2010. december 27., hétfő

7.

Sziasztok!
Mivel kész az új feji, úgy döntöttem felteszem, még annak ellenére is, hogy nincs bétázva, mivel már nem bírok magammal, hogy mit fogtok szólni hozzá. Előre szólok, hogy ez a fejezet másabb lett, mint az eddigiek, azonban remélem így is tetszeni fog:) na, és végre kis betenkintést nyerhetünk Zarah múltjába.
Jó olvasást!

" Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember. "




- Zarah gyere már! – bömbölte Jared a földszintről, én azonban válaszra se méltattam, csak ugyanolyan nyugodtan folytattam hajam göndörítését, mint eddig. Mivel a frufrum már eléggé megnőtt, amit már nem is lehetett igazi frufrunak nevezni, sehogy se akart megállni, így a végén fogtam egy tupírfésűt, majd feltupírozva hátracsatoltam.

Mikor ismét betekintettem a tükörbe, már kezdtem megelégedni a külsőmmel. Egy fekete, pántnélküli ruhát viseltem, mely egészen a csípőmig felsőtestemre simult, utána pedig lágy redőkben ért combközépig. Az egyetlen díszítés a ruhán, a csípőmig futó arany zipzár volt, mihez egy ugyancsak ebben a színben pompázó karkötőt vettem fel, amit még Párizsból kaptam az anyai nagyszüleimtől. A nagyobb szemeken egy fekete selyemszalag volt átfonva, s az apró medálokon, mind a franciákra jellemző dolgok sorakoztak. Az Eiffel torony, szívecskék, muffinok, apró masnik és gyöngyök, pezsgő, cipők fityegtek. Cipőnek egy fekete, gladiátor magassarkút választottam, a szemeim stílusosan a ruhához, feketével emeltem ki, és, hogy a cuccaim is legyen hova rakni, egy apró fekete tatyit vetettem át a vállamon, melynek arany vállpántja jól illett a ruhához.
Még egyszer a tükörbe lesve ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, majd nagy levegőt véve kibújtam a szobám nyugis magányából, és kis félsszel a szívemben léptem a lépcsőre.


- Zarah! – ordibált megint Jared, ugyanis nekem háttal állt, így fogalma sem volt róla, hogy már a lépcsőn menetelek lefelé.


- Már kész vagyok! – feleltem, mire mindenki rám kapta tekintetét, én pedig hirtelen jött közönségnek köszönhetően, rendesen elpirultam.
Azonban ahogy megláttam Őt, minden egyes józan gondolatom megszűnt létezni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mégis, hogy a fenébe lehet valaki ennyire piszkosul szívdöglesztő? Hisz ezt már büntetni kéne! – gondoltam magamban, ahogy végigtekintettem Paulon, aki egy mélykék inget viselt, könyökéig feltűrve, és ingerlően épp csak addig begombolva, hogy rézszínű, izmos mellkasa egy háromszögben kilátszott, hozzá pedig egy fekete farmert. Kicsit félve tekintettem az arcára, hisz ennyire kirittyentve még sose látott, de ahogy megláttam az arcán ülő elképedést, még inkább kihúztam magam, és mivel a többiek is leesett állal figyeltek csak magamban somolyogva megnyugtattam magam, hogy ha már ennyire elállt a szavuk, csak jól nézhetek ki.


- Ezért tényleg megérte várni! Iszonyat jól nézel ki! – jegyezte meg Embry, mire csak hálásan rámosolyogtam, azonban mikor megláttam az oldalán álló szőke, bambi tekintetű, tetőtől talpig rózsaszín cuccban feszítő leányzót, kérdő pillantással fűszerezett félmosolyt villantottam, mire csak megvonta vállát, majd átkarolta a lány derekát. – Ő itt Chanelle! – mutatta be.


- Szia! Zarah vagyok! – köszöntöttem, majd mosolyogva kezet nyújtottam neki, mit viszonzott is. – Örülök, hogy megismerhetlek!


- Sziióóóó! Tökre jó, hogy végre talizhatok veled, Embry baba már sokat mesélt rólad! – miákolta magas hangom, megjátszott vidámsággal, mire őszintén mondom megrendültem, első ránézésre ugyanis teljesen hétköznapi, aranyos lánynak tűnt, leszámítva, az élénk pink miniruhát. Azonban, mint tudjuk nem minden arany, ami fénylik. Szinte kényszerítettem magam, hogy a mosolyom igazinak tűnjön.


- Igazán? – préseltem ki magamból, és Embry babára sandítottam, aki inkább a mögöttem lévő falat tanulmányozta elmélyülten.


- Ahhaaa! – válaszolta, miközben hangosan csámcsogott a rágóján, és még lejjebb húzta nyakbaakasztós felsőjét, amitől még inkább kilátszottak, jól kipárnázott mellei, melyekre egy vagon csillámport szórt.
Inkább meg se szólaltam, csak hátat fordítottam nekik, majd Paulhoz mentem, aki mostanra úgy látszik összeszedte magát, ugyanis olyan mosolyt villantott rám, amitől félő volt, hogy megáll a szívem.


- Szia, cica! – szólt, mikor magához húzott, és olyan ingerlő csókot váltottunk, mint eddig még soha.
Tudtam, hogy Paul még visszafogja magát, amit csak arra tudtam fogni, hogy talán a tapasztalatlanságom végett, hogy nem akar megijeszteni, ám el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor tényleg igazán megcsókol, anélkül, hogy mindent beleadna.
Igaz, hogy kissé feszélyezve éreztem magam, emiatt a többiek előtt, azonban nem tudtam kizárni a fejemből ezt az érzést, hogy ebbe a csókba az egész testem belebizsergett, és egy olyan folytatás ígéretét hagyta ajkaimon, hogy abba már belegondolni is gyönyörűség volt.


- Szia! – válaszoltam kábultan, amint szétváltunk, mire csak kaptam egyet az ismerős félmosolyból, majd kivonultunk a házból a meglepően fullasztó éjszakába, és miután szétosztottuk magunkat, beültünk Paul kocsijába, mögénk pedig Embry-ék kerültek.


