Díj!

Nagyon, nagyon szépen köszönöm Caroline-nak!:)


Teendők : 5 embernek lehet tovább adni, akiknek a blogját te legjobban szereted. Le kell írni, hogy miért szereted blogját. És még 5 dolgot le kell írni magadról. Akiknek tovább adod, azokat valamilyen módon értesíteni kell.

Nahát akkor, öt dolog magamról:


- Egyszer majd, talán nagy-koromban szeretnék írónéni lenni :$:D!
- Imádok olvasni, van, hogy négy darab, több száz oldalas kötetet sikerült kiolvasnom egy hét alatt.
- Képes vagyok akár órákig meséket bámulni a tévében, még tizenhét éves létemre is:)
- Őszinte ember vagyok, ami sajnos van akinek nem tetszik, de azonban már megtanultam, hogy nem érdemes senki olyan véleményével foglalkozni, aki vagy nem is ismer, vagy csak felszínesen.
- Szinte imádok mindent, ami fantasy, azt azonban ki nem állhatom, ha egy már százszorosan átrágott témát, még tovább csűrnek csavarnak.


Na és akinek tovább szeretném küldeni: 
- Vikus: Egyszerűen odavagyok a történetéért, és szinte tűkön ülve várom, hogy mégis hogyan fogja még tovább csűrni-csavarni a történetet, ezzel még inkább húzni az olvasói agyát:)
- Coco rose: Igaz, hogy az ő történetére, csak pár napja akadtam rá, mégis annyira elvarázsolt mind az egész világ amit felépített, mind pedig a szereplők, hogy szerintem mindenképpen megérdemli!:)

10. Cullen klán

Mikor reggel felkeltem úgy éreztem magam, mint akin háromszor átment az úthenger, majd miután péklapáttal felkapargattak onnan, beraktak a mosógépbe, ahol a lehető legmagasabb hőfokon háromszor kimostak, utána pedig egy repülőből kihajítva végeztem volna az óceánban, ahol aztán felfalt egy cápa, utána pedig, mivel túl rágósnak bizonyultam, kiokádott. Egy szó, mint száz, nem voltam a legjobb formámban az, hogy ennyi idő után megint teljes körűen alkalmaztam a mágiám, teljesen kimerített. Fájt a fejem, szédültem, émelygett a gyomrom, ráadásul tudtam, hogy ezt az energiát csakis egyféleképpen szerezhetem vissza, ahogy azt is tudtam, hogy én hiába vállaltam volna ezt a módszert, ha kitudódott volna, hihetetlen botrány kerekedett volna belőle.

Nyöszörögve, nulla életkedvvel másztam ki az ágyból, körülbelül egy nyugdíjas csiga sebességével, majd, hogy valamennyire felfrissítsem magam beálltam a zuhany alá, s hidegre állítva a vizet próbáltam felébredni. Azonban nem igazán használt, így az eredeti állapotomhoz, csak pluszban még át is fagytam nyár ellenére. Gyorsan fogat mostam, a hajam felkötöttem, majd egy halvány smink után, felvettem egy  kék egyberészes ingruhát egy széles lakk övvel, és miután az ablakon kihajolva észrevettem, hogy az idő igencsak hűvös, sóhajtva felkaptam egy fekete harisnyát, majd a balettcipőmbe bújva csoszogtam le a földszintre.

Természetesen megint mindenki nálunk volt, így kissé egykedvűen huppantam le a nekem fenntartott helyre, Paul mellé.

- Sziasztok! – motyogtam, majd lábaim felhúzva bújtam hozzá, mire csak átölelte a vállam.

- Jól vagy? – kérdezte nyomban aggódva.

- Persze, csak kicsit… fáradt vagyok! – hazudnom kellett, hisz mivel nem tudtak erről az egész boszorkányos dologról mindent, eszemben sem volt elárulni miért vagyok ilyen rossz állapotban.

Csendben figyeltem a többiek reggeli nyüzsgését, míg én csak csendben kortyolgattam a szokásos bögre kávém, melyre Emily jóvoltából most hatalmas mennyiségű hab takarót kaptam. Szorgosan igyekeztem kiokoskodni, hogy mégis, hogy fogok meglógni a többiektől és ha már sikerült, mégis, hogyan fogom eltitkolni, hogy hol voltam. Fogalmam sem volt, hogy fogom mindezt megoldani, abban azonban biztos voltam, hogy mindenképpen találkozom Micah-val.

- Ma én őrködöm Jareddel, ugyanis a múlt éjjel vámpírokba botlottak az erdőben, de mivel átfutottak a határvonalon, nem tudtuk elkapni őket! – szólt nekem Paul, megelőzve kérdésem. Nagyon reméltem, hogy az éjjeli vámpírokhoz semmi köze Micah-nak, hiába nem ismertem még szinte semennyire, hihetetlenül aggódtam érte, mintha minimum a kisöcsém lett volna, akit meg kell védenem.

- Rendben! Úgyis be akarok menni a városba! A neten találtam pár jó könyvet, azokat akarom megvenni! – találtam ki a városban császkálásom indokát.

Hamarosan mindenki befejezte a kaját, majd miután mindenki az útjára ment -Sam, s Emily dolgozni, Paul és Jared őrködni, a többiekről meg fogalmam sincs-, visszaszaladtam az emeletre, majd, hogy feldobjam a ruhám, felcsatoltam még egy nyakláncot, s felvettem egy tucat karkötőt. Fogtam a barna rojtos tatyim, majd beraktam az irataim, amikre fogalmam sem volt minek van szükségem, a bukszám, zsebit, végül pedig az esőkabátom, hisz jó esély volt az esőre.

Felkaptam még az iPodom, majd legaloppoztam a lépcsőn és bezárva az ajtót vágtattam ki a buszmegállóba. Mivel elég sokan várakoztak ott jogosan feltételeztem, hogy mindjárt jön, majd miután jegyet vettem, lehuppantam egy ülésre hátul, majd a füleseim bedugva próbáltam kicsit kibillenni nyomott állapotomból.

Szerencsére hamar Forksba értünk, így én sóhajtva indultam útnak, miután szemrevételeztem a súlyos szürke felhőket, amik úgy tűntek bármelyik pillanatban kifakadhatnak, hogy kiadják terhüket. Lassan sétáltam a járdán haladva célom felé, biztos tudatában annak, hogy elég fárasztó útnak nézek elébe, mivel kocsi és busz híján gyalog kellett megtennem az igencsak hosszú utat.

Kellemetlen sóhaj hagyta el ajkaim, hisz nem elég, hogy ennyire nyűgős volt a hangulatom, még hihetetlenül kimerültnek is éreztem magam. Legszívesebben az egész napom az ágyamban töltöttem volna, hogy ha már más, jobb módon nem pótolhatom az elvesztegetett energiám, legalább ezzel kicsit visszanyerjem régi formám. Azonban, amire nem számítottam, hogy hamarosan arra lettem figyelmes, hogy az egyik szembejövő kocsit éles kanyart vesz, majd miután megfordult, pontosan mellettem megállt, én pedig már fordultam is meg, hogy kérdőre vonjam, azonban ahogy megláttam a bronzhajú vámpírt, kíváncsian felvontam szemöldököm.

- Szállj be! – szólt ki, majd az utastéren átnyúlva kinyitotta nekem ezüst Volvója ajtaját. Vonakodva szálltam be, kicsit feszélyezve éreztem ilyen közel magamhoz, hisz még csak a nevét se tudtam.

- Honnan tudtad? – kérdezek rá, amint elhelyezkedtem az ülésen, majd becsatoltam övem.

- Az egyik húgom, Alice a jövőbe lát – felelt kérdésemre. – Mivel a tegnapi körülmények nem adtak lehetőséget rá, most bemutatkozom! A nevem Edward Cullen! – nyújtott kezet, én pedig kezet ráztam vele.

- Zarah Mayfair! – mondtam én is nevem, mire biccentett egyet, majd el is indultunk. – Egyedül is eltaláltam volna hozzátok! – jegyeztem meg, már csak azért is.

- Mindjárt zuhog az eső, ráadásul jóval a városon kívül lakunk! – szólt, miközben kétkedő pillantásokat vetett rám, és  máris érezni véltem az illetéktelen tolakodást, mire csak sóhajtva kizártam fejemből.

- Nem vagyok cukorból! Azonkívül pedig tökéletesen tudom hol laktok, vagyis hát, tudtam volna, merre kell mennem! Nektek, vámpíroknak elég erős az aurátok, már kilométerekről megérzem, így nem lett volna nehéz megtalálni a házatok! – vágtam vissza dacosan, mire csak felvonta a szemöldökét, majd inkább visszafordult az út felé.

Szó mi szó, nem voltam igazán kedves és türelmes aznap. Csak remélni tudtam, hogy ez idővel megváltozik, azonban hadd szóljon mentségemre, hogy ő se viselkedett velem valami kedvesen, mintha egyfajta szilárd ellenállást tanúsított volna irányomba, ráadásul az, hogy képes voltam kizárni a fejemből, és vele ellentétben úgy olvasni az agyában, hogy észre se veszi, teljesen kikészítette.

Egyszerűen nem bírtam magammal, így bekukkantottam elméjébe, s nem is csalódtam, mikor észrevettem, hogy megint csak azon jár az agya, hogy mégis hogyan vagyok képes kizárni kutakodását. Mindentudó vigyorra húzódott a szám, ahogy kibámulva az ablakon csodáltam a zöld összes árnyalatában játszó természetet, miközben az eső is rákezdett, és mintha ez még nem lett volna elég, mennydörgések és villámok is tarkították a repertoárt.

