10. Cullen klán

Mikor reggel felkeltem úgy éreztem magam, mint akin háromszor átment az úthenger, majd miután péklapáttal felkapargattak onnan, beraktak a mosógépbe, ahol a lehető legmagasabb hőfokon háromszor kimostak, utána pedig egy repülőből kihajítva végeztem volna az óceánban, ahol aztán felfalt egy cápa, utána pedig, mivel túl rágósnak bizonyultam, kiokádott. Egy szó, mint száz, nem voltam a legjobb formámban az, hogy ennyi idő után megint teljes körűen alkalmaztam a mágiám, teljesen kimerített. Fájt a fejem, szédültem, émelygett a gyomrom, ráadásul tudtam, hogy ezt az energiát csakis egyféleképpen szerezhetem vissza, ahogy azt is tudtam, hogy én hiába vállaltam volna ezt a módszert, ha kitudódott volna, hihetetlen botrány kerekedett volna belőle.

Nyöszörögve, nulla életkedvvel másztam ki az ágyból, körülbelül egy nyugdíjas csiga sebességével, majd, hogy valamennyire felfrissítsem magam beálltam a zuhany alá, s hidegre állítva a vizet próbáltam felébredni. Azonban nem igazán használt, így az eredeti állapotomhoz, csak pluszban még át is fagytam nyár ellenére. Gyorsan fogat mostam, a hajam felkötöttem, majd egy halvány smink után, felvettem egy  kék egyberészes ingruhát egy széles lakk övvel, és miután az ablakon kihajolva észrevettem, hogy az idő igencsak hűvös, sóhajtva felkaptam egy fekete harisnyát, majd a balettcipőmbe bújva csoszogtam le a földszintre.

Természetesen megint mindenki nálunk volt, így kissé egykedvűen huppantam le a nekem fenntartott helyre, Paul mellé.

- Sziasztok! – motyogtam, majd lábaim felhúzva bújtam hozzá, mire csak átölelte a vállam.

- Jól vagy? – kérdezte nyomban aggódva.

- Persze, csak kicsit… fáradt vagyok! – hazudnom kellett, hisz mivel nem tudtak erről az egész boszorkányos dologról mindent, eszemben sem volt elárulni miért vagyok ilyen rossz állapotban.

Csendben figyeltem a többiek reggeli nyüzsgését, míg én csak csendben kortyolgattam a szokásos bögre kávém, melyre Emily jóvoltából most hatalmas mennyiségű hab takarót kaptam. Szorgosan igyekeztem kiokoskodni, hogy mégis, hogy fogok meglógni a többiektől és ha már sikerült, mégis, hogyan fogom eltitkolni, hogy hol voltam. Fogalmam sem volt, hogy fogom mindezt megoldani, abban azonban biztos voltam, hogy mindenképpen találkozom Micah-val.

- Ma én őrködöm Jareddel, ugyanis a múlt éjjel vámpírokba botlottak az erdőben, de mivel átfutottak a határvonalon, nem tudtuk elkapni őket! – szólt nekem Paul, megelőzve kérdésem. Nagyon reméltem, hogy az éjjeli vámpírokhoz semmi köze Micah-nak, hiába nem ismertem még szinte semennyire, hihetetlenül aggódtam érte, mintha minimum a kisöcsém lett volna, akit meg kell védenem.

- Rendben! Úgyis be akarok menni a városba! A neten találtam pár jó könyvet, azokat akarom megvenni! – találtam ki a városban császkálásom indokát.

Hamarosan mindenki befejezte a kaját, majd miután mindenki az útjára ment -Sam, s Emily dolgozni, Paul és Jared őrködni, a többiekről meg fogalmam sincs-, visszaszaladtam az emeletre, majd, hogy feldobjam a ruhám, felcsatoltam még egy nyakláncot, s felvettem egy tucat karkötőt. Fogtam a barna rojtos tatyim, majd beraktam az irataim, amikre fogalmam sem volt minek van szükségem, a bukszám, zsebit, végül pedig az esőkabátom, hisz jó esély volt az esőre.

