5.

Mozdulatlanul meredtem magam elé, az agyamban csak egy dolog zúgott, hogy mégis mi a jó fenéért raktam le a telefont, s miért nem hallgattam meg. Bolond vagy Zarah, te is nagyon jól tudod, ha meghallgattad volna, biztos egyből megbocsátasz neki! Megbocsátani? Mégis mit? Hisz még csak nem is járunk… vagy igen? Teljesen össze vagyok zavarodva! – vitatkoztam saját magammal, s nagyot sóhajtottam. Fogalmam sem volt mit tegyek a továbbiakban, lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem tennék semmit. Bár ez hülyeség, hisz ha összefutok vele, aminek felettébb nagy az esélye, tekintve, hogy nagyon sokszor csellengnek nálunk biztos, hogy beszélgetni fogunk.

Mintha a nem is oly régi fáradtságom elmosták volna, tele voltam energiával, s tettrekészséggel. Felvettem egy cső farmert, egy fekete pólóval és egy sötétlila kapucnis, kenguru pulcsival, hozzá pedig a fekete tornacipőm. Mivel még kulcsom nem volt, ezért csak a telefonom raktam a zsebembe, majd mielőtt kiléptem a folyosóra, a fejem kidugva hallgatóztam, azonban szerencsére semmi zajt nem hallottam a bátyám halk hortyogásán kívül, így becsuktam az ajtót, és a lépcsőn lesurranva, kiléptem a szabadba.
Az eső kellemesen felfrissítette a levegőt, s én szinte teljesen belefeledkeztem, a feketeségen tündöklő csillagtengerbe. Felhúztam a csuklyám, majd kezeim zsebre dugva kezdtem el sétálni. Nem volt konkrét célom, csak hagytam, hogy vigyenek a lábaim, s gondolataimba mélyedtem. Összehasonlítottam a régi életem a mostanihoz képest, s meglepődéssel töltött el, hogy mennyi minden történt velem az alatt a pár nap alatt, amióta idejöttem.
A dolgok hihetetlenül megváltoztak, úgy éreztem, hogy Emilyvel s a bátyámmal végre kaptam egy olyan családot, amilyenre mindig is vágytam, s egészen az előző napig élénken élt bennem a remény, hogy végre-valahára a szerelemre is rátaláltam, ám ez az ábránd hamar összedőlt.


Kisebb meglepődöttséggel szemléltem, hogy a parton kötöttem ki, azonban ahogy megláttam a tengert szorgosan közelebb igyekeztem, mivel a partot sziklák szegélyezték, gondoltam felmászom valamelyikre, hisz onnan beláthatnám az egész környéket.
Szerencsémre találtam is olyat, amire könnyedén felmásztam, majd ahogy felértem, elakadt lélegzettel szemléltem a körülöttem elterülő világot. Mintha egy másik univerzumba csöppentem volna, a hátam mögött az erdő terült szét, a hihetetlenül zöld növényzettel, alattam pedig a haragos hullámok tékozolták a sziklákat a szélben. A sápadt hold mindent kísérteties, halvány fénnyel borított be, a sugarai ezüst szalagokként zongoráztak végig a hullámok hátán. Hihetetlen gyönyörűség, s béke áradt a hely mindenegyes négyzetcentiméterétől. Óvatosan leültem a sziklára, közel a széléhez, ám ahhoz elég távol, hogy leesni ne tudjak, s csak figyeltem a tengert. Úgy éreztem, ezzel a hellyel megtaláltam a menedékem, hogy találtam egy búvóhelyet, ahová bármikor eljöhetek, ha át kell gondolnom a dolgokat, vagy csak kicsit fel akarok töltődni. A szél vígan fütyült a fülembe, a tenger eszményi sós illata keveredett az erdőével, eszelős elegyet alkotva. Teljesen el voltam varázsolódva, itt mintha még a gondolkozás is könnyebben ment volna, úgy éreztem, hogy a gondjaim, hogy Paul és Leah régen együtt voltak, egy cseppet sem érdekel, hisz még alig ismerem őt. Nem ítélhetem el emiatt, ha neki Leah kellett, s kell, akkor legyen az övé, én lemondok róla.
Igaz, hogy ez az elhatározás kőkemény marokkal szorongatta a szívem, s legszívesebben bőgni kezdtem volna, ahogy felötlött bennem, nem tehettem mást, annyit csalódtam már az életben, s annyi mindenről kellett már lemondanom, hogy hiába fog fájni a hiánya, egy idő után biztosan kiheverem. Biztos voltam benne, hogy szeretem, s felettébb idegennek hatott számomra, hogy hogy vagyok képes vágyódni iránta, még így is, hogy alig ismerem, s ez az egész Leah ügy kiderült.
Lehunytam a szemeim, s mélyeket lélegezve próbáltam visszanyelni könnyeim, hiába tiltakozott minden egyes sejtem az ellen, hogy megtegyem, amit elterveztem, egyszerűen nem tehettem mást. Nem rángathattam bele őt is abba a mély szakadékba, aminek jelenleg a közepében állok, hisz nem csak az apám miatt kellett eljönnöm New Orleansból, s ennek tudata, hogy idejöttemmel, még több ártatlan embert veszélyeztethetek szorongással töltött el. Iszonyúan féltettem őket annak ellenére is, hogy alakváltók, mert lehet, hogy párral elbánnak, de, hogy az összessel… Keserűen tekintettem a jövőmre, tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, hogy akármennyire is szeretném, nem maradhatok, ha ki akarom hagyni őket ebből az egészből, hisz ez az én keresztem, csakis egyedül az én harcom.


Szinte az egész éjjelem kint töltöttem a szirten, mivel úgy éreztem, úgyse tudnék elaludni, feleslegesnek tartottam, hogy haza siessek. Megnéztem a szívfájdítóan gyönyörű napfelkeltét, majd a kőkemény elhatározásaimmal, haza indultam. Szerencsére még senki nem volt fent, így nyugodtan felosontam a szobámba, majd egy gyors zuhanyzás után befeküdtem az ágyba, s bekapcsoltam a tévét unaloműzőnek. Ám mivel, ilyen korán, még nem igazán volt normális film, inkább bekapcsoltam a laptopom, s azon néztem egyet.
Mire végeztem, már a többiek is felkeltek, s hallottam, ahogy a konyhában halkan motoznak. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd lassan lesétáltam a lépcsőn.


- Jó reggelt! – köszöntem, mire nyomban felém kapták pillantásuk.


- Neked is! – üdvözölt bátyám, míg Emilytől kaptam egy meleg mosolyt. Leültem az asztalhoz, a bátyám mellé, s a felhúzott bal térdemre fektettem az állam.


- Hogy aludtál? Elég nyúzottnak tűnsz! – jegyezte meg Sam, felpillantva az előtte lévő újságból, s fürkészni kezdte arcom.


- Kösz, ez tényleg… kedves! – mosolyogtam rá, mire csak kaptam lapogatást a fejemre, s visszatért újságjához.


- Mit szeretnél reggelire? – jött mellém Em.


- Miattam nem kell fáradnod…


- Ugyan már! Ez nem fáradtság! Szóval, mit szeretnél enni? – vágott a szavamba, mire csak szóltam, hogy tojást ennék, így míg ő a tűzhely előtt strázsált, én megcsináltam a kávém.
Épp, hogy leültem az előző helyemre, az ajtó kitárult, s a fiúk beözönlöttek rajta. Ahogy megláttam a szívem vad vágtába kezdett, s ha nem hűtöm le magam gyorsan emlékezve, a történtekre, s az elhatározásomra, biztos, hogy a nyakába ugrom, így viszont csak fészkelődtem a székemen, s halkan viszonoztam köszönésük. Pont mikor megkaptam a reggelim, Paul leült mellém, s a szemem sarkából láttam, hogy merőn szuggerál.
Már csak dacból se fordultam felé, a többiekkel vígan társalogtam, s lassan nyámmogtam a kajám, azonban hozzá nem szóltam, tudom, s már akkor is tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, azonban a belém nevelt büszkeség nem engedte, hogy én engedjek, mert annak ellenére, hogy tudtam, nem lehetek az első nő az életében, azért jól esett volna, ha tőle tudom meg az igazat.


- Zarah, mi mára a programod? – érdeklődött a velem szemben ülő Seth szélesen vigyorogva, mire mellettem Paul lemerevedett, s láttam, hogy az asztalon lévő kezét ökölbe szorítja, de olyan erővel, hogy az erei tisztán kidudorodtak a kézfején.


- Igazából egész napos henyélést terveztem, de mivel holnap szállítják ki a bútorokat, ki kéne festenem a szobát! – válaszoltam, s nagyon kortyoltam a kávémból.


- Nyugodtan lustálkodhatsz, ugyanis mint megígértük, megcsináljuk helyetted, neked csak dirigálnod kell! – emlékeztetett Jared rám kacsintva, mire csak rámosolyogtam. Miután mindenki megreggelizett, s Emily és a bátyám elmentek a munkába, mi a srácokkal elkezdtünk összepakolni. Miután kipakoltam a szekrényből, majd a polcokról is leszedtem a dolgokat, a fiúk úgy emelgették fel a dög nehéz bútorokat, mintha pihe könnyűek lennének, s vitték le a pincébe. Fél óra alatt lehordtak mindent, így miután átöltöztem játszósba, hogy ha összefestékezném magam, abból se legyen baj, neki álltam kiosztani a feladatokat.


- Komolyan el se hiszem, hogy egész nap ennyi jó pasival leszek, egyedül! – jelentettem ki, ahogy végignéztem a félmeztelen fiúkon, kik csak levágott szárú gatyákat viseltek, azt is csípőn.
Hozzájuk képest, az én fekete elvileg futásra használt rövid gatyám, bátyámtól elcsórt fekete atlétám, melynek pántjait keresztben kellet átvetnem magamon, hogy le ne essen, s elnyűtt, sárga tornacipőmmel, inkább néztem ki La Push-inak, mint ők, eltekintve a ténytől, hogy mindnek, gyönyörű rézbarna bőre volt.
Suttyómban végig mértem Pault, ki hihetetlenül nézett ki, azt hittem a szívem kiugrik a helyéről, mikor megláttam pucér, izmoktól duzzadó mellkasát, aztán mikor tekintetem lejjebb haladt a hasán, melyen sorban sorakoztak a kockák, észrevette pillantásom, s kíváncsian, önelégült mosollyal meredt rám, mire inkább elkaptam a pillantásom, majd kinyitottam az ablakot, és a neki álltam festeni.