Odaérve mondhatni, hogy meglepődtem, nem számítottam rá, hogy egy ilyen remekműben laknak. Az egyébként fehér, fával díszített ház egyik fala teljességgel üvegből volt. Első látásra beleszerettem, ráadásul itt az erdő közepén még szürreálisabb és ezáltal még szebb látványt nyújtott. Még ki se tudtam szállni, Micah máris kirobbant az ajtón, majd ahogy kikászálódtam, felkapva magához ölelt, igaz, hogy kissé csodálkoztam rá emiatt, ezért kissé hezitáltam, majd én is átöleltem.

Mikor elengedett összeborzoltam a haját, mire csak fújtatott egyet, majd lapát kezeivel próbálta lesimítani. Láttam, hogy Edwardnak nem igazán akaródzik elmenni a közelünkből, úgy tapadt rám, mintha attól félne, hogy a srác máris rám vetődik, hogy kiszívja az összes vérem, holott biztos voltam benne, hogy nem tenné meg.

- Gyere, bemutatlak a többieknek! – magyarázta lelkesen, majd kézen fogva bevezetett a házba, hol én nem győztem gyönyörködni a bámulatos berendezésen.

- Jó napot! – motyogtam tétován és a maradék légypiszoknyi önbecsülésem is porrá vált, ahogy körbenéztem a sok észveszejtően szép vámpírokkal teli nappaliban.

Sápadt arcukkal tökéletesen beleillettek a helység hangulatába, hol leginkább a hozzájuk annyira hasonlító fehér szín dominált, keverve egy kis csokibarnával, és pasztell rózsaszínnel.

- Szerbusz, kedvesem! – szólt az elől álló páros női tagja. Karamellszínű haja lágy hullámokban omlott kék sifon blúzzal fedett vállaira. Arany szemei, s kedves arca is arról árulkodtak, hogy milyen kedves, szívélyes asszony lehet. – Esme Cullen vagyok, ő pedig a férjem Carlisle! - mutatta be magát, majd a mellette álló hirtelenszőke férfit is, aki bizonyára a Cullen klán feje.  

- Én pedig Zarah Mayfair! Örvendek! – mosolyogtam félszegen, mire nem kis meglepetésemre Esme átölelt, utána pedig kezet fogtam Carlisle-lal.

- Ők pedig itt a gyerekeink! Alice és Jasper – mutatott egy apró, leginkább erdei tündére hasonlító, rövid fekete hajú lányra, aki ugyancsak lelkes öleléssel üdvözölt, majd két puszit nyomott az arcomra, míg a mellette álló, mézszőke sráctól csak egy kimért biccentést kaptam. – Rosalie és Emmett – na, ha eddig azt hittem, hogy nem lehet még inkább lejjebb vinni az önbecsülésem tévedtem, ugyanis Rosalie olyan hihetetlenül gyönyörűnek tetszett, hogy egy pillanatig őszintén kételkedtem benne, hogy tényleg vámpír e és nem egy angyal, azonban ezt ellensúlyozva olyan gőgős arckifejezéssel és megvetéssel nézett rám, hogy még ennek ellenére is muszáj volt bevallanom, hogy tökéletesen megfelel a tipikus hiú kategóriába. A mellette álló srácra pillantva azonban első látásra biztosra vettem, hogy jóban leszünk, hiába volt hihetetlenül magas és izmos, volt egyfajta kisfiús báj benne.

- Remélem én is megpróbálhatom áttörni a pajzsod, amit tegnap a kölyöknek nem sikerült! – kacsintott rám, közben pimasz vigyort festve arcára.

- Megpróbálni megpróbálhatod, bár semmiképp sem fog sikerülni! – vigyorogtam vissza, mire a többiek is elnevették magukat.

- Ennyire biztos vagy magadban, kis boszi? – kérdezett rá. – Fogadjunk! – csillant ravaszság a szemében.

- Igen, ennyire! Egyébként benne vagyok a fogadásban! – egyeztem bele.

- Nos, mivel Edwardot és Micah-t már ismered, őket nem is mutatom be! – fejezte be Carlisle a bemutatást, mire csak rámosolyogtam.

                                                                                                                                  

- Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogyan lett család belőletek! – bukott ki belőlem kíváncsiságom.

Így Esme javaslatára letelepedtünk a nappaliban, majd végig hallgattam olykor borzalmas, mégis csodás történetüket. Hihetetlenül tiszteltem Carlisle-t amiért képes volt ellenállni az ösztönnek, hogy önmegtartoztatást tudott gyakorolni még úgyis, hogy senki másra nem számíthatott csak magára.

- Na jó, most, hogy már végre mindent kitárgyaltatok, nem lehetne, hogy végre én is lehessek Zarah-val, ha már hozzám jött? – harsant Micah durcás hangja, aki egész eddig sértődött arckifejezéssel ült az egyik fotelban, s ujjaival türelmetlenül dobolt egész addig, míg Esme rá nem szólt.

- Micah! Ne legyél illetlen! – feddte meg újból Esme, mire csak bosszús sóhaj hagyta el ajkait.

- Hagyd csak! Végül is igaza van! – mosolyogtam rá, majd felpattantam Alice mellől.

- Gyere! – szólt Micah, majd ismét megragadta a kezem, és szinte már futnom kellett utána, olyan gyors tempóban igyekezett felfele a lépcsőn, majd a harmadik emeleten végre befordultunk a folyosó végén lévő szobába.

Bár igaz, hogy tipikus fiú szobának volt mondható, mégis látszott rajta, hogy ízlésesen van berendezve pont, mint a ház többi része. Leültem a szoba közepén lévő fekete bőrkanapéra, majd csak vártam, hogy Micah végre megszólaljon.

- El kell mondanom valamit! – szólalt meg nagy sokára, még mindig háttal állva nekem, miközben a kint tomboló vihart bámulta. – Mikor tegnap megláttalak, először tényleg meg akartalak támadni, hisz a véred annyira mámorító volt… - motyogta, mire nem tudtam mit válaszolni, azonban úgy tűnt, ő ezt nem is akarja.

Megfordult, majd lassan hozzám sétált, végül pedig leült mellém. Mágia nélkül is éreztem rajta, hogy mennyire zaklatott és feszült, így bátorításképpen megsimogattam a hátát.

- Mikor átváltoztam, nagyon féltem, hogy elveszítem az emberi emlékeim, így még az első heteken leírtam minden egyes részletet, még azt is, ami nem is volt annyira fontos, hisz attól, hogy vámpírrá váltam, azzá vált. Rettegtem attól, hogy majd nem fogok emlékezni a szüleim, a családom arcára, így míg ők aludtak, visszaszöktem a házba és a szobámból az összes róluk készült képet elhoztam, az összes emlékem. – hallgatott el megint, arcára pedig tisztán kiült a szenvedés, amit érzett.

Valamilyen szinten meg tudtam érteni, hogy mit érezhet, hisz én is elveszítettem édesanyám, de ezzel ellentétben nekem ott volt a bátyám. Neki viszont senki olyanja se maradt, aki az igazi, vérszerinti családjához tartozott volna. Illetve ez nem is fedi teljesen az igazságot, hisz a családja él és virul, ő azonban többet nem tartozik hozzájuk. Hisz, ha visszatérne közéjük, csak őket veszélyeztetné, becsültem azért, amiért képes távol maradni tőlük, mert tudja, hogy ezzel csak őket óvja, ha a családja abban a tudatban él, hogy ő, Micah meghalt.

- Sajnálom! – motyogtam halkan, miközben tétován átöleltem, ő pedig úgy szorított magához, mintha az egyetlen kapaszkodási lehetősége én lennék.

Hallottam, hogy egyre hangosabban zihál, és biztos voltam benne, hogyha tudna sírni, már rég megtette volna. Hisz hiába játszotta el a nagyfiút, hiába zárták ebbe a férfi testbe, ő még akkor is az a kisfiú volt, aki még mindig nem heverte ki, hogy elvesztette a családját.

Igaz, hogy még alig ismertem, mégis meg akartam védeni minden áron, nem akartam, hogy még többet szenvedjen az életében. Megpróbáltam minél vigasztalóbb szavakat suttogni neki, közben pedig rendületlenül simogattam a hátát. Úgy éreztem mintha a saját, rég elveszett kisöcsém ringattam volna a karjaim között.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire lecsillapodott, s lazítva az ölelésen engedett el, majd fejét kezeibe hajtotta.

- Emiatt nem kell szégyellned magad! Előttem meg pláne nem! – mondtam neki. – Hallod? – fogtam meg kezeit, majd megpróbáltam szétfeszegetni azt, hogy szemeibe nézhessek, mit hagyott is, azonban olyan gyászos arckifejezést vágott, hogy képtelen voltam hagyni. Mutatóujjaim szája sarkához raktam, majd azokat felhúzva próbáltam egy mosolyt csalni az arcára, ő azonban továbbra is búskomoran tűrte cselekvésem. – Naaaa, kérek egy mosolyt! – vigyorogtam rá én is, mire végre mosoly kunkorodott a szája szélén, mi az én segítségemmel vigyorrá szélesedett. – Így már sokkal jobb! Helyes fiú vagy, de akkor még inkább, ha mosolyogsz! – mondtam neki.

- Tudod, nagyon hasonlítasz a nővéremre, Nadine-ra! – jegyezte meg. – Ő is mindig meg tudott nevettetni! – iszonyatosan jól esett, hogy ezt gondolja rólam.

- Jobb lesz, ha megszokod, mert nem egy hamar szabadulsz meg tőlem! – feleltem kissé meghatódva, ámbár hatalmas vigyorral, majd csak, hogy bosszantsam, újból összekócoltam fekete sörényét, mire egyből sértődött arckifejezést öltött magára, majd elkapva kezem taszított a kanapéra, majd kezdett el őrült módon csiklandozni.