Felkaptam még az iPodom, majd legaloppoztam a lépcsőn és bezárva az ajtót vágtattam ki a buszmegállóba. Mivel elég sokan várakoztak ott jogosan feltételeztem, hogy mindjárt jön, majd miután jegyet vettem, lehuppantam egy ülésre hátul, majd a füleseim bedugva próbáltam kicsit kibillenni nyomott állapotomból.

Szerencsére hamar Forksba értünk, így én sóhajtva indultam útnak, miután szemrevételeztem a súlyos szürke felhőket, amik úgy tűntek bármelyik pillanatban kifakadhatnak, hogy kiadják terhüket. Lassan sétáltam a járdán haladva célom felé, biztos tudatában annak, hogy elég fárasztó útnak nézek elébe, mivel kocsi és busz híján gyalog kellett megtennem az igencsak hosszú utat.

Kellemetlen sóhaj hagyta el ajkaim, hisz nem elég, hogy ennyire nyűgős volt a hangulatom, még hihetetlenül kimerültnek is éreztem magam. Legszívesebben az egész napom az ágyamban töltöttem volna, hogy ha már más, jobb módon nem pótolhatom az elvesztegetett energiám, legalább ezzel kicsit visszanyerjem régi formám. Azonban, amire nem számítottam, hogy hamarosan arra lettem figyelmes, hogy az egyik szembejövő kocsit éles kanyart vesz, majd miután megfordult, pontosan mellettem megállt, én pedig már fordultam is meg, hogy kérdőre vonjam, azonban ahogy megláttam a bronzhajú vámpírt, kíváncsian felvontam szemöldököm.

- Szállj be! – szólt ki, majd az utastéren átnyúlva kinyitotta nekem ezüst Volvója ajtaját. Vonakodva szálltam be, kicsit feszélyezve éreztem ilyen közel magamhoz, hisz még csak a nevét se tudtam.

- Honnan tudtad? – kérdezek rá, amint elhelyezkedtem az ülésen, majd becsatoltam övem.

- Az egyik húgom, Alice a jövőbe lát – felelt kérdésemre. – Mivel a tegnapi körülmények nem adtak lehetőséget rá, most bemutatkozom! A nevem Edward Cullen! – nyújtott kezet, én pedig kezet ráztam vele.

- Zarah Mayfair! – mondtam én is nevem, mire biccentett egyet, majd el is indultunk. – Egyedül is eltaláltam volna hozzátok! – jegyeztem meg, már csak azért is.

- Mindjárt zuhog az eső, ráadásul jóval a városon kívül lakunk! – szólt, miközben kétkedő pillantásokat vetett rám, és  máris érezni véltem az illetéktelen tolakodást, mire csak sóhajtva kizártam fejemből.

- Nem vagyok cukorból! Azonkívül pedig tökéletesen tudom hol laktok, vagyis hát, tudtam volna, merre kell mennem! Nektek, vámpíroknak elég erős az aurátok, már kilométerekről megérzem, így nem lett volna nehéz megtalálni a házatok! – vágtam vissza dacosan, mire csak felvonta a szemöldökét, majd inkább visszafordult az út felé.

Szó mi szó, nem voltam igazán kedves és türelmes aznap. Csak remélni tudtam, hogy ez idővel megváltozik, azonban hadd szóljon mentségemre, hogy ő se viselkedett velem valami kedvesen, mintha egyfajta szilárd ellenállást tanúsított volna irányomba, ráadásul az, hogy képes voltam kizárni a fejemből, és vele ellentétben úgy olvasni az agyában, hogy észre se veszi, teljesen kikészítette.

Egyszerűen nem bírtam magammal, így bekukkantottam elméjébe, s nem is csalódtam, mikor észrevettem, hogy megint csak azon jár az agya, hogy mégis hogyan vagyok képes kizárni kutakodását. Mindentudó vigyorra húzódott a szám, ahogy kibámulva az ablakon csodáltam a zöld összes árnyalatában játszó természetet, miközben az eső is rákezdett, és mintha ez még nem lett volna elég, mennydörgések és villámok is tarkították a repertoárt.

