2010. december 27., hétfő

7.

Sziasztok!
Mivel kész az új feji, úgy döntöttem felteszem, még annak ellenére is, hogy nincs bétázva, mivel már nem bírok magammal, hogy mit fogtok szólni hozzá. Előre szólok, hogy ez a fejezet másabb lett, mint az eddigiek, azonban remélem így is tetszeni fog:) na, és végre kis betenkintést nyerhetünk Zarah múltjába.
Jó olvasást!

" Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember. "




- Zarah gyere már! – bömbölte Jared a földszintről, én azonban válaszra se méltattam, csak ugyanolyan nyugodtan folytattam hajam göndörítését, mint eddig. Mivel a frufrum már eléggé megnőtt, amit már nem is lehetett igazi frufrunak nevezni, sehogy se akart megállni, így a végén fogtam egy tupírfésűt, majd feltupírozva hátracsatoltam.

Mikor ismét betekintettem a tükörbe, már kezdtem megelégedni a külsőmmel. Egy fekete, pántnélküli ruhát viseltem, mely egészen a csípőmig felsőtestemre simult, utána pedig lágy redőkben ért combközépig. Az egyetlen díszítés a ruhán, a csípőmig futó arany zipzár volt, mihez egy ugyancsak ebben a színben pompázó karkötőt vettem fel, amit még Párizsból kaptam az anyai nagyszüleimtől. A nagyobb szemeken egy fekete selyemszalag volt átfonva, s az apró medálokon, mind a franciákra jellemző dolgok sorakoztak. Az Eiffel torony, szívecskék, muffinok, apró masnik és gyöngyök, pezsgő, cipők fityegtek. Cipőnek egy fekete, gladiátor magassarkút választottam, a szemeim stílusosan a ruhához, feketével emeltem ki, és, hogy a cuccaim is legyen hova rakni, egy apró fekete tatyit vetettem át a vállamon, melynek arany vállpántja jól illett a ruhához.
Még egyszer a tükörbe lesve ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, majd nagy levegőt véve kibújtam a szobám nyugis magányából, és kis félsszel a szívemben léptem a lépcsőre.


- Zarah! – ordibált megint Jared, ugyanis nekem háttal állt, így fogalma sem volt róla, hogy már a lépcsőn menetelek lefelé.


- Már kész vagyok! – feleltem, mire mindenki rám kapta tekintetét, én pedig hirtelen jött közönségnek köszönhetően, rendesen elpirultam.
Azonban ahogy megláttam Őt, minden egyes józan gondolatom megszűnt létezni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mégis, hogy a fenébe lehet valaki ennyire piszkosul szívdöglesztő? Hisz ezt már büntetni kéne! – gondoltam magamban, ahogy végigtekintettem Paulon, aki egy mélykék inget viselt, könyökéig feltűrve, és ingerlően épp csak addig begombolva, hogy rézszínű, izmos mellkasa egy háromszögben kilátszott, hozzá pedig egy fekete farmert. Kicsit félve tekintettem az arcára, hisz ennyire kirittyentve még sose látott, de ahogy megláttam az arcán ülő elképedést, még inkább kihúztam magam, és mivel a többiek is leesett állal figyeltek csak magamban somolyogva megnyugtattam magam, hogy ha már ennyire elállt a szavuk, csak jól nézhetek ki.


- Ezért tényleg megérte várni! Iszonyat jól nézel ki! – jegyezte meg Embry, mire csak hálásan rámosolyogtam, azonban mikor megláttam az oldalán álló szőke, bambi tekintetű, tetőtől talpig rózsaszín cuccban feszítő leányzót, kérdő pillantással fűszerezett félmosolyt villantottam, mire csak megvonta vállát, majd átkarolta a lány derekát. – Ő itt Chanelle! – mutatta be.


- Szia! Zarah vagyok! – köszöntöttem, majd mosolyogva kezet nyújtottam neki, mit viszonzott is. – Örülök, hogy megismerhetlek!


- Sziióóóó! Tökre jó, hogy végre talizhatok veled, Embry baba már sokat mesélt rólad! – miákolta magas hangom, megjátszott vidámsággal, mire őszintén mondom megrendültem, első ránézésre ugyanis teljesen hétköznapi, aranyos lánynak tűnt, leszámítva, az élénk pink miniruhát. Azonban, mint tudjuk nem minden arany, ami fénylik. Szinte kényszerítettem magam, hogy a mosolyom igazinak tűnjön.


- Igazán? – préseltem ki magamból, és Embry babára sandítottam, aki inkább a mögöttem lévő falat tanulmányozta elmélyülten.


- Ahhaaa! – válaszolta, miközben hangosan csámcsogott a rágóján, és még lejjebb húzta nyakbaakasztós felsőjét, amitől még inkább kilátszottak, jól kipárnázott mellei, melyekre egy vagon csillámport szórt.
Inkább meg se szólaltam, csak hátat fordítottam nekik, majd Paulhoz mentem, aki mostanra úgy látszik összeszedte magát, ugyanis olyan mosolyt villantott rám, amitől félő volt, hogy megáll a szívem.