Szinte már vonaglottam a kanapén, miközben hangosan visítva kértem segítséget, azonban úgy látszott senki sem akar megmentésemre sietni.

- Segítség! – sikítottam, már számomra is fülsértően, kezeimmel pedig – nem is kell mondanom – eredménytelenül próbáltam lelökni magamról, hogy végre abbahagyja kínzásom. – Kérlek! Könyörgöm! – hajtogattam egyre, mire végre kinyílt az ajtó, s megjelent Emmett, aki vigyorogva nézte párosunk, segíteni azonban nem szándékozott. – Emmett, könyörgöm! Segíts! – rimánkodtam neki.

- Na, jól van öcsi! Ne felejtsd el, hogy a kis boszink, azért még halandó! – jegyezte meg, mire Micah végre elengedett, így erősen lihegve, tapogatva fájó oldalam terültem szét a kanapén. – Ráadásul még meg kell beszélnünk a fogadás részleteit! – folytatta, majd közelebb jött, s egész fején körbeérő vigyorral nézett le rám.

- Szóval, ha én nyerek és sikerül áttörnöm a pajzsod, egy hétvégén át a szolgám leszel, és még ha varázslással kapcsolatos dolgot is kérek, megteszed! – mondta a feltételét, mutatva, hogy mennyire nagyon biztos önmagában.

- Rendben! – bólintottam, bőszen gondolkodva, hogy az én feltételem mi legyen. – Ha pedig én nyerek - és így is lesz-, akkor egy hónapon át elviszel magaddal a vadászatodra! – ültem fel, s kezet is nyújtottam neki.

- Mi? Emmett, bele ne egyezz! – hallottam Micah hangját mögülem, azonban rá se hederített egyikünk se.

Láttam rajta, hogy kissé hezitál, ám úgy tűnt annyira biztos igazában, hogy az ő szemükben még felettébb veszélyes és ostoba feltételembe is beleegyezett. Ravasz tekintettel mért végig, miközben kezet fogtunk, mire nyomban hallottuk is Micah ismerős, bosszús sóhaját.

- Nos, hogy ezt meg is beszéltük, nincs kedvetek játszani valamit? – kérdeztem rá, miközben rávigyorogtam mindkét fiúra.

Tánc ~ egyperces

Sziasztok!
A kövi már készülőben van, addig is itt egy újabb egyperces. Remélem, tetszik majd néhányotoknak, és kapok pár kritikát is!
Puszi,
Maiza

 A szíved a torkodban dobog, ahogy egyre közeledsz. A gyomrod szinte öklödnyire zsugorodik izgalmadban, s magadban számolva a másodperceket, várod, hogy végre eljöjjön a Te időd. Hallod az emberek morajlását, a halk sóhajokat – a hitetlenkedés sóhajait, a végén felröppenő tapsvihart.

Az izgatottság, melyet fokozhatatlannak érzel, kezd egyre magához csalogatni, úgy érzed, hogy a bőröd alatt apró, izgő-mozgó bogarak futkorásznak, viszkető érzést okozva. Mint aki most bukkan fel a víz alól, sürgős, egész tüdőt megtöltő lélegzetet veszel, és behunyt szemmel, reszelősen fújod ki azt. Itt az idő, most már minden csak Rajtad áll. Még mindig szaporán verdeső szívvel lépsz ki a függöny mögül, a reflektor fényei egy pillanatra elvakítanak.

Ahogy a zene első taktusai megszólalnak, átkerülsz egy másik világba. Egy világba, mely csakis a Tiéd. A szíved követi a zene ütemét, nemsokára már egyenesen mintha belőled szólna, és te csak táncolsz rá, teljesen magadba felejtkezve, mintha ez lenne életed utolsó tánca.

Élvezed, hogy a fények körbeölelnek, ahogy az a megannyi szempár rád szegeződik, s áhítattal figyelik, amint végigsiklasz a színpadon. És hiába tudod, hogy ez az áhítat mennyire törékeny tündérfény, mégis örömmel tölt el, hogy – még, ha pár percig is – örömet tudtál szerezni az embereknek, azt művelve, amit imádsz. Amiért minden egyes nap felkelsz, és végig csinálod, akármennyire is fáj… hisz az egyetlen kiutat, ez a magával ragadó, hihetetlen álomvilág adja, ahová mindig elbújhatsz, bármi történjék is veled. Hol szabadon szárnyra kelhetsz, s addig feszegetheted saját határaid, ameddig csak akarod.

Mert míg az emberek, és te magad is folytonosan változnak életed során, egy valami megmarad megmásíthatatlanul, örökérvényűen megmarad: a Tánc.

szünet:(

Úgy alakult, h sajnos egy kis szünet fog fent állni mindkét blogon egy ideig, köszönhetőn drága kedves apámnak.. Éljen az irónia:P! Na de a lényeg, h amint lesz rá időm és lehetőségem, villámgyorsan begépelem, és fel is rakom majd a frisseket! Sok puszi! És remélem nem veszítem el ezzel az átmeneti szünettel az eddigi olvasóim!:)

Sziasztok!

Nos, úgy döntöttem megnyitom az új blogot http://maizasworld-vonzas.blogspot.com/, remélem sokan megfogjátok látogatni:)!
Hétvégére hozom a frisst!

Új blog?

Sziasztok!


Arra gondoltam - már ha lenne rá érdeklődő-, csinálnék a másik fic-emnek is blogot. Ez  Harry Potter világában játszódik, a trió gyerekeinek kamaszkorában.
Leírás: 
Roxy mindig is azt hitte, hogy ő is csak egyike azoknak a bohókás boszorkányoknak, és varázslóknak kiket vakmerően a barátainak nevez. Azonban mint kiderül nem is tévedhetett volna nagyobbat, a családja történetében egy titok lappang, aminek köze van ahhoz a túlontúl is ismerős, mégis idegen fiúhoz. Ha érdekel mi lesz Roxyval, kukkants be s kísérd végig útján főhősnőnk, melynek talán happy end lesz a vége.


Nos, csak, hogy jobban eltudjátok dönteni, rakok fel egy kis ízelítőt, és akinek tetszik, az kérem jelezze chatben, vagy kommentben én pedig akkor megcsinálom hozzá a blogot.


Jó olvasást! 

" Elsőként szálltam ki az impozáns, kissé csicsás hallban, majd az elém siető házimanó kezébe nyomtam a köpenyem, miután szüleim is megérkeztek együtt sétáltunk be a bálterembe.

Az ajtaja előtt nem sokkal azonban megállítottak, és mielőtt a bent tartózkodok megláthattak volna, mindegyiküknek különböző, hozzánk illő maszkot varázsoltak a kezébe, majd miután feltettük, végre betértünk az ízlésesen berendezett terembe.

Kellemes zene hallatszott, a táncparkett máris zsúfolásig volt különböző ruhájú, maszkú emberekkel, akik sebesen forogtak az ütemes zenére, a terem két oldalán pedig kerek asztalok sorakoztak, ahol jóízű beszélgetések folytak. Szüleim nyomban a házigazda keresésére indultak, míg Ax a karját nyújtva felém invitált táncolni.

Így nemsokára már mi is a színes tömegben találtuk magunkat. Iszonyatosan élveztem, hogy köszönhetően az álarcnak senki sem ismer fel, hogy egyik aranyvérű ficsúr se zavarta meg még estém.

Tekintve, hogy lassan elérem a tizenhetet, ezzel a nagykorúságom, egyre inkább kezdtek irántam érdeklődni az elit családok, akik feleséget kerestek fiaiknak, és ez felettébb aggasztóan hatott rám. Mert hiába volt szabadosabb a családunk, mint a többi aranyvérű, szüleim a hagyományok elkötelezett hívei maradtak, így már kiskorom óta tudom, hogy amint elérem a nagykorúságom, férjhez kell mennem. Ráadásul egy olyan férfihoz, akit a szüleim választanak ki, és nekem semmi beleszólási jogom sem lesz ebben. Csak reménykedni tudtam, hogy mint a szüleim, én is szimpatizálni fogok a jövendőbelimmel, ami talán az idő múltával átalakulhat szerelemmé.

– Lekérhetném a hölgyet? – hallottam meg a világ, legselymesebb, és egyszerre legmélyebb hangját, mely jóleső borzongást váltott ki belőlem. Kíváncsian pillantottam a magas, fekete hajú idegen felé, ki fekete szemeit mereven rám szegezve várta bátyám válaszát.

– Természetesen! – mondta ki Ax a végszót, és eloldalgott.

Az idegen úgy ölelte át a derekam, mintha attól félne, hogy porcelánból vagyok, s menten szétroppanok, ha megszorít. Még csak nem is észleltem, hogy milyen zene szól, csak hagytam, hogy vezessen, és hihetetlenül élveztem közelségét. Már maga az is élvezettel töltött el, ahogy keze a hátamon nyugodott, mintha az a fekete szempár folyton folyvást örvénylett volna, és meglepődve konstatáltam, hogy a titokzatos fiúval van dolgom, akiről folyton folyvást álmodtam, és akit annyiszor láttam eltűnni a kastélyban. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy tényleg ő, hogy annyi kutatás után, végre itt van, ennyire közel hozzám. Ahogy felidéződtek bennem az emlékek, mintha tűzbe lobbant volna a testem, iszonyúan kívántam őt. Minden egyes porcikám érezni akarta őt, s minden egyes sejtem sikítva követelte az idegen közelségét.