- Jaaaaaaaajj, annyira klassz kocsid vaaan! Ooolyan szerencsés vagy Z, hogy ki tudtál fogni magadnak egy ilyen srácot! – csicseregte, ahogy elindultunk, mire erős önuralmamra volt szükség, hogy be ne szóljak neki. – Ugye nem baj, hogy Z-nek neveztelek? Szerintem annyira illik rááád! – folytatta, majd a két ülés között előrehajolt, és az arcomba lihegett, tisztán éreztem a rágója gyümölcsös illatát, s egy pillanatra megint elfogott a kénszer, hogy leüssem, ám Paul, mintha megérezte volna, mire készülök, kezét combomra helyezte, mire csak nagyot sóhajtottam.


- Nem, nem baj! És igen, tudom, hogy szerencsés vagyok! – néztem a mellettem ülő srácra, és megint felidéződött bennem, a nem is oly régi csók.


- Tudooom, hogy legjobb barinők leszünk! – közölte hatalmas mosollyal, majd végre valahára visszahanyatlott a hátsó ülésre, és elfoglalták egymást Embry-vel.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, majd, hogy ne kelljen a nyalakodást hallgatnom, felhangosítottam a rádiót, s hátradőltem az ülésre. El nem tudtam képzelni, hogy az ilyen fajta emberek, mint Chanelle, mégis miért viselkednek így, hogy mi a jó nekik abban, ha ennyire butának mutatják magukat. Bár én azt is el tudom képzelni, hogy ő nem direkt csinálja, ő egyszerűen csak ennyire, őszintén szókimondó, naiv, és butácska.


Az oda út szerencsére elviselhető volt, akárhányszor rám tört az érzés, hogy leüssem a csajszit, behunytam a szemeim, majd magamban lassan elszámoltam ötig, majd csak utána kommentáltam fecsegését. Igaz, hogy ennek köszönhetően, rákérdezett, hogy fáj-e a fejem, mert van nála gyógyszer. Megnyugtattam, hogy arra semmi szükség, és inkább próbáltam arra gondolni, hogy amint odaérünk, végre kitombolhatom magam, és nem kell ezt az üres csacsogást hallgatnom a fülemben, hisz a hangos zene úgyis elnyomja.
Amint odaértünk, felvillanyozódva szálltam ki a kocsiból, hisz őszintén még az idejét se tudtam, mikor buliztam egy jót utoljára, pedig régen a tánc a lételememnek számított, és míg otthon laktam, hetente háromszor-négyszer eljártam a közeli táncterembe táncolni, vagy épp bejártam egy-egy kurzusra, már ha volt rá időm.
Mivel a többiek még nem érkeztek meg, javasoltam, hogy inkább várjuk meg őket kint, és együtt menjünk be, így amíg várakoztunk, az autónak támaszkodó Paulhoz léptem, s a karjai közé bújtam. Kissé fűszeres, mégis az esőre hajazó illata, mindig elkábított, így most is vállába temettem arcom.


- Mi az édes? – dünnyögte a fülembe, majd puszit nyomott a hajamra.
Még így, hogy lassan már több mint egy hónapja együtt voltunk, se tudtam felfogni, hogy mégis, hogy a csudába lehetek olyan szerencsés - csak, hogy Chanelle szavaival éljek –, hogy kifogtam ezt a félistent. Azonban, akárhányszor is töprengtem rajta, mindig arra jutottam, hogy hiába töröm rajta a fejem, sose jövök rá.


- Semmi! – motyogtam vissza, majd felemeltem a fejem, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arcán imádnivaló mosoly ült, szemei pedig csillogva fonódtak enyéimbe, miután bátyám szemében is felfedeztem ugyanezt, a különös csillámot, amikor Emilyre nézett, azt hiszem, jogosan feltételeztem, hogy ez a csillám nem más, mint, hogy tényleg szeret engem, ami mélységes döbbenettel töltött el.
Hisz még mindig nehezemre esett felfogni, hogy engem bárki is szeressen, ráadásként szerelemből. Komolyan szégyelltem magam, hogy ismét ezen gondolkozom, ám egyszerűen nem tudtam kizárni a fejemből, hogy ha eddig se kellettem senkinek, ez mitől változott meg most.
Megráztam a fejem, hátha ezzel kiűzöm mérgező gondolataim is, majd Embry-ék felé sandítottam, így láttam, hogy Chanelle már a klubból kiszűrődő r’n’b számra táncol. Vagy hát, azt hiszem a tánc nem elég kifejező, arra a tevékenységre nézve, amit ő folytatott, hisz szinte vonaglott a zenére, miközben átkarolta Embry nyakát, és szörnyű hangon, csücsörítve nyekeregte a dal szövegét.


- Embry-nek ez komolyan bejön? – kérdeztem Paultól, mire ő is feléjük kapta a fejét, és nem sokon mullt, hogy el ne röhögje magát.


- Hát látod! – válaszolta, majd halkan röhögni kezdett, mikor a csaj pörgött egyet, ennek következtében pedig, majd elesett magassarkújában. – Végre! – szólt, ahogy Jared-ék leparkoltak, majd végre bementünk. A helységben kellemes félhomály uralkodott, úgy tűnt, a fiúk gyakran járnak ide, ugyanis szinte mindenki köszöntötte őket, és váltottak pár szót.
A zene hangosan dübörgött, már amennyit láttam belőle, az élénk színek domináltak. A parkett
tele volt, még a korai időpont ellenére is, én pedig már alig vártam, hogy csatlakozhassam hozzájuk, és magamról megfeledkezve táncoljak. Inkább megfogtam Paul kezét, nehogy elsodorjon a tömeg, ő pedig maga után húzva, kezdett el célirányosan a terem túlsó végén sorakozó bokszok felé masírozni, a többiekkel a nyomunkban. Még ebben a zajban is tisztán hallottam Chanelle hangját, amiért arra panaszkodik Embry-nek, hogy milyen szomjas.
Miután végre sikerült átvágnunk az emberek falán, felmentünk a kisebb emelvényre, és a kiszögelés melletti bokszok egyikébe ültünk le. Mi kerültünk közepre, míg a többiek körénk gyűltek. Jared és Seth felajánlották, hogy hoznak inni, így miután mindenki elmondta kérését, hamarosan elnyelte őket a tömeg.
Mivel Kim mellettem foglalt helyet, hamarosan beszédbe egyelődtünk, nem kis sajnálatunkra Chanelle is beszállt a társagásba, azonban úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, hogy megismerhessem, ha már Embry odavan érte.