Odaérve mondhatni, hogy meglepődtem, nem számítottam rá, hogy egy ilyen remekműben laknak. Az egyébként fehér, fával díszített ház egyik fala teljességgel üvegből volt. Első látásra beleszerettem, ráadásul itt az erdő közepén még szürreálisabb és ezáltal még szebb látványt nyújtott. Még ki se tudtam szállni, Micah máris kirobbant az ajtón, majd ahogy kikászálódtam, felkapva magához ölelt, igaz, hogy kissé csodálkoztam rá emiatt, ezért kissé hezitáltam, majd én is átöleltem.

Mikor elengedett összeborzoltam a haját, mire csak fújtatott egyet, majd lapát kezeivel próbálta lesimítani. Láttam, hogy Edwardnak nem igazán akaródzik elmenni a közelünkből, úgy tapadt rám, mintha attól félne, hogy a srác máris rám vetődik, hogy kiszívja az összes vérem, holott biztos voltam benne, hogy nem tenné meg.

- Gyere, bemutatlak a többieknek! – magyarázta lelkesen, majd kézen fogva bevezetett a házba, hol én nem győztem gyönyörködni a bámulatos berendezésen.

- Jó napot! – motyogtam tétován és a maradék légypiszoknyi önbecsülésem is porrá vált, ahogy körbenéztem a sok észveszejtően szép vámpírokkal teli nappaliban.

Sápadt arcukkal tökéletesen beleillettek a helység hangulatába, hol leginkább a hozzájuk annyira hasonlító fehér szín dominált, keverve egy kis csokibarnával, és pasztell rózsaszínnel.

- Szerbusz, kedvesem! – szólt az elől álló páros női tagja. Karamellszínű haja lágy hullámokban omlott kék sifon blúzzal fedett vállaira. Arany szemei, s kedves arca is arról árulkodtak, hogy milyen kedves, szívélyes asszony lehet. – Esme Cullen vagyok, ő pedig a férjem Carlisle! - mutatta be magát, majd a mellette álló hirtelenszőke férfit is, aki bizonyára a Cullen klán feje.  

- Én pedig Zarah Mayfair! Örvendek! – mosolyogtam félszegen, mire nem kis meglepetésemre Esme átölelt, utána pedig kezet fogtam Carlisle-lal.

- Ők pedig itt a gyerekeink! Alice és Jasper – mutatott egy apró, leginkább erdei tündére hasonlító, rövid fekete hajú lányra, aki ugyancsak lelkes öleléssel üdvözölt, majd két puszit nyomott az arcomra, míg a mellette álló, mézszőke sráctól csak egy kimért biccentést kaptam. – Rosalie és Emmett – na, ha eddig azt hittem, hogy nem lehet még inkább lejjebb vinni az önbecsülésem tévedtem, ugyanis Rosalie olyan hihetetlenül gyönyörűnek tetszett, hogy egy pillanatig őszintén kételkedtem benne, hogy tényleg vámpír e és nem egy angyal, azonban ezt ellensúlyozva olyan gőgős arckifejezéssel és megvetéssel nézett rám, hogy még ennek ellenére is muszáj volt bevallanom, hogy tökéletesen megfelel a tipikus hiú kategóriába. A mellette álló srácra pillantva azonban első látásra biztosra vettem, hogy jóban leszünk, hiába volt hihetetlenül magas és izmos, volt egyfajta kisfiús báj benne.

- Remélem én is megpróbálhatom áttörni a pajzsod, amit tegnap a kölyöknek nem sikerült! – kacsintott rám, közben pimasz vigyort festve arcára.

- Megpróbálni megpróbálhatod, bár semmiképp sem fog sikerülni! – vigyorogtam vissza, mire a többiek is elnevették magukat.

- Ennyire biztos vagy magadban, kis boszi? – kérdezett rá. – Fogadjunk! – csillant ravaszság a szemében.

- Igen, ennyire! Egyébként benne vagyok a fogadásban! – egyeztem bele.

- Nos, mivel Edwardot és Micah-t már ismered, őket nem is mutatom be! – fejezte be Carlisle a bemutatást, mire csak rámosolyogtam.