– A gyönyörűséged felbecsülhetetlen! – formálták a szavakat csókolnivaló ajkai, mire erős önuralomra volt szükségem, nehogy nyomban megtegyem az agyamban lejátszódó képeket, melyek szerint szorosan hozzápréselem magam, majd a puha, éjfekete tincsekbe fúrva ujjaim kapok szája után. Egyfajta kellemes, ám vággyal teli bódultság kezdett úrrá lenni rajtam, mely egyszerre szólaltatta meg a vészcsengőt a fejemben, hogy itt talán valami nem stimmel, és ezzel egy időben kezdtem még közelebb húzódni hozzá.

Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan sétáltam ki a teremből, hogy egyáltalán a saját lábaimon billegtem-e ki a folyósóra, követve őt.

Csakis arra emlékszem, hogy amint kiértünk a folyosóra, olyan vehemenciával kapott utánam, hogy egy pillanatra még én is beleszédültem hevébe. Mohon viszonoztam csókjait, és amint szája nyakamra tévedt kellemes sóhajok, s egy oly rég elfeledettnek vélt név tört fel belőlem.

– Xavier! – Szinte már kínzó lassúsággal húzott a szobába, majd ahogy beértünk, bezárta azt, és az álarcot letépve arcomról kezdett el ismét csókolni, miközben egyik kezével a ruhám fűzőjéhez nyúlt, majd egy mozdulattal széttépte azt, mire a mélykék selyem halkan surrogva hullt a földre.

Most, hogy már csak a fekete csipkés fehérneműm volt rajtam, fekete harisnyával, harisnyatartóval, újra felsejlett bennem a gondolat, mely szerint inkább most azonnal el kéne menekülnöm, mint, hogy az idegen karjaiba omoljak. Ám ahogy kezei végig simítottak csupasz hasamon és ajkai újból utat találtak nyakamhoz, egyszeriben minden ellenkezésem elszállt, és behunyt szemmel élveztem, hogy az ősi ösztön egyre inkább maga alá temet, majd elbódítja elmém."

9.

Láttam a vérszomjasságot rajta, hogy amint közelebb jön és érezni kezdi a vérem csábító illatát, megint olyan szomj ébred benne, mint amikor legelőször ébredt fel, átváltozása után. Elkezdett lassítani, majd kábító arckifejezést öltve próbált becserkészni. Teljesen nyugodt voltam, tudtam, hogy nem fog bántani, ha mégis párbajra kerülne a sor, úgysem hagynám magam. Aranyszín szemei lassan változtak át feketévé, így én is kiengedtem mágiám, majd előrenyúlva kitapogattam vele auráját.

Tisztán éreztem éhségét, ahogy azt is, hogy mozdulatlan nyugodtságom végett, kezd elbizonytalanodni, így már tisztán érezhettem rajta azt is, hogy milyen fiatal, maximum egy év telt el átváltoztatása óta. Biztos voltam benne, hogy mióta vámpírrá lett, nem igazán volt még emberek között, így az én mágiával teli vérem mennyire vonzza.

- Ki vagy te? – kérdezte még gyermeki bájjal fűszerezett mély hangján, mikor az előre küldött erőterembe ütközött.

A harag olyan gyorsan váltotta fel az éhségét, hogy egy közönséges halandó talán észre se veszi a változást. Mikor észlelte, hogy nem tud közelebb jutni hozzám, teljes erejéből neki feszült a mentális pajzsnak, ami még csak meg sem ingott zargatása nyomán.

- Eressz el! – heveskedett dobhártyarepesztő hangon, s még inkább nekifeszült a láthatatlan erőnek; látszott rajta, hogy mennyire dühíti, hogy képtelen áthatolni rajta.

- Ha lehiggadsz, és felfogod, hogy semmi bántó szándékom sincs veled szemben, elengedlek! – válaszoltam rendületlen nyugodtsággal.

Fogalmam sem volt, hogy bízhatok e benne, hogy hiába bólintott rá mondandómra, nem e ugrik nyomban a torkomnak, amint visszahúzom magamhoz az erőteret. Igaz, hogy volt bennem egy kisebb félsz, mert hiába találkoztam már vámpírokkal, azok már több évtizede tisztelegtek vérszívóként, így ők ahelyett, hogy önfejűen nekem ugrottak volna, először megpróbálták felfogni, hogy mégis miféle teremtmény lehetek.

Nagyon lassan elkezdtem visszahívni az erőt, és láttam rajta, hogy hiába volt felháborodva és megijedve, mégis csodálattal figyelte, ahogy a mágia végett, halványan fodrozódik a levegő.

- Most már semmi sem akadályoz! – biccentettem neki, mire nyomban meg is indult, ám látszott rajta, hogy még mindig kételkedik szavamban, mivel felettébb lassan közelített meg.

- Nem foglak bántani! – biztosítottam róla, látva néma tépődését.

- Én aztán nem félek tőled! – vágta rá azonnal, miközben kihúzta magát. – Vámpír vagyok! – közölte dölyfösen; minden egyes szavából sütött a büszkeség, hogy tökéletesen tisztában van mivoltával, hogy ha annyira akarná, már rég rám vetődött volna, hogy vérem vegye.

Egyszerre öntött el csodálattal, és némi jókedvvel önteltsége. Csodálattal, amiért igazi hősként viselkedett annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, miféle erővel rendelkezhetek és emellett jókedvem az adta, ahogy izmait megfeszítve, szinte megfélemlítően közelített felém, amitől úgy tetszett, akár egy acél izmokkal teli, rendíthetetlen szuperhős, akinek csak a cél lebeg a szemei előtt.

Én azonban tisztában voltam vele, hogy a látszat ellenére, még mindig tartott tőlem, amit őszintén nem is csodálok, hisz ha velem történt volna ugyanez, azt hiszem én sokkal gyávábban viselkedtem volna. Mivel beleláttam a gondolatai közé, tudtam, hogy mennyire izgatja a fantáziáját, hogy mégis hogyan voltam képes az erőfallal távol tartani magamtól vagy az, hogy egyáltalán mégis miféle lény lehetek.

Amint elért, arcára festett, rémisztő, ádáz kifejezéssel meredt le rám fölényesen, kavargó aranyszín szemeivel. Most, hogy közelebbről láttam, rádöbbentem, hogy a kezdetleges férfi testbe zárva, egy éppen hogy serdülni kezdő fiú ragadt; ha ránézett az ember, egy fiatal suhancot látott, helyes arccal, kidolgozott izmokkal, akin még mindig ott volt az a gyermeki báj, amitől amúgy is jóképű arca még inkább ellenállhatatlanná vált.

- Mi a neved? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, a temérdek közül, ami engem foglalkoztatott vele kapcsolatban, hogy megkönnyítsem dolgát.

- Micah Cullen! – vágta rá, és mivel igyekezett megjátszani a nagyfiút, nem kérdezett vissza.

- Én Zarah Mayfair vagyok! – mosolyogtam rá kedvesen, mitől az arcára követelt maszk meginogni látszott; úgy tetszett, nem tudja eldönteni, hogy mégis, hogy viszonyuljon hozzám.

- Mióta vagy vámpír? – kérdezgettem tovább, mire láthatóan kezdett feloldódni.

- Nem rég múlt egy éve. – közölte, és végre leengedte eddig makacsul karbafont kezeit.

- És… te vagy az egyedüli vámpír a környéken? Vagy van családod? – folytattam a faggatózást.

- Miért kérdezősködsz? Hacsak nem vagy nagyon jó, akkor amint érzem, nem alakváltó vagy, így mégis miért akarsz ennyi mindent tudni rólam? – kérdezett vissza élesen, mire elszégyelltem magam. Tényleg elég tolakodó lehetett kíváncsiságom.

- Sajnálom, én csak kíváncsi vagyok, hogy több vámpír is él-e a környéken, mert ha igen, szívesen megismerném őket! Egyébként, jól gondolod, nem vagyok alakváltó, én boszorkány vagyok. – közöltem vele, mire meglepő módon hátravetette fejét és rekedtes kacagás tört ki a torkán. Értetlenül meredtem rá, hogy mégis mire a hirtelen jó kedv és úgy döntöttem, inkább megvárom, míg nevetése alábbhagy, majd utána kérdezősködöm tovább.

- Na, ne szívass! Ezt tényleg nem veszem be… még hogy boszorkány! – felelte a nevetéstől akadozva, és gúnyos hitetlenkedéssel meredt rám, mire már én is felkaptam a vizet.

- Eszem ágában sincs szívatni, tényleg boszorkány vagyok! – vágtam rá sértődötten, kissé hisztérikus hangon.

Felettébb felháborító volt a tudat, hogy nem nézi ki belőlem, hogy az vagyok, ami. Gondolom durcás hangnemem, s sértődött arckifejezésem csak olaj volt a tűzre, mert még harsogóbb kacajra fakadt, így bosszús sóhajt hallattam, és hátat fordítva neki próbáltam lenyugtatni magam.

- Ugyan már, hisz boszorkányok nem léteznek! Mindenki tudja! – szólt békítőbb hangnemben.

- Ahogy azt is tudja mindenki, hogy se alakváltók, se vámpírok se léteznek, nem igaz? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire kicsit lecsitult, és zihálva meredt rám.

- Na azért az más, mint látod én is egy élő, illtetve holt bizonyítéka vagyok, annak, hogy vámpírok léteznek, így alakváltók is! – fejtette ki véleményét, mire csak bosszúsan dobbantottam egyet.

- Na és akkor, amit az előbb éreztél, hogy nem tudtál közeledni hozzám, mert elakadtál egy láthatatlan erőtérben, azt minek neveznéd? – fortyantam fel, mire szinte láttam, ahogy a fogaskerekek az agyában mozgásnak indulnak, hogy találjanak valami megoldást.