- És Chanelle, hova jársz suliba? – kérdezett rá Kim, majd hátra dobta, kiegyenesített, hosszú fekete haját, melyet egy hajpánttal dobott fel.


- Forksba – vágta rá.


- Akkor hamarosan osztálytársak leszünk! – jegyeztem meg, mire – mint számítottam is. – minden szempár felém rebbent.


- Miért nem a rezervátumba jársz? – kérdezte Paul.


- Én csak félig vagyok indián… és különben is, már beiratkoztam! – vallottam be, kissé szégyellősen.


- Jajjj, de szuuupi, mondtam, hogy legjobb barik leszünk! Ne félj, a barátaim tökre szimpik! – miákolta Chanelle, azonban most rá se hederítettünk, féltem, hogy a többiek mit szólnak tettemhez.


- De a rezervátumban laksz! – felelte Paul. – Különben is, mikor volt időd ezt elintézni? – érdeklődött.


- Múlt héten, amikor vásárolni mentem be, te pedig öööh… őrk… szóval, el voltál foglalva. – mondtam, még időben elharapva a szót, hisz biztos voltam benne, hogy Chanelle-nek fogalma sincs, hogy egy farkassal jár.


- Értem – válaszolta szűkszavúan, és tudtam, hogy kissé neheztel rám, emiatt, azonban képtelen voltam felfogni, hogy mégis miért, hisz ő már rég nem jár suliba, így tök mindegy, hogy melyik suliba járok. Azon kívül, bevallom az egyedüli ok, amiért nem akartam a rezervátumba járni, féltem, hogy a többiek nem fogadnának be. Mikor ide jöttem megfogadtam, hogy megváltozom, hogy mindent újrakezdek, ám egy ilyen kis közösségben, mint a rezervátum, ahol mindenki ismer mindenkit kiskora óta, kizártnak tartottam, hogy befogadjanak egy betolakodót, aki ráadásul pont az érettségi évében érkezik az osztályba.
Azonban nem akartam bevallani ezt, mivel nyuszi módjára féltem, hogy kinevetnek aggályaim végett.


- Tessék Zarah! – nyújtotta felém Seth a rózsaszín koktéllal teli poharat, amit Chanel javaslatára rendeltem.


- Köszi! – vettem el, kis mosollyal. Hiába telt el jó pár hét a kiakadásom óta, még mindig kissé feszélyezett volt a viszonyunk, annak ellenére is, hogy bocsánatot kért, s én meg is bocsátottam neki.
Kisebb félsszel kortyoltam bele az ismeretlen italba, ám kellemesen csalódtam, ugyanis az irtózatosan finomnak bizonyult. Az édeskés, görögdinnye íz mellet, alig lehetett érezni a vodkát, ami felettébb tetszett.


- Nos, ugye milyen finom? – villantotta ki fogait Chanelle.


- Tényleg az! – ismertem be, viszonozva mosolyát.


- Én megmondtam! – vágta rá elégedetten, és cuppanós csókot adott Embry-nek, mire nem álltam meg, hogy fel ne nevessek.
Köszönhetően, hogy már mindenki a sokadik italát kortyolgatta, kivéve Embry-t, s Seth-et, akik hazafelé vezettek, eléggé feloldódott hangulatban folyt a társalgás. Viccelődtünk egymással, és nevetgéltünk, míg nem felvetettem, hogy végre vegyük birtokba a parkettet, így miután beleegyeztek, mind a tömegbe vetettük magunkat, s nyomban táncolni is kezdtünk az ütemes hiphop zenére.
Először még fogalmam sem volt, mégis mennyire élhetem bele magam, hisz mivel a tábortűz óta nem igazán buliztunk, és ott se vele táncoltam, igazából azzal se voltam tisztában, hogy egyáltalán szeret- e táncolni, és nem csak azért mondott-e igent, mert én annyira akartam.
Ám úgy tűnt, minden aggályom hiábavaló, hisz, mint kiderült, Paul nagyon is jól mozog, így úgy döntöttem nem fogom vissza magam.
Hihetetlen jól éreztem magam, úgy tűnt a neheztelése is elmúlt irányomban, így boldogan vetettem magam karjaiba, hogy végre újból érezhessem csókját. Úgy látszik kissé meglepődött hevességemen, de így, hogy az alkohol a fejembe szállt, nem tudtam visszafogni magam, úgy éreztem még sose kívántam ennyire semmit, mint most őt.
Már nem is hallottam a zenét, csak ziháló lélegzetvételünk, és elhaló nyögéseim. Egyre inkább igyekeztem magamhoz préselni testét, és már kezdtem úgy érezni, hogy a világ megállt körülöttünk.


- Héé, édes, várj! – tolt el magától, mire csak értetlenül néztem rá. – Mindenki minket bámul! – közölte, mire csak megvontam a vállam, és újból átöleltem volna, azonban nem engedte.


- Nyugi! – vágta rá, és kézen fogva visszamentünk a bokszhoz. Ahogy leült, az ölébe másztam, és a nyakát átkarolva kezdtem ismét csókolni, ám úgy tűnt, ő ezt nem akarja.


- Ez nem itt kéne! – szólt, majd kiemelt az öléből, s maga mellé ültetett.
Szörnyen megsértődtem rá, amiért elutasított, úgy éreztem, muszáj lenyugodnom, így dacosan felkeltem mit sem törődve kérdéseivel, csak lecsörtettem az emelvényről, majd mivel láttam, hogy pár fiatal a hátsó ajtón egy erkélyre megy ki, követtem őket.