- Szia, cica! – szólt, mikor magához húzott, és olyan ingerlő csókot váltottunk, mint eddig még soha.
Tudtam, hogy Paul még visszafogja magát, amit csak arra tudtam fogni, hogy talán a tapasztalatlanságom végett, hogy nem akar megijeszteni, ám el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor tényleg igazán megcsókol, anélkül, hogy mindent beleadna.
Igaz, hogy kissé feszélyezve éreztem magam, emiatt a többiek előtt, azonban nem tudtam kizárni a fejemből ezt az érzést, hogy ebbe a csókba az egész testem belebizsergett, és egy olyan folytatás ígéretét hagyta ajkaimon, hogy abba már belegondolni is gyönyörűség volt.


- Szia! – válaszoltam kábultan, amint szétváltunk, mire csak kaptam egyet az ismerős félmosolyból, majd kivonultunk a házból a meglepően fullasztó éjszakába, és miután szétosztottuk magunkat, beültünk Paul kocsijába, mögénk pedig Embry-ék kerültek.


- Jaaaaaaaajj, annyira klassz kocsid vaaan! Ooolyan szerencsés vagy Z, hogy ki tudtál fogni magadnak egy ilyen srácot! – csicseregte, ahogy elindultunk, mire erős önuralmamra volt szükség, hogy be ne szóljak neki. – Ugye nem baj, hogy Z-nek neveztelek? Szerintem annyira illik rááád! – folytatta, majd a két ülés között előrehajolt, és az arcomba lihegett, tisztán éreztem a rágója gyümölcsös illatát, s egy pillanatra megint elfogott a kénszer, hogy leüssem, ám Paul, mintha megérezte volna, mire készülök, kezét combomra helyezte, mire csak nagyot sóhajtottam.


- Nem, nem baj! És igen, tudom, hogy szerencsés vagyok! – néztem a mellettem ülő srácra, és megint felidéződött bennem, a nem is oly régi csók.


- Tudooom, hogy legjobb barinők leszünk! – közölte hatalmas mosollyal, majd végre valahára visszahanyatlott a hátsó ülésre, és elfoglalták egymást Embry-vel.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, majd, hogy ne kelljen a nyalakodást hallgatnom, felhangosítottam a rádiót, s hátradőltem az ülésre. El nem tudtam képzelni, hogy az ilyen fajta emberek, mint Chanelle, mégis miért viselkednek így, hogy mi a jó nekik abban, ha ennyire butának mutatják magukat. Bár én azt is el tudom képzelni, hogy ő nem direkt csinálja, ő egyszerűen csak ennyire, őszintén szókimondó, naiv, és butácska.


Az oda út szerencsére elviselhető volt, akárhányszor rám tört az érzés, hogy leüssem a csajszit, behunytam a szemeim, majd magamban lassan elszámoltam ötig, majd csak utána kommentáltam fecsegését. Igaz, hogy ennek köszönhetően, rákérdezett, hogy fáj-e a fejem, mert van nála gyógyszer. Megnyugtattam, hogy arra semmi szükség, és inkább próbáltam arra gondolni, hogy amint odaérünk, végre kitombolhatom magam, és nem kell ezt az üres csacsogást hallgatnom a fülemben, hisz a hangos zene úgyis elnyomja.
Amint odaértünk, felvillanyozódva szálltam ki a kocsiból, hisz őszintén még az idejét se tudtam, mikor buliztam egy jót utoljára, pedig régen a tánc a lételememnek számított, és míg otthon laktam, hetente háromszor-négyszer eljártam a közeli táncterembe táncolni, vagy épp bejártam egy-egy kurzusra, már ha volt rá időm.
Mivel a többiek még nem érkeztek meg, javasoltam, hogy inkább várjuk meg őket kint, és együtt menjünk be, így amíg várakoztunk, az autónak támaszkodó Paulhoz léptem, s a karjai közé bújtam. Kissé fűszeres, mégis az esőre hajazó illata, mindig elkábított, így most is vállába temettem arcom.


- Mi az édes? – dünnyögte a fülembe, majd puszit nyomott a hajamra.
Még így, hogy lassan már több mint egy hónapja együtt voltunk, se tudtam felfogni, hogy mégis, hogy a csudába lehetek olyan szerencsés - csak, hogy Chanelle szavaival éljek –, hogy kifogtam ezt a félistent. Azonban, akárhányszor is töprengtem rajta, mindig arra jutottam, hogy hiába töröm rajta a fejem, sose jövök rá.