                                                                                                                                  

- Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogyan lett család belőletek! – bukott ki belőlem kíváncsiságom.

Így Esme javaslatára letelepedtünk a nappaliban, majd végig hallgattam olykor borzalmas, mégis csodás történetüket. Hihetetlenül tiszteltem Carlisle-t amiért képes volt ellenállni az ösztönnek, hogy önmegtartoztatást tudott gyakorolni még úgyis, hogy senki másra nem számíthatott csak magára.

- Na jó, most, hogy már végre mindent kitárgyaltatok, nem lehetne, hogy végre én is lehessek Zarah-val, ha már hozzám jött? – harsant Micah durcás hangja, aki egész eddig sértődött arckifejezéssel ült az egyik fotelban, s ujjaival türelmetlenül dobolt egész addig, míg Esme rá nem szólt.

- Micah! Ne legyél illetlen! – feddte meg újból Esme, mire csak bosszús sóhaj hagyta el ajkait.

- Hagyd csak! Végül is igaza van! – mosolyogtam rá, majd felpattantam Alice mellől.

- Gyere! – szólt Micah, majd ismét megragadta a kezem, és szinte már futnom kellett utána, olyan gyors tempóban igyekezett felfele a lépcsőn, majd a harmadik emeleten végre befordultunk a folyosó végén lévő szobába.

Bár igaz, hogy tipikus fiú szobának volt mondható, mégis látszott rajta, hogy ízlésesen van berendezve pont, mint a ház többi része. Leültem a szoba közepén lévő fekete bőrkanapéra, majd csak vártam, hogy Micah végre megszólaljon.

- El kell mondanom valamit! – szólalt meg nagy sokára, még mindig háttal állva nekem, miközben a kint tomboló vihart bámulta. – Mikor tegnap megláttalak, először tényleg meg akartalak támadni, hisz a véred annyira mámorító volt… - motyogta, mire nem tudtam mit válaszolni, azonban úgy tűnt, ő ezt nem is akarja.

Megfordult, majd lassan hozzám sétált, végül pedig leült mellém. Mágia nélkül is éreztem rajta, hogy mennyire zaklatott és feszült, így bátorításképpen megsimogattam a hátát.

- Mikor átváltoztam, nagyon féltem, hogy elveszítem az emberi emlékeim, így még az első heteken leírtam minden egyes részletet, még azt is, ami nem is volt annyira fontos, hisz attól, hogy vámpírrá váltam, azzá vált. Rettegtem attól, hogy majd nem fogok emlékezni a szüleim, a családom arcára, így míg ők aludtak, visszaszöktem a házba és a szobámból az összes róluk készült képet elhoztam, az összes emlékem. – hallgatott el megint, arcára pedig tisztán kiült a szenvedés, amit érzett.

Valamilyen szinten meg tudtam érteni, hogy mit érezhet, hisz én is elveszítettem édesanyám, de ezzel ellentétben nekem ott volt a bátyám. Neki viszont senki olyanja se maradt, aki az igazi, vérszerinti családjához tartozott volna. Illetve ez nem is fedi teljesen az igazságot, hisz a családja él és virul, ő azonban többet nem tartozik hozzájuk. Hisz, ha visszatérne közéjük, csak őket veszélyeztetné, becsültem azért, amiért képes távol maradni tőlük, mert tudja, hogy ezzel csak őket óvja, ha a családja abban a tudatban él, hogy ő, Micah meghalt.

- Sajnálom! – motyogtam halkan, miközben tétován átöleltem, ő pedig úgy szorított magához, mintha az egyetlen kapaszkodási lehetősége én lennék.

Hallottam, hogy egyre hangosabban zihál, és biztos voltam benne, hogyha tudna sírni, már rég megtette volna. Hisz hiába játszotta el a nagyfiút, hiába zárták ebbe a férfi testbe, ő még akkor is az a kisfiú volt, aki még mindig nem heverte ki, hogy elvesztette a családját.