Ahogy kiértem előszedtem a cigim, amihez, már a végzetes találkozás óta hozzá se nyúltam, és üdvözülve fogadtam, ahogy a nikotin a tüdőmbe, majd az agyamba érve, egyre inkább lenyugtat. A fiatalok vígan zsongtak, néhány srác pedig vidáman felnevetett mellettem, és hallottam, hogy pikáns megjegyzéseket fűznek hozzám, amit inkább szóra se méltattam. Azonban úgy tűnt, őket ez nem zavarja, mivel nemsokára arra lettem figyelmes, hogy egyikük egyre közelebb jön hozzám, majd nemsokára hátulról hozzám préseli testét, mit barátai harsogó nevetéssel jutalmaztak. Próbáltam ellökni magamtól, azonban tekintve, hogy kábé háromszor akkora volt, mint én, amit még az alkohol is felerősített, még csak meg se moccant, mikor meglöktem.
Kezdtem egyre inkább kétségbeesni, hogy most mi lesz, ugyanis megragadva a csípőmet közelebb húzott magához, s olyan erővel markolt a mellembe, hogy feljajdultam fájdalmamban, pár könnycsepp pedig kicsordult a szememből.
Mivel hiába vergődtem, sehogy se tudtam kitépni magam karjaiból, nem tudtam mást tenni, mint, hogy kiengedem az energiáim, s használom az erőm, amit megfogadtam, hogy idejöttemmel, soha többet nem fogok. Tekintve, hogy a cigi időközben kiesett a kezemből, már azzal se tudtam megsebesíteni. Hallottam, hogy a haverjai biztatják, és ocsmány dolgokat harsognak, ám ahhoz, hogy valami eredményt is elérjek, arra volt szükségem, hogy valamilyen szinten lenyugodjak, behunytam szemeim, s mélyeket lélegeztem, amiből a srác arra következtetett, hogy végre hagyom magam, így még inkább felbátorodva kezdett el fogdosni.
Azt hittem sokkal több időbe telik, mire kinyitom azt a kaput az elmémben, ám meglepően könnyen, és gyorsan ment, mintha régóta szunnyadó mágiám, már várt volna erre. Olyan elemi erővel töltött fel a varázslat, hogy szinte teljesen más embernek éreztem magam, a mágia keveredett a véremmel, és amint kinyitottam szemeim, tudtam, hogy dühömnek köszönhetően, mintha a szembogaram elnyelte volna szemem kékjét, egyre inkább bekebelezte azt, míg végül csak a veszélyesen tátongó, sötét űr maradt.
Éreztem, hogy a srác a szoknyám alá nyúlva igyekszik kitapogatni a bugyimat, mire éktelen haragra gerjedtem. Megfogtam a karját, pont a csuklójánál, majd a mágiámmal szerzett erővel megszorítottam, de úgy, hogy a csont fülsértően roppant egyet, mire a srác fájdalmasan felkiáltott.


- Normális vagy? Eltöröd a kezem! – ordított rám, majd hajamba akasztva ujjait megtépte azt. Felszisszentem, és ha lehetséges még inkább feltüzelte dühöm, így teljesen elszállt az agyam, én pedig csak hagytam, hogy igazi énem, a boszorkány felülkerekedjen bennem.
Meg se kellett fordulnom, anélkül is tudtam, hogy mi történik, még ha a rekedt, döbbent kiáltástól, mi az ő szájából tört elő, el is tekintettem. Gyorsan lefejtettem magamról karjait, majd megfordulva láttam, hogy a haverjai lesokkolódva nézik, ahogy a lángnyelvek a lábszárából kiindulva kezdik egyre inkább bekebelezni. Teljesen megbabonázott a tűz, és ahogy a srác megrettenve csapkodja a lábait, hátha sikerül eloltania. Félrebillentettem a fejem, és gyilkos mosollyal, amitől általában megfagy a vér az emberekben, néztem vergődését, s már az járt az agyamban, hogy mennyire élvezni fogom halálát. Ám ekkor meghallottam, az ismerősen csengő, rég elfeledett hangot, mire régen álomra hajtottam a fejem, és mi végre kitisztította elmém.


- Nem akarom, hogy olyanná válj, mint ők! Kérlek, ígérd ezt meg nekem! – lehelte utolsó erejéből, s a szemében lévő könyörgéstől, muszáj volt megtennem.


- Ígérem! – válaszoltam, mire utoljára elmosolyodott, s mintha csak erre várt volna, ezért küzdött volna idáig, a párnára hanyatlott, és ezzel megszűnt létezni. – Maman...maman – szólongattam, hisztérikusan, mikor nem válaszolt, de még csak a szemét se nyitotta ki, mire kivágódott az ajtó, és hamarosan karok fontak körbe, majd elrángattak anyámtól. Zokogva vergődtem a karok között, mire kaptam egy akkora pofont, hogy felrepedt a szám, így megszeppenten néztem fel nagyapám hatalmas alakjára.


- Te egy Mayfair lány vagy! Mi sosem sírunk! Megértetted?! – kiabálta, mire súlyos önuralomra volt szükségem, hogy nehogy megint elsírjam magam, ám félelmem nagyobb volt, semmint hagyjam kibukkanni a sós cseppeket szememből.


- Sosem leszek olyanok, mint ők! – suttogtam visszatérve, az emlékből, majd ráeszmélve tettemre nyomban megszűntettem a tűzet.


- Menjünk innen haver! Bolond ez a csaj! – mondta fojtottan egyikük, majd miután fölsegítette a srácot, kit csupán az emlékei, s a még tompa fájdalom emlékeztette az előbb történt dologra. Kivágták az ajtót, majd a discoba belépve magamra hagytak. Az ajtó halk puffanással zárult be mögöttük, én pedig a korlátnak vetve hátam, csúsztam le a hideg kőre.
Minden ízemben remegtem, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ezt tettem, hogy ismét használtam az erőm, és ami még rosszabb, hogy hagytam, hogy maga alá gyűrjön, és önálló lényként elborítsam elmém, majd kihasználjon. A könnyeim lassan utat törtek maguknak, miközben kezeimmel fázósan körbefontam magam.
A roham, amiről hittem, hogy sikerült legyőznöm, kezdett megint rám telepedni, éreztem, hogy a levegőhiány égeti a tüdőm, a gyomrom pedig, szinte önmagát marcangolva igyekezett kiadni magából tartalmát. A fejem zúgott, és az emlékek fájdalmas mondatai minduntalan kavarogtak benne. Egy Mayfair sosem sír! Ígérd meg, hogy nem leszel olyan, mint ők! – be se kellett hunynom a szemem, még így is láttam magam előtt anyám vértelen, halott arcát.
Teljesen magamba gubóztam, hallottam, hogy ismét nyitódik az ajtó, majd valaki odarohan hozzám, és a nevemen szólongatva próbálja felhívni figyelmem.