- Na? Várom a válaszod! – meredtem rá, olyan fölényes pillantással, mint ő az előbb. – Ugye, hogy fogalmad sincs mégis mi volt az az erő, ami a hihetetlenül nagy fizikumod ellenére meg se moccant? Hogy hiába feszültél neki minden erőddel, csak hiábavaló küszködés volt? Valld be, hogy csak attól félsz, hogy én lány létemre meg tudtam fékezni az erőd, sőt mi több felülkerekedtem rajta! – vágtam rá erélyesen, mire a halványan derengő értelem mellett, csöppnyi düh lobbant a szemében.

- Ez nem igaz! Én... én csak… még csak bele se adtam mindent! – válaszolt haragtól akadozva, mire csak kétkedve felhúztam szemöldököm, s ő mintha csak erre várt volna, nyomban felém iramodott, hogy felkapva leteperjen a földre.

Azonban, legnagyobb sajnálatára, koránt se számított arra, hogy én esetleg megvédem magam, így először még észre se vette, hogy amint hozzámért, bőre sisteregni kezdett, majd füstölögve lángra kapott, mire nyomban elengedett, majd értetlenül meredt kezeire, melyek nyomban normális állapotukba rendeződtek, ahogy levette rólam azokat.

- Én megmondtam! – vontam vállat nemtörődöm módon, ám nagyon is érdekelt, hogy mit szól ehhez a folyamathoz. Valami értetlen módon, iszonyatosan foglalkoztatott, hogy mégis mit szól ahhoz a szörnyeteghez, aki bennem lakozik. Úgy éreztem felelősséggel tartozom iránta, amit nem tudtam hova rakni, hisz még alig húsz perce, ha ismerhettem.

Mégis már csak a tudat, hogy végre elmondtam valakinek a titkom, akkora megkönnyebbüléssel járt, hogy bele se mertem gondolni, milyen lenne, ha végre minden kis titkom elárulnám, hogy ne kelljen egyedül cipelnem ezt a terhet, ami, ahogy közeledik a születésnapom, egyre inkább nehezebbé válik.

- Komolyan boszi vagy? – kérdezett rá, néhány perc elteltével, míg csak értetlenül meredt kezeire.

Most rám jött rám a nevethetnék, így kacagni is kezdtem, ahogy elnéztem érdeklődő, mégis hitetlenkedő arcára, mely most különösen gyerekesnek hatott.

- Igen, tényleg boszi vagyok! – feleltem vigyorogva, mire az ő arcán is végre mosoly terült szét, amitől két gödröcske jelent meg az arca két oldalán.

- Bocs, hogy nem hittem neked! Csak tudod, mostanában elég kusza lett az életem, már ha fogalmazhatok így! – magyarázkodott, ezúttal végre őszintén.

- Megértelek! Nem lehet ez most könnyű neked! – mondtam, épp mikor ismét bizseregni kezdett a tarkóm, és kirázott a hideg, így nyakamat nyújtogatva próbáltam bemérni, merről érkezik az újabb vámpír, kinek érkezésére nem is kellett sokat várni. Messziről is láttam, hogy sokkal gyorsabb Micah-nál, amit szálkásabb, magas testalkata is segített.

Ahogy meglátta kettősünket, mintha bosszússág suhant volna át az arcán, amit nyomban fel is váltott az aggodalom. Feltűnően előttem fékezett le, hogy ha szükség lenne rá, meg tudjon védeni Micah elől, aki csak érdeklődve meredt rá.

- Bántott téged? – fordult hozzám az idegen. Kellemes tónusú hangja, akár a cseppentett méz, és ha csak ránéztem, tudtam, hogy mind a vámpírok, és mind a férfinem egyik legjelentősebb példányával van dolgom.

Bronzszínű haja művészi kócossággal meredezett, mélykék ingje izmos mellkast rejtett, arca pedig akár egy fájdítóan gyönyörű metszésű régmúlt görög isten képmásáé.

- Dehogy bántott! Csak beszélgettünk! – feleltem, amint kicsit összeszedtem magam, majd mézszínű szemeibe meredtem.

- Beszélgettetek? – utánzott kételkedve, aztán az eddig csendben figyelő srácra sandított.

- Igen, beszélgettünk! Miért, mégis mire gondoltatok? Hogy olyan kevés az önuralmam, hogy amint megjelenik egy ember, én nyomban rávetem magam és megölöm? Mert ha igen, akkor kösz szépen a bizalmat! – vágta rá dacos haraggal amaz. Láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy ennyit törődnek vele.

- Erről szó sincs, Micah! Tudom, tudjuk, hogy nem tennél ilyesmit! Azonban ő boszorkány, az ő vére még engem is sóvárgással tölt el! – csitította a jóképű idegen, s bocsánatkérő mosolyt villantott rám.

Viszonoztam mosolyát, majd mikor megéreztem, hogy itt bizony valaki az erejét használja, kicsit összeszűkített szemekkel tűrtem, hogy a bronz hajú vámpír elmémbe hatolva próbálja olvasni gondolataim. Tolakodásnak vettem, hogy próbálkozik ezzel, hisz, mint gondolom már hosszú évek óta vámpír, így kilométerekről felismeri fajtámat, így azzal is tisztában kéne lennie, hogy milyen képességeim vannak.

- Légy szíves ne kutakodj a gondolataim között! Ha érdekel valami, akkor kérdezd meg, mert így csak fejfájást okozol! – szóltam neki, mire láthatóan meghökkent, de gyorsan rendezte vonásait.

- Elnézést! – kért bocsánatot, mire csak legyintettem egyet.

- Egyébként mit láttál? – érdeklődtem oldalra billentett fejjel.

- A farkasokkal laksz, sőt Paullal be is vésődtetek! – mondta, azonban biztos voltam benne, hogy ennél többet is látott.

- Így igaz! Sam Uley a bátyám, nála lakom – feleltem pontosítva mondandóját, majd mivel nem bírtam ki, hogy ne lessem meg, mégis mi végre néz így rám, lopva, hogy észre se vegye, beleolvastam a gondolataiba.

Láttam, hogy a diszkó mögötti dolgok járnak az agyában és mintha együttérzést, s némi megvetést fedeztem fel benne.

- Na jó, azt hiszem nekem mennem kéne! Már elég régóta eljöttem, biztos keresnek már! – fejtettem ki véleményem, és Micah-ra néztem, aki mintha kissé elszomorodott volna.

- Elkísérlek! – ajánlotta fel, amit szívesen el is fogadtam volna, azonban mivel tisztában voltam a szerződéssel, semmiképpen sem akartam kockáztatni.

- Köszi, de ezt nem lehet! Sajnos nem lépheted túl a határvonalat! – mondtam neki, mire az előbbi búskomor kifejezés visszatért az arcára. Nem gondoltam volna, hogy kis társalgásunk alatt ekkora hatással lettem volna rá. – De ha gondolod, találkozhatunk még! Ha neked úgy jó, holnap átmennék hozzátok beszélgetni! – vetettem fel az ötletem, mire széles mosoly ült az arcára.

- Azt hiszem, ez nem túl jó ötlet! – hallatta a hangját a bronz hajú idegen, mire mindketten rákaptuk tekintetünk.

- Az alfa húga vagy, ráadásul az egyik legönfejűbb farkas bevésődése. Semmi esélyt nem látok rá, hogy elengednének! – magyarázta, mire csak ismét felvontam szemöldököm.

- Senki tulajdona sem vagyok, így azt sem szabhatják meg, hogy kivel barátkozom, vagy éppen, hogy hova megyek! Ha pedig ez nem tetszene nekik, az csakis az én problémám, rátok nem tartozik! – vágtam vissza, kissé erélyesen. Nem tehettem róla, de mindig is idegesített, mikor valaki birtokolni akart, így még ennek a feltételezése is kiborított. Mert tudtam, hogy nehéz lesz eltitkolni majd előlük, hogy mégis hova megyek, de nem láttam más megoldást. És hiába tudtam, hogy ha ez az egész majd kiderül, iszonyatos botrány lesz belőle, hisz mint azt előbb a vérszívó is mondta, a családom, a barátaim, nem hogy ki nem állhatják egymást, egyenes rühellik a másikat.

- Akkor majd holnap találkozunk! – intettem, majd még egyszer Micah-ra mosolyogtam, és hátat fordítottam nekik.

Hallottam, hogy halkan vitatkoznak valamin, azonban nem akartam hallgatózni, így csak felgyorsítottam lépteim, és reméltem, hogy a helyes irányba megyek.

A ragyogó napsütés kezdett szürkületbe váltani, így jogosan feltételeztem, hogy szinte egész nap távol voltam. Azonban igazából nem is érdekelt, úgy éreztem jogom volt ahhoz, hogy végre egy kis időt magamra is szánjak és azt csináljak, amit csak akarok, anélkül, hogy bárki megszabná, mi a jó, vagy, hogy mit nem kéne csinálnom.

A bátyám és Paul egy valamiben nagyon hasonlítanak egymásra, mégpedig abban, hogy mindkettő iszonyatosan féltett. Még ha csak arról volt szó, hogy este elmegyek futni is elkezdtek problémázni, hogy akkor valaki velem tart és messziről lesi, hogy nem esik e valami bajom. Nagyon sokszor adódott már ebből vitánk, hogy nem képesek felfogni, hogy nem vagyok már kislány, akinek minden lépését figyelni kell. És bár tudom, hogy csak szeretetből teszik, de néha már a hajam tépném a túlzásaik miatt, nem vagyok porcelánból, sőt ami azt illeti, amilyen erőkkel rendelkezem, inkább az járna rosszul, aki megtámadott.

Azonban mivel ezt ők nem tudták, szokásuk volt elvéteni a sulykot.

