Kommentek!

Figyelem, még mindig érvényben van a kommenthatár, és nem értem, hogy ha írtatok a múltkor kritikát, most miért nem, vagy esetleg ennyire nem érdekel titeket Zarah, és vele együtt a blog sorsa?

Ha így is van, nem fogom bezárni a blogot, mert hiába az első nagyobb lélegzetvételű művem, nem hinném, hogy rossz lenne, és büszke vagyok rá, hogy sikerült összehoznom. Nem szeretném bevégezetlenül sem hagyni, így majd, amikor úgy érzem, felpakolom a fejezeteket, hogy akinek kedve van, olvassa el. De addig is várok egy ideig, hátha nem hiába koptatom a billentyűzetet, és megértitek, hogy ahhoz, hogy érezzem, van értelme, kell a visszajelzésetek, legyen az jó, vagy rossz!

16/2

A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz.

Ahhoz képest, hogy a bátyám hívtam, hogy jöjjön értem, természetesen cseppet sem lepődtem meg, amikor a Rovert láttam begördülni a parkolóba.  Ahogy megláttam a kocsit, nyomban felpattantam, majd elé sietve vártam, hogy kiszálljon. Már messziről láttam, hogy mennyire aggodalmas arckifejezéssel fürkész, így egy hatalmasat sóhajtva nyugtattam meg magam, és repültem karjaiba, amint kiszállt.

- Hiányoztál! – leheltem a bőrére, és már csak attól sokkal jobban éreztem magam, hogy körülfont izmos karjaival. Olyan magától értetődő, és olyannyira elemi volt, hogy szeretem őt, mint még soha semmi, és mindent úgy éltem meg, akár egy tünékeny tündérvilágot, akármilyen giccsesen is hangzik. Arcom izmos mellkasába temetve szívtam be fűszeres illatát, s élveztem, amint a szívem vadul dübörög a közelségétől.

- Te is hiányoztál! Aggódtam érted! – válaszolta halkan, mire én csak minél több igazsággal igyekezve köríteni mondanivalóm, előadtam fedő sztorim, hogy mi végett nem lehetett elérni.  Mikor előadásom végén elnevette magát, megkönnyebbülve fújtam ki az addig visszatartott levegőt, majd mosolyogtam rá.

- Bocsi, hogy ezt mondom, de ez tökéletesen rád vall! – kuncogott halkan, mire csak ráfintorogtam, Paul erre pedig engesztelően puszit nyomott az arcomra.

A hideg kezdett egyre inkább bekúszni a kabátom alá, lefagyasztva végtagjaim, így kirázott a hideg, és még szorosabban bújtam szerelmemhez.

- Látom, hogy fázol, induljunk! – szólt, mire be is szálltunk a kocsiba, majd gyorsan haza is indultunk.

Hiába aludtam pár órát a délután, még mindig fáradtnak éreztem magam, és másra sem vágytam, mint egy jó nagy bögre kakaóra, és hogy a szürkémhez bújva, az ágyban heverészve nézzünk meg egy filmet.

Csak remélni tudtam, hogy a többi farkasfiú most nem tartózkodik nálunk, hisz nem igazán volt kedvem a társaságukhoz, hiába imádtam velük lenni, úgy éreztem, most csak Paulra van szükségem. Hisz már elég véges volt az időnk, amit még igazán együtt tölthettünk, s hiába akartam még csak a gondolatát is kitörölni ennek a tervnek a fejemből, egyszerűen nem tehettem meg, ráadásul az elhatározásom sziklaszilárd alapokon pangott az agyamban.

- Nem lehetne, hogy ma nálad leszünk? Szeretnénk most csak veled lenni! – kérdeztem rá, fejem a támlára hajtva. – Csak előbb hozzánk kéne mennünk, hogy összeszedjek pár cuccot – folytattam, elfojtva egy ásítást.

- Amit csak szeretnél, Kiscicám! – válaszolta, miközben megsimogatott, én pedig arcom elfordítva csókoltam tenyerébe.

- Szeretlek! – szakadt ki belőlem, szívem pedig olyan vadul ütötte az ütemet, hogy biztosra vehettem, hogy hallja eszeveszett kalimpálását.

- Én is szeretlek Drága! – vallomásától pedig ismét olyan mértékű érzelemtenger töltött el, hogy úgy éreztem, szinte már a csontjaim is cseppfolyóssá váltak, s azon nyomban a padlón végzem.

Paul tempójával, na és vezetési stílusával a normál tempó fele ideje alatt hazaértünk, majd nyomban be is mentünk a házba. Már az előszobában köszöntünk Saméknek, azonban nem érkezett válasz, így hatalmas vigyorral szemrevételeztem, amint a nappali kanapéján egymásba gabalyodva fekszenek. Megvigyorogtam kipirult arcukat, majd gyorsan felsiettünk szobámba, ahol előkotortam egy nagyobb táskát, majd mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz, bepakoltam a szobám, és a fürdő között ingázva. Felkaptam még a széldzsekim, aztán visszamentünk a földszintre, ahol már tesómék jóval illedelmesebb pózban vártak minket.

- Jó szórakozást! Aztán ne durvuljatok annyira, vigyázzatok az unokaöcsémre! – közöltem velük nevetve, mire Emily is elnevette magát, Sam azonban arcán rosszalló kifejezéssel meredt rám.

- Hová készülsz?  - kérdezett rá gyanakodva.

- Paulnál alszom – feleltem egyszerűen, és indultam is volna tovább az ajtó felé, bátyám hangja azonban megállásra kényszerített.

- Egész nap itthon sem voltál, és most itthon sem alszol? – követelőzött, mire csak fújtattam egyet, majd ismét felé fordultam.

- Sam, ezt már áttárgyaltuk párszor, úgyhogy légy szíves, ne gyere megint a morcos nagytesó szereppel – mondtam fáradtan. – Ráadásul, kötve hiszem, hogy ma este annyira vágynátok a társaságomra! – folytattam kétkedve, majd jó éjt kívánva kisétáltunk a házból.

- Nem értem, miért kell szinte az összes filmben rossznak beállítani a boszikat! – méltatlankodtam, a szerintem elég gagyi horrorfilmet bámulva, mire Paul csak felnevetett, amibe belerázkódott a mellkasa, ezen által pedig a fejem is, ami rajta nyugodott.

- Ezen ne csodálkozz Kiscica, még csak megközelítőleg se tudnának soha az életben, még egy ilyen gyönyörű, okos, kedves, és nem utolsó sorban ellenállhatatlan, s szexi lány szerepét megalkotni, mint amilyen te vagy. – mondta, miközben én csillogó szemekkel figyeltem, majd ismét csak képtelen voltam felfogni, hogy ez a pasi tényleg engem szeret, és hogy az enyém.

Tűzforró, eleven lávaként öntött el az iránta érzett vágy, és szenvedély, így nem is szaporítottam tovább a szót, csak nyomban ajkaira hajolva kezdtem el csókolni, miközben izmos mellkasát térképeztem fel kezeimmel. Jólesően kirázott a hideg, mikor Paul felém gördült, s nyakamat kezdte csókolgatni, mire nyögdécselve tűrtem édes kínzását. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy lesz egy ilyen érzés, ami ennyire ledönt a lábamról, ami ennyire elveszi az agyam, teret adva az ősi ösztönnek, mely minden embert irányít.

Nagyot sóhajtottam, mikor Paul keze bekúszott a hálóingem alá, s mellem kezdte masszírozni, mire belenyögtem csókunkba, majd még nagyobb hévvel faltam ajkait, közben pedig végigkarmoltam izmos hátát. Mindenegyes sejtem riadófeszültségben állt, tényleg minden sejtemmel kívántam őt. Mintha egy ábránd buborékban lettünk volna, hiába éreztem, hogy valóságos, hogy ez igazi, mégis azt a látszatot éreztem, hogy csak egy csalóka ámítás, annyira képtelen voltam felfogni, még ennyi idő távlatából is, hogy valakit is az életben ennyire szerethetek, ő pedig viszont szeret.

Hevességemben beleharaptam szájába, mire felmordult, amit ösztönzésnek véltem, és szívogatni, harapdálni kezdtem ajkait, minek hatására kezei egyre lejjebb, s lejjebb kalandoztak testemen. A szenvedély maró tűzként emésztette fel egész valómat, még inkább nagyobb vággyal töltve el, mint eddig valaha. Felé gördülve vettem át az irányítást, majd percekig csak ajkam beharapva csodáltam testét, utána pedig nyomban ajkaira is hajoltam.

Lassan, szinte araszolva kezdtem el simogatni mellkasát, egyre lejjebb haladva, elidőzve a kockákon. Ajkaim is elszakítottam övéitől, majd nyakára tapasztva kezdtem el csókokkal elhalmozni bőrét. Mikor kezeim végre elérték férfiasságát, s körbefogtam azt, kéjes mordulás szaladt fel a torkán, ami csak még inkább feltüzelt.

Hajamba túrva irányította vissza ajkaim övéihez, miközben kényeztettem. Iszonyatos boldogsággal töltött el, hogy saját magam tudtam élvezetet okozni neki. Szinte már minden egyes porcikám riadókészültségben volt, mikor megunva a játszadozást, ismét ő került felülre, és csípőmbe marva részesített olyan csókban, hogy magában az is gyönyörűséget okozott.

Mikor ajkai ismét nyakamhoz értek, s ingerlően szívogatni s harapdálni kezdték azt, nyögések szaladtak ki a torkomon, már alig vártam, hogy végre magamban érezzem. Tudtam, hogy ő is erre vágyik, csak előbb, pont, mint én, kicsit eljátszadozik velem. Tehetetlenül vergődtem karjai közt, miközben kínzó csókokkal hergelt, egyik kezével mellem babusgatta, másikkal pedig már combjaim simogatta. Türelmetlenkedő sóhaj hagyta el ajkaim, mire elvigyorodott, és végre megéreztem besiklani kezét ölembe. A bensőmben feléledő tűz, már szinte egész valómat felégette, ahogy ujjai ingerlően kényeztettek. Szinte már remegve vártam a beteljesülést, és elködösült tekintettel vontam, ha lehet még szorosabban magamhoz.

