2011. május 29., vasárnap

14.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejivel, azonban mostanában eléggé összesűrűsödtek a dolgaim, ráadásul olyan tényezők léptek az életemben, amit nem tudtam kellő nyugalommal kezelni, így nem tudtam, és őszintén nem is akartam azok mellett a blogokkal törődni.
Azonban itt a nyár, lassan vége a sulinak, úgyhogy a fejezetek remélhetőleg hetente többször is fognak jönni, és ha minden igaz, az első könyvet szeretném még a nyáron befejezni. Remélem, azért még nem pároltatok el tőlem teljesen, és továbbra is kíváncsiak vagytok Zarah sorsára!:)


Kéjmámorban, teljes extázisban hevertem a fűtakaróban, miközben szívem őrült kalapálását hallgattam. Már teljesen besötétedett, a telihold fénye pedig át-átsejlett a lombokon. Az állatok mintha csak most keltek volna életre, az erdő megtelt hangokkal, motoszkálás, csatangolás zajaival.
Most, hogy már megtettem, olyan erőt, és energiát éreztem magamban, mint nagyon régóta nem. Elmémben pedig újból felsejlettek az eddig készakarva eltemetett emlékek, amik egyfajta önkényes kényszernek vetettek alá, hogy mindenegyes ott töltött percem újból átéljem. Hiába meredtem az ezüst gömbre, vak szemeim előtt emlékeim képkockái pörögtek, visszarepítve a múltba, jelezve, hogy nem véletlenül szöktem el.
Fogalmam sem volt, mégis mennyi idő telhetett el, amióta eljöttem otthonról, ahogy arról sem, hogy egyáltalán még a farkasok területén vagy pedig esetleg már a vámpírok földjén vagyok-e. Homályos elmémben gyökeret eresztett a gondolat, hogy már biztosan keresnek, így mint ki álmából ébred riadtam fel gondolataimból, és kinyújtózva, kábán kémleltem körbe az ismerős terepen. Lassan összeszedegettem a szétszórt dolgaim, a táskámba gyömöszöltem, majd dideregve indultam útnak.
Igaz, hogy az erdő ilyenkor, az éj közepén veszélyesnek és kegyetlennek tetszett, mégsem féltem, mert teljes erőm tudatában voltam, és vakmerően reméltem, hogy ha bárki meg is támadna, ő húzná a rövidebbet. Köszönhetően, hogy zsongott bennem az erő, a szokásosnál gyorsabban haladtam, s látható jele volt annak, hogy igencsak elkóboroltam a határ túloldalára, ugyanis már messziről észrevehettem az idegesen köröző szürke farkast.
Ahogy észrevett nem, hogy megnyugodott volna, inkább még idegesebben meredt rám, tekintetével végigkutatva mindenegyes porcikám, s mikor látta, hogy semmi látható bajom, befutott egy bokor mögé, hogy aztán emberalakban jöjjön ki. Meghunyászkodva siettem felé, hisz tudtam, hogy rettentően ideges lehet, amiért csak így elmentem egész napra.
Az arca abba a jól ismert dühös maszkba torzult, amit eddig személyesen még nem ismertem, de már sokszor láttam az arcán másokkal szemben. Nem akartam hazudni neki, mégis kénytelen voltam, hisz nem akartam, hogy még inkább belekeveredjen ebbe az egészbe. S mivel eddig nem gondoltam volna, hogy az erdőben vár rám, nem is találtam megfelelő magyarázatot.
Mivel azt semmiképpen sem akartam, hogy megtudja, milyen alantas módszerhez kellett folyamodnom, és kielégítenem a bensőmben, most jól lakott macskaként doromboló démont, úgy döntöttem, elmesélem, hogy céltalanul lődörögtem, mígnem ráakadtam a tisztásra, ahol aztán elnyomott az álom. A történetben ez számított a kisebb rossznak, így emellett tettem le voksom.
Ahogy átléptem a képzeletbeli határvonalat, nyomban a karjaiba zárt, és olyan erővel szorított magához, hogy az szinte már fájt. Érzelmei kiáramlottak belőle, és tökéletesen érzékeltem a féltést, a dühöt, hogy mennyire feldúlt. Szorosan hozzásimulva szívtam be az illatát, arcom vállgödrébe fektetve. Ilyenkor egyáltalán semmisem számított rajta kívül, nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire szeretem, hogy tényleg minden másnál fontosabb az életemben.