Tisztában voltak vele, hogy boszorkány vagyok, ahogy azzal is, hogy látom a kísérteteket, látomásaim vannak, és gondolatátvitelre is képes vagyok, de ezzel ki is fújt. Szörnyű volt hazudni nekik, de tudtam, hogy ez a legjobb. Már így is épp eléggé belerángattam már őket az életembe, nem akartam, hogy az is kiderüljön, hogy az előbb említett képességeim csak a jéghegy csúcsai, hogy ezek még csak hozzávetőlegesen se közelítik meg a többit.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, hogy minden egyes itt töltött napommal, csak még nehezebb lesz elválni majd tőlük, hogy minél több időt töltök itt, közöttük, annál inkább fájdalmasabb lesz az elválás.

Most először éreztem úgy, mióta anyám meghalt, hogy megint otthonra találtam, hogy igaz barátaim vannak. Ráadásul azt sem hittem volna soha életemben, hogy majd pont itt, ebben az aprócska kis rezervátumban fog rám találni a szerelem, amire egész életemben vártam. Hogy pont itt találom meg azt az embert, akivel el tudnám képzelni az életem, aki már ilyen rövid idő alatt olyan fontossá nőtte ki magát a szívemben, mint még soha senki.

Szinte már olyan volt nekem, mint a levegő, ha egy nap is telt el anélkül, hogy nem láttam, letargia zuhant rám és legszívesebben nyomban elindultam volna utána, hogy végre karjaiba vessem magam.

Szomorú sóhaj kérlelte ki magát ajkaimon, ahogy arra a kétségbeejtő, gyomormarcangoló tényre gondoltam, hogy a napok egyre csak fogynak a végzetes napig, én pedig nem maradhatok itt, hogy őket veszélybe sodorva várjam ki a végzetem.

Minden egyes gondolatom megszűnt, ahogy kiérve az erdőből a szemem elé terült a leggyönyörűbb látvány, amit valaha láttam. A nap izzó, tűzvörös labdaként félig belelógott a tengerbe, mintha az készülne elnyelni a világosságot, hogy helyét az ismeretlen, misztikumokkal teli sötétség vegye át.

Mint mindig, a hullámok hatalmas tajtékokat vetve zúdultak neki a szikláknak, s míg a hátam mögött már sötétség terült el, a nap körül még színesen festett az égbolt, mintha valaki egy egész paletta festéket felkent volna rá, majd néhol összemosta volna, különös, mégis szívmelengető elegyet alkotva.

Szinte minden egyes szín megtalálható volt rajta, a narancssárga minden egyes árnyalata, a legvilágosabbtól a legsötétebbig, míg azon a részen, ahol a sötétség már kezdte volna befalni a fényt, különleges, lilás és kékes színek uralkodtak.

Végignéztem, ahogy a nap lassan belehanyatlik a vízbe, a hullámok pedig gyengéden körbeölelték, majd az éjszaka végleg leereszkedett. Kissé ugyan botorkálva, de megúsztam sérülések nélkül lejutásom a szirtről, majd halkan huppantam a homokban. Ugyan lehűlt a levegő, de még mindig nem volt hidegnek mondható az idő, inkább kellemesen éreztem magam. Valahogy nem akaródzott hazamennem, holott tudtam, hogy most már tényleg muszáj, hogy nem húzhatom tovább az időt, de semmi kedvem se volt meghallgatni a bizonyos ’ Hol voltál? Mit csináltál? ’ kérdéseket. Ráadásul magyarázkodni se igen akartam, így érthető okokból ódzkodtam.     

Az este neszeit hallgatva, a környéket pásztázva igyekeztem lefoglalni a gondolataim, amíg hazaértem, majd a ház előtt, kissé tétovázva álltam meg és csak néztem rá. Az egész alsó szintben égtek a villanyok, és a kiáramló zsivajnak köszönhetően feltételeztem, hogy a fiúk megint itt vannak, így nagy levegőt véve caplattam fel a lépcsőn, majd benyitottam.

- Sziasztok! – köszöntem rögtön, mit nyomban viszonoztak is. Paul, ahogy meglátott nyomban felpattant, majd elém sietve karjaiba zárt, s én is köré fontam karjaim. Tudtam, hogy hiába nem volt oka rá, mennyire aggódott értem, amitől megint szívembe mart az önvád, miszerint én folytonosan titkolózom előtte, mikor ő tényleg szeret, és akár az életét is áldozná értem, ha arra kérném.

Bűntudatosan bújtam el az ölelésében, s mint már annyiszor, most is megköszöntem az isteneknek, amiért megáldottak ezzel a fiúval. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ő tényleg hozzám tartozik, hogy engem akar, mikor tényleg bárkit megkaphatna az égvilágon.

- Sajnálom, hogy elszaladtam! Én csak… szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy átgondoljam a dolgokat! – motyogtam a vállába, mire csak sóhajtott egyet, majd felkapott, s velem az ölében leült a kanapéra.

Még csak rá se mertem nézni a többiekre, most a legkevésbé se hiányzott bátyám rosszalló nézése. Hihetetlen módon telepedett rám a tudat, hogy napról napra kevesebb időt tölthetek így itt, velük, és ez rendkívüli letargiával töltött el. Megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, és akármennyire is lesz fájdalmas, ameddig csak itt lehetek, velük, addig igyekszem minden módon kihasználni a rendelkezésemre álló időt, amiből egyre kevesebb és kevesebb jutott.  

8.

Itt a kövi, remélem, erre már több kommentet kapok, hogy kinek tetszik és kinek nem! Előre csak annyit mondok, hogy a bonyodalmak tovább folytatódnak! Jó olvasást!

Mikor magamhoz tértem, először fogalmam se volt, hogy mégis hogyan kerülök a kocsiba és legfőbbképp, hogy miért. Zavartan konstatáltam, hogy fekszem, és rendkívül melegem van. Az agyamban a gondolatok versenyt kergetőztek egymással, a gyomrom szörnyen kavargott, ráadásul úgy éreztem magam, mintha hetek óta nem hunytam volna le a szemem. Nagyot ásítottam, miközben kinyitottam szemeim, majd ahogy észrevettem, hogy bizony Paul lábán tehénkedem, felpattantam és – már amennyire a kocsi méretei megengedték – kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim.

Az emlékek olyan hirtelen tértek vissza az elmémbe, mintha fejbekólintottak volna és bár tudtam, hogy valamiféle magyarázattal kell majd szolgálnom állapotom végett, képtelen voltam elmondani az igazságot, nem éreztem még annyira erősnek a kapcsolatunk, hogy ez kitudódjon. És nem azért, mert nem bíztam benne, hisz a legelső naptól kezdve tudtam, hogy az életét áldozná értem, s hogy ez fordítva is így van. Egyszerűen szégyelltem magam, féltem, ha megtudná, hogy igazából, milyen szörnyeteg lakozik bennem, akivel minden egyes nap harcolnom kell, elhagyna. Azonkívül, ha elmondtam volna, ahhoz, hogy teljes egészében megértse a történéseket, nem csak az estét kellett volna elmondanom, hanem vissza kellett volna kalauzolnom a múltba, abba a távoli, puritán világba, ahol ez az egész elkezdődött és ezt végképp nem akartam. Eszem ágában sem volt, még több embert belekeverni ebbe az ügybe.

- Jól vagy cica? – kérdezte Paul, megsimogatva arcom. Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen hazudnom neki, de nem tudtam már kiutat találni. Egyszerűen nem tehettem meg vele, hogy még inkább belekeverem abba az iszonyatba, ami az anyai-ágon lévő családom és ezzel együtt engem is övez.

- Igen… csak a fejem fáj pöppet! – motyogtam tétován, mire az anyósölésen dekkoló csajszi, ezt meghallva nyomban hátrafordult.

- Én tudtam, hogy még ma szükséged lesz arra a gyógyszerre, beütött a koktél, vagy mi? – kérdezte csámcsogva, és máris kutatni kezdett a tatyijában a pirulák után. 

- Köszi Chanelle, de nem kell gyógyszer! Ez csak egy kis fejfájás és különben is ittam! – oltottam le, mielőtt még a kezembe nyomta volna a bogyókat. Láttam, hogy csalódottság és enyhe sértettség suhan át az arcán, kemény hangom miatt.

- Én csak segíteni akartam! – motyogta lehangolva, mire megesett rajta a szívem.

- Bocsánat… nem akartam bunkó lenni! – mondtam neki, mire ugyan rám mosolygott, de láttam, hogy bántja a dolog.

Nyűgösen néztem ki az ablakon, azonban mivel a sötétnek köszönhetően fogalmam sem volt hol járhatunk, csak sóhajtottam egyet, majd Paulhoz bújtam, aki átkarolta a vállam.

- Nem akarom, hogy azt hidd, hogy cseszegetlek… De mikor rád találtam az erkélyen... Én komolyan azt hittem, hogy haldokolsz… - suttogta elfúló hangon a fülembe, mire iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak neki, de azzal védhetem meg csak ettől az egésztől, ha hazudok neki. – Mi történt? – tette fel a kérdést, amitől iszonyatos bűntudat mart a szívembe.

- Csak… pánikrohamom volt. Még kiskoromban kezdődött, azt hittem, hogy már sikerült túljutnom rajta, de úgy látszik tévedtem. – motyogtam a féligazságot és undorodtam saját magamtól, amiért volt szívem hazudni, annak az embernek, akit teljes szívemből szeretek.

- Nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen, mert nagyon megijesztettél! Én… beleőrülnék, ha történne veled valami! – vallotta be, még inkább mélyítve a sebeket a szívemen.

- Sajnálom! – kértem bocsánatot, mire értetlenkedve nézett rám.