- Akarlak! – suttogtam ajkaira, mire nyomban teljesítette kérésem.

Combjaival befurakodott lábaim közé, majd szemembe nézve, mintha engedélyt kért volna, mire csak egy csókkal válaszoltam. Amint először elmerült bennem, kissé bent akadt a levegőm, mire aggódva megsimogatta arcom.

- Nagyon fáj? – kérdezte lágyan, mire csak megnyugtattam, ő pedig igyekezett minél gyengédebben mozogni.

A kezdeti feszítő érzést kezdte átváltani a vágy, az ösztön, ami a kielégülés felé hajtott, így egyre inkább vadabb tempót diktáltunk, s zihálva hajszoltunk magunkat az élvezet felé. Lábaim csípője köré kulcsoltam, miközben izmos hátát simogattam, ő pedig nyakam ingerelte. Az újdonság varázsa még inkább megfűszerezte a pillanatot, így egyre inkább vártam a beteljesülést, mely nem is váratott sokat magára.

Egyszerre értük el a kielégülést, ívbe feszült az egész testem, ahogy elöntött a színes robbanás. Hangos nyögés tört fel belőlem, Paul pedig nyakamba fúrva arcát mordult fel, végigborzongatva ezzel egész testem. Kissé még zihálva dőlt le mellém, majd húzott a mellkasára, s kezdte birizgálni a hajam. A szívem még mindig őrült ütemben döngette a bordáim, ahogy pihegve felnéztem elégedett arcára, mire szívdöglesztő mosolyban részesített.

- Szeretlek! – szólalt meg, mire elmosolyodtam, s feljebb tornáztam magam.

- Én is szeretlek! – válaszoltam, vallomásom csókkal pecsételve meg, majd visszafeküdtem mellkasára, és az ablakon kibámulva tanulmányoztam az erdőt, míg az álom magával nem ragadott.

Hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, a villámok pedig még a sötétítőfüggönyön át is bevilágították a szobát. A robaj még az álmomat is átszőtte, az erdőben rohantam lélekszakadva, azon igyekezve, hogy semmiképpen se kapjanak el. A villámok fényét leszámítva, teljes sötétség uralta a környéket, így félig-meddig botladozva száguldottam tovább, miközben azon rimánkodtam magamban, hogy ne akadjanak nyomomra, vagy, ha mégis, akkor lehetőleg sikerüljön annyira eltérítenem őket, hogy még csak eszükbe se jusson visszamenni La Pushba, hogy a barátaim, a családom, a szerelmem bántásával fenyegessenek.

Hiába hívtam elő a démonom, megpróbálhattam harcolni, ellenük úgysem sikerült volna, hisz már mind kifejlett démonok, és nem a legmegbocsátóbb, és legkedvesebb fajtából valók, így jól tudtam, hogy nem úszom meg szárazon, az őszintét bevallva pedig nem is akartam.  Eszemben sem volt megjátszani, hogy megbántam tettem, hogy vissza akarok kerülni hozzájuk, hisz erről szó sem volt, de ha mégis úgy állna a helyzet, hogy az egyik vadász megtalál, és visszatoloncolnak, nem szöknék el, hisz azzal csak másokat kevertem volna bajba.

Egy óvatlan lépésnél megbotlottam, még nagyobb előnyt adva ezzel üldözőmnek, aki valahol a sötétben bujkálva játszadozott velem, kiélvezve rettegésem, hogy a szívem egyre vadabb ütemben dobol. Akadozó lélegzettel próbáltam gyorsabb ütemre kapcsolni, kétségbeesésemben pedig a könnyeim is utat törtek maguknak, miközben arra gondoltam, hogy többé nem láthatom Pault, aki valószínűleg a keresésemre indul majd a többi farkassal együtt, és veszélybe sodorják magukat.

Nem tudtam volna elviselni, ha miattam bajba kerülnek, hisz tudtam, hogy hiába erősek és okosak, vannak olyan természetfeletti hatalmak, amikkel már nem birkóznak meg.

Az izmok a lábamban megfeszültek a megerőltetéstől, miközben lerohantam egy dombon, a félelem pedig egyre inkább elkerítette az elmém, így mindent beleadva száguldottam tovább, igyekezve elmenekülni a végzetem elől.

Hirtelen riadtam fel, a verítéktől nyirkosan tapadt rám a hálóingem és a takaró, a könnyeimtől pedig nedves lett a párnám és az arcom. A levegőt kapkodva ültem fel, aztán túrtam a hajamba, miközben még mindig remegtem az álom hatásától. Átkaroltam felhúzott térdeim, majd ráhajtva az arcom bámultam ki a függöny keskeny résén, hol halványan kirajzolódtak az erdő fái, én pedig máris érezni véltem, amint valaki feszült figyelemmel les kintről, a megfelelő pillanatra várva, hogy elkapjon. A félelem nyomban bekerítette az elmém, és úgy éreztem, cselekednem kell, így lassan feltápászkodtam, az ablakhoz ballagtam, majd elhúzva a függönyt kezdtem pásztázni a sötétséget, az érzékszerveim pedig egyértelműen valami furcsát jeleztek. Biztos voltam benne, hogy valami furcsa történik az erdőben, nem is olyan messze, és hogy muszáj odamennem, hogy valakinek szüksége van a segítségemre. Mintha egy szerettem bajban lett volna, a féltés pedig elkezdte felemészteni a lelkem. Gyorsan felkaptam magamra egy farmert, egy hosszúujjút, a sportcipőm, majd a kabátom felvéve nyitottam ki az ablakot, s ugrottam ki azon. Szerencsére a mennydörgés elnyomta földet érésem zaját, felhúztam a csuklyám, hogy aztán nyomban rohanni is kezdjek az erdőben Forks felé, közben előhívva démonom, hogy eloszlassam a nyomaim a farkasok elől.

Olyan sebesen rohantam, amennyire csak képes voltam, szinte már repültem, a fák, és a bokrok pedig mintha saját maguk ugrottak volna el előlem, a düh kezdte egyre inkább magáévá tenni elmém, úgy éreztem meg kell ölnöm azt, aki egy szerettem bántja, így még sebesebben futottam.

 Csakis a cél hajtott, hogy minél előbb odaérjek, és megvédjem, majd bosszút állhassak. Mintha kifordultam volna saját magamból, csakis a bosszúvágy hajtott, hogy levadásszam, aki ezt teszi valakivel, akit szeretek.

Már messziről megéreztem a szagukat, melyek különváltak, így kétségek nélkül biztos lehettem benne, hogy kikről is van szó. Ahogy rájöttem, hogy Micah van bajban, még inkább elvette eszem a harag, így elködösült elmével figyeltem, ahogy a démon egy fához szorítva ütlegeli őt. Semmivel sem törődve száguldottam oda, majd lerángattam róla, hogy aztán a mező másik felére hajítsam.  A fiúnak számos helyen felhasadt a bőre, a jobb keze pedig válltól lefelé ki volt szakítva a helyéről, és már csak az inak és az izom tartotta egyben, a csont szilánkosan meredezett. Alig volt magánál, ahogy rám nézett, láttam, hogy nem ismer fel, legszívesebben nyomban megöltem volna Armand-t, amiért képes volt ezt művelni egy gyerekkel, akit úgy szerettem, mintha az öcsém volna.

Már készültem is volna elfutni Micah-val, amikor hallottam, hogy a fiú észhez tér, és elindul felém, mielőtt azonban még hátulról leütött volna, megfordultam, s megragadtam a kezét. Dühtől elhomályosult tekintettel bámult rám a démon, és tudtam, hogy erről csakis ő tehet, hogy ismét átvette az irányítást, így volt képes rábírni Armand-t erre a tettre, legalábbis ezzel nyugtattam magam, hisz hiába változott meg, nem akartam, hogy egy lelketlen szörnyeteg váljon abból a fiúból, akit régen az életemnél jobban szerettem.

- Miért tetted ezt? – követeltem tőle, ordításom pedig elhalt a mennydörgés zajával.

- Élvezetből! – vigyorodott el vérfagyasztóan, mire a másik kezemmel akkora pofont adtam neki, hogy felrepedt a szája, vére pedig kibuggyant, ő azonban rendíthetetlenül mosolygott.

- Egy undorító féreg vagy! Tisztában voltál vele, hogy mennyire fontos nekem, hogy szeretem! Ha már engem nem tisztelsz, annyi becsület lehetne benned, hogy ő hozzám tartozik, így nem bántod – üvöltöttem mérgesen, elszabadult mágiám pedig még nagyobb vihart kavart.

A fák tehetetlenül recsegtek a szélben, és hiába voltak több méter átmérőjűek, a szél még így is hajlítgatta őket. Az eső rendíthetetlenül zúgott, a villámok pedig egyre közelebb, és közelebb koncentrálódtak.

- Te csakis hozzám tartozol! Ne is ellenkezz, te is tudod, hogy a mi végzetünk közös – válaszolta szelíden, mintha csak az időjárásról csevegnénk, miközben lefejtette magáról kezeim, és megragadta az állam. – Ez az ostoba, vérszívó nép még csak ki sem fejlődött, amikor már meg volt írva a végzetünk a csillagokban, és akárhogy is ellenkezel, a végén úgyis az enyém leszel! – folytatta, én pedig szótlanul figyeltem lelketlen szemeit, és képtelen voltam elhinni, hogy ennyire a befolyása alá tudta vonni.

Szaggatottan lélegeztem, a riadalom pedig tisztán kirajzolódhatott az arcomra, ő pedig ezt élvezve egyre közelebb hajolt hozzám, s az arcomba fújva a levegőt mélyedt tekintete a szemembe. Ebben a pillanatban tényleg megijedtem tőle, és ami a legnagyobb riadalmamat okozta, hogy tisztában voltam vele, hogy az igazságot mondja, hisz már kiskorom óta arra neveltek, hogy egyszer az övé leszek. Többek között ezért is költöztem vissza New Orleansba, azonban képtelen voltam úgy élni tovább abban a házban, hogy anyám nincs ott, egyszerűen mindenről csak ő jutott eszembe, így kötöttem ki a végén La Pushban.