Először fogalmam sem volt, hogy mégis mi végett riadtam fel, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy felülök az ágyban, és megdermedve fülelek, hátha hallok valami gyanús zajt még a szívem vad dobolása mellett. Biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam, hanem tényleg hallottam azokat a sustorgó lépteket, amik alatt fel-felnyikordult a padló a szobámban. Ahogy azt is hallani véltem, amint valaki a számomra jól ismert, régóta nem hallott ősi nyelven suttog.
Azonban így, hogy teljesen éberen kémleltem körbe, semmi furcsát se láttam. A függönyök lágyan redőztek, ahogy a nyitott ablakon betévedt egy-egy kósza szellő, és meglibbentette azokat. Az ajtóm zárva volt, pont, ahogy hagytam, egyedül csak a kanapém tűnt furcsának, mintha az összes árny a szobában, arra az egy helyre koncentrálódott volna, olyan tökéletes sötétség fedte, mintha egy feketelyuk elnyelte volna az összes fényt.
Lassan feltápászkodtam az ágyról, majd óvatosan igyekezve a legkevesebb zajt csapva elindultam felé, a szívem a torkomban dobogott, és már messziről éreztem a mágia összetéveszthetetlen eszenciájának utóhatásait. A bőröm alatt mintha apró bogarak nyüzsögtek volna, és démonom az ismeretlen erő hatására nyomban életre kelt, s felélénkülve figyelt.
Az összes érzékszervem kihegyezve várt, én pedig már most biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még egy valaki tartózkodik a szobámban, és ha ez még nem lenne elég, egy kifejlett varázslóval volt dolgom. Kiterjesztettem az erőm, ami kitapogatta a másik fél mágiáját, s szinte nyomban örömteli várakozás lett úrrá rajta. Hideg vizes zuhanyként ért a felismerés, hogy éjjeli látogatóm kiléte nem is ismeretlen. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, mik remegtek az idegességtől, majd tétova léptekkel indultam a férfi felé.




- Armand! – kiáltottam az éjszaka sötétjébe, miközben sebesen szaladtam.
Meztelen talpaim alatt nedves volt a fű, az utamba keveredő gallyak pedig ropogtak, ahogy kettétörtek alatta. Az eső mindent eltakaró, vastag vízfüggönnyé alakult előttem, így képtelen voltam meghatározni, hogy mégis hol lehetek. Egyedül csak az érzékeimre hagyatkozva követtem őt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy még nincs túl késő, hogy még azelőtt utolérem, hogy az átváltozás beteljesedne.

- Armand! – sikoltottam újfent, elhaladva egy fa mellett, melynek ágai mintha csak vissza akartak volna tartani, fehér hosszú hálóingembe kaptak, végigkarcolták az arcom, hajamba akadtak. Én azonban kiszabadítottam magam, és tovább rohantam felélve utolsó energiáim.
A kétségbeesés kezdett egyre úrrá lenni rajtam, ahogy rohantam, mégsem értem utol. A fejemben cikáztak a gondolatok, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszthetem el, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy ő már többé megszűnik létezni, hogy nem láthatom, nem érinthetem.
A közelben egy rekedt, fájdalmas kiáltás harsant, felbolygatva az erdőt, keveredve a mennydörgés robajával, mi még inkább gyorsításra késztetett. Egyszerűen még nekem is fájt a tudat, hogy szenved, én pedig nem tudok segíteni rajta. A villámok ezüstös szalagként szelték ketté az éjszakát, én azonban csak azzal törődtem, hogy a kiáltásokat követve, egyre közelebb érjek.
Köszönthetően kifejlett érzékszerveimnek, elég hamar észrevettem, így megfeszítve az izmaim rohantam teljes erőmből a barlang szájánál kuporgó alakhoz. Mézszőke haja nedvesen tapadt lehajtott homlokára, csupasz felsőtestét pedig máris friss sebek tarkították. Zihálva értem oda, és hiába nyújtott félelmetes látványt, bátran mentem elébe, az sem érdekelt, hogy ilyenkor a legveszélyesebb, hogy ebben az állapotban milyen kiszámíthatatlan, hogy ha akarna, egy szempillantás alatt megölne.
Szerettem őt, bíztam benne, tudtam, hogy nem fog bántani, így nagy levegőt véve léptem hozzá, és térdeltem le a sárba, hogy kezeim közé fogva arcát nézzek szemébe. Máskor búzavirágkék szemei most feketébe hajlottak, s feneketlen, lélektelen kutakként meredtek rám vissza. Akaratom ellenére is szaporán lélegeztem, az élmény, hogy szemtől szembe nézzek a démonával, kis félsszel öntött el, azonban biztos voltam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy átvegye az irányítást felette, hogy ő diktálja a feltételeket.
Az izmaim megfeszültek az idegességtől, s még mindig hangosan zihálva próbáltam kitalálni mit tegyek, amitől jobb lesz neki, amivel segítek neki újból erőt nyerni és felülkerekedni a szörnyetegen.