Köszönhetően az öt fiúnak délre már felkentük a rózsaszín réteget, ugyanis a cél a cseresznyepiros volt, s mivel biztosra akartam menni, ezért aláfestettünk, a jobb hatás érdekében. Remélem, mindent elárulok azzal, ha csak annyit mondok, hogy - természetesen a fiúknak köszönhetően -, tiszta festék voltam, azonban mivel nem hagytam magam, ők se jártak jobban. Hiába reggeliztek be bőségesen, délben már megint éhesek voltak, így pizzát rendeltünk, s a verandára kiülve vártuk a kaját, s közben elbeszélgettünk. Hamar kiderült, hogy Jared arcáról lehetetlen letörölni a vigyort, s köszönhetően humorának, igen csak jól szórakoztunk.
Paullal még mindig nem voltam hajlandó szóba állni, na jó, ez így nem teljesen igaz, hisz ha kérdezett valamit, vagy csak hozzászólt a témához, beszéltem vele, de szerencsére nem hozta fel a Leah ügyet, gondoltam, hogy a többiek jelenléte miatt, hogy amint kettesben leszünk letámad, s addig nem enged el, amíg meg nem tárgyalunk mindent.
Őszintén bevallom, hogy már előre féltem ettől a dologtól. Hisz fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, s mivel buta módon, azon vettem észre magam, hogy időről időre, elidőzöm rajta, s mintha csak a fejembe akarnák vésni, minden egyes vonását, bámulom. Amitől a leginkább rettegtem, hogy esetleg, ha meg is beszéljük a dolgot, én buta, naiv kislány módjára nyomban kibékülök vele, s a nyakába ugrok, mintha mi sem történt volna.
Újra akartam kezdeni ezt az egészet, hogy hiába is legyen az a bevésődéses cucc, ismerjük meg egymást rendesen, hogy ne az legyen, hogy nyomban fejest ugrunk egy kapcsolatba, anélkül, hogy igazán ismernénk a másikat. A fiúk már éhen akartak halni, mire megjött a pizza, s elhűlve néztem, amint bekebelezik, a hihetetlenül hatalmas családi méretet, mivel nekem is azt rendeltek, s én már két szelettel tele voltam, még azt is megosztották maguk között, majd újra munkához láttunk.
Mivel hangulatfokozónak valaki bekapcsolta a rádiót, amin egyre jobb zenék, egyszerűen nem tudtam megállni, s nem sokára már teli torokból énekeltem az előadókkal, mitől mintha még a festés is könnyebben ment volna.
Mikor felhangzott Aqua Barbie-tól a Barbie girl, döbbenten vettem észre, hogy Seth is beszállt a dalolásba, s már ketten folytattuk. A refrénhez érve az ecsetet letéve jött hozzám, s mint a parton, megpörgetett. Széles vigyorba húzódott az arcom, ahogy neki is, s egy rögtönzött koreográfiával egészítettük ki a dalunk. Mire befejeztük, szélesen hajlongani kezdtünk a fiúknak, kik tapsviharral jutalmazták a produkciót. Lopva Paulra lestem, ki elsötétült tekintettel, vadul remegve bámult Sethre, s ezt, ahogy a többi fiú is észrevette, nyomban abbamaradt a nevetés, s nyomban Paul köré álltak.


- Mi a baja? – suttogtam Sethre nézve, azonban úgy tűnt mégis meghallotta.


- Ő a bajom – mennydörögte Paul, közben remegő kezével kitépte magát a gyűrűből, s egyre közeledett felénk, szemét mereven a mellettem álló srácra szegezve.


- Én ezt nem értem! Mégis mi bajod vele? – álltam elé, nehogy a végén összeverekedjenek nekem.


- Állj félre Zarah! – szűrte a fogai között.


- Nem! – közöltem egyszerűen, mire fújtatott egyet.

- Kérlek szépen, állj félre ez nem játék! – nézett végre rám, a tekintetében, a düh mellett, megláttam a néma könyörgést.


- Mint mondtam, nem! Nem, ameddig el nem mondod végre, hogy mi ez az egész, hogy mégis mi a fene jó bajod van Sethtel! – emeltem fel a hangom, s mivel tüzes tekintete, megint visszatért a srác felé, kezem forró arcára tapasztva, fordítottam magam felé. Ahogy szemembe nézett, láttam, hogy kezd megenyhülni, dühös maszkba torzult arca kezd felengedni.


- Te ezt nem érted! – közölte lágyabban, mire felkaptam a vizet.

- Hát magyarázd el!


- El se tudod képzelni, hogy milyen régóta vágyom már rá, hogy rád találjak, hogy mennyire nehéz volt eddig azzal a tudattal élni, hogy a többiekkel ellenben, nekem talán nincs lenyomatom, s nem is lesz! Én már akkor tudtam, mikor megláttalak, hogy az egész előttem álló életem veled akarom leélni, hogy ha kell, akkor még meg is változnék érted, s minden másnak hátat fordítanék, ha arra kérnél. Te azonban, nem érzed ennyire intenzíven, befolyásolható vagy, hisz még nem is ismersz, s ezt mivel Seth nagyon is jól tudja, kihasználja.Látta rajtad, hogy tetszik neked, s miután beavatott Leahval közös múltamba, gondolta eléggé bekavart, s bepróbálkozik – magyarázta, s vallomásának első felétől, olyan vad vágtába kezdett a szívem, hogy azt hittem átszakítja a mellkasom, s örömében kirepül. Ám a befejezés cseppet sem tetszett, döbbenten néztem Sethre, ki csak fejét lesunyva állt, s szomorúan nézett rám, ha eddig nem is akartam elhinni, tekintete végett muszáj volt, s iszonyúan rosszul esett, hogy tudatában annak, hogy ez a különleges kötelék van köztünk Paullal, még be is próbálkozik.


- Ez igaz? – törtem meg a feszült csendet.


- Igen – motyogta, mire iszonyatos erővel zuhant rám a letargia.
Becsapott, holott én azt hittem, hogy jó barátok leszünk, hogy végre találtam egy olyan barátot, akinek bármit elmondhatok, s akiben megbízhatok.
A sírás egyre inkább kezdte fojtogatni a torkom, hisz annyira ismerős volt ez az érzés, annyiszor csalódtam már emberekben, akikről hittem, hogy sose tennének ilyet. Igaz, hogy nem ismertem még sok ideje őt, de akkor is ugyanúgy fájt tette. Körül pillantva láttam, hogy Jared, Embry és Quil már kilógott, hármasban hagyva minket.


- Zarah, én… - kezdett volna bele a magyarázkodásba, én azonban a szavába vágtam.


- Menj el! – suttogtam, mire csak lehajtotta a fejét, s kikullogott a szobából. Ahogy átlépte a küszöböt a könnyeim kicsordultak, mire Paul átölelt én pedig izmos mellkasába temettem az arcom.
Most egy cseppet sem érdekelt, hogy esetleg együtt volt Leahval, őszintén az se érdekelt volna, ha kiderül, hogy már több száz lánnyal volt együtt előttem. Hisz most, hogy hallottam, mit érez, s, hogy most ott volt velem, támogatott, s vigasztalt, mindennél többet jelentett.

4. Felfedezőút

Igazából fogalmam sem volt, hogy miért rohantam el, hisz, azt gondoltam, hogy Paulnak már voltak előttem barátnői, de hogy pont Leah? Engem egyszerűen a hideg is kiráz, attól a csajtól, nem tudom elképzelni, hogy ők ketten együtt voltak. Istenem, annyira ostoba vagyok, hisz csak rá kell nézni, Leah egyszerűen tökéletes, gondolom minden fiú álma, nem csodálom, hogy összejött Paullal, tökéletesen összeillenek.

Teljesen kizártam a külvilágot, amíg futottam, hallottam ugyan, hogy a nevem kiáltozzák, ám most a legkevésbé se érdekelt. Kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni, hisz én még csak a közélebé se érek egy ilyen szépségnek. Nem is tudom, mit gondoltam, mikor eszembe ötlött, hogy akár tényleg egy pár lehetünk Paullal, a vak is látja, hogy hozzá inkább egy gazella testű szépség illene, nem pedig én, a rút béka.
Kifulladva álltam meg a sötét ház előtt, s döbbenten kaptam kezem arcomhoz, ami nedves volt az alattomban kicsordult könnyeimtől. Szerencsémre, nyitva hagyták az ajtót, így próbáltam minél óvatosabban, s minél kevesebb zajt csapva beosonni, ám úgy tűnt, minden hiába, hisz, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, szembetalálkoztam bátyámmal, aki érdeklődve figyelte nyúzott arcom. Pulcsim ujjával gyorsan letöröltem könnyeim, ám tudtam, hogy nem tévesztettem meg, s észrevette őket.


- Mi történt Zarah? – tudakolta, felemelve fejem.
- Semmi… Én csak fáradt vagyok, ha nem baj, most inkább megyek lefeküdni! – tértem ki a válaszadás elől, s mielőtt tiltakozhatott volna, felfutottam az emeletre. Az ajtót magamra zárva vettem át pizsamám, majd dőltem az ágyba.
Sokáig nem jött álom a szememre, amit nem is csodálok, hisz az agyam ezerrel pörgött, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a képeket, amin Leah s Paul egymást falják. Már épp készültem átlépni álomvilágba, mikor is panaszos, túlontúl közeli farkas vonyítás harsant a hajnalba, így kipattantam az ágyból, s feltolva az ablakot kibámultam azon.
Hiába nem láttam még farkas alakban, biztos voltam benne, hogy ő az. Ugyanazok a hihetetlenül szép, folytonosan kavargó szemek néztek rám, mint egész nap. Ezüstszürke bundáján megcsillant a hold halvány fénye, s eszméletlenül gyönyörűnek hatott, annak ellenére, hogy mások fejvesztve menekültek volna hatalmas termete elől.
Ahogy összekapcsolódott tekintetünk, megint éreztem azt a mindennél erősebb, szétszakíthatatlan köteléket, ami összeköt kettőnket. Már a nap is felbukott a horizontra, narancssárga vetülésbe vonva a tájat, mikor eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy elszakítsam a pillantásom, s a sötétítőket behúzva, bújjak vissza az ágyba. Még tanácstalanabb voltam, mint eddig, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, azonban nem is volt hozzá kedvem, hogy ezen gondolkozzam, amint behunytam a szemem, nyomban elaludtam, s egész álmom végig őrködte az a két örökösen örvénylő csokoládébarna szempár.




Nyűgösen keltem ki az ágyból, az előző nap történtek még mindig a gondolataim uralták. Egyszerűen még mindig képtelen voltam elhinni a történteket, s amit még inkább nem tudtam elfogadni, az a saját naivságom, hogy voltam olyan botor és hittem benne, hogy talán ez az egész bevésődéses dolog igaz.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd felfogtam a hajam, s felöltöztem egy fekete, szaggatott farmerbe és egy egyszerű, fehér trikóba. Mivel semmilyen zajt nem hallottam lentről, bizakodva feltételeztem, hogy egyedül vagyok. Legaloppoztam a lépcsőn, majd fellélegezve konstatáltam, hogy sejtésem igaznak bizonyult, ugyanis az egész társaságom a házban, a hűtőre ragasztott cetli volt, melyen felismertem tesóm jellegzetes, szálkás betűit.
Mint a levélből megtudtam, mindketten dolgoznak, így végre egyedül lehettem, s nyugodtan átgondolhattam a dolgokat.
Csináltam reggelit, majd miután elfogyasztottam, a szokásos, hatalmas bögre tejeskávémmal együtt, úgy döntöttem felfedezem a környéket. Egy apró, fekete táskába beraktam a mobilom, a bukszám, némi zsebkendőt, majd felvéve a barna, szegecses sarum és napszemüvegem, kimeneteltem a házból.