- Mégis miért kérsz bocsánatot? Hisz nem tehetsz róla! – felelte, mire csak sóhajtottam egyet, majd még inkább hozzábújtam. Tudtam, ha ez az eset megismétlődik, kénytelen leszek elmenni innen és itt hagyni őt, és a srácokat. Már akkor tudtam, hogy hihetetlenül fog fájni, de nem tehettem mást, hisz ki tudja, hogy megint mikor érzem magam veszélyben, vagy leszek ideges és akkor a mágiám megint felágaskodik, és rám telepedve meghozza a döntéseket helyettem, s amitől a leginkább féltem, hogy ebben az állapotban bántani fogom a szertetteimet.         

Csendesen telt el a hazaút, úgy látszott mindenki elfáradt, vagy csak nem volt kedvük beszélgetni. Mivel Paul kocsijával voltunk és Embry vezetett, kiraktuk őket egy utcával feljebb, majd leparkoltunk előttünk. Egy ideig még némán néztem a feketén ásító házat, nem volt merszem megkérdezni, amit már régóta akartam.

Nagy levegőt vettem, majd Paul felé fordultam, aki halvány mosollyal nézett.

- Szeretném, ha velem aludnál! – böktem ki végül, rászegezve tekintetem. – Persze csak, ha te is szeretnéd! – egészítettem ki mondandóm, s tétova mosolyt villantottam, mire láttam, hogy félmosolya vigyorrá szélesedik.

- Örömmel! – vágta rá, mire megkönnyebbülve fellélegeztem és kiszállva már azért cseszegettem saját magam, hogy mégis miért féltem ettől az egyszerű kérdéstől.

Mikor elindultunk a buliba, még fogalmam sem volt, hogy ennyire mozgalmas éjszakám lesz, ahogy azt se tudtam, hogy a végén, a szerelmem karjaiban ér az álom. Ám úgy éreztem, hogy ezek után képtelen lennék egyedül maradni, hogy akkor teljesen összeomlanék.

Belopakodtunk a házba és mivel villanyt nem akartam kapcsolni, jó párszor majdnem esés lett a vége, Paul azonban időben mindig elkapott, így szerencsésen feljutottunk szobámba. Kezdtem kicsit berezelni, mert igaz, hogy volt már nálam, nem is egyszer, de azért az, hogy végre itt alszik, teljesen más dolog. Igaz, hogy szeretkezésről szó sem volt, s őszintén megmondom hiába kívántam őrülten, most a legkevésbé se voltam olyan hangulatban.

Összeszedtem a neszeszerem és a pizsim, majd tétován rá pillantottam, aki az ágyon üldögélt és biztató mosoly villantott rám.

- Mindjárt jövök! – közöltem, amitől tök hülyének éreztem magam.

- Oké! – válaszolta, mire nyomban sarkon fordultam és kisorjáztam az ajtón, egyenesen a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, lemostam a sminkem, majd fogat mostam, végül pedig felvettem a trikó – franciabugyi kombó pizsimet.

Visszaslattyogva láttam, hogy Paul már megágyazott, és éppen a tévét lesi. Becsuktam az ajtót, majd felmászva az ágyra, hozzábújtam, mire kikapcsolta azt. Iszonyatosan fáradt voltam, a szemeim szinte égtek az álmosságtól és egy hatalmas ásítás is kicsúszott a számon, mire Paul elkuncogta magát, azonban tudtam, hogy ő is ugyanolyan fáradt, ha nem fáradtabb, mint én.

- Szörnyen aggódtam ma érted! – szólalt meg, miközben a hátam simogatta. – Ígérd meg, hogy többet nem szaladsz el csak úgy! – nézett rám és a kevéske fényben is tisztán láttam a féltést a szemében.

- Ígérem! – mondtam és most úgyis gondoltam. Ostobaság volt, durcás kisgyerek módjára elfutnom, biztosra vettem, ha nem teszem meg, akkor semmi baj nem történt volna.

Imádott arcát kezdtem el fürkészni és mintha tépelődést véltem volna felfedezni benne, végül nagy levegőt vett.

- Szeretlek! – vallotta be, mire akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Igaz, hogy egyszer már hallottam tőle, de félő volt, hogy akkor csak túlfűtött érzelmi állapota idézte elő, hisz azóta igyekeztünk úgy viselkedni, mint egy hétköznapi pár, hétköznapi gondokkal, például a bátyámmal, aki még mindig elég harapós volt Paullal szemben.

- Én is szeretlek! – feleltem mosolyogva, amit viszonzott is, majd édes csókot nyomott ajkaimra.

Hitetlenkedve gondoltam rá, hogy ma este majdnem megöltem egy embert, csak azért, mert hagytam, hogy az erőm, maga alá gyűrjön. Nagyot szusszantottam, s végül úgy döntöttem, elég lesz, ha emiatt, majd másnap fáj a fejem, most kiélvezem, amint ennek a félistennek a karjai között alhatom.

Épp a másik oldalamra fordultam és épp aludtam volna vissza, mikor meghallottam. Valaki olyan erővel trappolt fel a lépcsőn, hogy szerintem még a falak is beleremegtek. A lépések kezdtek egyre hangosabban zúgni, majd pár másodperc múlva kivágódott az ajtó, én pedig értetlenül meredtem a küszöbön álló, remegő bátyámra.

- Mégis mi a jó francot művelsz, ha szabad tudnom? – förmedtem rá, mire csak az ágy végéhez csörtetett.

- Ez meg mit keres itt? – mutatott az időközben felébredt srácra, aki kábán pislogva figyelte tesóm.

- Ez nálam aludt! – válaszoltam hasonló hangnemben.

- Igazán? – kérdezett vissza dühösen és szinte láttam, ahogy agyában a fogaskerekek nyomban mozgásba lendülnek, s férfiúi eszének köszönhetően, egyből a legrosszabbra gondol. – Megöllek! – sziszegte Paulnak, majd nyomban felé is lendült volna, én azonban közéjük ugrottam.

- Bolond vagy? – rivalltam rá, ő azonban ingerülten arrébb taszigált. – Hagyjál már minket békén! – kiáltottam rá, amikor a srác nyaka felé nyúlt.

- Hogy voltál képes? – fortyogta Paul arcába bámulva. – Ráadásul úgy, hogy itthon voltunk… Megöllek! – ordibált az indulattól egyre vörösödő fejjel.

- Héé haver! Legalább végig hallgatnál? – kérdezte Paul, Sam azonban kiráncigálta az ágyból és a nyakánál fogva a falnak lökte.

- Te tényleg nem vagy normális Sam! Engedd már el! – szinte már sikítoztam, hogy végre állítsa le magát és mellé állva próbáltam lefejteni karját a srácról.

Azok farkas szemet nézve, elszántan bámulták egymást, miközben egyre nagyobb remegéshullámok futottak végig rajtuk. Nem akartam, hogy összeverekedjenek, azonban mivel láthatólag senki se figyelt rám, elővettem az utolsó lehetőségem. Újból kinyitottam a mentális pajzsot az elmémben, ezúttal sokkal lassabban, mint tegnap, majd hagytam, hogy a mágia elöntsön, épp csak annyira, hogy még kordában tarthattam.

- Engedd el! – mennydörögtem rá, mivel azonban továbbra se engedelmeskedett, megfogtam kezeit és lefejtettem Paul nyakáról.

Igaz, hogy a farkasok rendkívüli fizikummal rendelkeznek, azért a boszorkányokat se kell félteni, főleg azokat nem, akik tudják használni az erejük.

- Ereszd el vagy eltöröm a kezed! – fenyegetőztem, s figyelmeztetően megszorítottam kezét, mire a csuklója roppant egyet.

Végre engedelmeskedett, így én is elengedtem a kezét, majd csak néztünk egymásra. A hitetlenkedéstől a szemében, hogy képes lennék bántani, iszonyúan elszégyelltem magam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, hisz mióta idejöttem tapasztalhattam már eleget, hogy a farkasfiúk minden kis konfliktust így oldanak meg. Még ha csak azon is vesztek össze, hogy egyikük megette az utolsó hamburgert is verekedés volt a vége.

Sajnos azonban túlkésőn jutott eszembe, hogy talán ha hagytam volna, hogy kiverekedjék magukat, utána már újból legjobb barátok lennének. Azonban túlontúl védelmező típus voltam mindig is és forrófejű, ráadásul ezzel a kirohanásommal még azt is elértem, hogy magyarázkodhassam is.

Bosszús sóhajt hallattam, majd a szekrényből kikaptam az első kezembe kerülő rövidgatyát, melltartót és pólót, aztán a fürdőbe vonultam. Megmosakodtam, fogat mostam, majd felöltöztem. Visszamenve a szobámba, szerencsére már senki nem tartózkodott ott, így fogtam az iPod-om, egy kisebb táskába pedig beledobtam a tárcám, a dugi doboz cigim, egy csomag zsebit, és a vázlatfüzetem, a cerkákkal egyetemben. Úgy döntöttem most a sarum helyett, a tornacipőm választom, így felhúztam egy zoknit, majd azt is felvettem és a táskát átvetve vállamon futottam le a lépcsőn.

A többiek épp reggeliztek, én azonban olyan szinten vágytam a magányra jelen pillanatban, hogy egy gyors köszönés után már ki is viharzottam a házból, cseppet se törődve a ténnyel, hogy utánam kiabálnak. Meglepődve vettem észre, hogy a hetek óta hiányolt napfény végre ki tudott bújni a felhők mögül, a forró szél pedig elkergette őket és csak egy-két bárányfelhőt hagyott az égen. Felkaptam a napszemcsim, majd az iPodom előhalászva a táskából dugtam a füleseket a fülembe és Eminem albumát elindítva kezdtem gyors léptekkel haladni célom felé.