- Zarah! Kicsim… kérlek, nézz rám! – kezdett egyre ismerősebb lenni a hang, így végül kényszerítettem magam, hogy felé fordítsam a fejem. Paul két kezébe fogta arcom, és olyan aggódást, és féltést véltem felfedezni, mind tekintetében, s mind arcában, mint még soha senkiében.
Mondani akartam valamit, vagy csak megmozdulni, de semmire se voltam képes, így megkönnyebbülve fogadtam az egyre inkább magához csalogató sötétséget, mi bekúszott a tudatomba, majd eluralkodva az agyamon, s a végtagjaimon, lebénította azokat. Elájultam.

2010. december 20., hétfő

6.

Sziasztok! Végre meghoztam az új fejit, és remélem azért néhányatok tetszését elnyeri! Kritikázzatok pls, mert csak abból tanulok, és tudok fejlődni! Jó olvasást!


Csípőre tett kézzel, kissé oldalra döntött fejjel meredtem a frissen elkészült szobámra, mely a bútorokkal, és, hogy már szépen be is pakoltam, eszméletlenül festett. A bútorok feketék voltak, leszámítva az ajtó melletti falhoz tolt, fehér kanapét, melyre piros és fekete párnákat dobáltam. Az ezzel szemben lévő falon terpeszkedett a hatalmas ablak, alatta egy fehér ládával, amire vastag, piros párnát raktam, ablakülés gyanánt. Magát az ablakot sima, fehér, áttetsző, és ugyancsak fehér alapon piros-fekete mintás sötétítőfüggönyök fedték.

A szoba közepén pedig ott volt a kovácsoltvas, baldachinos ágy, rajta fehér alapon piros-rózsaszín szívecskékkel ékesített ágyneművel, és egyszerű, fekete ágyfüggönnyel. Az ágy mindkét oldalán volt egy-egy kis éjjeliszekrény. Az ablak felőli oldalon még helyet kapott egy fésülködő asztal, míg a másik oldalon, az íróasztalom volt, fölötte két polccal, melyen könyvek sorakoztak. A szemközti oldalt teljes egészében elfoglalta egy hatalmas polc és-szekrényrendszer, melynek ajtó felőli oldalán ruhásszekrény állt, míg a másikon polcrendszer, középen pedig a tv és a csecsebecséim csücsültek a polcokon. A bútorokon és a piros falakon pedig itt-ott apró, fekete pillangók ékeskedtek.
Nagyot sóhajtottam, majd miután nyugtáztam magamban, hogy csodás munkát végeztünk, az ágyra vetődtem. Mivel így a lábaim még lelógtak a földre, lerúgtam a cipőm, majd feljebb tornáztam magam, aztán a közepén összegömbölyödve bámultam ki az ablakon túli, szürkén gomolygó felhőkre, melyekből bármelyik pillanatban lezúdulhatott az eső. Igaz, hogy míg New Orleansban éltem, sokat panaszkodtam a túlontúl is meleg nyárra, azért már túlzásnak véltem, hogy amióta itt vagyok, maximum egy olyan nap volt, amikor tényleg jó idő volt. Igaztalanság, hogy itt lakom, szinte egy köpésre a tengerparttól és mégsem tudom kihasználni.
Gondolatmenetem egy kopogás zavarta meg, így felültem, majd kiszóltam, hogy szabad, mire az ajtó nyomban ki is nyílt.
Amint megláttam, hogy Paul az, a szívem vad dübörgésbe kezdett, félő volt, hogy olyan hangos, hogy még ő is meghallja. Előző nap, miután a többiek elmentek, végre mindent átbeszéltünk. Őszintén elmesélte, hogy hogyan jött össze Leah-val, és hogy már előtte is nagy nőfaló hírében állt, ahogy azt is tisztáztuk, hogyha már az a kötelék kialakult kettőnk között, egyikünk se akarja elrontani, így semmit sem fogunk elsietni.
Azonban amilyen könnyűnek tűnik ezt így magamban elmondani, annál sokkal nehezebb betartani, hiszen már a puszta látványa olyan hatással van rám, mint még soha senki. Legszívesebben nyomban rávetettem volna magam, és az ágyra tepertem volna, ahogy leült mellém. Már magába a gondolatba is belepirultam, majd ahogy felidéződtek látomásom emlékképei, melyek egyre gyakrabban kísértettek, még inkább zavarba jöttem, így lehajtottam fejem, és elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az ágyneműt.
Arra lettem figyelmes, hogy a hatalmas, meleg kéz az állam alá kúszik, majd felemeli azt, hogy tekintetem egyvonalban legyen, azzal a gyönyörű, csokoládébarna szempárral. A már jól ismert zavarba ejtő pillantásával meredt rám, amitől egyszerre éreztem magam a világ legcsodálatosabb nőjének, és egyben a legszerencsésebbnek is.
Szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy csodás ajkai, mikor találnak rá enyéimre, és türelmetlenségemben én tűntettem el azt a hihetetlenül kevés távolságot.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, amint szája enyémre simult. Kezével hajamba túrt, mire jóleső borzongás zongorázott végig a gerincemen, majd ha lehetséges, még közelebb húzódtam hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. Úgy éreztem, elvesztettem az eszem, mintha leállt volna az idő, csak hogy nekünk kedvezzen, és mi ezt ki is használtuk, ameddig el nem fogyott a levegőnk, akkor aztán levegő után kapkodva váltunk szét, majd homlokunk egymáséhoz támasztva, merültünk el egymás tekintetében. Szinte lubickoltam a boldogságban, eszméletlenül új érzés volt, amit a csókja, és ő maga kiváltott belőlem, már akkor éreztem, hogy ebből, belőle sosem elég.

- Szia! – leheltem a szájába, mire csak felnevetett, majd végigsimított az oldalamon.
- Szia! – felelte, majd ajkai újból rátaláltak méltó és hiányolt helyükre.





- Ezt már komolyan nem hiszem el! – morgolódtam, miután egy sikeres lépés után az alfelemen találtam magam a lépcsőn ülve.
Már maga a napom se kezdődött jól, tekintve, hogy hajnalok hajnalán arra ébredtem, hogy iszonyatosan görcsöl a hasam, majd amint indultam a fürdőbe leestem az ágyról, szerencsétlen módon, pont a térdemre, ami azóta is erőteljesen sajgott. Utána, ahogy kiléptem a zuhanykabinból, elcsúsztam a nedves járólapon, majd elterültem a padlón. Egy szó, mint száz, a lényeg, hogy eddig ez a nap a lehető legrosszabb, és ha ez még nem lenne elég, felettébb hisztis és nyűgős kedvemben voltam.
Szerencsémre, vagy inkább az övékre, senki sem tartózkodott a földszinten, így miután előkutattam egy fájdalomcsillapítót, bevettem, majd csináltam magamnak kakaót, és a kanapéra feküdve bekapcsoltam a tévét. Köszönhetően a gyógyszernek, a rettenetes hasfájás kezdett egyre inkább enyhülni, és ezzel együtt kezdtem én elálmosodni.