Mintha megfagyott volna az idő, csak álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve, és hiába is akartam, képtelen voltam akárcsak arra is, hogy elfordítsam a fejem, megbabonázott, nem tudtam megmozdulni, csak ledermedve figyeltem, amint eltűnteti azt a fél centi távolságot, majd szájamra tapasztja ajkait, kiserkenő vére édes keserűséggel fűszerezte a csókot. Hiába is próbáltam volna küzdeni ellene, nem ment, így csak nyűglődve, arcomon végigpergő könnyekkel tűrtem. Nyelvével erőszakosan befurakodott számba, csípőmet megragadva pedig magához szegezett.

Igyekeztem minél inkább kikapcsolni az agyam, hogy fertőző gondolataimnak megálljt parancsoljak, ami nem igazán ment, egyfolytában csak az járt az agyamban, hogy mennyire fáj, hogy ezt teszi velem, hogy ezt teszi magával, hogy engedelmeskedik Caimnak, feladva a harcot, melyet eddig vívott.

Óráknak tűnő szenvedés után véget ért a csók, és kissé csalódottan nézett rám.

- Tudod, így nem oly élvezetes, hogy nem viszonzod, és makacsul ellenállsz – búgta a számra.

- Azt várhatod, hogy én önként valaha is megtegyem, azt pedig főként, hogy valaha is élvezzem a csókod! – a hangom remegett a visszafojtott indulatoktól, és a lehető legmegvetőbben néztem rá, ő azonban csak elmosolyodott, és atyáskodva megsimogatta az arcom.

- Látom, még mindig nem érted! Minél inkább, s minél tovább ellenállsz nekem, egyenként megölöm a családodat, a barátaidat, előtte azonban megkínzóm őket, és elmondom nekik, hogy erről csakis te tehetsz, hogy miattad kell meghalniuk. A legvégére természetesen a szeretőd hagyom, az ő halálát te is végig fogod nézni, sőt még segítesz is nekem. – mondta kegyetlen hangon, nekem pedig még a lélegzetem is elakadt szavai hallatán. Eddig azt hittem, hogy az Ősöktől kell leginkább tartanom, azonban most kiderült, hogy az igazi veszély közelebb van, mint valaha is hittem. – De ha jó kislány leszel, és megteszed, amit mondok, biztonságot ajánlók a szeretteidnek, sőt még a kis farkasoddal is tovább játszadozhatsz, feltéve, ha amikor eljön az idő, az átváltozás ideje, önként velem tartasz, hogy aztán az örökkévalóságig együtt uralkodjunk. – fejtette ki a feltételeit, én pedig végre megvilágosodtam.

Olyan ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy Armandt tényleg a jó szándék, a becsület vezérli, amikor azt mondta, hogy segíteni akar. Most már tudtam, hogy végig csak Caimnak engedelmeskedett, becserkészett, hogy ismét a bizalmamba férkőzzön, hogy minél közelebb kerüljön hozzám. Képtelen voltam egy épkézláb tervet kiötölni, mert tudtam, hogy bármit is tennék, ő megtalálna, és bosszút állna, megtorolná az engedetlenségem.

Gyorsan elűztem e gondolatokat, majd inkább azon kezdtem el agyalni, hogy Micah-t minél előbb haza kell juttatnom, hogy aztán meggyógyítsam.

- Nos, mi a válaszod, ma chéri? Engedelmeskedsz, vagy a halálba küldöd őket? – tette fel a kérdést, amire szerintem magától adódó volt a válaszom.

- Inkább a tiéd leszek, minthogy egy ujjal is hozzájuk nyúlj! – válaszoltam remegve a méregtől, mire mézédes mosolyt villantott rám.

- Én is így gondoltam – mondta, majd csókot lehelt a számra. – Most pedig, vidd el a gyermeket, és gyógyítsd meg! Hamarosan találkozunk! – búcsúzott el, majd nyomban hátat is fordított nekem, mire pedig pislogtam, már rég tovaillant a viharban.

Pár pillanatig még tanácstalanul meredtem nyomába, az agyamban pedig csak úgy csapongtak hevenyészett gondolataim, fogalmam sem volt mit kéne tennem, ez az új fejlemény sokkal jobban fájdalmat okozott, és sokkal inkább átformálta a dolgokat, mint a tervem, hogy megszököm. Úgy éreztem, ez mindennél rosszabb, hisz mostantól semmi beleszólásom sem lehetett az életembe.

Lehunytam a szemeim, majd vettem egy mély levegőt, és csakis a célra koncentrálva fordultam Micah-hoz, hogy a hátamra véve útnak induljak vele.

Mivel féltem, hogy állapota még súlyosabb lesz, nem haladhattam olyan gyors tempóban, mint szerettem volna, így óvatoskodva, stabilan tartva igyekeztem előre, közben bőszen azon agyalva, hogy mégis, hogy magyarázom ki állapotát. Azonban akármilyen hazugság is jutott eszembe, képtelen voltam arra, hogy ne az igazat mondjam, már csak Micah érdekében is, legalább ő megérdemli, hogy megtudja az igazat. Ráadásul, úgy éreztem, már majd belefulladok a sok hazugságba, ami körülvett, egyszerűen már képtelen voltam tovább folytatni, muszáj volt bevallanom, hogy legalább pár ember legyen, aki tudja az igazat, és támogat.

Az erdő tombolása kezdett egyre alábbhagyni, ahogy én is lassan lenyugodtam, elfogadva a sorsom, már csak gyászosan potyogtak az esőcseppek, mint a könnyeim, melyek végigszántották arcom. Akárhányszor is gondoltam át a dolgokat, erre a végkifejletre sohasem gondoltam, és éltemben először, tényleg féltem, féltettem a családom, a barátaim, na és Pault… majd belehasadt a szívem, még csak a gondolatba is, hogy lesz idő, mikortól már nem lehetek mellette, azonban nem tudtam mit tenni, ha nem teljesítem a követeléseit, megöli őket, úgy ahogy megmondta. Az én erőm pedig a nullával egyenlő az övével szemben, világos volt, hogy semmi esélyem, így az egyetlen reménysugár, hogy megmentsem őket az, ha engedelmeskedem.

Némiképpen nyugalmat erőltetve magamra álltam meg a ház előtt, arcom a síró fellegek felé fordítva, csendre intettem zsibongó gondolataim, majd lassan a kivilágított ház felé igyekeztem. Mivel szabadjára engedtem Jezebeth-et, örömittasan zubogott bennem mágiája, keveredve az enyémmel, gond nélkül elrejtettem nyomaim az éjszakai gyermekei elől, így cseppet sem csodálkoztam, hogy a vámpírok nem érzékelték jelenlétem. Az ajtó elé érve kissé hezitáltam, ám nagy nehezen kinyitottam, hogy máris szembesüljek az összezavarodott Cullenekkel. Kinyitottam az elmém lezáró mentális pajzsot, így Edward gond nélkül élhette át a történteket, miközben a nappali kanapéjára fektettem Micah-t, igyekezve a legkevesebb fájdalmat okozni neki.

- Mi történt? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Carlisle, és máris fia vizsgálásba kezdett, arca azonban minden érzelmét elárulta.

- Előbb, ha lehet, szeretném meggyógyítani Micah-t, utána azonban mindent elmondok! – néztem rá, szemeimből pedig áradt a könyörgés, miszerint bízzanak meg bennem, mire a családfő rá is bólintott, majd felkapta Micah-t és az emeletre indult, én pedig követtem.

Mint kiderült, Micah szobája volt a cél, hol rögtön az ágyra is fektette, majd elhátrált, utat engedve nekem. Az egész család ott volt a szobában, és félelemmel figyelték, hogy mégis mit teszek. Lehunyva a szemeim fogadtam magamba Jezebeth valóját, aki örömmel simult bele lelkembe, elfogadva feltételem, miszerint én diktálok.

Acélszilárd elhatározásokkal szemléltem a fiú arcát, aki haldoklott, nekem pedig a szívem szakadt bele a látványba, csakis rá koncentrálva kezdtem el kántálni az ősi szavakat, mely eredményeképp testem halványan izzani kezdett, ahogy a varázslat kiáramlott belőlem. Kezeimet sebei felett elhúzva áramoltattam belé a gyógyító fehér mágiát, ami igaz, hogy segített, a gyógyulás nagyobb fájdalmakkal járt, mint maga az, amikor elszenvedte a sebeket.

Mikor vergődni kezdett az ágyon, hátraszóltam a fiúknak, hogy fogják le, akik nyomban engedelmeskedtek is, így most már némiképp könnyebben folytathattam. A könnyeim újult erővel kezdtek végiggurulni arcomon, képtelen voltam elviselni szenvedését, így még több erőt beleadva igyekeztem gyógyítani, vállához érve óvatosan visszatoltam helyére, mire felordított fájdalmában, majd beléáramoltattam az erőt. Ezt a sebet kellett a leginkább meggyógyítani, hisz a többi valószínűleg magától is helyre jön, ám ezt fekete mágiával szakították le a helyéről, így semmi más gyógymód nem tehette volna helyre.

Éreztem, amint a mágia egyre inkább elhagyja testem, ezzel kimerítve engem, de mit sem törődve vele folytattam tevékenységem, csakis az számított, hogy megmentsem. Mikor már kellő mennyiségű energiát áramoltattam belé, feltűrtem ruhám ujját, majd csuklómba harapva hagytam, hogy az ezüstösen csillámló vér kiáramoljon az erekből, Cullenék ledermedve figyelték, és tudtam, hogy vérem szaga mennyire csábítóan hatott rájuk is, azonban nekik is sokkal fontosabb volt, hogy Micah jól legyen, minthogy most éhségükkel törődjenek.

A fiút nyomban észhez térítette a vér szaga, és kinyitva szemeit kereste a táplálékot, majd ahogy meglátta vérző kezem, még tiltakozott is volna, ám én mit sem törődve ezzel érintettem szájához, mire nyomban belémélyesztette fogait, és erősen szívni kezdte az éltető nedűt. Kissé ugyan megszédültem vehemenségétől, ám mivel csak ezzel mehettem biztosra, gyógyulása irányában, engedékenyen tűrtem, amint élvezettel szipolyozza vérem.