- Semmi! – motyogtam vissza, majd felemeltem a fejem, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arcán imádnivaló mosoly ült, szemei pedig csillogva fonódtak enyéimbe, miután bátyám szemében is felfedeztem ugyanezt, a különös csillámot, amikor Emilyre nézett, azt hiszem, jogosan feltételeztem, hogy ez a csillám nem más, mint, hogy tényleg szeret engem, ami mélységes döbbenettel töltött el.
Hisz még mindig nehezemre esett felfogni, hogy engem bárki is szeressen, ráadásként szerelemből. Komolyan szégyelltem magam, hogy ismét ezen gondolkozom, ám egyszerűen nem tudtam kizárni a fejemből, hogy ha eddig se kellettem senkinek, ez mitől változott meg most.
Megráztam a fejem, hátha ezzel kiűzöm mérgező gondolataim is, majd Embry-ék felé sandítottam, így láttam, hogy Chanelle már a klubból kiszűrődő r’n’b számra táncol. Vagy hát, azt hiszem a tánc nem elég kifejező, arra a tevékenységre nézve, amit ő folytatott, hisz szinte vonaglott a zenére, miközben átkarolta Embry nyakát, és szörnyű hangon, csücsörítve nyekeregte a dal szövegét.


- Embry-nek ez komolyan bejön? – kérdeztem Paultól, mire ő is feléjük kapta a fejét, és nem sokon mullt, hogy el ne röhögje magát.


- Hát látod! – válaszolta, majd halkan röhögni kezdett, mikor a csaj pörgött egyet, ennek következtében pedig, majd elesett magassarkújában. – Végre! – szólt, ahogy Jared-ék leparkoltak, majd végre bementünk. A helységben kellemes félhomály uralkodott, úgy tűnt, a fiúk gyakran járnak ide, ugyanis szinte mindenki köszöntötte őket, és váltottak pár szót.
A zene hangosan dübörgött, már amennyit láttam belőle, az élénk színek domináltak. A parkett
tele volt, még a korai időpont ellenére is, én pedig már alig vártam, hogy csatlakozhassam hozzájuk, és magamról megfeledkezve táncoljak. Inkább megfogtam Paul kezét, nehogy elsodorjon a tömeg, ő pedig maga után húzva, kezdett el célirányosan a terem túlsó végén sorakozó bokszok felé masírozni, a többiekkel a nyomunkban. Még ebben a zajban is tisztán hallottam Chanelle hangját, amiért arra panaszkodik Embry-nek, hogy milyen szomjas.
Miután végre sikerült átvágnunk az emberek falán, felmentünk a kisebb emelvényre, és a kiszögelés melletti bokszok egyikébe ültünk le. Mi kerültünk közepre, míg a többiek körénk gyűltek. Jared és Seth felajánlották, hogy hoznak inni, így miután mindenki elmondta kérését, hamarosan elnyelte őket a tömeg.
Mivel Kim mellettem foglalt helyet, hamarosan beszédbe egyelődtünk, nem kis sajnálatunkra Chanelle is beszállt a társagásba, azonban úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, hogy megismerhessem, ha már Embry odavan érte.


- És Chanelle, hova jársz suliba? – kérdezett rá Kim, majd hátra dobta, kiegyenesített, hosszú fekete haját, melyet egy hajpánttal dobott fel.


- Forksba – vágta rá.


- Akkor hamarosan osztálytársak leszünk! – jegyeztem meg, mire – mint számítottam is. – minden szempár felém rebbent.


- Miért nem a rezervátumba jársz? – kérdezte Paul.


- Én csak félig vagyok indián… és különben is, már beiratkoztam! – vallottam be, kissé szégyellősen.


- Jajjj, de szuuupi, mondtam, hogy legjobb barik leszünk! Ne félj, a barátaim tökre szimpik! – miákolta Chanelle, azonban most rá se hederítettünk, féltem, hogy a többiek mit szólnak tettemhez.


- De a rezervátumban laksz! – felelte Paul. – Különben is, mikor volt időd ezt elintézni? – érdeklődött.


- Múlt héten, amikor vásárolni mentem be, te pedig öööh… őrk… szóval, el voltál foglalva. – mondtam, még időben elharapva a szót, hisz biztos voltam benne, hogy Chanelle-nek fogalma sincs, hogy egy farkassal jár.


- Értem – válaszolta szűkszavúan, és tudtam, hogy kissé neheztel rám, emiatt, azonban képtelen voltam felfogni, hogy mégis miért, hisz ő már rég nem jár suliba, így tök mindegy, hogy melyik suliba járok. Azon kívül, bevallom az egyedüli ok, amiért nem akartam a rezervátumba járni, féltem, hogy a többiek nem fogadnának be. Mikor ide jöttem megfogadtam, hogy megváltozom, hogy mindent újrakezdek, ám egy ilyen kis közösségben, mint a rezervátum, ahol mindenki ismer mindenkit kiskora óta, kizártnak tartottam, hogy befogadjanak egy betolakodót, aki ráadásul pont az érettségi évében érkezik az osztályba.
Azonban nem akartam bevallani ezt, mivel nyuszi módjára féltem, hogy kinevetnek aggályaim végett.


- Tessék Zarah! – nyújtotta felém Seth a rózsaszín koktéllal teli poharat, amit Chanel javaslatára rendeltem.


- Köszi! – vettem el, kis mosollyal. Hiába telt el jó pár hét a kiakadásom óta, még mindig kissé feszélyezett volt a viszonyunk, annak ellenére is, hogy bocsánatot kért, s én meg is bocsátottam neki.
Kisebb félsszel kortyoltam bele az ismeretlen italba, ám kellemesen csalódtam, ugyanis az irtózatosan finomnak bizonyult. Az édeskés, görögdinnye íz mellet, alig lehetett érezni a vodkát, ami felettébb tetszett.