Azonban, hiába voltam fáradt, nem aludhattam olyan sokat, tekintve, hogy hamarosan arra keltem, hogy kurjongatásokkal kísért lábdobogás tölti be a házat. Nyűglődve húztam volna a fejemre a takarót, azonban mivel nem volt rajtam, csak kikaptam a díszpárnát mögülem, és a fejemre szorítottam, hangtompító gyanánt.


- Nézd már de éééééédes! – hallottam Jared elnyújtott hangját, egész közelről, mire csak vaktában felé dobtam a párnát.


- Sajnos nem talált! – röhögött fel, miközben kinyitottam szemeim, és kómásan pislogtam vigyorgó pofájára. Azonban a vigyor hamar lehervadt a képéről, ugyanis Paul hátulról a fejére sózott egyet, ami még ránézésre is szörnyen fájhatott.

- Szia, kiscica! – huppant mellém az említett, s csókot nyomott ajkaimra. – Jól aludtál?
- Nem igazán, mert nem sokat tudtam aludni! – feleltem elnyomva egy ásítást, és nagyot nyújtózkodtam.


Ahogy elnéztem a többiek mind elemükben voltak, mint mindig, és már neki is láttak annak a halom reggelinek, amit Em időközben az asztalra készített. Elnézést kértem, majd felspuriztam a szobámba, hogy kissé rendbe szedjem magam. Megmostam a fogam, kibontottam a gubancokat a hajamból, amik köszönhetően annak, hogy bekötött hajjal aludtam elég makacson ellenálltak, de egy csomó hajam, és 10 perc nyűglődés után már a megszokott hullámokban lógott a hátamra, amit inkább felfogtam.
Felvettem egy szaggatott farmergatyát, egy sötétkék-türkiz kockás, rövid ujjú inggel, és a barna sarum, aztán komótosan visszaballagtam a nevetés rázta konyhába. Leültem Paul és Embry közé, majd csak néztem, ahogy épp Jared egyik viccén nevet, már csak azzal is mosolyt csalt az arcomra, mogorva kedvem ellenére, hogy hallgattam amint a többiekkel beszélgetett.
Szinte minden egyes nap volt valami, amin meglepődtem saját magammal kapcsolatban. Hisz, ahogy napról napra mélyült a kapcsolatunk, én is kezdtem valahogy megváltozni, igazodni hozzá, mert míg régen barátaim se igen akadtak, most a napjaim legtöbbjét a falkával töltöttem, és bár hiába viccelődtünk, és szívattuk folyton egymást, tudtam, hogy bármikor kiállnának értem, ha arról lenne szó. Mintha már nem is csak három hete, de minimum 2 éve ismertük volna egymást a srácokkal.


- Zarah, benne vagy? – fordult hozzám Embry, mire csak összehúztam szemöldököm, és kérdőn meredtem rá.


- Mégis miben?


- Hát, hogy ma este elmennénk a klubba! Na, szóval benne vagy? – tudakolta még egyszer, széles vigyorral.


- Persze! – válaszoltam, és reméltem, hogy addigra a hisztis kedvem elmúlik.


Köszönhetően, hogy végre, ha nem is hétágra sütött a nap, azért rendesen sütött, nem csak azzal a sápadt pászmával, mint már hetek óta, reggeli után kimerészkedtünk a kertbe, én leültem a lépcsőre, majd a fejem a nap felé fordítva élveztem a sugarak cirógatását az arcomon. Azonban nem élvezhettem sokáig magányom, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy egy jéghideg sugárban víz csapódik a mellkasomra, eláztatva rendesen. Dühösen nyitottam ki a szemeim, majd ahogy megláttam az előttem vigyorgó alakot, vízi pisztollyal a kezében, nyomban felpattantam, és a röhögő fiú után vetettem magam, aki könnyűszerrel elfutott előlem.
Hamar fellobbant bennem a harag, és már kiabálva próbáltam behozni hátrányom, azonban akármennyire hajtottam magam, rajta a megerőltetés legkisebb jelei sem látszódtak. Miután figyelmetlenségemben átestem egy kisebb bokron, és ismét a fenekemen landoltam, úgy döntöttem, hagyom a csudába az egészet, úgyse fogom utolérni. Sóhajtva felálltam, majd a produkcióm kapcsán kitörő röhögéshullámmal mit sem törődve, vágtattam be a házba, közben elhaladva Embry mellett, aki a térdére támaszkodva röhögött rajtam, mire csak gyerekesen nyelvet nyújtottam neki, melyre csak még harsányabb nevetés volt a válasz, majd dacosan felfutottam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Nem tehettem róla, de ha olyan napom volt, még egy kis semmiségen is megsértődtem, és csak magamban füstölögtem, azonban mivel ezt a felem a fiúk még nem tapasztalták, hamarosan kopogtak is, én azonban nem feleltem, csak durcásan összefontam a karjaim, és kinéztem az ablakon. Mint számítottam rá, Paul volt az, ki annak ellenére is bejött, hogy nem hívtam, majd éreztem, hogy mellettem az ágy kissé besüpped, aztán izmos karok ölelték át a derekam.


- Mi a baj, cica? – dörmögte a fülembe, és csókot hintett a nyakamra, mire, mint mindig, most is borzongás futott végig a gerincemen.


- Semmi! – dünnyögtem, és az ágytakarón végigfutó mintákat kezdtem el rajzolgatni az ujjammal.


- Tudom, hogy valami baj van! – makacskodott, s szembefordított magával.


- Tényleg semmi… én csak kicsit hisztis vagyok! – vallottam be, kissé szégyenlősen, hisz fogalmam sem volt, hogy ehhez az új fejleményhez, mégis hogyan fog viszonyulni. Pár pillanatig csak nézett rám, majd kacagni kezdett, mire ledöbbentem, és dacos sértettségem is kezdett visszatérni.