Mikor elégnek találtam, Micah fejét megérintve próbáltam elhúzni kezem, ő azonban ép kezével, vasmarokkal szorította, én pedig elgyengülésemben nem tudtam elhúzni tőle.

- Micah, elég! – szóltam erőtlenül, hiába rángatva a kezem, mire Carlisle nyomban ott termett, és elrántott onnan.

A fiú szemében nyomban a bűntudat emésztő valója kapott lángra, és máris belekezdett volna a bocsánatkérésbe, mire csak hozzáhajoltam, és csókot nyomtam homlokára, mire elhalt a hangja, és már csak egyenletes szuszogását lehetett hallani.

- Ez, hogy lehet…? – hallottam Rosalie elképedt hangját, ahogy szemeit mereven Micah-ra szegezte.

- Álmot bocsátottam rá, így gyorsabban meggyógyul, és nem is fog fájdalmat érezni – magyaráztam, majd betakartam, és a többiekkel együtt kimentünk a szobából.

- Gyere kedvesem, keresünk neked valami ruhát, nem szeretném, hogy megfázz! – hallottam Esme anyai féltéssel fűszerezett hangját, célozva, hogy ruháimból még mindig csöpögött a víz.

- Köszönöm, az jó lenne! – válaszoltam fásultan, majd követtem a hatalmas gardróbba.

Miután átöltöztem, visszatértünk a nappaliba, ahol már a család többi tagja már tűkön ülve várta az iszonytató történetet, leültem a kanapéra Alice mellé, majd várakozásteljesen körbenéztem.

- Elég rosszul nézel ki, Z! Olyan sápadt vagy, mint egy hulla – jelentette ki Emmett röhögve, mire én is kipréseltem magamból egy mosolyt, ahogy a többiek.

- Nem vagy éhes? Edward barátnője miatt, mindig tartunk itthon ételt – mondta Mrs. Cullen, mire engem tényleg magába kerített az éhség, azonban koránt sem az étel iránt.

Ewardra sandítva láttam, hogy ő is hallotta gondolataim, melyektől kissé tágra nyíltak ugyan aranybarna szemei, ám elmosolyodott.

- Ennyi vérveszteség után, nem hinném, hogy emberi étel után vágyakozik – szólalt meg, mire a többiek meglepetten rám kapták tekintetük, mire csak szégyenlősen elmosolyodtam.

- Azt hiszem, elég sok mesélnivalóm van! – jegyeztem meg, Edward pedig felpattant, hogy aztán egy palack vérrel térjen vissza, mit a kezembe nyomott. – Köszönöm! – mondtam neki, mire csak biccentett, majd el is foglalta helyét. Mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe, jólesően kortyoltam a vérből. – Várom a kérdéseiteket!

Életjel!:)

Sziasztook!!

Köszönöm szépen az összes kritikát, és ígérem, hamarosan hozom is a kövi fejit, azonban mostanában kész káosz volt az életem, ezért is nem jelentkeztem ilyen sokáig. De mooost, végre rá is érek, és saját géphez is jutottam, és a többi. Remélem, hogy majd érdekelni fog titeket a folytatás, és örömmel fogadjátok majd!:)

Köszönöm a megértést!
A héten hozom a következőt!

Sziasztoook!

Komihatár!

Mivel ismét úgy vettem észre, hogy hiába a rendszeres olvasók száma, nem igazán írtok kritikát, komihatár lép érvénybe. Sajnálom, de muszáj megtennem ezt a lépést, hisz elsősorban nektek, nem pedig magamnak írom ezt a ficet, így szerintem jutányos, hogy cserébe kapok pár kritikát, akár jó az, akár nem.
A lényeg, hogy mivel már elég kevés fejezet van hátra, jó lenne, ha hamar összegyűlne, a minimum öt komment, hogy rakhassam is fel a folytatást! Remélem, ez majd kicsit jobban motivál titeket!
Köszönöm!

16/1

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem szolgáltam a frissel, de - mint már mondtam - így, a fic vége előtt inkább mindent többször átgondolok. Ezenkívül, még egy sajnálatos tény is hátráltatott, hogy elromlott a gép, és több hétig hozzá se tudtam jutni. De, most meghoztam a kövi, illetve, a kövi felét, mivel elég hosszúra tervezem, és így inkább kettészedtem, hogy mielőbb olvasni tudjátok!:)

Remélem, azért mindezek ellenére is lesz, akinek majd tetszik, és kapok pár kritikát is!:)

Arany sávokban bújt be a napsugár a hatalmas tetőablakokon, és sárga ragyogásba vonta az embereket. Ahhoz képest, hogy kint valósággal perzselt a nap, s igazi strandidő volt, az üzletek tömve voltak vásárlókkal, így Chanellel, mivel nem akartuk, hogy esetleg mások vegyék meg előlünk a kinézett darabokat, azt a stratégiát vallottuk, hogy egyből mindent megvettünk, ami igazán tetszett. A fiúk kezében pedig csak sorra gyűltek a szatyrok.

Annyira felszabadító és hétköznapi volt egyben, nekem pedig már annyira szükségem volt erre a fajta kikapcsolódásra, hogy csak gondolatok nélkül futkározzak a ruhák után, próbálgassak, na meg költsem a pénzt, s ezzel vigasztaljam magam. Ahogy gyarapodtak újdonságaim, egyre jobban éreztem magam, és kezdtem el végre valódi tiniként viselkedni, elvonatkoztatni mindattól a földöntúli dologtól, ami az életemet jelenti.

Tétova mosollyal fordultam Paul felé, majd megkönnyebbülve láttam, hogy viszonozza, és úgy éreztem, muszáj megölelnem, és megízlelnem ajkait, így Chanelléktől leválva kulcsoltam át a nyakát s fúrtam arcom nyakába, mire ő is körülölelt karjaival, majd puszit nyomott a hajamra.

- Haragszol? – mormogtam a bőrére, majd adtam egy puszit a nyakára.

- Te is tudod, hogy nem tudok rád haragudni! – jött a felelet, mire felemelve a fejem merültem el a csokoládé szempárban.

Annyira csontba markolóan szerettem őt, és annyira függtem tőle, hogy azt elmondani nem lehet. Ő volt az életem, aki miatt érdemes volt felkelnem, aki miatt érdemes volt küzdenem… és aki miatt kénytelen voltam elhagyni, hogy neki jobb legyen.

Keserű gondolataim hatására a fájdalom visszatért a szívembe, így kissé elszomorodva tanulmányoztam szerelmem arcát.

- Mi a baj Édes? – tette fel a kérdést, mire én csak mosolyt varázsolva arcomra ráztam meg a fejem, és sürgetően ajkaira nyomtam számat.

Annyira igazán, tiszta szívből szerettem őt, hogy arra már tényleg nem találtam megfelelő szavakat, már úgy voltam vele, hogy az, hogy: Szeretlek, koránt sem fejezi ki azokat az érzéseket, amelyek őiránta tomboltak bennem. Amilyen hosszan, és érzelmesen csak tudtam csókoltam, és reménykedtem benne, hogy legalább egy kis szeletkéjét érzi annak a szerelemnek, amit iránta érzek.

Ahogy fogyott a hátralévő idő, annál inkább éreztem azt, hogy muszáj kihasználnom mindenegyes percet, amit vele tölthetek még, hisz tudtam, hogy vészesen közeledik az idő, ami után elválnak utjaink, és soha többé nem láthatom már.

Elrévedve, tompa érzékekkel figyeltem a tajtékzó hullámok táncát, és az ezüst villámok szédítő cikázását a sápadtszürke egen. Már teljesen bőrig áztam, ám igazából semmit sem érzékeltem a külvilágból, a gondolataim túlságosan is lefoglaltak, ahhoz, hogy ilyenekkel törődjem. Lustán lógáztam a lábaim a szirt peremén ülve, azon jártatva az agyam, hogy mégis mi lenne olyan hatásos, hogy meggyűlöljenek, és így könnyebben elengedjenek.

Az időérzékem már régen elvesztettem, fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje jöhettem el otthonról, azonban nem is érdekelt. Hisz ahhoz, hogy megfelelően kitaláljam, és ki tudjam vitelezni a tervet… muszáj volt ráfordítanom az időm, hisz tökéletesnek kellett lennie… muszáj volt annak lennie.

Hiába fordítottam figyelmem a természet felé, és hiába nem voltam jelen lelkileg, nyomban megéreztem közeledését, így nem is csodálkoztam, mikor lehuppant mellém, s arcán féltő kifejezéssel meredt rám. Lassan fordítottam felé a tekintetem, és figyeltem, amint az esőcseppek végigfutnak az oly ismerős arcon.

- Tudod, mi fogja a legnagyobb fájdalmat okozni? – suttogtam el neki a kérdést, mire csak érdeklődve felhúzta szemöldökét, várva a válaszom.

- Az, hogy ő ezt az egészet el fogja hinni… hogy hinni fog benne, hogy én sosem szerettem. – válaszoltam meg, mire a könnyek máris elhomályosították látásom, és kibuggyanva szememből keveredtek az esővel.

Szinte oda sem figyelve hagytam, hogy Armand a karjaiba véve álljon fel velem, majd a szirtről leugorva a kocsijába ültessen, és elhajtsunk. Akár aggódhattam is volna, hogy mégis hova megyünk, ám megbíztam benne, így csak nekidőltem a hideg ablaküvegnek, és komótosan néztem a kinti világra lezúduló esőt.

Armand Forksban, a város túlsó szélén, közvetlenül az erdő mellett bérelt egy tornácos, aprócska házat, melynek hátsó kertjét már a természet méregzöld kompániája tulajdonította ki magának. Mivel az eső még mindig vastag függönyt alkotva zúdult le a világra, nem igazán volt alkalmam részletesen körülnézni.

A fejem zsongott a gondolatok, a ki nem mondott szavak végett, melyek szüntelenül kergetőztek az elmémben. Akármennyire is akartam, képtelen voltam álljt parancsolni gondolataim hadának, így egyre inkább sajgó fejjel meneteltem a fiú után.