Kint kellemes meleg fogadott, itt szerencsére nem az a fülledt, gatyarepesztő nyár van, mint New Orleansban, ott szinte egész nyáron izzadsz, mint egy ló, s kínodban már nem tudsz mit kitalálni, hogy lehűtsd magad.
A madarak izgatottan csicseregtek, s tengertől felszálló friss, sós illat megfűszerezte a levegőt. A hihetetlenül kék égen bárányfelhők kergetőztek egymással, a Nap sugarai pedig jólesően simogatták a bőröm.
Mivel igazából fogalmam sem volt, hogy a parton kívül mi merre van, így előre indultam az úton, míg ki nem értem egy központszerűséghez. Volt ott pár bolt, s meglepetésemre egy cukrászda, hova nyomban be is mentem, majd vettem 2 gombóc, hihetetlenül hatalmas, s finom fagyit. Szerencsétlenségem mutatja, hogy amint kiértem, a szél kezdett egyre viharosabban fújni, s a fakószürke fellegek kezdték egyre inkább bekebelezni az eget. A szélnek köszönhetően a fagyim kétszer olyan gyorsan olvadt, mint kellett volna, így nemsokára, szinte az egész kezem tiszta trutyi volt, s ragadt a létől.


- Ez tényleg… igazán csodás! – dünnyögtem halkan, s tanácstalanul meredtem saját kezeimre, mivel nem igazán akartam így összefogdosni semmit, a fagyi maradékát jobb ötlet híján, bedobtam egy szemetesbe, majd besoroltam az élelmiszerboltba.
Gyorsan kikaptam a hűtőből egy üveg mentes vizet, majd miután kifizettem s kiléptem a boltból, egy közeli bokor felett rögtönzött kézmosást hajtottam végre. Igaz, hogy így az üveg háromnegyedét elhasználtam, de legalább újból tiszták voltak kacsóim.
Úgy tűnt rajtam kívül, valaki más is végignézte akcióm, ugyanis megfordulva a vigyorgó Sethtel találtam szembe magam.


- Ötletes! – jegyezte meg a palack felé bökve, mire csak megeresztettem egy mosolyt. – Egyébként, szia!
- Szia! – viszonoztam köszönését, majd felhajtottam a víz maradékát, s az üveget a kukába dobtam, a fagyi mellé.


- Mit csinálsz errefelé?
- Úgy döntöttem felfedezem a környéket, de mint látod, nem jutottam sokra, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy hihetetlen intelligenciámnak köszönhetően fogalmam sincs, merre kéne hazamennem. – vallottam be aggályom, mire csak elnevette magát, majd miután megígértettem vele, hogy hazakísér, s nem az erdőbe vezet, hogy aztán legyilkoljon, majd a több ezer bokor valamelyikénél elássa a hullám, nyugodt szívvel sétáltam az oldalán.
Amellett, ami már tegnap kiderült, felfedeztem, hogy Seth nem csak, hogy kedves, de még a humora is rendben van, így egymással viccelődve tettük meg az utat, s szinte a nevetésünk volt az egyetlen zaj a kihalt utcákon. Egyre inkább tűnt úgy, hogy esni fog, így begyorsítottunk.
Otthon még mindig nem volt senki, ahogy beértünk az ajtón az eső nyomban eleredt, s úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, a kinti világból, szinte semmit se lehetett látni a lezúduló eső végett.




- Nincs kedved megnézni egy filmet? – kérdeztem annak reményében, hogy amíg marad, addig se kellett az előző nap történteken gondolkodnom.
- Ha nem zavarok. – vont vállat, mire csak szem forgatva meredtem rá.
- Most komolyan Seth, szerinted, ha zavarnál, akkor egyáltalán megkérdeztem volna? Csak úgy megjegyzem, ha zavarnál, akkor már rég bandukolhatnál haza az esőben, ugyanis, még a tornácra se engedtelek volna fel. – feleltem, s miután megegyeztünk, hogy amíg ő filmet választ, én cserkészek valami kaját, kivágtattam a konyhába.
Miután átkutattam szinte az összes szekrényt, végre megtaláltam bátyámék, szinte rejtekhelyen őrzött édességeit, s gondolatban előre is bocsánatot kérve, a gumicukrot kiborítottam egy tálba, míg a pattogatott kukoricát beraktam a mikroba, s míg vártam, hogy kipattogjon, töltöttem inni is.


- Na, találtál valami normálisat? – üvöltöttem el magam, abban a hiszemben, hogy Seth még mindig a nappaliban kutakodik.
- Semmi szükség az ordibálásra, ugyanis itt állok mögötted! – jött a hangja hirtelen a hátam mögül, mire igencsak megijedtem, így veszedelmes kifejezéssel az arcomon néztem pimasz arcába.
- Te majom! Muszáj volt megijesztened? És ha épp, teszem azt, iszom, te meg megijesztesz, én meg szépen megfulladok? Komolyan mondom, még mindig kételkedem, abban, hogy te nem egy hírhedt sorozatgyilkos vagy, aki először az ártatlan áldozat bizalmába férkőzik, majd mikor a legkevésbé számít rá, lecsap. – fejtettem ki a véleményem, mire csak elröhögte magát.
- Jól van kislány, ha te mondod, elhiszem! – nézett rám cinikus kifejezéssel az arcán, s összeborzolta a hajam, mire hangosan méltatlankodni kezdtem.
- Ahelyett, hogy molesztálnál, inkább tedd hasznossá magad, és vidd be ezeket a nappaliba! – adtam ki a parancsot, mire csak szalutált egyet, s felkapva a tálat és a két poharat, teljesítette kérésem. Előkotortam egy nagyobb tálat, majd a már kipattogott kukoricát beleöntve soroltam a nappaliba, ahol Seth már kényelembe helyezkedett. Úgy elterpeszkedett a kanapén, mintha legalábbis otthon lenne, s marék számra tömte magába a gumicukrot.


- Inkább ezt zabáld! – nyomtam az ölébe a kukoricát, majd magamhoz véve a cukrot, telepedtem le a kanapé még szabad felületére, törökülésben. – Na, mit választottál?
- Remélem félős vagy, mert a Rémálom az Elm utcában legújabb változatára esett a választásom. – vigyorgott rám ravasznak szánt arckifejezéssel.
- Hát ezt bebuktad aranyom, horrorfilm mániás vagyok, ráadásul az említett film egyik szereplője iszonyat jó pasi! – vigyorogtam rá vissza édesen, mire lehervadt a mosolya.
- Ezt nem mondod komolyan? – kérdezett vissza, mire csak rákacsintottam, s a távirányítót elorozva elindítottam a filmet.
 - Hogy ez mekkora gagyi volt, az eredeti film sokkal jobban sikeredett! – jegyezte meg Seth, amint vége lett a filmnek, s nagyon nyújtózkodott.
- Azért annyira nem volt rossz! – álltam fel, s kezdtem el összeszedegetni pusztításunk nyomait.
- Csak azért mondod, mert tetszett a pasi! – sandított rám, mire nem álltam meg, hogy el ne vigyorogjam magam. A tálakat és poharakat a konyhába vittem, majd mivel a reggelim kellékei is a mosogatóban feküdtek, úgy döntöttem, elmosogatok. Megengedtem a vizet, majd miután mosogatószert nyomtam bele, neki álltam, a srác csak mosolyogva figyelt, majd beállt mellém törölgetni, minek köszönhetőn gyorsan végeztünk.


- Köszi! – szóltam, mire nyomban tiltakozni akart. – Mármint az egész délutánt, hogy hazakísértél, és, hogy utána is itt maradtál, azért meg felettébb hálás vagyok, hogy elviselted, az agymenéseim! – fejeztem be mosolyogva, majd hallottam, hogy nyitódik a bejárati ajtó, majd hamarosan meg is jelent a konyhában Emily és a bátyám.


- Sziasztok! – köszöntem nekik, mit viszonoztak is.
- Seth, te hogy hogy itt vagy? Úgy tudom, ma nem te járőrözöl – említette meg Sam.
- Hát az úgy volt, hogy elmentem sétálni, annak reményében, hogy talán sikerül felfedeznem a környéket, azonban mint kiderült, az eligazodási képességem egyenlő a nullával, szóval, ha nem találkozom Sethtel, s nem kísér haza, valószínűleg még mindig kint csámborognék valahol. – előztem be, mielőtt magyarázkodni kezdett volna. – Aztán mikor megjöttünk elkezdett esni az eső, így mondtam, hogy maradjon, és megnéztünk egy filmet. Apropó film, szerintem felettük az édesség készletetek tetemes részét. – tettem még hozzá, mire Emilytől csak egy legyintést kaptam, majd miután Seth kijelentette, hogy mennie kell, s elbúcsúztunk, visszavonultam a szobámba.
Összegezve a napomat, nem gondoltam volna, hogy ennyire kellemesen fog eltelni, hogy az önsanyargatás helyett, amit a napra terveztem, ilyen jól alakul.


Ahogy felértem a szobámba belőttem a laptopom, majd hason feküdtem az ágyon, s a neten kezdtem el böngészni. Meghökkenve fogadtam az elektronikus postaládámban pihenő temérdek levelet, mik nagy részben New Orleansi ismerőseimtől, haverjaimtól érkeztek, mind ugyanarról szólt, miért mentem el, visszamegyek-e, s ha igen mikor. Milyenek az emberek, a légkör, milyenek a pasik, egyszóval a tipikus sablonkérdések, melyek szemmel láthatóan, nem igazán foglalkoztak személyemmel. Úgy döntöttem hagyom a csudába, ha eddig se törődtek velem, ne most kezdjék el.
Nagyot szusszantva kapcsoltam ki a gépet, majd az éjjeliszekrényre helyezve, a hátamra dőltem. Rettenetesen fáradt voltam ahhoz képest, hogy nem igazán csináltam semmit.
Miután erőt vettem magamon, fogtam a fürdéshez kellő cuccaim, majd besoroltam a fürdőbe, s lezuhanyoztam. Visszamenve a szobámba meglepetés fogadott, mikor megnéztem a mobilom öt nem fogadott hívásom volt, egy új számtól, s ahogy kezembe fogtam, újból megszólalt.


- Igen? – szóltam bele, s kíváncsian vártam, ki van a vonal túloldalán.
- Zarah, én vagyok… Paul – hallottam meg a hangot, melytől ostoba módon nyomban libabőrös lettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem hidegnek szánt hangom, ám még a saját fülemnek is hamisan csengett.
- Beszélnünk kell!
- Nocsak, és mégis miről?
- A tegnapról, tudom, hogy Seth elmondta neked, hogy én és Leah… - kezdte, azonban a szavába vágtam.
- Ha most előjössz azzal, hogy már vége, és hogy semmit se jelentett, akkor kár is volt hívnod, mert erre nagyon nem vagyok kíváncsi! – jelentettem ki, miközben a lelkem mélyén tiltakoztam. Nem akartam letenni, mégis kinyomtam a hívást, majd kikapcsoltam a telefont is. Fogalmam sem volt, hogy miért tettem, akkor egyszerűen csak ezt éreztem helyesnek.