- Nos, ugye milyen finom? – villantotta ki fogait Chanelle.


- Tényleg az! – ismertem be, viszonozva mosolyát.


- Én megmondtam! – vágta rá elégedetten, és cuppanós csókot adott Embry-nek, mire nem álltam meg, hogy fel ne nevessek.
Köszönhetően, hogy már mindenki a sokadik italát kortyolgatta, kivéve Embry-t, s Seth-et, akik hazafelé vezettek, eléggé feloldódott hangulatban folyt a társalgás. Viccelődtünk egymással, és nevetgéltünk, míg nem felvetettem, hogy végre vegyük birtokba a parkettet, így miután beleegyeztek, mind a tömegbe vetettük magunkat, s nyomban táncolni is kezdtünk az ütemes hiphop zenére.
Először még fogalmam sem volt, mégis mennyire élhetem bele magam, hisz mivel a tábortűz óta nem igazán buliztunk, és ott se vele táncoltam, igazából azzal se voltam tisztában, hogy egyáltalán szeret- e táncolni, és nem csak azért mondott-e igent, mert én annyira akartam.
Ám úgy tűnt, minden aggályom hiábavaló, hisz, mint kiderült, Paul nagyon is jól mozog, így úgy döntöttem nem fogom vissza magam.
Hihetetlen jól éreztem magam, úgy tűnt a neheztelése is elmúlt irányomban, így boldogan vetettem magam karjaiba, hogy végre újból érezhessem csókját. Úgy látszik kissé meglepődött hevességemen, de így, hogy az alkohol a fejembe szállt, nem tudtam visszafogni magam, úgy éreztem még sose kívántam ennyire semmit, mint most őt.
Már nem is hallottam a zenét, csak ziháló lélegzetvételünk, és elhaló nyögéseim. Egyre inkább igyekeztem magamhoz préselni testét, és már kezdtem úgy érezni, hogy a világ megállt körülöttünk.


- Héé, édes, várj! – tolt el magától, mire csak értetlenül néztem rá. – Mindenki minket bámul! – közölte, mire csak megvontam a vállam, és újból átöleltem volna, azonban nem engedte.


- Nyugi! – vágta rá, és kézen fogva visszamentünk a bokszhoz. Ahogy leült, az ölébe másztam, és a nyakát átkarolva kezdtem ismét csókolni, ám úgy tűnt, ő ezt nem akarja.


- Ez nem itt kéne! – szólt, majd kiemelt az öléből, s maga mellé ültetett.
Szörnyen megsértődtem rá, amiért elutasított, úgy éreztem, muszáj lenyugodnom, így dacosan felkeltem mit sem törődve kérdéseivel, csak lecsörtettem az emelvényről, majd mivel láttam, hogy pár fiatal a hátsó ajtón egy erkélyre megy ki, követtem őket.


Ahogy kiértem előszedtem a cigim, amihez, már a végzetes találkozás óta hozzá se nyúltam, és üdvözülve fogadtam, ahogy a nikotin a tüdőmbe, majd az agyamba érve, egyre inkább lenyugtat. A fiatalok vígan zsongtak, néhány srác pedig vidáman felnevetett mellettem, és hallottam, hogy pikáns megjegyzéseket fűznek hozzám, amit inkább szóra se méltattam. Azonban úgy tűnt, őket ez nem zavarja, mivel nemsokára arra lettem figyelmes, hogy egyikük egyre közelebb jön hozzám, majd nemsokára hátulról hozzám préseli testét, mit barátai harsogó nevetéssel jutalmaztak. Próbáltam ellökni magamtól, azonban tekintve, hogy kábé háromszor akkora volt, mint én, amit még az alkohol is felerősített, még csak meg se moccant, mikor meglöktem.
Kezdtem egyre inkább kétségbeesni, hogy most mi lesz, ugyanis megragadva a csípőmet közelebb húzott magához, s olyan erővel markolt a mellembe, hogy feljajdultam fájdalmamban, pár könnycsepp pedig kicsordult a szememből.
Mivel hiába vergődtem, sehogy se tudtam kitépni magam karjaiból, nem tudtam mást tenni, mint, hogy kiengedem az energiáim, s használom az erőm, amit megfogadtam, hogy idejöttemmel, soha többet nem fogok. Tekintve, hogy a cigi időközben kiesett a kezemből, már azzal se tudtam megsebesíteni. Hallottam, hogy a haverjai biztatják, és ocsmány dolgokat harsognak, ám ahhoz, hogy valami eredményt is elérjek, arra volt szükségem, hogy valamilyen szinten lenyugodjak, behunytam szemeim, s mélyeket lélegeztem, amiből a srác arra következtetett, hogy végre hagyom magam, így még inkább felbátorodva kezdett el fogdosni.
Azt hittem sokkal több időbe telik, mire kinyitom azt a kaput az elmémben, ám meglepően könnyen, és gyorsan ment, mintha régóta szunnyadó mágiám, már várt volna erre. Olyan elemi erővel töltött fel a varázslat, hogy szinte teljesen más embernek éreztem magam, a mágia keveredett a véremmel, és amint kinyitottam szemeim, tudtam, hogy dühömnek köszönhetően, mintha a szembogaram elnyelte volna szemem kékjét, egyre inkább bekebelezte azt, míg végül csak a veszélyesen tátongó, sötét űr maradt.
Éreztem, hogy a srác a szoknyám alá nyúlva igyekszik kitapogatni a bugyimat, mire éktelen haragra gerjedtem. Megfogtam a karját, pont a csuklójánál, majd a mágiámmal szerzett erővel megszorítottam, de úgy, hogy a csont fülsértően roppant egyet, mire a srác fájdalmasan felkiáltott.