A fehérre mázolt tornácon, az üvegablakos bejárati ajtótól jobbra ez mélykék párnákkal fedett hintaágy volt, amire nyomban rá is huppantam, majd égő szemeim behunyva kezdtem el megnyugtatólag hintáztatni magam. Az eső kopogása a tetőn, ahogy a víztömeg végiggurgulázik az ereszen, egyfajta édes, bódító altatómuzsikaként hatottak rám, így egyre inkább elhomályosult elmével hallgattam a szimfóniát. Még behatolt kásás gondolataimba Armand hangja, ám azt már nem tudtam kivelőzni, hogy mégis mit kérdez, hisz a megbékülést hozó álom egyre inkább bekebelezett.

A mélykék ég egyre inkább feketébe hajlott, s az ezüstszínben játszó, gyémántként ragyogó csillagok is kezdtek megjelenni az égbolton. A hűs szél szüntelenül kergette az avarban összegyűlt színes faleveleket, melyek zörögve táncot jártak. Sóhajtva dőltem végig a párnákon, majd kezdtem el tanulmányozni a bonyolult mintázatokba rendeződött csillagokat, és a vörösbe hajló, lyuggatott sajtként az égen trónoló Holdat.

Csendes nyugalom szállt meg, ám hiába telt el már megannyi hónap, a szívemben és a lelkemben megbúvó fájdalom mit sem csitult, csupán már egy régi barátként köszöntöttem a bensőmben fel-feltörő érzelemhullámokat.

Elnyomva egy ásítást csúsztattam kezeim hasamra, mely szokatlan módon keményen gömbölyödött tenyereim alatt. Meglepetten húztam fel a pólóm, szabaddá téve pocakom, mely ugyan még kicsi volt, mégis nyilvánvalóvá tette, hogy mi végett gömbölyödtem ki. Az első sokkot rögtön felváltotta az öröm, és ahogy belegondoltam, hogy ez az aprócska lény a pocimban Paul és az én közös babánk, máris nem éreztem olyan magányosnak magam.

Olyan hihetetlenül valóságos volt, hogy tisztán éreztem, amint a szél belekap a hajamba, a párnák puhán körülölelnek, az este pedig egyre hidegebbé válik. Ám, ami végképp meggyőzött róla, hogy ez nem egy közönséges álom, az az volt, hogy a hasamban a baba egyszer csak mocorogni kezdett. Hihetetlenül meglepő és csodálatos volt ez az élmény, alig mertem elhinni, hogy egy új élet fejlődik bennem, a legnagyobb kincs, a leghatalmasabb áldás, amelyet valaha Paultól kaphattam. Rá gondolva elöntött a forró lávaként izzó szerelem valója, s nyomban oly hiányérzet sújtott le rám, hogy csodáltam, hogy-hogy nem szakad apró darabkákra a szívem.

- Zarah – hatolt át a valóságtól elhatárolt, külön kis álom birodalmamba egy férfi hangja, én azonban fittyet se hányva rá, két kézzel kapaszkodtam a nagyon is valóságos álomba, és szinte már kényszerítettem magam, hogy újból elmerüljek az édes öntudatlanságban.

- Ma petite – szólt ismét a hang, bosszúságra lobbantva elmém, hisz túlontúl is édes ábrándom foszladozni kezdett, én pedig egyre inkább kezdtem ébredezni.

Mikor végleg elúszott a csillagos égbolt, a szél, már csak sötétség vett körül, és már a hátam alatt lévő kényelmes matracot, na és a rám terített puha, meleg paplant is éreztem.

- Ma petite – szólított újfent Armand, majd végigsimította az arcom.

Nyűglődve fordítottam hátat neki, miközben a fejemre húztam a takarót, hogy kizárjam a külvilágot, és ami még inkább dühvel töltött el, hogy tettem nevetésre sarkallta Armand-t, aki jóízű kacajra is fakadt, s hiába nem láttam, ismertem már annyira, hogy tudjam, nevetés közben hátraveti a fejét. Mérgembe kezdett belekeveredni egyfajta makacs sértettség, így már csak azért sem alapon nem reagáltam, amikor ismét szólongatni kezdett, és oldalam piszkálva próbált rábírni, hogy forduljak meg.

- Most mit piszkálsz? – rivalltam rá idegesen, majd fújtatva felé fordultam.

- Imádom, amikor ilyen vagy! – mondta, miközben szinte már megigézve függesztette rám pillantását, kezével pedig hajamba túrva közeledett hozzám.

Tisztában voltam vele, hogy ő – ha nem jobban -, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint régen, hisz ezt ő sem tagadta, és ismertem már olyan jól, hogy tudjam, hogy áll a helyzet.

A meseszép, búzavirágkék szemekbe pillantva elfogott a nosztalgia, és pár percre szinte úgy éreztem, hogy visszarepültem az időben és a mostani életem nem is valós. Csendes, mozdulatlan elmélkedésem biztatásnak vélte, így egyre közelebb, s közelebb húzódva próbált megcsókolni, ám én makacsul elfordítottam a fejem, majd eltávolodtam tőle.

- Ez nem helyes! Én szeretem Pault, ő az életem! – közöltem vele, majd ledobva magamról a takarót pattantam ki az ágyból.

Már meg sem lepődtem rajta, hogy a ruháim helyett egy vérvörös szatén hálóing volt rajtam, mely éppen hogy eltakarta a fenekem. Körülnézve nyomban észrevettem immár száraz cuccaim a kanapén, így arra vettem irányom, majd az ablakon kitekintve, elborzadva vettem észre, hogy a külvilág sötét köpenybe burkolózott.

- Hány óra? – kérdeztem rá, miközben háttal neki levettem a hálóinget, majd kapkodva öltözködni kezdtem.

- Fél kilenc – hallottam kissé rekedtes hangját. – ezért is keltettelek fel. A farkasod már vagy tucatszor hívott, és már biztos halálra aggódja magát, hogy hol lehetsz. – folytatta kissé gúnyos hangon, olyan undorral ejtve ki, hogy „farkas”, mintha a világ legvisszataszítóbb lényéről lenne szó.

Inkább válaszra se méltattam, csak befejeztem az öltözködést, és a mobilom kihalászva a zsebemből szembesültem vele, hogy szerelmem már igencsak aggódhat értem.

- Kérlek, vigyél be a központba, onnan pedig megoldom! – fordultam a fiú felé, mire az csak beletörődve bólintott, majd felpattanva ülő helyzetéből indult ki a szobából, én pedig követtem.

Az egész ház azzal a romantikus antik stílussal volt berendezve, mint Franciaországban Chateau Crystalle, ahol mindketten felnőttünk. Hiába hatott ez kissé mesterkéltnek, itt Forksban, én szinte már az otthon szédítő emlékeit véltem felfedezni, ami a falakból, a tárgyakból, a bútorokból áradt.

- Holnap megyek vadászni, nincs kedved velem tartani? Pont, mint a régi szép időkben – ajánlotta fel, szép metszésű arcán halvány mosollyal.

- Én… én már nem szoktam vadászni – vallottam be, kissé berekedt hanggal.

Kétkedő tekintetéből biztosra vehettem, hogy múltkori incidensemnek is tanúja volt, így inkább megkérdeztem, hol a mosdó, és nyomban be is siettem. A tükörbe pillantva egy nagyon nyúzott, és fáradt önmagammal találtam szemközt magam, a szemeim alatt táskák helyett, már szinte bőröndök voltak, a hajam pedig olyan kócosan hullt vállaimra, meg hátamra, mint egy mesebeli vasorrú banyának.

Sóhajtva vizet engedtem tenyereimbe, majd megmostam arcom, s kezeimmel megszárítgattam. Zsebemből előkotorva egy hajgumit fogtam fel egy laza kontyba hajam, majd kisiettem a mosdóból, aztán a ház előtt beszálltam a kocsiba.

A visszaút is szótlanul telt, és az igazat megvallva, semmi kedvem sem volt most vele csevegni. Az agyam túlságosan lefoglalta álmom összes mozzanata, és az azok mögött húzódó jelentés, ami még megfejtésre várt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy egy egyszerű, ámbár valóságos álom volt-e, vagy pedig egy látomás, a jövőm kivetülése. Hiába örültem volna jobban az utóbbinak, tudtam, hogy az első lenne a helyes, ha ez csak egy ábránd foszlánya lenne a vágyaimnak, ugyanis semmiképpen sem akartam, hogy a gyermekemnek esetleg apa nélkül kelljen felnőnie. Ráadásként, tudtam, hogy hiába megyek el, és hiába nem veszélyeztetem őket tovább, még utána is bujkálnom kell, hisz eszemben sem volt visszatérni hozzájuk, és ezt végképp nem akartam ráerőszakolni egy ilyen ártatlan lényre.

Inkább el is tereltem gondolataim e témáról, s a fedő sztorimon kezdtem el agyalni, hogy mit is mondok Paulnak, hol voltam aznap. Rettenetesen rossz volt, hogy hazudnom kell neki, de kénytelen voltam, hisz addig jó neki, és a többieknek is, míg minél kevesebbet tudnak erről a titkokkal övezett iszonyatról.

helyzetjelentés:)

Sziiaaasztok!:)


Röstellem, hogy ilyen sokáig megint nem szolgáltam frissel, de, most, hogy közeledünk a fic végéhez, mindent alaposan át kell gondolnom, így lassabban megy a munka, amit őszintén megvallva, nem is nagyon bánok, hisz így legalább jobban ráfordíthatom a figyelmem. Szóval, mint mondtam, hamarosan elérünk az utazás végére, és igazat szólva, éppen most írom az utolsó fejezetet, mivel előállt a helyzet, hogy végre elgondoltam a befejezést, így papírra is vetettem, a hátralévő fejezeteket pedig aszerint alakítom ki.
Remélem, hogy ti is annyira bánjátok, hogy hamarosan kilépünk Zarah mindennapjaiból, és nektek is annyira fájdalmas lesz majd elbúcsúzni a szereplőktől, mint nekem. Annyit azonban elárulhatok, hogy erősen gondolkozom azon, hogy második rész is legyen, mert úgy gondolom, megérdemlik a szereplők a méltó befejezést.:)
Csak ennyit szerettem volna, remélem, hogy a kövit tudom hozni még a hétvégén. 
Köszönöm a megértést!:)

15.

