett, kézfejével letörölte a száját, és mint aki csak most ébred rá tettére, nézett körül, majd hamarosan meg is látott. Mosolyogva figyeltem, ahogy helyes arca dühös maszkba torzul, majd nyomban előttem is termett.