3. Döbbenet

Sziasztok!
Végre meghoztam a köv fejezetet, előre is bocsánatot kérek az esetleges Leah fanoktól:)! Kritikát pls:D!

„ Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, és én közben beleszerettem…”



Már órák óta beszélgethettünk, az ablakon kipillantva meglepetten szemléltem, hogy már sötétedik. A pizzériában, folytonosan cserélődtek az emberek, mi azonban még a kaja elfogyasztása után is ott maradtunk, és kitartóan faggattuk a másikat. Más esetben, mással már biztos eluntam volna magam, s monotonon válaszolgattam volna a kérdéseire, azonban így, hogy vele voltam, minden más lett, egyáltalán nem unatkoztam, s egyáltalán nem vettem tolakodásnak kitartó érdeklődését.


- Hááát… komolyan nem tudom elképzelni, amint a bátyám egy szál alsógatyában riszálja magát, ráadásul közönség előtt. – rötyögtem, gondolatban lepörgetve az eseményt, majd a bőszen vigyorgó Paulra néztem.


- Pedig igaz, persze akkor még, nem gondoltuk volna, hogy egyszer farkasok leszünk. – tette hozzá, mire már nyomban szóra is nyitottam a szám, azonban a táskám aljáról hallottam megszólalni Christina Aguilerát. Gyorsan előkerestem a mobilom, majd a hívásfogadást megnyomva a fülemhez emeltem.


- Zarah, elárulnád, hogy mégis hol vagy? – hallottam bátyám dühös hangját, így lehervadt a mosolyom.


- Ajjaj… öhh szia, Sam! Még itt vagyunk Seattleben, bocs, hogy nem szóltam! – próbáltam menteni a menthetőt, s közben a kíváncsian fürkésző srácra meredtem.


- Add oda Pault, légy szíves! – követelte bátyám, mire szótlanul nyújtottam neki a telefont, mit el is vett, majd a füléhez emelve beleszólt. Mivel tudtam, hogy Sam nem igazán van oda a kialakult helyzetért, nagyjából el tudtam képzelni, hogy milyen beszélgetést folytathattak, ugyanis, Paul olyan halkan beszélt, hogy a zajban csak szófoszlányokat hallottam.


- Mennünk kell! – adta vissza sóhajtva a telefont. – Remélem nem baj, ha nyomban a partra megyünk! – folytatta, mire csak bólintottam, majd miután fizettünk, kisétáltunk, s a kocsiba pattanva haza is száguldottunk. Mielőtt a partra mentünk volna, megálltunk előttünk, én gyorsan beszaladtam, majd magassarkúm egy egyszerű, fekete tornacipőre cseréltem.


Már messziről jól kivehető volt a tábortűz, mely meglepő módon kékes lánggal égett. Köré nagyobb farönköket rakosgattak pad gyanánt, melyeken a falka tagjai, és még néhány ismeretlen üldögélt. Felhőtlen hangulat uralkodott, mindenki jóízűen beszélgetett, nevetés harsant az éjszaka csendjébe. A fiúk nyomban harsányan köszöntöttek, ahogy odaértünk mit boldogan viszonoztam. A tűztől nem messze egy hatalmas asztal állt telepakolva mindenféle finomsággal, ami jelezte, hogy még nem ettek. Egy rádióból halk, dallamos zenék szóltak, melyek jó aláfestőjeként szolgáltak a hangulatnak. Tekintetem Sam felé kaptam, s mikor láttam mennyire mogorván néz, rögtön hozzá siettem, s leültem mellé, ő erre nyomban próbált úgy tenni, mintha semmi problémája se lenne.


- Miért vagy ilyen mogorva? – tettem fel a kérdést.


- Én, csak féltelek! – válaszolt mire értetlenségemben összevontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, miért érezhet így. – Gyere, sétáljunk egyet! – folytatta, és felugrott, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott, aztán sétára indultunk a part mentén. Először csak csendben meneteltünk egymás mellett, ám mivel ezt egy idő után kezdtem megunni rákérdeztem viselkedésének miértjére.


- Miért vagy ennyire dühös? Úgy veszem észre, hogy amióta megtudtad, hogy bevésődtünk Paullal, fújsz rá valamiért! – néztem rá, mire igencsak megdöbbent.


- Te honnan tudsz erről?


- Megvannak az informátoraim! – mosolyogtam rá. – Na de komolyan Sam, mégis mi bajod van vele?


- Tudod, már alapból azzal is bajom lenne, ha egyáltalán érdeklődne irántad, hisz Paul… nem igazán jó a kapcsolatokban, sőt azt hiszem eddig még nem is volt igazi kapcsolata, mind csak egy- két hétig tartott. Én szörnyen féltelek tőle, félek, hogy csalódást okoz neked, hisz tudom, hogy te még nem voltál szerelmes, félek, hogy túlságosan is abba a hitbe fog ringatni, miszerint szeret téged, ám nem ez lesz az igazság. Ha nem tudnám, hogy tényleg te vagy a lenyomata, egyszerűen eltiltanálak tőle, nem engedném, hogy közeledjen hozzád, de így fogalmam sincs, mit tegyek. Tanácstalan vagyok, azzal kapcsolatban, hogy Pault megváltoztatja-e annyira a bevésődés, na meg te, hogy végre kész legyen egy kapcsolatra, hogy kicsit lenyugodjon, s felelősségteljesebben viselkedjen. – őszinte szavaival rendesen megdöbbentett, fogalmam sem volt, hogy ennyire félt, hogy ha tehetné, egyszerűen mindentől megóvna. Iszonyat sok töprengnivalót hagyott maga után beszéde bennem, azonban úgy döntöttem ezzel ráérek később is foglalkozni.


- Nagyon jól esik, hogy ennyit törődsz velem, és hálás is vagyok érte! De úgy érzem, hogy ez az egész bevésődéses dolog, akár igaz is lehet, hogy tényleg egymásnak vagyunk elrendelve. Akárhányszor csak rád, és Emilyre néztem eddig elfogott a féltékenység, és ne érts félre, nem azért, mert úgy éreztem, hogy elvett tőlem, mert ez nem igaz. Azért voltam féltékeny, mert láttam, hogy mennyire szeretitek egymást, hogy ennek a köteléknek, ami köztetek van, határa sincs, hogy egyszerűen a halálra is képesek lennétek egymásért. Sokáig gondoltam úgy, hogy ez velem sose fog megtörténni, hogy én majd életem végéig se tapasztalom meg azt a csodát, amit szerelemnek hívnak. Azonban ahogy megláttam Pault… ahogy belenéztem a szemeibe tudtam, hogy hozzá tartozom, hogy én csak vele együtt lehet egész – vallottam be a bennem kavargó érzéseket, mely meglepően jó érzéssel töltött el. – Tudom, hogy még szinte nem is ismerjük egymást, de már most érzem, hogy mennyire szeretem. – folytattam, s végre bátyám szemébe néztem, aki komoly tekintettel fürkészett.


- Nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél, de ha egyszer is megbánt, azt nagyon meg fogja bánni! – felelte végül hosszas töprengés után, mire a nyakába ugrottam, puszit nyomtam az arcára, mert elmondhatatlanul jól esett, hogy elfogadott kettőnket.


Már teljesen besötétedett, s végre a felhők is elvonultak, így tisztán látszottak a fényes gyémánték ragyogó csillagok, melyek a fekete eget pettyezték, a sápadt fél kifli hold körül. Szótlanul sétáltunk vissza a többiekhez, akik még vidáman zsibongtak a tűz körül, s ahogy leszűrtem viselkedésükből, már jó pár pohár piát elfogyaszthattak. Szemeimmel nyomban Pault kezdtem el keresni, aki ahogy észrevette jöttem, elém sietett, s ahogy elért átkarolta a derekam, s homlokát enyémnek döntötte. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, s csak halvány mosollyal az arcomon bámultam örvénylő szemeibe, melyek folyton-folyvást zavarba hoztak.


- Istenem, már te is? – hallottam egy gúnyos hangot nem messze tőlünk, így kelletlenül kibontakoztam az ölelésből s megfordulva, értetlenül meredtem, a rózsaszín miniruhás, istennő alakkal megáldott indián leányzóra, aki megvető arckifejezéssel, csípőre tett kézzel bámult ránk.


- Zarah, ő itt Leah! – szólt Paul, mire az említett saruba bújtatott lábaival közelebb tipegett.


- Örvendek! – nyújtottam felé a kezem mosolyogva, mire ő csak horkantott egyet, majd a kezem észre se véve, Paul nyakába vetette magát. A megdöbbenéstől szinte még levegőt is elfelejtettem venni, csak meghökkenve figyeltem amint szorosan átöleli őt, s puszikkal halmozza el a fiú arcát.


- Leah! – hallottam Paul mogorva hangját, azonban úgy döntöttem nekem mára elég a műsorból, s mellettük elhaladva leültem a srácok közé a tűzhöz. Láttam, hogy próbálja lefejteni magáról a magas hangon méltatlankodó lányt, így inkább beszélgetésbe elegyedtem a körülöttem lévőkkel.


Ám hiába válaszolgattam Jared, és lenyomata, Kim által feltett kérdésekre, az agyam ezerrel az előbb történteken pörgött. Lehet, hogy mégis van barátnője? Hogy épp egyenest belegyalogoltam egy kapcsolat közepébe, ami látszólag remekül ment nélkülem is? Körülnézve láttam, hogy Paul bánatos szemekkel mered rám, én azonban gyorsan elfordítottam fejem, és igyekeztem a legkevesebbet törődni vele. Hallottam, amint Leah még mindig magyaráz neki, ettől felfordult a gyomrom, már maga a hanghordozása is idegtépő volt, nemhogy a viselkedése.


- Mindent sikerült beszereznetek? – érdeklődött Emily, és egy nassolnivalóval telepakolt tálcáról kínálta a körülöttünk ülőket.

- Igen, szerencsére mindent találtam, amit szerettem volna! Elvileg holnapután szállítják a bútorokat, már csak ki kéne festeni a szobát! – válaszoltam.

- Azt csak bízd ránk, mi abban jók vagyunk, nem igaz fiúk? – rikkantotta el magát teli pofával vigyorogva Jared, mire a többiek bőszen helyeselni kezdtek.

- Az jó lenne, köszi! – hálálkodtam mosolyogva, mire csak egy fejrázást kaptam Jaredtől, mivel épp az imént tömte tele a száját pár marék chips-sel.


Annak ellenére, hogy nemrég eléggé leamortizálták a kedvem, ismét kezdtem vidámabban társalogni Em-mel, aki szinte mindenre kíváncsi volt New Orleansi életemmel kapcsolatban, és mikor végre a többiek is észlelték, hogy most bizony mindent megtudhatnak rólam, már szinte az egész társaság minket figyelt.


- Ez komoly? – hangzott a kérdés Sethtől, aki leesett állal figyelt – Komolyan megszöktél egy hónapra otthonról, és apád észre se vette?