- Most miért nevetsz? – kérdeztem rá, mire csak még inkább nevetett, majd vállamba temette arcát.


- Na, már Paul, most mi van? – kérdeztem, mire végre abbahagyta, és nagyokat szuszogott, mire tekinthetően, hogy iszonyú csiklandós vagyok inkább mocorogni kezdtem, majd megpróbáltam kibontakozni karjaiból, ő azonban nem engedett.


- Légyszi engedj el! – kértem, és még több erőmmel próbáltam lefejteni karjait, azonban mivel ő sokkal erősebb, ennek semmi esélye, anélkül, hogy segítene.


- Nem! – felelte egyszerűen, és szemébe nézve, attól a pimasz csillogástól, nyomban rosszat kezdtem feltételezni.
Amit hamarosan meg is tapasztaltam, ugyanis kezei felszaladtak az oldalamon, de most cseppet sem simogató szándékkal, ugyanis érintései nyomán, a nevetés kibuggyant a számon, s most már visítva próbáltam menekülni.


- Paaaaaauuul… nemáááár légyszííííí… utááááálom, ha csikiznek! – tiltakoztam, megszakítva a nevetést, és már könnyek csorogtak végig arcomon, annyira kacagtam. Ő pedig látva ezt, egyre nagyobb lendülettel csiklandozott, amitől szinte már úgy éreztem, hogy kilyukad az oldalam.


- Könyööööörgöm… Bármit megteszek, csak haaaaaagyd a… bba! – rimánkodtam neki, mire végre leállította magát, s gondolkodó arckifejezést öltve arcára nézett rám.


- Bármit? – kérdezett vissza, féloldalas mosollyal.

- Igen! – vágtam rá, mire végre elengedett, én azonban még így is, ahogy kibontakoztam karjaiból, az ablakhoz hátráltam, és ráhuppantam az ablakülésre, majd az üvegnek dőlve kifújtam magam.
Iszonyatosan fájt az oldalam, és mivel a fájdalomcsillapító hatása is kezdett elmúlni, a hasam is újból görcsölni kezdett. Legszívesebben nyomban lemondtam volna az esti programot, ám az igazság, hogy már saját magam szerint is rám fért egy kis szórakozás, már alig vártam, hogy odaérve nyomban táncolni indulhassam.
Nagyot sóhajtottam, majd a srácra néztem, aki csillogó szemekkel meredt rám, és tekintetétől megint úgy éreztem, hogy nálam szerencsésebb nő, nem is létezik.

2010. november 27., szombat

5.

Mozdulatlanul meredtem magam elé, az agyamban csak egy dolog zúgott, hogy mégis mi a jó fenéért raktam le a telefont, s miért nem hallgattam meg. Bolond vagy Zarah, te is nagyon jól tudod, ha meghallgattad volna, biztos egyből megbocsátasz neki! Megbocsátani? Mégis mit? Hisz még csak nem is járunk… vagy igen? Teljesen össze vagyok zavarodva! – vitatkoztam saját magammal, s nagyot sóhajtottam. Fogalmam sem volt mit tegyek a továbbiakban, lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem tennék semmit. Bár ez hülyeség, hisz ha összefutok vele, aminek felettébb nagy az esélye, tekintve, hogy nagyon sokszor csellengnek nálunk biztos, hogy beszélgetni fogunk.

Mintha a nem is oly régi fáradtságom elmosták volna, tele voltam energiával, s tettrekészséggel. Felvettem egy cső farmert, egy fekete pólóval és egy sötétlila kapucnis, kenguru pulcsival, hozzá pedig a fekete tornacipőm. Mivel még kulcsom nem volt, ezért csak a telefonom raktam a zsebembe, majd mielőtt kiléptem a folyosóra, a fejem kidugva hallgatóztam, azonban szerencsére semmi zajt nem hallottam a bátyám halk hortyogásán kívül, így becsuktam az ajtót, és a lépcsőn lesurranva, kiléptem a szabadba.
Az eső kellemesen felfrissítette a levegőt, s én szinte teljesen belefeledkeztem, a feketeségen tündöklő csillagtengerbe. Felhúztam a csuklyám, majd kezeim zsebre dugva kezdtem el sétálni. Nem volt konkrét célom, csak hagytam, hogy vigyenek a lábaim, s gondolataimba mélyedtem. Összehasonlítottam a régi életem a mostanihoz képest, s meglepődéssel töltött el, hogy mennyi minden történt velem az alatt a pár nap alatt, amióta idejöttem.
A dolgok hihetetlenül megváltoztak, úgy éreztem, hogy Emilyvel s a bátyámmal végre kaptam egy olyan családot, amilyenre mindig is vágytam, s egészen az előző napig élénken élt bennem a remény, hogy végre-valahára a szerelemre is rátaláltam, ám ez az ábránd hamar összedőlt.