A késő éjjeli látogatóm után, cseppet sem csodálkoztam, mikor reggel a tükörbe nézve egy a szokásosnál is kialvatlanabb, sötét karikákkal szegélyezett szemű, nyúzott képű lány tekintett vissza rám. Miután Armand elment, sehogy sem tudtam visszaaludni, végig csak azon kattogott az agyam, hogy vajon tényleg segíteni jött, és hihetek-e neki vagy pedig ez is csak egy átverés, és pont ő fog Arséne kezére adni.

Hiába akartam feltétel nélkül bízni benne, egyszerűen nem tudtam, képtelen voltam rá, azok után, hogy beállt vadásznak, és amilyen emberré lett emiatt. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől, így hiába akartam elhinni, hogy tényleg segíteni akar, nem tudtam megtenni.

Ásítottam egyet, majd úgy döntöttem, ahhoz, hogy felfrissítsem magam, kénytelen leszek hidegvízzel zuhanyozni, pedig még a gondolatra is keserű fintorba torzult az arcom. Összeszedve a bátorságom álltam be a zuhany alá, majd elnyomva egy meglepett kiáltást tisztálkodtam meg ultra gyorsan. Gyorsan rendbe szedtem magam, majd a kinti, Forkshoz képest túlontúl is ismeretlen időjáráshoz viszonyítva, felvettem egy farmersortot egy vékony fekete trikóval, melyet kövek és tüll diszítettek, majd a fekete, ugyancsak kövekkel díszített sarumat, a hajamat laza kontyba fogtam, majd egy tucat karkötőt is felraktam.

Leugrándoztam a lépcsőn, közben szorgosan azon dolgozva, hogy eltereljem a gondolataim, és, hogy aznap még csak véletlenül se gondoljak se Armandra, se a közelgő átváltozásomra, sem pedig Arsénera, amit nagyban segített, hogy leérve nyomban megláttam Pault. Mint mindig, most is csak egy térdgatyát viselt, meztelen felsőteste most azonban még inkább vonzott, mint eddig valaha.

Rézbarna bőrének selymes tapintására szomjazott az összes porcikám, és szinte az összes érzékszervem érte sikoltozott. Ez a fajta elemi ösztön, ez a szenvedélyes érzelem, ennyire kiforrottan, ennyire elsöprő erővel még nem tört rám, egy pillanatra még a levegő is bent akadt a tüdőmben, mikor elém sietve magához szorított, s olyan csókot nyomott ajkaimra, mint még soha.

Érintése nyomán nyomban feltámadtak elmémben a nem is oly rég történt, eddig mindig meghiúsult együttléteink. Hiába panaszkodtam eddig miatta, és hiába voltam bosszús, akárhányszor dugába dőlt az este, már inkább úgy gondoltam, ez még a javunkra is szolgál, hisz sokkal jobban kívánjuk a másikat. Sok önuralmamba tellett, hogy aztán kibontakozzam az öleléséből, és higgadtan üljek le bátyám mellé az asztalhoz, bár az elégtétellel töltött el, hogy amint Paulra néztem, láttam, hogy neki is erősen türtőztetnie kell magát.

Önelégült mosolyom elfojtva elegyedtem beszédbe bátyámmal, miközben gesztusaimmal, szavaimmal, és minden megmozdulásommal is csak igyekeztem ingerelni Pault. Nem tehettem róla, egyszerűen csak élveztem, hogy már csak azzal is szítom a vágyát, ahogy a hajamba túrok, vagy az alsó ajkamba harapok. Egyszerűen isteni érzés volt figyelni, ahogy „szenved”, felálltam, majd kínzóan lassú léptekkel, erősen ringó csípővel sétáltam át a konyhába, hogy megcsináljam a kávém. Ott a pultra felülve, egyik lábam a másikra pakolva vetetettem perzselő pillantást Paulra, aki majd felfalt már csak a tekintetével is.

Alsó ajkam beharapva, ártatlan tekintettel néztem rá, mire a vágy őrült lánggal csapott fel csokoládé szemeiben, ami mosolygásra késztetett, s felhúzott szemöldökkel figyeltem, amint feláll helyéről, majd felém sétál. Tudtam, ha egyedül lennénk, hogy végződne a kis játékom, így azonban, hogy itt volt Emily, és Sam, koránt sem érhetett úgy véget, mint kellett volna.

- Remélem, jól kiélvezed, hogy megőrjíthetsz, ugyanis nemsokára fordul a kocka! – dörmögte a fülembe a rekedtes szavakat.

Forró lehelete végigperzselte a bőröm, ahogy pedig száját végighúzta nyakam vonalán, könnyen rájöhettem, hogy sokkal nagyobb az önuralma, mint nekem. Kezét csípőmre téve cirógatta a bőröm, én pedig behunyt szemmel, minden erőm arra fordítva, hogy nehogy elhagyja a számat egy kósza sóhaj, ami végemet jelentené markoltam a pultba, és igyekeztem tartani magam.

Próbáltam elterelni a gondolataim, hogy még véletlenül se áruljam el magam, ami elég nehezen ment, tekintve, hogy már azzal is elvette az eszem, ahogy a levegőt felhevült bőrömre fújta. Egyedüli mentsváram az volt, hogy itt voltak bátyámék, így tudtam, hogy nem mer messzire menni, mivel Sam, hiába volt engedékenyebb, azért még mindig ferde szemmel nézte kettősünket.

Mielőtt őt megismertem volna, mindig is ábrándos túlzásnak véltem, amit a könyvekből és filmekből ismertem meg az érzelmekről, hogy mind csak egy eljátszott darab, hogy a valós életben korántsem ennyire intenzív, ennyire csontba markolóan szenvedélyes.

Ám hamar rájöttem, hogy nem, hogy túlzás a való élethez képest, ahhoz képest, amit Paul váltott ki belőlem, amit ő jelentett számomra, mind a filmek, mind a könyvek csak ócska árnyéka, annak a szerelemnek, és érzelmek tömkelegének, ami köztünk volt.

Mellette annyira tudatában voltam és annyira természetesnek éreztem nőiességem valóját, mint még soha, és élvezettel éltem is vele. Soha sem gondoltam volna, hogy ez a kapcsolat, hogy ő maga ennyi mindent ad majd nekem, hogy ennyi mindenre tanít meg.

Kezét kínzóan lassan elkezdte lecsúsztatni csípőmön, miközben elszakadt nyakamtól, és önelégült vigyorával figyelte, amint lihegve igyekszem összeszedni magam. Szinte fájt a hiány, amit szája hagyott maga után a nyakamon, ráadásként, ahogy nézett rám, a szemében tomboló szenvedély és vágy, na és ahogy kezével végre elérte célját, s a sortom aljánál becsúsztatva kezét kezdte simogatni combom, teljesen feltüzelte vágyam, és nem sokon múlott, hogy elveszítsem a fejem.

- Ma nem kell őrjáratoznom, úgyhogy egész nap csak a tiéd vagyok. – mondta csábító hangon, másik kezével pedig arcom simogatta.

- Csábítóan hangzik! Már tudom is, hogy mi lesz a mai program, és biztosíthatlak, hogy nagyon fogod élvezni! – válaszoltam a szájára suttogva a szavakat, a mondat végén pedig beharaptam a szám, s ártatlan tekintettel figyeltem.

Nem sokon múlott, hogy nehogy lebuktassam saját magam, így míg Paul abban a hiszemben volt, hogy kettesben leszünk egész nap, és végre kellően élvezhetjük egymás társaságát, titokban szövetkeztem Chanelle-lel, hogy közösen ejtsük át a fiúkat. Attól azért tartottunk kissé, hogy nehogy túlságosan dühösek legyenek, amikor megtudják a tervünk, hogy a randi helyett, most kénytelen lesznek szatyorcipelő üzemmódba helyezni magukat.

Mivel találkahelynek az Olympiai plazát beszéltük meg, már délelőtt elindultunk, miután Paul felvett egy fehér trikót, mely éles kontrasztot alkotott rézbarna bőrével, ezzel még inkább kiemelve tökéletes izmait. Igaz, hogy én nem bántam volna, ha félmeztelenül jön, hisz imádtam már csak a szemeim is legeltetni rajta, de azt viszont már nem szerettem, hogy szinte az összes nőnemű lény, kortól függetlenül gátlástalanul megbámulta, míg engem csak lenéző, s hitetlenkedő pillantásokkal jutalmaztak. Amit meg is értettem, hisz még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez a pasi tényleg engem választott, holott a világon tényleg bármelyik nőt megkapná. Egy nálam sokkal szebb, sokkal okosabb, sokkal kiegyensúlyozottabb - és még folytathatnám a sort- lányt, aki lehet, hogy nálam sokkal jobban megérdemelné a szerelmét.

Megráztam a fejem, hogy ezt a gondolatot kiűzzem az elmémből, majd vállamra kapva táskámat indultam ki az udvarra. Egy gyorsnak mondható könyörgés és nyafogás után, elértem, hogy én vezethessem a Rovert, így felvillanyozódva szálltam be a kocsiba, majd miután Paul követett, aggodalmas pillantását rám függesztve várta, hogy indítsak.

Egyrészről megértettem, hisz úgy szerette, s annyira vigyázott a kocsijára, mintha a húsvér gyereke lett volna, és mivel amióta itt laktam, még nem látott vezetni, másrészt úgy éreztem, egy kicsit jobban is megbízhatna bennem, és a vezetési képességeimben.

- Ne aggódj már ennyire! Nem szándékozom összetörni a kicsikédet – közöltem vele mosolyogva, majd gyors csókot nyomtam az ajkaira.

Elindítottam a kocsit, majd bekapcsoltam a rádiót is, és az énekesekkel együtt énekelve vezettem. Még magam is megleptem vele, hogy ennyi idő kihagyás után, ilyen könnyen megy, így ezen felbuzdulva cseréltem le a nyugdíjas tempót, egy ütemesebbre, nemsokára pedig már egyenletesen száguldottunk az utakon.