- Komolyan! – bizonygattam fanyar mosollyal, visszagondolva az emlékre.

- Azért ez nem semmi! – tette hozzá Embry, mire csak megvontam a vállam.


- Ugyan már, világos, hogy hazudik a csaj! És ti mind bedőltök neki! – szólalt meg Leah idegesítő hangján, mire nyomban felment bennem a pumpa. Hisz még csak nem is ismer!


- Nézd, én nem fogok veled ezen vitatkozni, ugyanis tudom, hogy ez a célod! Én tudom a saját igazam, és cseppet sem érdekel, hogy te ezt elhiszed-e, vagy sem! – vágtam vissza élesen, mire csak kaptam egy sértődött arckifejezést, és utána már csak duzzogva ült tovább. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mégis miért fúj rám ennyire, mikor most találkoztunk életünkben először. Sosem voltam haragtartó ember, ám ha valaki kivívta az ellenszenvem, azzal elég keményen bántam, nem szerettem, ha kibeszéltek a hátam mögött, vagy ha olyan dolgokat mondtak rólam, ami még csak alapjaiban se volt igaz.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Emily, mivel eddig még nem igazán ettem.


- Köszi, de nem, tele vagyok! – válaszoltam, és mivel Embry már agyonnyaggatott, az állítása szerint lightos vodkanarancsot azért elfogadtam. Amint belekóstoltam éreztem, hogy igencsak túlzott a lightos kijelentéssel, ám mivel finom volt hamar felhajtottam.


Egy idő után Em fejfájásra panaszkodva úgy döntött hazamegy, és mivel bátyám is vele ment, csak mi, fiatalabbak maradtunk. Jared rögtön felhangosította zenét, s egy ütemesebb cd-t berakva táncolni invitálta Kimet. Mosolyogva figyeltem őket, hisz annyira aranyosak voltak együtt, sütött róluk a boldogság, hogy mennyire odavannak egymásért, pont, mint Samék. Fintor kúszott az arcomra, ahogy belegondoltam nem is oly rég kifejtett beszédemre, melyet bátyámmal folytattam, s már eléggé kétkedve gondoltam rá. Mióta Leah megjelent, még csak nem is beszéltünk, nem hogy más. Úgy éreztem, mintha napokkal, hetekkel ezelőtt lett volna az a felhőtlen délután, amit együtt töltöttünk el.


- Nincs kedved táncolni? – kúszott be a látómezőmbe Seth arca, mire csak mosolyogva helyeseltem, így hamarosan már a homokban roptuk.


Éreztem, hogy Sethtel nagyon jóban leszek, és nem csak azért, mert hozzá állok a legközelebb életkorban, hanem mert egy hihetetlenül kedves és vidám srác. Olyan, akit minden anyuka szeretne a lányának, én azonban nem tudtam úgy nézni rá, mint akivel járnék, hiába ismertem be magamnak, hogy jóképű, és mint a többi falkatag izmos, és magas, hozzá se közelített ahhoz a farkashoz, akiért az én szívem dobogott.


- Ne törődj a nővéremmel! – szólalt meg, mikor megpörgetett, s észrevette amint Leah és Paul felé sandítok, akik láthatólag vitatkoztak, ugyanis Leah elég dühösnek tűnt.

- A nővéred? – húztam fel a szemöldököm. – Nem hasonlítotok túlzottan egymásra! – jegyeztem meg.

- Ezt bóknak veszem! – vigyorgott rám, mire csak visszamosolyogtam – Tényleg nem érdemes törődni vele, ő ilyen, meg kell szokni. Bár igaz, hogy rád, most eléggé ki van akadva. Amit többé-kevésbé meg is értek, hisz eléggé reménykedett benne, hogy Paullal újból összejöhetnek, és végre rendezhetik a kapcsolatukat! – magyarázta, mire a hallottak hatására ledermedtem. Hogy Leah és Paul…? Köpni, nyelni nem tudtam meghökkenésemben, csak zavartan tekingettem a tűz mellett üldögélő kettősre. Paul, ahogy meglátta, hogy nézem, szemei nyomban rám irányultak, és hatalmas kérdőjeleket fedeztem fel tekintetében, ahogy meglátta arcomra kiülő döbbenetem.


- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, s visszaemeltem pillantásom a mellettem álló srácra, aki eléggé megilletődött arcot vágott.
- Lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod! – kezdett egyből szabadkozni, én azonban a szavába vágtam.


- Nem… én köszönöm, hogy elmondtad! – nyugtattam meg, majd gyors elköszönés után elrohantam.

Díj!

Hatalmas köszönet jár érte Nessienek, aki annak ellenére is bízik bennem, hogy még a történet elején járok:)

Lépések:



1. Köszönd meg, akitől kaptad, és linkeld be a nevét!
2.Tedd ki a logót!
3. Írj magadról és/vagy a főszereplődről három dolgot!






Pár dolog Zarahról :

1. A varázserejét az édesanyjától örökölte, mikor Forksba költözik nála azért nem indul el az átváltozás, mert a "boszorkány vér" elnyomja az alakváltó énjét.

2. A későbbiekben szoros barátságot köt majd a Cullenékkel, amit a farkasok - különösen Paul, s Sam - , nem néznek jó szemmel.

3. A ténytől eltekintve, hogy boszorkány, s alakváltók között él, igyekszik minél "normálisabban" viselkedni, megpróbál "igazi" tiniként élni.


4.Küldd el max. 10 embernek, linkeld be és értesítsd őket, s írd le a nevük/ blogjuk mellé a főszereplője (vagy főszereplői - attől függ mennyi van) nevét (ja, és csak olyan személy kaphatja meg, akinek saját, egyedi főszereplője van, nem olyan, akit valaki már kitalált, pl. Bella vagy Renesmee)







1. Nilla főszereplője : Milli
 
2. Rhea és Ruth főszereplője: Cecily
 
3. Moon Angel főszereplője: Evisse
 
Most egyelőre ennyi jutott eszembe, majd ha lesz még valaki kibővítem:)!

2. Csókok

Ahogy közelebb ért, nem bírtam türtőztetni magam, arcomra boldog mosoly kúszott. A pillangók újból izgatott táncba kezdtek, és legszívesebben nyomban átöleltem volna, ahogy mellém huppant a homokba.



- Fél La Push téged keres! – nézett rám csillogó szemekkel. – Már azt hittük valami bajod esett! – folytatta aggodalmasan kémlelve, mire már erre az apró ragozásra is, ami akár nyelvbotlás is lehetett, boldogság bomba robbant a bensőmben. Érzékelve a belőle áradó hőt, kirázott a hideg, és nagyot nyelve álltam meg a kényszert, miszerint szorosan hozzá simuljak.


- Sajnálom! – motyogtam, majd megnyaltam kiszáradt ajkaim, mire tekintete nyomban számra vándorolt, amit fel-leliftező ádámcsutkával figyelt.


A vonzás melyet irányába éreztem, kezdett egyre inkább hatalmába keríteni s szinte már fájt, hogy nem nyúlhatok hozzá. Látszólag benne is valami hasonló játszódhatott le, ugyanis egyre közelebb hajolt, ám pár milliméterre megállt, és tépelődve fixírozott. Forró lehelete az ajkamat bizsergette, úgy éreztem menten meghalok, ha nem érezhetem végre a csókját. Összeszedve minden bátorságom, hozzádőltem, és mikor ajkaink egymáshoz simultak, jóleső sóhaj tört fel a torkomon. Kezét tarkómra helyezve húzott még közelebb magához, így én megadóan csimpaszkodtam a nyakába.


Úgy éreztem, soha eddigi életem során nem voltam még ennyire boldog, hogy soha ennyire jó dolog nem történt még velem. Erős karjait körém fonta, és én szorosan ölelésébe simultam. Mintha minden más megszűnt volna, mintha csak mi ketten lettünk volna, és a háttérben morajló tenger. Azonban egyszer minden jónak vége szakad, ahogy a csóknak is.


- Zarah! – hallottam megint a nevem, most azonban dühösen fordultam a jövevény felé, aki szélesen vigyorgott, ahogy meglátta kettősünket.


- Mit akarsz Jared? – morgott Paul, miközben elengedett. Felállt, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott. Meglepetten szemléltem, hogy időközben az eső is elállt, s még mindig kissé kábán néztem az előttünk álló srácot.


- Csak furcsálltuk, hogy most már mindketten eltüntetek! – magyarázta, miközben szemeivel végig követte a mozdulatsort, ahogy Paul átkarolta a derekam, majd mindentudó vigyorral a szemembe nézett, mire szörnyen elvörösödtem, és a cipőm kezdtem el bámulni.


- Most, hogy már tudod semmi bajunk, nyugodtan le is léphetsz, és elújságolhatod a többieknek! – hangzott Paul ingerült válasza, mire amaz csak nevetve elköszönt és elfutott. Mivel még mindig zavarban voltam, így csak elmélyülten tanulmányoztam a sárfoltokat a cipőmön.


- Zarah! – mondta ki a nevem, olyan hihetetlenül lágyan, mint még soha senki, s az állam alá rakott kezével felemelte fejem. Számba harapva merültem el a csokoládébarna örvényben, és abban a pillanatban bármit megadtam volna, ha a fejébe láthatok.


- Azt hiszem mennünk kéne, Sam nagyon ki fog akadni, ha nem viszlek haza sürgősen! – szólt, s mintha nehezére esett volna a dolog, de kézen fogott, és lassan sétálva mentünk haza. Nem igazán beszélgettünk, és azt hiszem, ez így volt rendjén, mert bár hiába ismertem még csak egy napja, nem tudtam még róla mást azon kívül, hogy hívják, és hogy alakváltó úgy éreztem, hogy valamilyen titokzatos, ősi módon ő sokkal jobban ismer, mint én saját magam.


Mikor a ház elé értünk, a bátyám nyomban kitrappolt a házból, és árgus szemekkel lesett, majd amint észrevette összekulcsolt kezünk, dühösen meredt a mellettem szobrozó srácra. Hatalmasakat ásítva köszöntem el majd a szobámba térve levettem nedves gönceim, amiket kiterítettem, majd felvettem pizsim, és a takaró alá bújtam. Ahogy becsuktam a szemem, egyből bekúszott arca, és mosolyogva merültem el az álmok tengerében.



Másnap végre kialudtam magam. Ahogy eszembe jutott mai programom, nyomban izgatottság lett úrrá rajtam. Gyorsan kipattantam az ágyból, minek következtében egy óriásit zakóztam, ugyanis a takaró körém tekeredett. Hajam köpködve tápászkodtam fel, és morogván dobtam az ágyra a paplant. Az ablakhoz sétálva széthúztam a sötétítőt, kitártam az ablakot, s kihajolva élveztem a bágyadt napsugarak simogatását az arcomon. Nagyot szippantottam a friss nyári levegőből, és dúdolgatva a fürdőbe zárkóztam. Lezuhanyoztam, fogat mostam, felfogtam a hajam, majd kisminkeltem magam.