- Normális vagy? Eltöröd a kezem! – ordított rám, majd hajamba akasztva ujjait megtépte azt. Felszisszentem, és ha lehetséges még inkább feltüzelte dühöm, így teljesen elszállt az agyam, én pedig csak hagytam, hogy igazi énem, a boszorkány felülkerekedjen bennem.
Meg se kellett fordulnom, anélkül is tudtam, hogy mi történik, még ha a rekedt, döbbent kiáltástól, mi az ő szájából tört elő, el is tekintettem. Gyorsan lefejtettem magamról karjait, majd megfordulva láttam, hogy a haverjai lesokkolódva nézik, ahogy a lángnyelvek a lábszárából kiindulva kezdik egyre inkább bekebelezni. Teljesen megbabonázott a tűz, és ahogy a srác megrettenve csapkodja a lábait, hátha sikerül eloltania. Félrebillentettem a fejem, és gyilkos mosollyal, amitől általában megfagy a vér az emberekben, néztem vergődését, s már az járt az agyamban, hogy mennyire élvezni fogom halálát. Ám ekkor meghallottam, az ismerősen csengő, rég elfeledett hangot, mire régen álomra hajtottam a fejem, és mi végre kitisztította elmém.


- Nem akarom, hogy olyanná válj, mint ők! Kérlek, ígérd ezt meg nekem! – lehelte utolsó erejéből, s a szemében lévő könyörgéstől, muszáj volt megtennem.


- Ígérem! – válaszoltam, mire utoljára elmosolyodott, s mintha csak erre várt volna, ezért küzdött volna idáig, a párnára hanyatlott, és ezzel megszűnt létezni. – Maman...maman – szólongattam, hisztérikusan, mikor nem válaszolt, de még csak a szemét se nyitotta ki, mire kivágódott az ajtó, és hamarosan karok fontak körbe, majd elrángattak anyámtól. Zokogva vergődtem a karok között, mire kaptam egy akkora pofont, hogy felrepedt a szám, így megszeppenten néztem fel nagyapám hatalmas alakjára.


- Te egy Mayfair lány vagy! Mi sosem sírunk! Megértetted?! – kiabálta, mire súlyos önuralomra volt szükségem, hogy nehogy megint elsírjam magam, ám félelmem nagyobb volt, semmint hagyjam kibukkanni a sós cseppeket szememből.


- Sosem leszek olyanok, mint ők! – suttogtam visszatérve, az emlékből, majd ráeszmélve tettemre nyomban megszűntettem a tűzet.


- Menjünk innen haver! Bolond ez a csaj! – mondta fojtottan egyikük, majd miután fölsegítette a srácot, kit csupán az emlékei, s a még tompa fájdalom emlékeztette az előbb történt dologra. Kivágták az ajtót, majd a discoba belépve magamra hagytak. Az ajtó halk puffanással zárult be mögöttük, én pedig a korlátnak vetve hátam, csúsztam le a hideg kőre.
Minden ízemben remegtem, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ezt tettem, hogy ismét használtam az erőm, és ami még rosszabb, hogy hagytam, hogy maga alá gyűrjön, és önálló lényként elborítsam elmém, majd kihasználjon. A könnyeim lassan utat törtek maguknak, miközben kezeimmel fázósan körbefontam magam.
A roham, amiről hittem, hogy sikerült legyőznöm, kezdett megint rám telepedni, éreztem, hogy a levegőhiány égeti a tüdőm, a gyomrom pedig, szinte önmagát marcangolva igyekezett kiadni magából tartalmát. A fejem zúgott, és az emlékek fájdalmas mondatai minduntalan kavarogtak benne. Egy Mayfair sosem sír! Ígérd meg, hogy nem leszel olyan, mint ők! – be se kellett hunynom a szemem, még így is láttam magam előtt anyám vértelen, halott arcát.
Teljesen magamba gubóztam, hallottam, hogy ismét nyitódik az ajtó, majd valaki odarohan hozzám, és a nevemen szólongatva próbálja felhívni figyelmem.