Igaz, hogy még alig ismertem, mégis meg akartam védeni minden áron, nem akartam, hogy még többet szenvedjen az életében. Megpróbáltam minél vigasztalóbb szavakat suttogni neki, közben pedig rendületlenül simogattam a hátát. Úgy éreztem mintha a saját, rég elveszett kisöcsém ringattam volna a karjaim között.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire lecsillapodott, s lazítva az ölelésen engedett el, majd fejét kezeibe hajtotta.

- Emiatt nem kell szégyellned magad! Előttem meg pláne nem! – mondtam neki. – Hallod? – fogtam meg kezeit, majd megpróbáltam szétfeszegetni azt, hogy szemeibe nézhessek, mit hagyott is, azonban olyan gyászos arckifejezést vágott, hogy képtelen voltam hagyni. Mutatóujjaim szája sarkához raktam, majd azokat felhúzva próbáltam egy mosolyt csalni az arcára, ő azonban továbbra is búskomoran tűrte cselekvésem. – Naaaa, kérek egy mosolyt! – vigyorogtam rá én is, mire végre mosoly kunkorodott a szája szélén, mi az én segítségemmel vigyorrá szélesedett. – Így már sokkal jobb! Helyes fiú vagy, de akkor még inkább, ha mosolyogsz! – mondtam neki.

- Tudod, nagyon hasonlítasz a nővéremre, Nadine-ra! – jegyezte meg. – Ő is mindig meg tudott nevettetni! – iszonyatosan jól esett, hogy ezt gondolja rólam.

- Jobb lesz, ha megszokod, mert nem egy hamar szabadulsz meg tőlem! – feleltem kissé meghatódva, ámbár hatalmas vigyorral, majd csak, hogy bosszantsam, újból összekócoltam fekete sörényét, mire egyből sértődött arckifejezést öltött magára, majd elkapva kezem taszított a kanapéra, majd kezdett el őrült módon csiklandozni.

Szinte már vonaglottam a kanapén, miközben hangosan visítva kértem segítséget, azonban úgy látszott senki sem akar megmentésemre sietni.

- Segítség! – sikítottam, már számomra is fülsértően, kezeimmel pedig – nem is kell mondanom – eredménytelenül próbáltam lelökni magamról, hogy végre abbahagyja kínzásom. – Kérlek! Könyörgöm! – hajtogattam egyre, mire végre kinyílt az ajtó, s megjelent Emmett, aki vigyorogva nézte párosunk, segíteni azonban nem szándékozott. – Emmett, könyörgöm! Segíts! – rimánkodtam neki.

- Na, jól van öcsi! Ne felejtsd el, hogy a kis boszink, azért még halandó! – jegyezte meg, mire Micah végre elengedett, így erősen lihegve, tapogatva fájó oldalam terültem szét a kanapén. – Ráadásul még meg kell beszélnünk a fogadás részleteit! – folytatta, majd közelebb jött, s egész fején körbeérő vigyorral nézett le rám.

- Szóval, ha én nyerek és sikerül áttörnöm a pajzsod, egy hétvégén át a szolgám leszel, és még ha varázslással kapcsolatos dolgot is kérek, megteszed! – mondta a feltételét, mutatva, hogy mennyire nagyon biztos önmagában.

- Rendben! – bólintottam, bőszen gondolkodva, hogy az én feltételem mi legyen. – Ha pedig én nyerek - és így is lesz-, akkor egy hónapon át elviszel magaddal a vadászatodra! – ültem fel, s kezet is nyújtottam neki.

- Mi? Emmett, bele ne egyezz! – hallottam Micah hangját mögülem, azonban rá se hederített egyikünk se.

Láttam rajta, hogy kissé hezitál, ám úgy tűnt annyira biztos igazában, hogy az ő szemükben még felettébb veszélyes és ostoba feltételembe is beleegyezett. Ravasz tekintettel mért végig, miközben kezet fogtunk, mire nyomban hallottuk is Micah ismerős, bosszús sóhaját.

- Nos, hogy ezt meg is beszéltük, nincs kedvetek játszani valamit? – kérdeztem rá, miközben rávigyorogtam mindkét fiúra.