A szobába visszaszökellve felvettem egy szaggatott farmerminiszoknyát egy sötétkék harisnyával, egy sötétkék-fekete kockás inggel és egy fekete magas sarkúval. Felvettem még egy medálokkal teli aggatott nyakláncot, majd szinte leugrándoztam a lépcsőn, ahol meglepetésemre Pault találtam, aki most is szívdöglesztően nézett ki sötét farmerében és fekete pólójában. Sugárzó mosolyt villantott rám, mire nyomban a bugyimba olvadtam, így szédelegve léptem a konyhába, hogy kávét csináljak.


- Gondolom Samék már elmentek! – jelentettem ki a nyilvánvalót, majd kivettem a tejet a hűtőből, hogy aztán felhígítsam vele a kávémat. Miután jócskán megcukroztam, kevergetni kezdtem. Egyszerűen nem mertem megfordulni.


- Jól gondolod! – dünnyögte a fülembe, mire a szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Kezeit két oldalt a csípőm mellé támasztotta a pultra, lehelete pedig végigcirógatta a nyakam. Régi ismerősként köszöntöttem a lepkehadat a gyomromban, és hirtelen nagyon melegem lett. Számat beharapva dőltem mellkasának, mire mézédes csókot hintett a nyakamra, miközben körülölelte a derekam. Kellemesen fészkeltem be magam karjai közé, és szemeim lehunyva élveztem közelségét. Bármilyen hihetetlenül is hangzik még így, ismeretlenül is tökéletesen megbíztam benne, s arany tálcán nyújtottam neki zakatoló szívem. Nagyot sóhajtottam, és szemeim kinyitva kémleltem ki az apró ablakon a napsütésbe.


- Valami baj van? – kérdezte, aztán újfent csókot nyomott a nyakamra.


- Dehogyis, semmi baj! Egyébként hány óra?


- Pár perc múlva 11! – válaszolta, mire ugrottam egyet, majd sietősen megfordultam.


- Ez komoly? De hát miért nem ébresztettél fel? – néztem rá szemrehányóan, mire csak huncut félmosolyt villantott rám.


- Nem volt szívem felébreszteni, olyan édesen aludtál! – simított végig kipirult arcomon, mire szégyenlős mosollyal válaszoltam.


- Értem, de most már akkor induljunk! Egy pillanat csak felszaladok a táskámért! – bújtam ki öleléséből, és feliszkoltam az emeletre. Előkotortam a fekete szegecses tatyim, majd beleraktam az irataim, pénztárcám, a telefonom, egy kardigánt a biztonság kedvéért - hisz Forksban sosem lehet tudni -, a cigim, majd a napszemüvegem felvéve futottam vissza, és zártam be az ajtót. Az udvaron egy gyönyörű fekete Range Rover állt, mellette Paullal. Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, mire pironkodva beszálltam. Lenyűgözve figyeltem, ahogy hihetetlenül kecses mozgással megkerüli a kocsit, mintha legalábbis ott is izma lenne, ahol a többi halandónak csak csont található, aztán beül mellém. Igaz, hogy egyébként ellene vagyok a száguldásnak, de mellette még ezt se bántam, úgy éreztem nem is lehetnék nagyobb biztonságban, mint vele egy kocsiban.


Mivel az út helyett engem bámult, lángba borult arccal fordultam az ablak felé, hogy az elsuhanó tájat tanulmányozhassam. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, hiába érdekelt szinte minden vele kapcsolatban, nem tudtam, hogy kezdjek neki, hogy mégis hogy kéne beszélgetést kezdeményeznem. Hisz ha jobban belegondolunk, szinte idegenek vagyunk egymás számára. Borzongás futott végig a gerincemen, ahogy felidéztem az előző napi csókot, és szemeim nyomban ajkát kezdték keresni, melyek nyomban széles mosolyra húzódtak, ahogy észrevette megmozdulásom. Fejem lehajtva fordultam vissza, és inkább meg sem szólaltam egész úton.


Amint leparkoltunk, Paul egyből kipattant, majd kinyitotta nekem az ajtót. Szinte nyomban minden szem ránk tapadt, és bevallom igenis élveztem, ahogy a lányok irigy tekintettel lesik, amint átölel, aztán egy észveszejtő csókban forrunk össze. Szédelegve pillogtam rá, ahogy elváltunk, mire újból féloldalas mosolyt villantott rám, majd kézen fogva mentünk be az áruházba. Annyira új volt számomra ez az egész, és mégis úgy éreztem, már hosszú évek óta ismerem.


- Tényleg, köszi, hogy elhoztál! – lestem fel rá, mivel hiába volt rajtam magas sarkú, még így is magasabb volt nálam fél fejjel.


- Én köszönöm! – mosolygott rám ismét, mire megint lángba borult az arcom és kislányos zavaromban pillogtam fel rá. – Egyébként csak vakációzni jöttél Samékhez, vagy miért? – kérdezte mire nyomban lefagyott a mosolyom és számba harapva próbáltam kitalálni mégis mit mondjak neki.


- Hát ez… elég hosszú! – válaszoltam szűkszavúan, és azt hittem, annyiban hagyja a dolgot.


- Van időnk! – felelte mire elég fancsali képet vághattam, mert nyomban visszakozni kezdett. – Megértem, ha nem akarod elmondani…


- Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani, csak még nekem is zavaros kissé!


- Rendben! – felelte, majd mintha az előbbi kis közjáték meg se történt volna, belevetettük magunk a forgatagba.


Mindent hamar beszereztünk, amit kellett, egyetlen fontos dolog kivételével, ami az ágy volt. Mivel a látomásomból tisztán emlékeztem az ágyra mindenáron meg akartam keresni, hogy azt vegyem meg. Szerencsétlen módon Paulnak is feltűnt az ágyak közti vacillálásom, amit jó párszor igen pikáns beszólásokkal szóvá is tett. Ám egy óra keresgélés és könyörgés után egy eladó fiúnak előkerült a keresett darab a raktár leghátsó szegletéből, így elégedetten hagytam el a hatalmas áruházat.


- Na jó, én már éhen halok! – lapogatta meg kockásra gyúrt hasát Paul, amint kiértünk. – És azt hiszem, egy kávé is rám férne.


- Ugyan már, ennyire nem is vagyok fárasztó! – nevettem rá.


- Valóban, de nem találkoztam még olyannal, aki egy bútor miatt ennyit kepesztett volna!


- Hát tudod, ha már válogathatok, akkor a legjobb ágyat választom. Ki tudja, mit kell még kiállnia szegénynek! – feleltem mosolyogva, mire egy idegborzoló nevetést s egy csókot kaptam. Gyorsan átvágtunk a parkolón s beültünk egy pizzázóba.


- Mesélj magadról! – kérte, miután leadtuk a rendelést, és kíváncsian fürkészte az arcom.


- Hát, inkább kérdezz, és én válaszolok! Így legalább megtudom, mire vagy kíváncsi.


- Mindenre kíváncsi vagyok veled kapcsolatban! – felelte, és megint azzal a zavarba ejtő pillantásával vizslatott, mire az arcom nyomban lángba borult, így inkább körülnéztem.


Hiába lehetett már vagy 3 óra, a kis étterem szinte tele volt, az emberek zsivaja csaknem elnyomta a rádióból szóló zenéket. Most jött el az a pillanat, hogy megint fogalmam sem volt mit mondjak, vagy kérdezzek, és ha meg is szólalok, azt hogy s miként mondjam. Mert míg vásárlás közben elviccelődtünk, és elbeszélgettünk mindenféle jelentéktelen dologról, most már tényleg eljött ez ideje, hogy komolyabban is megismerjük egymást. Már szinte alig bírtam magammal, nehogy kinyissam a szám, s mindent, ami csak eszembe jut, rázúdítsak. Nagyon nagy önuralmamba került, hogy ne kérdezzem ki az egész életéről, azonban kukán se akartam ülni.


- Hány éves vagy? – bukott ki a számon, saját magam is meglepve. Istenem, csakis te kérdezhetsz ilyen baromságot… Oké ez kicsit se volt gáz… - gondoltam magamban, s legszívesebben az asztalba vertem volna a fejem.


- 20 – felelte, s láttam a szemében, hogy magában jót mulat rajtam. – És te?


- Ősszel leszek 18! – válaszoltam, majd a kontyomból kilógó hajam kezdtem el birizgálni, ez nálam olyan pótcselekvés volt, mint másoknál a körömrágás. – Van tesód? – Még mindig jobb, mint az előző kérdés.


- Egy húgom, és egy öcsém. Pár éve apámat áthelyezték Washingtonba így odaköltöztek. Én pedig itt maradtam.


- Értem. És milyen alakváltónak lenni? Sam már sokat mesélt róla, de gondolom mindenkinek egy kicsit másmilyen – tettem fel végre a leginkább engem érdeklő kérdést.


- Hihetetlen. Annyira szabadnak érzem magam közben, ha átváltozom, szinte minden gondom megszűnik, úgy érzem, végre fellélegezhetek, és nem kell semmi mással se foglalkoznom. – mesélte csillogó szemekkel, mit mosolyogva figyeltem. Egyszerűen lenyűgözött az egész lénye, ahogy a csókolnivaló szája formálja a szavakat, a hangja mely úgy hat rám, mintha egy tollpihével simítanának végig a gerincem. Úgy éreztem, a szívem helyett egy lufi van a mellkasomban, ami egyre nagyobbra és nagyobbra dagad a boldogságtól, figyelve a velem szemben ülő, teljes beleéléssel mesélő srácot. Mintha már pusztán az is örömet okozna nekem, hogy tudom ő boldog.


Szerencsére ezzel a témával mindketten feloldódtunk, és utána már sokkal könnyebben elbeszélgettünk. Szinte minden témát érintettünk, megtudtam, hogy az első szerelme a gyerek doktornő volt, hogy kiskorában szinte naponta elszökött otthonról, és, hogy mekkora balhékba keveredtek Jareddel és a bátyámmal kiskorukban. Míg én elmeséltem gyerekkori szerencsétlenségeim, hogy a többi kislánnyal ellentétben milyen fiús voltam, hogy még most is látszik egy-két sebhely, amit régi verekedéseim során szereztem.


Végre kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész bevésődéses dolog akár igaz is lehet, hogy mi talán tényleg összetartozunk.

1. Bevésődés

Nagyot nyújtózva ültem fel, és úgy éreztem, alig aludtam néhány percet. Tegnap, miután megjöttem hajnalig beszélgettünk Sammel, és én még utána is sokáig forgolódtam, míg nem jött a pihentető álom. A telefonomra pillantva láttam, hogy alig múlt nyolc óra, így össz-vissz 2 órát, ha aludhattam, ám a szörnyű fejfájás, meg a konyhából felhallatszó nyüzsgés miatt nem akartam visszaaludni. Gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, és felkötöttem a hajam majd, úgy ahogy voltam, a pizsiként funkcionáló trikóban és sortban lecsoszogtam a földszintre ahonnan ínycsiklandozó kávéillat szállt fel.


- Jó reggelt! – köszöntem hangosan, hogy észrevegyenek mire nyomban egy csapat kíváncsi idegen fürkészett, azonban egy csoki barna szempár kirítt a többi közül.