- Zarah! Kicsim… kérlek, nézz rám! – kezdett egyre ismerősebb lenni a hang, így végül kényszerítettem magam, hogy felé fordítsam a fejem. Paul két kezébe fogta arcom, és olyan aggódást, és féltést véltem felfedezni, mind tekintetében, s mind arcában, mint még soha senkiében.
Mondani akartam valamit, vagy csak megmozdulni, de semmire se voltam képes, így megkönnyebbülve fogadtam az egyre inkább magához csalogató sötétséget, mi bekúszott a tudatomba, majd eluralkodva az agyamon, s a végtagjaimon, lebénította azokat. Elájultam.

2010. december 20., hétfő

6.

Sziasztok! Végre meghoztam az új fejit, és remélem azért néhányatok tetszését elnyeri! Kritikázzatok pls, mert csak abból tanulok, és tudok fejlődni! Jó olvasást!


Csípőre tett kézzel, kissé oldalra döntött fejjel meredtem a frissen elkészült szobámra, mely a bútorokkal, és, hogy már szépen be is pakoltam, eszméletlenül festett. A bútorok feketék voltak, leszámítva az ajtó melletti falhoz tolt, fehér kanapét, melyre piros és fekete párnákat dobáltam. Az ezzel szemben lévő falon terpeszkedett a hatalmas ablak, alatta egy fehér ládával, amire vastag, piros párnát raktam, ablakülés gyanánt. Magát az ablakot sima, fehér, áttetsző, és ugyancsak fehér alapon piros-fekete mintás sötétítőfüggönyök fedték.

A szoba közepén pedig ott volt a kovácsoltvas, baldachinos ágy, rajta fehér alapon piros-rózsaszín szívecskékkel ékesített ágyneművel, és egyszerű, fekete ágyfüggönnyel. Az ágy mindkét oldalán volt egy-egy kis éjjeliszekrény. Az ablak felőli oldalon még helyet kapott egy fésülködő asztal, míg a másik oldalon, az íróasztalom volt, fölötte két polccal, melyen könyvek sorakoztak. A szemközti oldalt teljes egészében elfoglalta egy hatalmas polc és-szekrényrendszer, melynek ajtó felőli oldalán ruhásszekrény állt, míg a másikon polcrendszer, középen pedig a tv és a csecsebecséim csücsültek a polcokon. A bútorokon és a piros falakon pedig itt-ott apró, fekete pillangók ékeskedtek.
Nagyot sóhajtottam, majd miután nyugtáztam magamban, hogy csodás munkát végeztünk, az ágyra vetődtem. Mivel így a lábaim még lelógtak a földre, lerúgtam a cipőm, majd feljebb tornáztam magam, aztán a közepén összegömbölyödve bámultam ki az ablakon túli, szürkén gomolygó felhőkre, melyekből bármelyik pillanatban lezúdulhatott az eső. Igaz, hogy míg New Orleansban éltem, sokat panaszkodtam a túlontúl is meleg nyárra, azért már túlzásnak véltem, hogy amióta itt vagyok, maximum egy olyan nap volt, amikor tényleg jó idő volt. Igaztalanság, hogy itt lakom, szinte egy köpésre a tengerparttól és mégsem tudom kihasználni.
Gondolatmenetem egy kopogás zavarta meg, így felültem, majd kiszóltam, hogy szabad, mire az ajtó nyomban ki is nyílt.
Amint megláttam, hogy Paul az, a szívem vad dübörgésbe kezdett, félő volt, hogy olyan hangos, hogy még ő is meghallja. Előző nap, miután a többiek elmentek, végre mindent átbeszéltünk. Őszintén elmesélte, hogy hogyan jött össze Leah-val, és hogy már előtte is nagy nőfaló hírében állt, ahogy azt is tisztáztuk, hogyha már az a kötelék kialakult kettőnk között, egyikünk se akarja elrontani, így semmit sem fogunk elsietni.
Azonban amilyen könnyűnek tűnik ezt így magamban elmondani, annál sokkal nehezebb betartani, hiszen már a puszta látványa olyan hatással van rám, mint még soha senki. Legszívesebben nyomban rávetettem volna magam, és az ágyra tepertem volna, ahogy leült mellém. Már magába a gondolatba is belepirultam, majd ahogy felidéződtek látomásom emlékképei, melyek egyre gyakrabban kísértettek, még inkább zavarba jöttem, így lehajtottam fejem, és elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az ágyneműt.
Arra lettem figyelmes, hogy a hatalmas, meleg kéz az állam alá kúszik, majd felemeli azt, hogy tekintetem egyvonalban legyen, azzal a gyönyörű, csokoládébarna szempárral. A már jól ismert zavarba ejtő pillantásával meredt rám, amitől egyszerre éreztem magam a világ legcsodálatosabb nőjének, és egyben a legszerencsésebbnek is.
Szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy csodás ajkai, mikor találnak rá enyéimre, és türelmetlenségemben én tűntettem el azt a hihetetlenül kevés távolságot.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, amint szája enyémre simult. Kezével hajamba túrt, mire jóleső borzongás zongorázott végig a gerincemen, majd ha lehetséges, még közelebb húzódtam hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. Úgy éreztem, elvesztettem az eszem, mintha leállt volna az idő, csak hogy nekünk kedvezzen, és mi ezt ki is használtuk, ameddig el nem fogyott a levegőnk, akkor aztán levegő után kapkodva váltunk szét, majd homlokunk egymáséhoz támasztva, merültünk el egymás tekintetében. Szinte lubickoltam a boldogságban, eszméletlenül új érzés volt, amit a csókja, és ő maga kiváltott belőlem, már akkor éreztem, hogy ebből, belőle sosem elég.