- Armand!- hallottam meg saját, tétova hangom, melyből tisztán érezhető volt a félelem.
Szemeim lehunyva szívtam tele a tüdőm a hűvös, esővel fűszerezett levegővel, és emlékeztetve magam, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, higgadtan, s összeszedetten néztem újra az éjfekete szempárba.
Még mindig kissé remegő kezeimmel szorosabbra fogtam arcát és csakis ráfigyelve kezdtem el áramoltatni belé a tiszta, fehér mágiát. Mindenegyes sejtemmel azon voltam, hogy magamban koncentrálva kántáljam a szertartás ősi nyelvét.
Először, mintha semmi sem történt volna, a démon csak vérszomjas tekintettel, összezavarodva figyelt, majd amint megérezte az őt támadó erőt, a felvilágosodás dühvel kevert szikrája lobbant a szemében, vörösre festve azt. Az újonnan szerzett higgadtságom kezdett megrendülni, ám ugyanúgy folytattam a szertartást, s minél erősebben tartva fejét tűrtem vergődését. Azonban köszönhetően, hogy ő nem elég, hogy férfi, idősebb nálam, a démonja ellen egyedül semmi esélyem se lett volna, így én is lassan felszínre engedtem démonom, s hagytam, hogy ereje átitassa a sejtjeim, végül pedig meghunyászkodó kutyaként simult egybe velem, s hagyta, hogy kihasználjam erejét.
Ilyen módon hiába lett volna még ellenem esélye, szörnyetegem észrevéve csendes nyugalommal nézte a most már éjfekete színben játszó íriszeim. A szertartás lezárásaként elengedtem arcát, majd csuklómba harapva hagytam, hogy a vér sebesen kiáramoljon hófehér bőrömre, mit Armand újonnan feléledt szomjával mohó tekintettel követett végig.
Ledermedve szimatolt, ízlelgette a levegőt másodpercek alatt elárasztó vér szagát. Sötét, vörös lánggal izzó szemeit tekintetembe fúrta, s várakozásteljesen, szinte engedélykérően meredt rám.
Nagy levegőt vettem, majd araszolva felemeltem kezem, ő nyomban utána kapott, gyengéden megfogta, majd imádattal a szemében húzta szájához. Forró szája puhán szorult a sebre, először pedig csak körbenyalogatta, közben pedig elégedetten morgott, mint egy fenevad.
Hiába lett volna illendő és ésszerű félnem, egyfajta morbid, addig ismeretlen módon élveztem, ahogy pedig szívni kezdte a lüktető sebet, egy kéjes nyögés is felszaladt a torkomon, és hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel engedtem utat a gyönyörnek.



- Mit keresel itt? – tudakoltam idegesen, hiába voltunk régen bensőséges viszonyban, az, hogy gond nélkül megtalált, és most itt volt a szobámban, mélységes rémülettel töltött el. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan sikerült utamra akadnia.

- Neked is jó estét, Zarah! – állt fel a kanapéról, szertefoszlatva az eddig őt szorosan körülölelő sötétséget. – Azt hiszem, azok után, hogy milyen bensőséges volt a viszonyunk, nem illendő ez a hangnem velem szemben! – villantotta rám azt a mosolyát, amitől régen a bugyimba olvadtam, most azonban iszonyattal öntött el.

- Azt kérdeztem: Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg önmagam, figyelemre se méltatva előbbi hozzászólását.
Ő azonban meg sem szólalt, csak némán, vesémbe látó, hideg pillantásával egyre közelebb, s közelebb sétált hozzám, mígnem már néhány milliméter híján összeért a testünk. Forró, édes leheletét az arcomba fújta, búzavirágkék szemeivel pedig csak tűnődve fürkészte az arcom. Kezével megfogta egyik göndör loknim, majd csavargatni kezdte azt, közben pedig a nyakamhoz hajolva mélyen belélegezte illatom.