- Ő Zarah, a kishúgom! – szólt Sam hangsúlyozva a rokoni szálat, ezzel kifejezve, hogy tabunak számítok.


- Helló, Én Seth vagyok! – jött oda hozzám egy korombelinek látszó srác mosolyogva.


- Zarah! – viszonoztam mosolyát s kezet fogtam vele. Már mindenkinek bemutatkoztam kivéve a gyönyörű szemek igéző tulajdonosát, aki utoljára jött oda hozzám. Már azzal is zavarba hozott, ahogy szemeit végiglegeltette rajtam. Hiába volt az egész falka izmos és jóképű ő különbözött tőlük. Úgy éreztem, soha nem láttam még nála szívdöglesztőbb pasit egész életemben.




- Paul vagyok!




- Zarah! – válaszoltam, és ahogy elmerültem a tekintetében mintha minden megszűnt volna körülöttünk, csak ő volt és én. Hirtelen átcsöppentem egy homályos szobába amint az ágyon fekve csókolózunk, szinte éreztem, ahogy forró bőre hozzám simul, érzéki ajkai pedig szenvedélyesen becézik számat. Sóhajtva gördültem fölé s kezdtem el csókolgatni izmos mellkasát… Változott a kép, ezúttal egy erdőben szaladtam kacagva s épp kiértem egy tisztásra mikor is két erős kar magához ölelt hátulról és mézédes csókokat hintett a nyakamra… Ismét képváltás következett, most egy ajtókeretnek támaszkodva csodáltam amint Paul a kanapén alszik, mellkasán egy csodaszép, kócos fekete hajú csöppséggel. Amint véget ért a látomás tudtam, hogy hozzá tartozom, hogy minden, ami az eddigi életemhez kötött, a családom, a barátaim s minden dolog, ami csak az életemhez tartozott mindenestül megszűnt létezni. Csak is egyedül ő számított innentől fogva. Hangos torokköszörülésre figyeltem fel, mire zavartan húztam ki apró kacsóm az ő hatalmas tenyeréből és tekintetem bátyám felé kaptam, aki dühös arccal vizslatott minket.




- Most mi van? – kérdeztem tőle, és az asztal mellett elhaladva a konyhába soroltam. Egy hatalmas bögrébe öntöttem magamnak az éltető nedűből tejjel és cukorral megspékelve majd leültem Seth mellé.




- Na és srácok milyen alakváltónak lenni? – néztem végig rajtuk, de mikor észrevettem, hogy még mindig azzal a zavarba ejtő pillantásával mered rám, pirulva kortyoltam a langyos kávéból.




- Te ezt honnan? – hebegte Jared.




- Fogalmazzunk úgy, hogy a családban nem csak Sam különleges… – feleltem titokzatos mosollyal, majd loptam egy pirítóst a halom tetejéről. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért olyan közel voltam hozzá, és mégse érinthettem meg. Teljesen össze voltam zavarodva, hisz még csak nem is ismertem ezt a fiút, mégis olyan érzéseket keltett fel bennem, hogy biztos voltam benne, hogy önként feláldoznám az életem, ha az bármit is jelentene neki. Fogalmam sem volt mi történt velem, a gondolataim kuszák voltak csak egyetlenegy rítt ki a többi közül, hogy szeretem őt, és bármi is fog még történni az életemben, mindig is ő lesz az egyetlen, akit teljes szívemből, odaadón fogok szeretni.




- Zarah? – hallottam bátyám hangját így sűrűn pislogva ránéztem. – Jól vagy? – folytatta aggodalmasan kémlelve.




- Persze… Én azt hiszem, felmegyek! – motyogtam zavartan, majd senkire se nézve felbattyogtam a szobámba, a bögre kávéval együtt. Gyorsan előkotortam a cigim a táskám aljából, és kiültem az ablakba. Csukott szemmel tüdőztem le a legkevésbé sem egészséges füstöt, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Hiába is tagadnám, hogy be voltam tojva a saját érzéseimtől, nem utolsó sorban a látomásaimtól. Milka lilám se volt, hogy mégis mihez kéne kezdenem, az érzések, amiket kiváltott belőlem olyan elemi erővel uralták testem, hogy szinte úgy éreztem, egy idegen ember testébe zártak s az ő érzésein rágódom éppen. Sosem éreztem még ezt, és akárhányszor is elképzeltem sose gondoltam, hogy ennyire erős lesz, hogy ennyire bele fog ivódni minden egyes sejtembe, hogy szeretem őt. Bolond vagy! – állapítottam meg magamban, majd sóhajtva a súlyos szürke felhőkkel takart égre néztem. – Még csak nem is ismered, azt se tudod hány éves, vagy, hogy egyáltalán milyen ember! Te meg egyből belezúgtál, ahogy belenéztél abba a bugyi szaggató tekintetbe. Pont úgy viselkedtél, ahogy azok a csitrik, akiket mindig is elítéltél! – vitatkoztam magammal, s bármennyire is nehezemre esett bevallani, de tényleg idiótán viselkedtem. A látomások pedig… hát nem minden esetben válnak valóra. Nagyot sóhajtva ittam meg a kávém maradékát, s oltottam el a cigit, majd az egyik bőröndből kihalásztam egy batikolt csőfarmert, egy kísértetiesen Paul gyönyörű szemeihez hasonlító árnyalatú csoki barna mintás hosszú ujjút és fehérneműt. Besiettem a fürdőbe majd egy gyors zuhany után újból fogat mostam, és kibontottam hajam, felöltöztem majd kisminkeltem magam, visszamentem a szobámba, és az ágyra heveredtem. Az agyam még mindig ezerrel pörgött, ráadásul körülötte, de egyszerűen nem tudtam leállni. Mikor már ötödszörre elemezgettem végig magamban szép lassan a kinézetét, kopogtattak az ajtón, én pedig megijedve felugrottam, és kinyögtem egy halk szabadot.




- Holnap lesz egy tábortüzes összeülés a parton, és mivel még be kéne vásárolnom, gondoltam megkérdezem, nem akarsz-e bejönni velem Seattlebe – mosolygott rám Emily.


- Persze szívesen, úgyis szükségem lenne egy két vízállóbb ruhára. Az eddigi ruháim nem igazán ide valók! – vigyorogtam rá, és kezdett feloldódni bennem az eddig iránta érzett távolságtartás. Láthatólag ő is megkönnyebbült, és csak remélni tudtam, hogy nem csak a bátyám miatt hívott el. Gyorsan előkotortam egy rojtos barna oldaltáskát, amibe beledobtam a pénztárcám, az irataim, némi zsebkendőt, végül egy kis hezitálás után a cigim. Felkaptam a tegnap a radiátorra terített esőkabátom, felvettem a krémszínű tornacipőm, majd a táskát magamra akasztva lesiettem a földszintre. Em és a bátyám épp az előszobában „búcsúzkodtak” így pirulva lekaptam róluk tekintetem, és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Mivel mindenhol csend honolt, ezért biztosra vettem, hogy a srácok már elmentek, így csöppet bátrabban indultam el feléjük. Ahogy odaértem mindketten rám mosolyogtak, majd elköszöntünk Samtől, és kisétáltunk az időközben eleredő esőbe. Lehunyt szemekkel, mosolyogva fordítottam arcom az ég felé, nagyot szippantottam a tiszta esőillatú levegőből. New Orleansban nem sokszor éreztem ilyent, az biztos, holott imádtam az esőt. Akárhányszor csak esett és alkalmam adódott rá elmentem sétálni, és cseppet sem érdekelt, hogy esetleg szétázom, vagy, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Egyszerűen csak élveztem, hogy egyedül lehetek, s sokszor úgy éreztem, hogy az utcán fellelhető mocskon kívül a bánatot is kimossa szívemből. Kapucnim fölhúzva siettem Emily után, és beszálltunk a kocsiba. Eleinte mindketten eléggé meg voltunk illetődve, ám egy idő után már önfeledten kacarásztunk, és szinte bármely témáról el tudtunk beszélgetni. Hihetetlen érzés volt, hogy végre van egy barátnőm, hogy végre van valaki, akivel bármit megbeszélhetek, s nem kell magamba fojtanom.




- Tudod, először nagyon féltem, hogy utálni fogsz! – vallotta be, ahogy beértünk Seattlebe, mire meglepetten kaptam rá szemem. Hisz én is ugyan ezt gondoltam róla!




- Én is ettől féltem! – nevettem rá, mire ő is elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok Sammel, előtted néha nagyon kibírhatatlan volt… de amióta együtt vagytok már egész elviselhető! – vigyorogtam, mire elkuncogta magát. Hamarosan leparkoltunk egy nagyáruház előtt, és viccelődve vetettük be magunkat a tömegbe.




- Úristen Emily, mégis hány ember lesz ott a parton? Ez még az üdvhadseregnek is elég lenne! – néztem elhűlve a kocsiba pakolt hústömegre, ám Em csak mosolyogva megnyugtatott, hogy szerinte még kevés is lesz, amit én kétkedve fogadtam, de többet nem firtattam. Miután fizettünk, szatyrokkal megrakodva siettünk a kocsihoz, ugyanis még mindig esett, majd a pláza fele vettük irányunk. Mint várható volt, hatalmas volt a tömeg, így csak pár boltba mentünk be. Miután jó pár ruhadarabbal növeltük szekrényünk tartalmát, beültünk egy büfébe, és beszélgetni kezdtünk.




- Emily! – kezdtem tétován a salátámat piszkálva mire nyomban rám emelte barna szemeit. – Mesélnél nekem a farkasokról? Úgy értem biztos vannak, ilyen különleges dolgaik… Már amellett, hogy alakváltók! – zagyváltam ledobva a villám, és hajamba túrtam.




- Hát, sokkal gyorsabbak és erősebbek, mint az emberek, aztán persze ott a bevésődés… – hallgatott el hirtelen. Mintha ijedten nézett volna rám.




- Bevésődés? Az meg mi? – kaptam egyből a témán, és sürgető arccal szuggeráltam.




- Hát igazából olyan, mint a szerelem első látásra! Amint egy farkas meglátja a lelki társát, nem kell tovább keresnie, bevésődnek, onnantól fogva összetartoznak! Sam és én is bevésődtünk! – hallottam még a hangját, ám az agyam már az imént elhangzottakon járt. Hisz az nem lehet, hogy pont velem történjen meg egy ilyen dolog! Hogy nekem segítsék az életem az istenek. Nem is gondolkodtam, gyorsan felkaptam a kezem, és Emily arcára simítva kezdtem el visszaidézni az érzéseim, mikor megláttam Pault.




- Erről beszélsz? – kérdeztem beharapva ajkam, s elvettem kezem ijedt arcáról.




- Igen. De ezt mégis hogyan?




- Boszorkány vagyok! – vágtam rá, és tovább fürkésztem arcát.




- Értem. Tudod, már akkor gondoltam, hogy megtörtént mikor Paul meglátott, aztán mikor egymás szemébe néztetek, biztos voltam benne, ám te nem úgy reagáltál, ahogy azt én tettem. Úgy látszott semmi sem történt – magyarázta, én pedig nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni magam.