Az udvarokon kiskölykök szaladgáltak és vagy vízi pisztollyal lődöztek egymásra, vagy pedig felfújható medencékben lubickoltak. Őszintén mondom, hogy irigyeltem őket, sokkal szívesebben lettem volna megint kisgyerek, akinek nem kell semmivel sem törődnie, aki nyugodt szívvel elszökhet a problémák elől, mert ott vannak a szülei, akik megoldják helyette.

Megtöltöttem a tüdőm a forró levegővel, majd hosszan, reszelősen kifújtam. Még most se tudtam túltenni magam a történteken. Képtelen voltam elhinni, hogy ma majdnem eltörtem a bátyám kezét, és ha ez még magában nem lett volna elég, előző nap majdnem egy ember halálát okoztam. Fogalmam sem volt mit tegyek, a leghelyesebb az lett volna, ha rögtön az eset után, még éjjel összekapom a cuccaim, majd el is szelelek innen. Nem akartam, hogy még több ilyen eset legyen, iszonyatosan féltem, hogy nem tudom eléggé kordában tartani az erőm, azonban a szívem mélyén bíztam benne, hogy ha lassan, fokozatosan visszaengedem a mágiát a mindennapjaimba, akkor talán sikerülhet, és nem győz le.

Hiába tartottam a legjobb megoldásnak, hogy elmenjek, önző módon képtelen voltam megtenni, ahhoz túlságosan megszerettem ezt a helyet, az embereket és, hogy végre olyanokkal lehetek, akik tényleg szeretnek. Kétséges helyzet állt elő és fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan fogom ezt megoldani. Egyre inkább éreztem, hogy minél előbb el kell mennem, hogy megóvjam őket, hisz tudtam, hogy amint betöltöm a tizennyolcat, megkeresnek és el akarnak vinni. Iszonyatos volt, hogy ennyi mindent kell egyes egyedül cipelnem, hogy ennyi titok van, amit nem tudok kinek elmondani, de senki életét nem akartam kockáztatni.

A partra leérve láttam, hogy nem csak én örülök a jó időnek, mivel jó pár ember összegyűlt ott, ki a partra terített törölközőjén napozott, ki pedig a vízben úszkált. Egy pillanatra összeszorult a szívem, amint láttam, hogy egy család épp akkor reggelizik, már messziről látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást, és hogy mennyire összetartanak, ami sajnos az én igazi családomra nem volt elmondható.

Nagy sóhaj hagyta el ajkaim, majd lekapva róluk tekintetem igyekeztem a szirt felé, ahová felmászva fel is értem, kis privát búvóhelyemre, ami még így, a nappali fényárban is csodásan mutatott. Letelepedtem a szélére, s a zenét kikapcsolva élveztem, ahogy a szél vígan fütyül a fülemben, a nap pedig forró fénnyel süti arcom. A lábaim lóbálva bámultam le a mélybe, és mint a múltkor, a tenger most is hangos robajjal csapódott a szikla aljához, mintha fel akarná falni azt, csak túl nagy falatnak bizonyult.

Előbányásztam a tatyimból a cerkákat és a füzetet, majd miután egy hajgumival felfogtam loboncom, rajzolni is kezdtem. Ilyenkor mindig kikapcsolt az agyam, én nem tudtam úgy alkotni, hogy végig azon agyaltam, hogy mit hogyan és hova rajzoljak. Egyszerűen csak éltem a pillanatnak és hagytam, hogy a kezem suhanjon a papíron, anélkül, hogy előre elterveztem volna, mit is akarok látni a végén.

Ilyenkor az időérzékem is elvesztettem, fogalmam sem volt, hogy esetleg egy, vagy több órája is távol vagyok e. De akkor nem is érdekelt, egyedül akartam lenni és végre valahára átgondolni mindazt, ami ezen a két napon történt. Megdöbbenve bámultam a papírt és mintha fotót néztem volna. A rajzon álló srác arcán tisztán kirajzolódott a fájdalom, ahogy a tűznyalábok egyre feljebb és feljebb kúsznak a testén. Lebilincselő látvány. Szorosan lezártam szemeim, majd hosszan kifújtam a levegőt… nem akartam emlékezni a tegnapra.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd a táskámba visszapakolva kezdtem el vetkőzni, mígnem fehérneműben álltam a szirt peremén és kisebb félsszel a szívemben próbáltam felbecsülni a távolságot. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom öklömnyire zsugorodott és hihetetlenül meg voltam ijedve. Ám így is tudtam, hogy megteszem, hisz erre volt szükségem, hogy valami kizökkentsen ebből az állapotból.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam csukott szemmel háromig, majd kinyitottam és elrugaszkodtam. Leugrottam.

Egyszerre volt iszonyatos és gyönyörűséges, úgy éreztem végre tényleg szabad vagyok. Az adrenalin irtózatos gyorsasággal zubogott az ereimben, én pedig már akkor tudtam, hogy ezt muszáj lesz megismételnem. Semmifajta félelem nem volt bennem, úgy éreztem abban a pillanatban az sem érdekel, ha tényleg meghalok, hisz olybá tűnt, hogy eddig csak szenvedést okoztam mindenkinek. Zuhanás közben eszembe jutottak apám kemény szavai, hogy sose szeretett, hogy csakis azért volt anyámmal, hogy a pénzét költse és ezt az a disznó még csak nem is titkolta.

Gyűlöltem azért, amit tett, hogy sokszor olyan csúnyán bánt vele, hogy olyan sokszor megríkatta. Az még hagyján, hogy velem rendszeresen ordibált, és ha nem tetszett neki, amit tettem, megütött. Dehogy az édesanyám bántotta… Mindig úgy gondoltam, hogy szerves része volt a halálának, hogy azzal, ahogy bánt vele, csak még inkább közelítette az időpontot. A könnyek elhomályosították látásom és amint kibuggyantak, a zuhanásnak köszönhetően, zászlóként utánam lobogó hajamban kötöttek ki.

- Gyűlöllek! – ordítottam torkom szakadtából. Összeszorítottam szemeim, majd éreztem, hogy a hideg víz körülölel. Szemeim csípte a sós víz, mikor kinyitottam, majd erős kar és lábcsapásokkal a felszínre küzdöttem magam.

Boldog mosoly terült szét képemen és szinte el se hittem, hogy megtettem. A hullámok lustán taszigáltak, én pedig felfeküdtem a vízre és csak élveztem ringatásuk. A fejem teljesen kitisztult, most már tudtam mit kell tennem.

Pár percig még áztattam magam, majd kiúsztam a partra, hol eléggé meglepődve szemléltek, hogy mégis, hogy a csudába jutottam oda. Ráadásul, mikor észrevették, hogy rajtam fehérnemű van, még inkább kiakadtak, amit nem igazán értettem, hisz nálam fiatalabb tini lányaikon sokkal többet megmutató fürdőruha feszült.

Rájuk se hederítettem, csak elfordultam a bámuló tekintetektől, majd visszamásztam a sziklára, és kiterülve a kőre sütettem magam. Köszönhetően az erősen tűző napnak hamar megszáradtam, így visszavettem ruháim és összeszedve cuccaim, döntöttem úgy, hogy ideje indulnom, ám most nem a megszokott útvonalat választottam. Hanem a szokottól eltérve az erdőbe vetettem magam.

A madarak csicsergése uralta a környéket, a fák lombjainak résein pedig beszűrődött a napfény. A virágok illata, a nyári szellő illatával frissítő elegyet alkottak. Hihetetlenül élveztem, hogy egymagam felfedezhetem fel az erdőt és reméltem, hogy semelyik farkasfiúnak se jut eszébe követni, mert nagyon megbánná. Nem voltam olyan hangulatban, hogy most velük legyek. Ahogy egyre beljebb haladtam az erdőbe, teljesen úgy éreztem magam, mint egy kalandor, aki most készül megtenni élete legnagyobb felfedezését. Igaz, hogy fogalmam sem volt, merre járok, vagy, hogy egyáltalán még La push-ban vagyok–e, de úgy döntöttem, hogy nem is érdekel, mert túlságosan is élveztem ahhoz, hogy ezt most elrontsam azzal, hogy visszafordulok és haza sétálok.

A tettvágy buzgott bennem, rettenetesen vágytam rá, hogy találjak valamit ebben a hatalmasan rengetegben, amit még előttem senki soha. A távolban láttam, hogy egy kisebb patakpart fele igyekszem és mivel már eléggé szomjas is voltam, megszaporáztam lépteim. A rét úgy nézett ki, mintha valaki szándékosan kitépte volna a fákat, hogy a szabályos kör alakot megkapja. Telis tele volt vadvirágokkal, amik annyira vonzották szemem, hogy elhatároztam, amint ittam, le is ülök és gyönyörködöm bennük.

Azonban ahogy közelebb értem hozzá, egyre közeledő patadobogás hangja harsant, én pedig érdeklődve fordultam az irányába. Hamarosan meg is láttam a rémült állatot, és ezzel egy időben kezdett rám törni az az ismerős érzés, amibe belebizsereg a tarkód, és még a hőség ellenére is fázni kezdtem.

Kíváncsian vártam a jövevényt, akire nem is kellett sokat várni, hisz úgy loholt szegény szarvas után, hogy semmi másra nem figyelt. Bekergette a patakhoz, majd hátulról rávetődött és nyaki ütőerébe mélyesztette fogait. Még ilyen messziről is biztos voltam benne, hogy mi, ahogy abban is, hogy nem fog bántani.

Amint végzett, kézfejével letörölte a száját, és mint aki csak most ébred rá tettére, nézett körül, majd hamarosan meg is látott. Mosolyogva figyeltem, ahogy helyes arca dühös maszkba torzul, majd nyomban előttem is termett.