Ahogy egyre közeledtünk célunkhoz, egyre nőtt bennem a kétely, hogy talán Paul annyira mérges lesz, hogy a végén fogja magát, és otthagyva hazajön. És bár hiába tudtam, hogy sosem tenne ilyet, mégis féltem, hogy ezzel a kis játékkal feldühítem, holott én csak egy egyszerű csínynek fogtam fel. Sikerült lenyugtatnom magam azzal, hogy tudtam, hogyha dühbe gurul, mégis mivel engesztelhetem ki, így kezdtem lenyugodni, és már inkább csak izgatott voltam, semmint aggodalmas.

Mivel sikeresen lefoglaltam a gondolataim, se éjjeli látogatóm, sem pedig mondandója sem árnyékolta be a napom, így egyre felszabadultabb lettem, a lelkem pedig szárnyra kapott, hogy végre egy koromhoz illő, teljesen hétköznapi napot tölthettem el, amikor nem kellett a jövőtől félnem.

- Kicsim, most már elárulnád, hogy mégis hová megyünk? – kérdezte Paul, hangjából pedig gyanakodást hallottam ki, amit nem is csodáltam, hisz pont akkor fordultunk be a plaza parkolójába.

- Háááát… Amikor azt mondtam, hogy mennyire nagyon fogod élvezni a mai programunkat... lehet, hogy egy kicsit füllentettem – válaszoltam, tétova mosolyt küldve felé.

Mikor leparkoltam, s leállítottam a motort, láttam felgyulladni szemében a felvilágosodás szikráját, és máris láttam, amint dühe kiül arcára.

- Nagyon haragszol rám? – kérdeztem rá, tartva a választól.

Nem is válaszolt, inkább kiszállt a kocsiból, majd szótlanul elindult a bejárat felé, így én is sóhajtva követtem, miközben visszaintegettem a bejáratnál álló izgatott Chanelle - morcos Embry párosnak. Ahogy a fiúk meglátták egymást, némi megkönnyebbülés átsuhant az arcukon, azonban még mindketten morcosnak tűntek.

- Sziasztok! – köszöntem rájuk, mit viszonoztak. – Remélem, nem haragszotok túlságosan! – közöltem a fiúkkal, mire azok csak rám emelték pillantásuk.

- Én már mondtam Embrynek, hogy ne legyen ilyen morci, nem fog belehalni. Ráadásul, amivel kiengesztelem majd hordárszolgálataiért… - mondta Chanelle, közben csábos pillantásokat lövöldözve az említett felé.

Nem tudtam elfojtani a mosolygást, s ahogy a mellettem álló fiúra néztem, ő sem bírta ki vigyorgás nélkül. Abba azonban még véletlenül se akartam belegondolni, hogy ezek ketten mennyire lehetnek perverzek, ha ketten vannak, hisz már így, társaságban sem semmi, amit művelnek.

- Okééé, szerintem be is mehetünk, akár – szóltam rájuk, mielőtt még egymásnak estek volna, majd nyomban be is vetettük magunkat a hűvös, emberekkel teli helységbe.

14.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejivel, azonban mostanában eléggé összesűrűsödtek a dolgaim, ráadásul olyan tényezők léptek az életemben, amit nem tudtam kellő nyugalommal kezelni, így nem tudtam, és őszintén nem is akartam azok mellett a blogokkal törődni.

Azonban itt a nyár, lassan vége a sulinak, úgyhogy a fejezetek remélhetőleg hetente többször is fognak jönni, és ha minden igaz, az első könyvet szeretném még a nyáron befejezni. Remélem, azért még nem pároltatok el tőlem teljesen, és továbbra is kíváncsiak vagytok Zarah sorsára!:)

Kéjmámorban, teljes extázisban hevertem a fűtakaróban, miközben szívem őrült kalapálását hallgattam. Már teljesen besötétedett, a telihold fénye pedig át-átsejlett a lombokon. Az állatok mintha csak most keltek volna életre, az erdő megtelt hangokkal, motoszkálás, csatangolás zajaival.

Most, hogy már megtettem, olyan erőt, és energiát éreztem magamban, mint nagyon régóta nem. Elmémben pedig újból felsejlettek az eddig készakarva eltemetett emlékek, amik egyfajta önkényes kényszernek vetettek alá, hogy mindenegyes ott töltött percem újból átéljem. Hiába meredtem az ezüst gömbre, vak szemeim előtt emlékeim képkockái pörögtek, visszarepítve a múltba, jelezve, hogy nem véletlenül szöktem el.

Fogalmam sem volt, mégis mennyi idő telhetett el, amióta eljöttem otthonról, ahogy arról sem, hogy egyáltalán még a farkasok területén vagy pedig esetleg már a vámpírok földjén vagyok-e. Homályos elmémben gyökeret eresztett a gondolat, hogy már biztosan keresnek, így mint ki álmából ébred riadtam fel gondolataimból, és kinyújtózva, kábán kémleltem körbe az ismerős terepen. Lassan összeszedegettem a szétszórt dolgaim, a táskámba gyömöszöltem, majd dideregve indultam útnak.

Igaz, hogy az erdő ilyenkor, az éj közepén veszélyesnek és kegyetlennek tetszett, mégsem féltem, mert teljes erőm tudatában voltam, és vakmerően reméltem, hogy ha bárki meg is támadna, ő húzná a rövidebbet. Köszönhetően, hogy zsongott bennem az erő, a szokásosnál gyorsabban haladtam, s látható jele volt annak, hogy igencsak elkóboroltam a határ túloldalára, ugyanis már messziről észrevehettem az idegesen köröző szürke farkast.

Ahogy észrevett nem, hogy megnyugodott volna, inkább még idegesebben meredt rám, tekintetével végigkutatva mindenegyes porcikám, s mikor látta, hogy semmi látható bajom, befutott egy bokor mögé, hogy aztán emberalakban jöjjön ki. Meghunyászkodva siettem felé, hisz tudtam, hogy rettentően ideges lehet, amiért csak így elmentem egész napra.

Az arca abba a jól ismert dühös maszkba torzult, amit eddig személyesen még nem ismertem, de már sokszor láttam az arcán másokkal szemben. Nem akartam hazudni neki, mégis kénytelen voltam, hisz nem akartam, hogy még inkább belekeveredjen ebbe az egészbe. S mivel eddig nem gondoltam volna, hogy az erdőben vár rám, nem is találtam megfelelő magyarázatot.

Mivel azt semmiképpen sem akartam, hogy megtudja, milyen alantas módszerhez kellett folyamodnom, és kielégítenem a bensőmben, most jól lakott macskaként doromboló démont, úgy döntöttem, elmesélem, hogy céltalanul lődörögtem, mígnem ráakadtam a tisztásra, ahol aztán elnyomott az álom. A történetben ez számított a kisebb rossznak, így emellett tettem le voksom.

Ahogy átléptem a képzeletbeli határvonalat, nyomban a karjaiba zárt, és olyan erővel szorított magához, hogy az szinte már fájt. Érzelmei kiáramlottak belőle, és tökéletesen érzékeltem a féltést, a dühöt, hogy mennyire feldúlt. Szorosan hozzásimulva szívtam be az illatát, arcom vállgödrébe fektetve. Ilyenkor egyáltalán semmisem számított rajta kívül, nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire szeretem, hogy tényleg minden másnál fontosabb az életemben.

Először fogalmam sem volt, hogy mégis mi végett riadtam fel, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy felülök az ágyban, és megdermedve fülelek, hátha hallok valami gyanús zajt még a szívem vad dobolása mellett. Biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam, hanem tényleg hallottam azokat a sustorgó lépteket, amik alatt fel-felnyikordult a padló a szobámban. Ahogy azt is hallani véltem, amint valaki a számomra jól ismert, régóta nem hallott ősi nyelven suttog.

Azonban így, hogy teljesen éberen kémleltem körbe, semmi furcsát se láttam. A függönyök lágyan redőztek, ahogy a nyitott ablakon betévedt egy-egy kósza szellő, és meglibbentette azokat. Az ajtóm zárva volt, pont, ahogy hagytam, egyedül csak a kanapém tűnt furcsának, mintha az összes árny a szobában, arra az egy helyre koncentrálódott volna, olyan tökéletes sötétség fedte, mintha egy feketelyuk elnyelte volna az összes fényt.

Lassan feltápászkodtam az ágyról, majd óvatosan igyekezve a legkevesebb zajt csapva elindultam felé, a szívem a torkomban dobogott, és már messziről éreztem a mágia összetéveszthetetlen eszenciájának utóhatásait. A bőröm alatt mintha apró bogarak nyüzsögtek volna, és démonom az ismeretlen erő hatására nyomban életre kelt, s felélénkülve figyelt.

Az összes érzékszervem kihegyezve várt, én pedig már most biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még egy valaki tartózkodik a szobámban, és ha ez még nem lenne elég, egy kifejlett varázslóval volt dolgom. Kiterjesztettem az erőm, ami kitapogatta a másik fél mágiáját, s szinte nyomban örömteli várakozás lett úrrá rajta. Hideg vizes zuhanyként ért a felismerés, hogy éjjeli látogatóm kiléte nem is ismeretlen. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, mik remegtek az idegességtől, majd tétova léptekkel indultam a férfi felé.

- Armand! – kiáltottam az éjszaka sötétjébe, miközben sebesen szaladtam.

Meztelen talpaim alatt nedves volt a fű, az utamba keveredő gallyak pedig ropogtak, ahogy kettétörtek alatta. Az eső mindent eltakaró, vastag vízfüggönnyé alakult előttem, így képtelen voltam meghatározni, hogy mégis hol lehetek. Egyedül csak az érzékeimre hagyatkozva követtem őt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy még nincs túl késő, hogy még azelőtt utolérem, hogy az átváltozás beteljesedne.

- Armand! – sikoltottam újfent, elhaladva egy fa mellett, melynek ágai mintha csak vissza akartak volna tartani, fehér hosszú hálóingembe kaptak, végigkarcolták az arcom, hajamba akadtak. Én azonban kiszabadítottam magam, és tovább rohantam felélve utolsó energiáim.

A kétségbeesés kezdett egyre úrrá lenni rajtam, ahogy rohantam, mégsem értem utol. A fejemben cikáztak a gondolatok, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszthetem el, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy ő már többé megszűnik létezni, hogy nem láthatom, nem érinthetem.