- Előre is bocs! – szóltam, majd gyorsan rágyújtottam, mire Em meglepetten szemlélt. A cigi kissé segített, így már valamivel higgadtabban tudtam átgondolni a dolgokat. Szóval bevésődtem. Ez azért elég bizarr. Különben is mi van, ha megismer, és észreveszi, hogy igazából egy mennyire idióta lány vagyok? Mi van, hogyha úgy már nem kellek neki, hogyha ez az egész egy fatális tévedés? Hogyha az istenek tévedtek, amit kétlek, azonban annyira hihetetlen, hogy végre velem is történik valami jó az életben. Gyorsan elnyomtam a cigit majd arcomat tenyereimbe fektetve próbáltam összeszedni a gondolataim, hisz mióta csak megláttam körülötte forognak. Mintha az a csokoládébarna szempár örökké beivódott volna az elmémbe.




- Jól vagy? – fogta meg a kezem Emily, mire felnéztem s gyorsan rendeztem vonásaim.




- Igen, én csak… Nem is tudom, azt hiszem csak kicsit váratlanul ért ez az egész – zagyváltam a számat harapdálva. Tele voltam kétségekkel, s az agyam csak úgy pörgette a „mi lesz ha”- val kezdődő kérdéseket. Hiába tudtam meg az igazságot, cseppet sem könnyebbültem meg, így hogy már a kirakós összes darabja megvolt, és láthattam a teljes képet csak még jobban megijedtem. És persze, a legfontosabb dolog még bőven hátra van, az, hogy beszéljek Paullal. Hirtelen hátborzongató bizsergés futott végig a gerincemen, így kiegyenesedve néztem körbe s máris megláttam a tőlem pár méterre álló férfi szellemét, aki szomorú szemekkel bámult egy szőke hajú kismamát, aki az anyjával beszélgetett a sarokban álló asztalnál. Nagyot sóhajtottam mire rám emelte zöld szemeit. Ijedten szemlélt, majd eltűnt. Visszafordultam, majd csendben megettem a maradék salátám, majd ameddig vártam, hogy Emily befejezze ebédjét, rendeltem egy kávét, és azt kortyolgattam. Gyorsan fizettünk majd felkapva a szatyrokat a kocsi felé indultunk, ugyanis már órák óta eljöttünk otthonról. A kocsiban se igazán beszéltem, ha Em kérdezett válaszoltam ugyan, de mivel látta rajtam, hogy a gondolataimba vagyok merülve inkább békén hagyott, és a rádiót bekapcsolva halkan dúdolgatni kezdett. Az agyam megint ezerrel pörgött s fogalmam sem volt mit kéne csinálnom vagy, hogy egyáltalán kéne e csinálnom valamit. Még csak tegnap érkeztem ide, de máris ilyen nagy horderejű dolog történt velem, amit alig tudtam feldolgozni. Uramisten! És mégis mi lesz, ha találkozunk? Fogadom, hogy még sokkal jobban zavarban leszek, most már, hogy tudom ezt az egészet! Nyugi, nem lesz semmi baj! Csak viselkedj normálisan, mintha mi sem történt volna! De hát alapból nem vagyok normális, mégis hogy viselkedhetnék úgy? Olyan elmélyülten vitatkoztam saját magammal, hogy észre se vettem, hogy közben megérkeztünk, és Em aggódva figyeli az arcom. Halványan rámosolyogtam, hogy megnyugtassam, majd kipattantam a kocsiból, nehogy kérdezősködni kezdjen.


Felkaptam annyi szatyrot, amennyit csak elbírtam, és bespuriztam a házba, ahol szerencsétlenségemre megint ott tartózkodott az egész falka. Zavartan köszöntem. Kifutottam még egy adagért, azonban Em és a bátyám már mindent behoztak, így a konyhában gyorsan kiválogattam az enyéim s felvágtattam az emeletre.


Fellélegezve dőltem neki a csukott ajtónak, majd a szatyrokkal együtt az ágyra dőltem. Mivel a szobában hihetetlen nagy kupi uralkodott annak ellenére is, hogy még csak ki se pakoltam, az iPodom a fülembe dugva, táncolgatva kezdtem el pakolni. Mivel imádom a divatot, össz-vissz a ruháim fele fért bele a szekrénybe, így a többi maradt a bőröndben. A könyveim se fértek ki a polcra. Előkaptam a vázlatfüzetem, felskicceltem egy vázlatot a szobáról, hogy mégis, hogy rakhatnék be úgy több bútort, hogy ne legyen zsúfolt. Mivel a falak is fehérek voltak így festéket is kellett vennem. Mivel úgy gondoltam, jobb hamar elvégezni a bevásárlást, holnapra terveztem, s mivel azért a bátyámékkal is meg kéne vitatni, hogy egyáltalán kidekorálhatom-e a szobát, így lefutottam a földszintre. Mivel a nappaliból hallottam a hangokat, arra vettem irányom. Megszeppenve köszörültem meg a torkom, mire persze mindenki rám nézett, így rögtön zavarba jöttem. Samhez sétáltam, aki a fotelban üldögélt, ölében Emilyvel.



- Úgy gondoltam, hogyha már maradhatok, kidekorálnám a szobát, ugyanis még a cuccaim fele se fér el a szekrényben – néztem rá hatalmas boci szemekkel, amitől tudom, hogy mindig megenyhül.




- Persze, hogy maradhatsz, és azt csinálhatsz a szobáddal, amit akarsz! – jött a válasz, mire szélesen rámosolyogtam.




- Köszi, most már csak kéne valaki, aki holnap elvinne vásárolni! – szóltam, majd törökülésben a földre telepedtem. Hiába helyezkedtem el neki háttal, biztosan tudtam, hogy engem néz. Szinte a zsigereimben éreztem, ahogy mereven a hátamnak szegezi gyönyörű szemeit.




- Hát én dolgozom holnap, Emily pedig meglátogatja az édesanyját, úgyhogy mi nem tudunk bevinni.




- Kár, hát akkor majd buszozom! – vontam vállat. Máris elképzeltem mennyi szerencsétlenség fog velem történni másnap. Amilyen szerencsétlen vagyok, még a végén rossz buszra szállok fel, és kikötök valahol az isten háta mögött. Abból mindenesetre semmi jó nem sülhet ki, ha engem egyedül ráeresztenek a városra.




- Én szívesen elviszlek, ha gondolod! – hallottam meg a hangját, amitől kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, és meglepve kaptam felé szemem. Arcom egyből pír lepte el, ahogy belenéztem csokibarna szemeibe, s pár másodpercre még az is elfelejtettem, hogy fiú vagyok e vagy lány.




- Köszi, de tényleg megyek busszal, nem akarok senki terhére se lenni! Biztos lenne dolgod– habogtam, kerülve a szemkontaktust.




- Ragaszkodom hozzá! – erősködött.




- Hát jó! – sóhajtottam, majd égő arcom tenyereimbe fektetve bújtam el igéző szemei elől. Össze voltam zavarodva, ismét. Örültem neki, hogy nem kell buszoznom, s hogy nem kell egyedül császkálnom egy tök idegen helyen, de bevallom, jobban örültem volna, ha mondjuk, Sammel mehetek. Nem mintha nem örültem volna, hogy másnap egész nap vele lehetek, mert nagyon is örültem, de féltem is. Hisz valljuk be őszintén, semmifajta tapasztalatom sincs a fiúkkal szemben. És akkor pont én vésődök be egy farkassal, mintha eddig nem lett volna elég zűrős az életem. Jól van kislány, semmi baj. Csak higgadj le és… Mit és? Mi lesz tovább? Biztosra veszem, hogy amilyen peches vagyok, tuti leégetem magam majd holnap. Istenem! Na, jó, azt hiszem, ideje lenne lenyugodnom! Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd a szobámba siettem, hogy előássam a futós cuccom. Gyorsan magamra kaptam, felkötöttem a hajam, fogtam az iPodom, majd visszamentem a földszintre.


- Elmegyek futni! – jelentettem ki bátyámnak, aki egyből tiltakozni akart. – Nyugi, nem esik bajom, különben meg csak a partra megyek, ott biztos nem fogok eltévedni! – előztem meg a szóáradatot, mire csak beleegyezett, így gyorsan elköszöntem s kiérve egyből futásnak eredtem.


Csodálatos érzés volt ismét futni, szinte úgy éreztem, repülök, csakis a fejemben dübörgő zenére figyeltem, minden mást kizártam a gondolataim közül. Ahogy közeledtem a part felé a szél felém fújta a friss sós illatot, melyből nagyokat lélegezve, kifulladva álltam meg, csodálva a hullámok örvénylő táncát.


Tudom, hogy örültség, de úgy éreztem azzal, hogy eljöttem a házból a gondjaimat is hátrahagytam, végre tiszta fejjel, minden zavaró tényező nélkül tudtam gondolkodni. Amint felidéztem arcát, a szívem nyomban vad tam-tamba kezdett, a gyomromban tanyázó pillangók pedig izgatottan verdesni kezdtek. Hiába éreztem, hogy kötődöm hozzá, tele voltam kételyekkel, hisz mi van, ha ő is egy hülye tahó, aki addig teszi a szépet, amíg le nem meséli rólam a bugyit, aztán meg elhagy? Ha még csak össze sem illünk? Vagy ha megismer, és szemet szúr neki, hogy mennyire csodabogár vagyok? Bár ez hülyeség, hisz ő alakváltó, én pedig boszorkány, tehát azért annyira mégse vagyok csodabogár, legalábbis hozzá képest. Különben meg ki tudja, hogy mit fog szólni, ha megtudja mi az oka ide jöttemnek. Az se biztos, hogy egyáltalán huzamosabb ideig maradhatok, ismerem már annyira apámat, hogy tudjam, nem mondana le rólam önként, vagyis nem rólam, hanem a pénzemről. Eléggé szánalmas és akkor még szépen fogalmaztam.


Sóhajtva huppantam le a nedves homokba, a fülhallgatót kihúzva füleimből hallgattam a tenger megnyugtató morajlását. Becsuktam a szemem, és csak élveztem a hűvös szellő cirógatását az arcomon. Lassan az eső is rákezdett, így felhúztam a kapucnim, bár pár perc múlva már az is teljesen átázott. Mivel telefont nem hoztam magammal, fogalmam sem volt mennyi idő lehet, de mivel már eléggé besötétedett biztos voltam benne, hogy minimum egy óra eltelt eljövetelem óta. Kezdtem fázni, azonban semmi kedvem nem volt felkelni, olyan jól éreztem magam itt kint egyedül, a hullámzó tengert figyelve. Megnyugodtam, napok óta először éreztem azt, hogy talán végre valamilyen szinten normális életem lehet, hogy végre nem kell bujkálnom, hogy olyan emberek körében élhetek, akik előtt nem kell titkolóznom.




- Zarah! – hallottam a kiáltást, így megrezzenve fordultam hátra. Meglepődve figyeltem a felém tartó, az esőtől homályos alakot.