- Hiányoztál! – mormolta a bőrömre, majd nyelvével végigszántotta ereim hálózatát.
Az agyam elöntötte a vörös köd, így csak erőmet összeszedve löktem el magamtól, ő pedig hagyta magát, és csak nevetve eltávolodott.
Iszonyatosan dühös voltam rá, nem fért a fejembe, hogy azok után, ahogy bánt velem, még volt képe utánam koslatni, ráadásul úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Miért jöttél ide? És legfőképp: Hogyan találtál meg? – szegeztem neki kérdéseim, mire abbahagyta a nevetést, s kíváncsi tekintettel méregetett.

- A lehető legkönnyebb dolog volt megtalálni, azok után meg pláne, hogy nem egyszer meséltél nekem a bátyádról, így kézenfekvő volt, hogy miután leléptél apádtól, ide vezetett az utad. Igaz, hogy a pontos helyről fogalmam sem volt, félreérthetetlen nyomokat hagytál magad után, és hiába próbáltad lefedni őket, árulkodóan ott maradt a mágiád összetéveszthetetlen lenyomata. Könnyűszerrel idetaláltam, az első kérdésedre pedig csupán annyi a válaszom, hogy hiányoztál. Vissza akarlak kapni, azt akarom, hogy az enyém légy! Örökre! – miközben szinte már nemtörődöm módon beszélt, mondandója végén a jól ismert vörös láng felcsapott szemében, és birtoklóan tekintett rám.

- Soha nem is voltam a tiéd, és soha nem is leszek! Gyűlöllek! – vágtam az arcába, kissé hangosabban a kelleténél, és éreztem, ahogy a démon kiszabadul a mentális ketrecből, ahová kényszerítettem. Ahogy a mágia elöntötte a vérem, a szemeim is egyre sötétedtek, a szobában pedig kisebb hurrikán alakult ki, feszültségem jeleként. A tárgyak táncoltak, remegtek a szobában, a hajam is lobogott, és képtelen voltam, vagy talán csak nem is akartam álljt parancsolni.
Most először éreztem azt, hogy talán egy kicsinykét is, de komolyan vesz, hogy végre érzékeli, hogy már nagyon rég nem az a naiv kislány vagyok, akit csak úgy, könnyűszerrel át tudott ejteni, és kihasználni gátlástalanul.

- Nyugodj meg ma petite! Azt hiszem, egyikünk se akarja, hogy a farkas felriadjon erre a zajra, és feljöjjön megnézni, hogy mégis mi folyik itt. – érvelt halkan, mire kénytelen voltam igazat adni neki, így szemeim behunyva igyekeztem lecsillapítani magam.
Szerencsére hamar sikerült, mikor pedig körülnéztem a szobában, mindent a helyén találtam, pechemre pedig Armand is ugyanúgy ott állt velem szemben.

- Megkérdezem utoljára: Mit akarsz tőlem? Tudom, hogy nem azért jöttél, mert olyan nagyon hiányoztam volna, hisz mindketten tudjuk, hogy csak csettintened kell, és a nők máris sorban állnak a kegyeidért. – mondtam neki fáradtan, mire csak összevonta a szemöldökét, ám végre megkomolyodott tekintettel nézett.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Arséne már kerestet téged, azt akarja, hogy még az átváltozásod előtt megtaláljanak, és befejezd a tanulást. Eredetileg engem is megbízott a kereséseddel, és amint látod, itt is vagyok, azonban úgy vélem, jól tetted, hogy eljöttél onnan, te nem vagy közéjük való… Te nem vagy közénk való! – magyarázta, teljesen ledöbbentve, egyszerűen nem hittem el, hogy mindezt az ő szájából hallom, ám egy belső késztetést hatására mégis szó nélkül elhittem neki, hogy igazából ezt gondolja.
- Mialatt jöttem, elfedtem a nyomaid, a sajátommal egyetemben, Arséne-nek pedig azt a gondolatot küldtem, miszerint utoljára Ázsiában találtak rád utaló nyomot, így arra folytatom utam. Mivel tudom, hogy vészesen fogy az időd, és te semmiképpen sem akarsz visszamenni Franciaországba, arra való tekintettel, hogy te mennyit segítettél nekem, arra határoztam magam, hogy visszaadom a kölcsönt. Megvédelek, ha kell, és segítek az átváltozásodnál, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen visszamenned. – szinte már leesett állal hallgattam, ez az énje teljesen más volt, végre hasonlított arra a kisfiúra, akivel együtt töltöttem a gyerekkorom, aki a legnagyobb szövetségesem volt.
Nem tudtam volna mit hozzászólni a mondandójához, egyenesen letaglózott, az pedig még inkább, hogy ő mindezt komolyan gondolta.