- Szia! – leheltem a szájába, mire csak felnevetett, majd végigsimított az oldalamon.
- Szia! – felelte, majd ajkai újból rátaláltak méltó és hiányolt helyükre.





- Ezt már komolyan nem hiszem el! – morgolódtam, miután egy sikeres lépés után az alfelemen találtam magam a lépcsőn ülve.
Már maga a napom se kezdődött jól, tekintve, hogy hajnalok hajnalán arra ébredtem, hogy iszonyatosan görcsöl a hasam, majd amint indultam a fürdőbe leestem az ágyról, szerencsétlen módon, pont a térdemre, ami azóta is erőteljesen sajgott. Utána, ahogy kiléptem a zuhanykabinból, elcsúsztam a nedves járólapon, majd elterültem a padlón. Egy szó, mint száz, a lényeg, hogy eddig ez a nap a lehető legrosszabb, és ha ez még nem lenne elég, felettébb hisztis és nyűgős kedvemben voltam.
Szerencsémre, vagy inkább az övékre, senki sem tartózkodott a földszinten, így miután előkutattam egy fájdalomcsillapítót, bevettem, majd csináltam magamnak kakaót, és a kanapéra feküdve bekapcsoltam a tévét. Köszönhetően a gyógyszernek, a rettenetes hasfájás kezdett egyre inkább enyhülni, és ezzel együtt kezdtem én elálmosodni.


Azonban, hiába voltam fáradt, nem aludhattam olyan sokat, tekintve, hogy hamarosan arra keltem, hogy kurjongatásokkal kísért lábdobogás tölti be a házat. Nyűglődve húztam volna a fejemre a takarót, azonban mivel nem volt rajtam, csak kikaptam a díszpárnát mögülem, és a fejemre szorítottam, hangtompító gyanánt.


- Nézd már de éééééédes! – hallottam Jared elnyújtott hangját, egész közelről, mire csak vaktában felé dobtam a párnát.


- Sajnos nem talált! – röhögött fel, miközben kinyitottam szemeim, és kómásan pislogtam vigyorgó pofájára. Azonban a vigyor hamar lehervadt a képéről, ugyanis Paul hátulról a fejére sózott egyet, ami még ránézésre is szörnyen fájhatott.

- Szia, kiscica! – huppant mellém az említett, s csókot nyomott ajkaimra. – Jól aludtál?
- Nem igazán, mert nem sokat tudtam aludni! – feleltem elnyomva egy ásítást, és nagyot nyújtózkodtam.


Ahogy elnéztem a többiek mind elemükben voltak, mint mindig, és már neki is láttak annak a halom reggelinek, amit Em időközben az asztalra készített. Elnézést kértem, majd felspuriztam a szobámba, hogy kissé rendbe szedjem magam. Megmostam a fogam, kibontottam a gubancokat a hajamból, amik köszönhetően annak, hogy bekötött hajjal aludtam elég makacson ellenálltak, de egy csomó hajam, és 10 perc nyűglődés után már a megszokott hullámokban lógott a hátamra, amit inkább felfogtam.
Felvettem egy szaggatott farmergatyát, egy sötétkék-türkiz kockás, rövid ujjú inggel, és a barna sarum, aztán komótosan visszaballagtam a nevetés rázta konyhába. Leültem Paul és Embry közé, majd csak néztem, ahogy épp Jared egyik viccén nevet, már csak azzal is mosolyt csalt az arcomra, mogorva kedvem ellenére, hogy hallgattam amint a többiekkel beszélgetett.
Szinte minden egyes nap volt valami, amin meglepődtem saját magammal kapcsolatban. Hisz, ahogy napról napra mélyült a kapcsolatunk, én is kezdtem valahogy megváltozni, igazodni hozzá, mert míg régen barátaim se igen akadtak, most a napjaim legtöbbjét a falkával töltöttem, és bár hiába viccelődtünk, és szívattuk folyton egymást, tudtam, hogy bármikor kiállnának értem, ha arról lenne szó. Mintha már nem is csak három hete, de minimum 2 éve ismertük volna egymást a srácokkal.


- Zarah, benne vagy? – fordult hozzám Embry, mire csak összehúztam szemöldököm, és kérdőn meredtem rá.


- Mégis miben?


- Hát, hogy ma este elmennénk a klubba! Na, szóval benne vagy? – tudakolta még egyszer, széles vigyorral.


- Persze! – válaszoltam, és reméltem, hogy addigra a hisztis kedvem elmúlik.