A közelben egy rekedt, fájdalmas kiáltás harsant, felbolygatva az erdőt, keveredve a mennydörgés robajával, mi még inkább gyorsításra késztetett. Egyszerűen még nekem is fájt a tudat, hogy szenved, én pedig nem tudok segíteni rajta. A villámok ezüstös szalagként szelték ketté az éjszakát, én azonban csak azzal törődtem, hogy a kiáltásokat követve, egyre közelebb érjek.

Köszönthetően kifejlett érzékszerveimnek, elég hamar észrevettem, így megfeszítve az izmaim rohantam teljes erőmből a barlang szájánál kuporgó alakhoz. Mézszőke haja nedvesen tapadt lehajtott homlokára, csupasz felsőtestét pedig máris friss sebek tarkították. Zihálva értem oda, és hiába nyújtott félelmetes látványt, bátran mentem elébe, az sem érdekelt, hogy ilyenkor a legveszélyesebb, hogy ebben az állapotban milyen kiszámíthatatlan, hogy ha akarna, egy szempillantás alatt megölne.

Szerettem őt, bíztam benne, tudtam, hogy nem fog bántani, így nagy levegőt véve léptem hozzá, és térdeltem le a sárba, hogy kezeim közé fogva arcát nézzek szemébe. Máskor búzavirágkék szemei most feketébe hajlottak, s feneketlen, lélektelen kutakként meredtek rám vissza. Akaratom ellenére is szaporán lélegeztem, az élmény, hogy szemtől szembe nézzek a démonával, kis félsszel öntött el, azonban biztos voltam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy átvegye az irányítást felette, hogy ő diktálja a feltételeket.

Az izmaim megfeszültek az idegességtől, s még mindig hangosan zihálva próbáltam kitalálni mit tegyek, amitől jobb lesz neki, amivel segítek neki újból erőt nyerni és felülkerekedni a szörnyetegen.

- Armand!- hallottam meg saját, tétova hangom, melyből tisztán érezhető volt a félelem.

Szemeim lehunyva szívtam tele a tüdőm a hűvös, esővel fűszerezett levegővel, és emlékeztetve magam, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, higgadtan, s összeszedetten néztem újra az éjfekete szempárba.

Még mindig kissé remegő kezeimmel szorosabbra fogtam arcát és csakis ráfigyelve kezdtem el áramoltatni belé a tiszta, fehér mágiát. Mindenegyes sejtemmel azon voltam, hogy magamban koncentrálva kántáljam a szertartás ősi nyelvét.

Először, mintha semmi sem történt volna, a démon csak vérszomjas tekintettel, összezavarodva figyelt, majd amint megérezte az őt támadó erőt, a felvilágosodás dühvel kevert szikrája lobbant a szemében, vörösre festve azt. Az újonnan szerzett higgadtságom kezdett megrendülni, ám ugyanúgy folytattam a szertartást, s minél erősebben tartva fejét tűrtem vergődését. Azonban köszönhetően, hogy ő nem elég, hogy férfi, idősebb nálam, a démonja ellen egyedül semmi esélyem se lett volna, így én is lassan felszínre engedtem démonom, s hagytam, hogy ereje átitassa a sejtjeim, végül pedig meghunyászkodó kutyaként simult egybe velem, s hagyta, hogy kihasználjam erejét.

Ilyen módon hiába lett volna még ellenem esélye, szörnyetegem észrevéve csendes nyugalommal nézte a most már éjfekete színben játszó íriszeim. A szertartás lezárásaként elengedtem arcát, majd csuklómba harapva hagytam, hogy a vér sebesen kiáramoljon hófehér bőrömre, mit Armand újonnan feléledt szomjával mohó tekintettel követett végig.

Ledermedve szimatolt, ízlelgette a levegőt másodpercek alatt elárasztó vér szagát. Sötét, vörös lánggal izzó szemeit tekintetembe fúrta, s várakozásteljesen, szinte engedélykérően meredt rám.

Nagy levegőt vettem, majd araszolva felemeltem kezem, ő nyomban utána kapott, gyengéden megfogta, majd imádattal a szemében húzta szájához. Forró szája puhán szorult a sebre, először pedig csak körbenyalogatta, közben pedig elégedetten morgott, mint egy fenevad.

Hiába lett volna illendő és ésszerű félnem, egyfajta morbid, addig ismeretlen módon élveztem, ahogy pedig szívni kezdte a lüktető sebet, egy kéjes nyögés is felszaladt a torkomon, és hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel engedtem utat a gyönyörnek.

- Mit keresel itt? – tudakoltam idegesen, hiába voltunk régen bensőséges viszonyban, az, hogy gond nélkül megtalált, és most itt volt a szobámban, mélységes rémülettel töltött el. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan sikerült utamra akadnia.

- Neked is jó estét, Zarah! – állt fel a kanapéról, szertefoszlatva az eddig őt szorosan körülölelő sötétséget. – Azt hiszem, azok után, hogy milyen bensőséges volt a viszonyunk, nem illendő ez a hangnem velem szemben! – villantotta rám azt a mosolyát, amitől régen a bugyimba olvadtam, most azonban iszonyattal öntött el.

- Azt kérdeztem: Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg önmagam, figyelemre se méltatva előbbi hozzászólását.

Ő azonban meg sem szólalt, csak némán, vesémbe látó, hideg pillantásával egyre közelebb, s közelebb sétált hozzám, mígnem már néhány milliméter híján összeért a testünk. Forró, édes leheletét az arcomba fújta, búzavirágkék szemeivel pedig csak tűnődve fürkészte az arcom. Kezével megfogta egyik göndör loknim, majd csavargatni kezdte azt, közben pedig a nyakamhoz hajolva mélyen belélegezte illatom.

- Hiányoztál! – mormolta a bőrömre, majd nyelvével végigszántotta ereim hálózatát.

Az agyam elöntötte a vörös köd, így csak erőmet összeszedve löktem el magamtól, ő pedig hagyta magát, és csak nevetve eltávolodott.

Iszonyatosan dühös voltam rá, nem fért a fejembe, hogy azok után, ahogy bánt velem, még volt képe utánam koslatni, ráadásul úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Miért jöttél ide? És legfőképp: Hogyan találtál meg? – szegeztem neki kérdéseim, mire abbahagyta a nevetést, s kíváncsi tekintettel méregetett.

- A lehető legkönnyebb dolog volt megtalálni, azok után meg pláne, hogy nem egyszer meséltél nekem a bátyádról, így kézenfekvő volt, hogy miután leléptél apádtól, ide vezetett az utad. Igaz, hogy a pontos helyről fogalmam sem volt, félreérthetetlen nyomokat hagytál magad után, és hiába próbáltad lefedni őket, árulkodóan ott maradt a mágiád összetéveszthetetlen lenyomata. Könnyűszerrel idetaláltam, az első kérdésedre pedig csupán annyi a válaszom, hogy hiányoztál. Vissza akarlak kapni, azt akarom, hogy az enyém légy! Örökre! – miközben szinte már nemtörődöm módon beszélt, mondandója végén a jól ismert vörös láng felcsapott szemében, és birtoklóan tekintett rám.

- Soha nem is voltam a tiéd, és soha nem is leszek! Gyűlöllek! – vágtam az arcába, kissé hangosabban a kelleténél, és éreztem, ahogy a démon kiszabadul a mentális ketrecből, ahová kényszerítettem. Ahogy a mágia elöntötte a vérem, a szemeim is egyre sötétedtek, a szobában pedig kisebb hurrikán alakult ki, feszültségem jeleként. A tárgyak táncoltak, remegtek a szobában, a hajam is lobogott, és képtelen voltam, vagy talán csak nem is akartam álljt parancsolni.

Most először éreztem azt, hogy talán egy kicsinykét is, de komolyan vesz, hogy végre érzékeli, hogy már nagyon rég nem az a naiv kislány vagyok, akit csak úgy, könnyűszerrel át tudott ejteni, és kihasználni gátlástalanul.

- Nyugodj meg ma petite! Azt hiszem, egyikünk se akarja, hogy a farkas felriadjon erre a zajra, és feljöjjön megnézni, hogy mégis mi folyik itt. – érvelt halkan, mire kénytelen voltam igazat adni neki, így szemeim behunyva igyekeztem lecsillapítani magam.

Szerencsére hamar sikerült, mikor pedig körülnéztem a szobában, mindent a helyén találtam, pechemre pedig Armand is ugyanúgy ott állt velem szemben.

- Megkérdezem utoljára: Mit akarsz tőlem? Tudom, hogy nem azért jöttél, mert olyan nagyon hiányoztam volna, hisz mindketten tudjuk, hogy csak csettintened kell, és a nők máris sorban állnak a kegyeidért. – mondtam neki fáradtan, mire csak összevonta a szemöldökét, ám végre megkomolyodott tekintettel nézett.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Arséne már kerestet téged, azt akarja, hogy még az átváltozásod előtt megtaláljanak, és befejezd a tanulást. Eredetileg engem is megbízott a kereséseddel, és amint látod, itt is vagyok, azonban úgy vélem, jól tetted, hogy eljöttél onnan, te nem vagy közéjük való… Te nem vagy közénk való! – magyarázta, teljesen ledöbbentve, egyszerűen nem hittem el, hogy mindezt az ő szájából hallom, ám egy belső késztetést hatására mégis szó nélkül elhittem neki, hogy igazából ezt gondolja.

- Mialatt jöttem, elfedtem a nyomaid, a sajátommal egyetemben, Arséne-nek pedig azt a gondolatot küldtem, miszerint utoljára Ázsiában találtak rád utaló nyomot, így arra folytatom utam. Mivel tudom, hogy vészesen fogy az időd, és te semmiképpen sem akarsz visszamenni Franciaországba, arra való tekintettel, hogy te mennyit segítettél nekem, arra határoztam magam, hogy visszaadom a kölcsönt. Megvédelek, ha kell, és segítek az átváltozásodnál, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen visszamenned. – szinte már leesett állal hallgattam, ez az énje teljesen más volt, végre hasonlított arra a kisfiúra, akivel együtt töltöttem a gyerekkorom, aki a legnagyobb szövetségesem volt.

Nem tudtam volna mit hozzászólni a mondandójához, egyenesen letaglózott, az pedig még inkább, hogy ő mindezt komolyan gondolta.