Köszönhetően, hogy végre, ha nem is hétágra sütött a nap, azért rendesen sütött, nem csak azzal a sápadt pászmával, mint már hetek óta, reggeli után kimerészkedtünk a kertbe, én leültem a lépcsőre, majd a fejem a nap felé fordítva élveztem a sugarak cirógatását az arcomon. Azonban nem élvezhettem sokáig magányom, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy egy jéghideg sugárban víz csapódik a mellkasomra, eláztatva rendesen. Dühösen nyitottam ki a szemeim, majd ahogy megláttam az előttem vigyorgó alakot, vízi pisztollyal a kezében, nyomban felpattantam, és a röhögő fiú után vetettem magam, aki könnyűszerrel elfutott előlem.
Hamar fellobbant bennem a harag, és már kiabálva próbáltam behozni hátrányom, azonban akármennyire hajtottam magam, rajta a megerőltetés legkisebb jelei sem látszódtak. Miután figyelmetlenségemben átestem egy kisebb bokron, és ismét a fenekemen landoltam, úgy döntöttem, hagyom a csudába az egészet, úgyse fogom utolérni. Sóhajtva felálltam, majd a produkcióm kapcsán kitörő röhögéshullámmal mit sem törődve, vágtattam be a házba, közben elhaladva Embry mellett, aki a térdére támaszkodva röhögött rajtam, mire csak gyerekesen nyelvet nyújtottam neki, melyre csak még harsányabb nevetés volt a válasz, majd dacosan felfutottam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Nem tehettem róla, de ha olyan napom volt, még egy kis semmiségen is megsértődtem, és csak magamban füstölögtem, azonban mivel ezt a felem a fiúk még nem tapasztalták, hamarosan kopogtak is, én azonban nem feleltem, csak durcásan összefontam a karjaim, és kinéztem az ablakon. Mint számítottam rá, Paul volt az, ki annak ellenére is bejött, hogy nem hívtam, majd éreztem, hogy mellettem az ágy kissé besüpped, aztán izmos karok ölelték át a derekam.


- Mi a baj, cica? – dörmögte a fülembe, és csókot hintett a nyakamra, mire, mint mindig, most is borzongás futott végig a gerincemen.


- Semmi! – dünnyögtem, és az ágytakarón végigfutó mintákat kezdtem el rajzolgatni az ujjammal.


- Tudom, hogy valami baj van! – makacskodott, s szembefordított magával.


- Tényleg semmi… én csak kicsit hisztis vagyok! – vallottam be, kissé szégyenlősen, hisz fogalmam sem volt, hogy ehhez az új fejleményhez, mégis hogyan fog viszonyulni. Pár pillanatig csak nézett rám, majd kacagni kezdett, mire ledöbbentem, és dacos sértettségem is kezdett visszatérni.


- Most miért nevetsz? – kérdeztem rá, mire csak még inkább nevetett, majd vállamba temette arcát.


- Na, már Paul, most mi van? – kérdeztem, mire végre abbahagyta, és nagyokat szuszogott, mire tekinthetően, hogy iszonyú csiklandós vagyok inkább mocorogni kezdtem, majd megpróbáltam kibontakozni karjaiból, ő azonban nem engedett.


- Légyszi engedj el! – kértem, és még több erőmmel próbáltam lefejteni karjait, azonban mivel ő sokkal erősebb, ennek semmi esélye, anélkül, hogy segítene.


- Nem! – felelte egyszerűen, és szemébe nézve, attól a pimasz csillogástól, nyomban rosszat kezdtem feltételezni.
Amit hamarosan meg is tapasztaltam, ugyanis kezei felszaladtak az oldalamon, de most cseppet sem simogató szándékkal, ugyanis érintései nyomán, a nevetés kibuggyant a számon, s most már visítva próbáltam menekülni.


- Paaaaaauuul… nemáááár légyszííííí… utááááálom, ha csikiznek! – tiltakoztam, megszakítva a nevetést, és már könnyek csorogtak végig arcomon, annyira kacagtam. Ő pedig látva ezt, egyre nagyobb lendülettel csiklandozott, amitől szinte már úgy éreztem, hogy kilyukad az oldalam.


- Könyööööörgöm… Bármit megteszek, csak haaaaaagyd a… bba! – rimánkodtam neki, mire végre leállította magát, s gondolkodó arckifejezést öltve arcára nézett rám.


- Bármit? – kérdezett vissza, féloldalas mosollyal.

- Igen! – vágtam rá, mire végre elengedett, én azonban még így is, ahogy kibontakoztam karjaiból, az ablakhoz hátráltam, és ráhuppantam az ablakülésre, majd az üvegnek dőlve kifújtam magam.
Iszonyatosan fájt az oldalam, és mivel a fájdalomcsillapító hatása is kezdett elmúlni, a hasam is újból görcsölni kezdett. Legszívesebben nyomban lemondtam volna az esti programot, ám az igazság, hogy már saját magam szerint is rám fért egy kis szórakozás, már alig vártam, hogy odaérve nyomban táncolni indulhassam.
Nagyot sóhajtottam, majd a srácra néztem, aki csillogó szemekkel meredt rám, és tekintetétől megint úgy éreztem, hogy nálam szerencsésebb nő, nem is létezik.