Kisebb meglepődöttséggel szemléltem, hogy a parton kötöttem ki, azonban ahogy megláttam a tengert szorgosan közelebb igyekeztem, mivel a partot sziklák szegélyezték, gondoltam felmászom valamelyikre, hisz onnan beláthatnám az egész környéket.
Szerencsémre találtam is olyat, amire könnyedén felmásztam, majd ahogy felértem, elakadt lélegzettel szemléltem a körülöttem elterülő világot. Mintha egy másik univerzumba csöppentem volna, a hátam mögött az erdő terült szét, a hihetetlenül zöld növényzettel, alattam pedig a haragos hullámok tékozolták a sziklákat a szélben. A sápadt hold mindent kísérteties, halvány fénnyel borított be, a sugarai ezüst szalagokként zongoráztak végig a hullámok hátán. Hihetetlen gyönyörűség, s béke áradt a hely mindenegyes négyzetcentiméterétől. Óvatosan leültem a sziklára, közel a széléhez, ám ahhoz elég távol, hogy leesni ne tudjak, s csak figyeltem a tengert. Úgy éreztem, ezzel a hellyel megtaláltam a menedékem, hogy találtam egy búvóhelyet, ahová bármikor eljöhetek, ha át kell gondolnom a dolgokat, vagy csak kicsit fel akarok töltődni. A szél vígan fütyült a fülembe, a tenger eszményi sós illata keveredett az erdőével, eszelős elegyet alkotva. Teljesen el voltam varázsolódva, itt mintha még a gondolkozás is könnyebben ment volna, úgy éreztem, hogy a gondjaim, hogy Paul és Leah régen együtt voltak, egy cseppet sem érdekel, hisz még alig ismerem őt. Nem ítélhetem el emiatt, ha neki Leah kellett, s kell, akkor legyen az övé, én lemondok róla.
Igaz, hogy ez az elhatározás kőkemény marokkal szorongatta a szívem, s legszívesebben bőgni kezdtem volna, ahogy felötlött bennem, nem tehettem mást, annyit csalódtam már az életben, s annyi mindenről kellett már lemondanom, hogy hiába fog fájni a hiánya, egy idő után biztosan kiheverem. Biztos voltam benne, hogy szeretem, s felettébb idegennek hatott számomra, hogy hogy vagyok képes vágyódni iránta, még így is, hogy alig ismerem, s ez az egész Leah ügy kiderült.
Lehunytam a szemeim, s mélyeket lélegezve próbáltam visszanyelni könnyeim, hiába tiltakozott minden egyes sejtem az ellen, hogy megtegyem, amit elterveztem, egyszerűen nem tehettem mást. Nem rángathattam bele őt is abba a mély szakadékba, aminek jelenleg a közepében állok, hisz nem csak az apám miatt kellett eljönnöm New Orleansból, s ennek tudata, hogy idejöttemmel, még több ártatlan embert veszélyeztethetek szorongással töltött el. Iszonyúan féltettem őket annak ellenére is, hogy alakváltók, mert lehet, hogy párral elbánnak, de, hogy az összessel… Keserűen tekintettem a jövőmre, tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, hogy akármennyire is szeretném, nem maradhatok, ha ki akarom hagyni őket ebből az egészből, hisz ez az én keresztem, csakis egyedül az én harcom.


Szinte az egész éjjelem kint töltöttem a szirten, mivel úgy éreztem, úgyse tudnék elaludni, feleslegesnek tartottam, hogy haza siessek. Megnéztem a szívfájdítóan gyönyörű napfelkeltét, majd a kőkemény elhatározásaimmal, haza indultam. Szerencsére még senki nem volt fent, így nyugodtan felosontam a szobámba, majd egy gyors zuhanyzás után befeküdtem az ágyba, s bekapcsoltam a tévét unaloműzőnek. Ám mivel, ilyen korán, még nem igazán volt normális film, inkább bekapcsoltam a laptopom, s azon néztem egyet.
Mire végeztem, már a többiek is felkeltek, s hallottam, ahogy a konyhában halkan motoznak. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd lassan lesétáltam a lépcsőn.


- Jó reggelt! – köszöntem, mire nyomban felém kapták pillantásuk.


- Neked is! – üdvözölt bátyám, míg Emilytől kaptam egy meleg mosolyt. Leültem az asztalhoz, a bátyám mellé, s a felhúzott bal térdemre fektettem az állam.


- Hogy aludtál? Elég nyúzottnak tűnsz! – jegyezte meg Sam, felpillantva az előtte lévő újságból, s fürkészni kezdte arcom.


- Kösz, ez tényleg… kedves! – mosolyogtam rá, mire csak kaptam lapogatást a fejemre, s visszatért újságjához.


- Mit szeretnél reggelire? – jött mellém Em.


- Miattam nem kell fáradnod…


- Ugyan már! Ez nem fáradtság! Szóval, mit szeretnél enni? – vágott a szavamba, mire csak szóltam, hogy tojást ennék, így míg ő a tűzhely előtt strázsált, én megcsináltam a kávém.
Épp, hogy leültem az előző helyemre, az ajtó kitárult, s a fiúk beözönlöttek rajta. Ahogy megláttam a szívem vad vágtába kezdett, s ha nem hűtöm le magam gyorsan emlékezve, a történtekre, s az elhatározásomra, biztos, hogy a nyakába ugrom, így viszont csak fészkelődtem a székemen, s halkan viszonoztam köszönésük. Pont mikor megkaptam a reggelim, Paul leült mellém, s a szemem sarkából láttam, hogy merőn szuggerál.
Már csak dacból se fordultam felé, a többiekkel vígan társalogtam, s lassan nyámmogtam a kajám, azonban hozzá nem szóltam, tudom, s már akkor is tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, azonban a belém nevelt büszkeség nem engedte, hogy én engedjek, mert annak ellenére, hogy tudtam, nem lehetek az első nő az életében, azért jól esett volna, ha tőle tudom meg az igazat.


- Zarah, mi mára a programod? – érdeklődött a velem szemben ülő Seth szélesen vigyorogva, mire mellettem Paul lemerevedett, s láttam, hogy az asztalon lévő kezét ökölbe szorítja, de olyan erővel, hogy az erei tisztán kidudorodtak a kézfején.


- Igazából egész napos henyélést terveztem, de mivel holnap szállítják ki a bútorokat, ki kéne festenem a szobát! – válaszoltam, s nagyon kortyoltam a kávémból.


- Nyugodtan lustálkodhatsz, ugyanis mint megígértük, megcsináljuk helyetted, neked csak dirigálnod kell! – emlékeztetett Jared rám kacsintva, mire csak rámosolyogtam. Miután mindenki megreggelizett, s Emily és a bátyám elmentek a munkába, mi a srácokkal elkezdtünk összepakolni. Miután kipakoltam a szekrényből, majd a polcokról is leszedtem a dolgokat, a fiúk úgy emelgették fel a dög nehéz bútorokat, mintha pihe könnyűek lennének, s vitték le a pincébe. Fél óra alatt lehordtak mindent, így miután átöltöztem játszósba, hogy ha összefestékezném magam, abból se legyen baj, neki álltam kiosztani a feladatokat.


- Komolyan el se hiszem, hogy egész nap ennyi jó pasival leszek, egyedül! – jelentettem ki, ahogy végignéztem a félmeztelen fiúkon, kik csak levágott szárú gatyákat viseltek, azt is csípőn.
Hozzájuk képest, az én fekete elvileg futásra használt rövid gatyám, bátyámtól elcsórt fekete atlétám, melynek pántjait keresztben kellet átvetnem magamon, hogy le ne essen, s elnyűtt, sárga tornacipőmmel, inkább néztem ki La Push-inak, mint ők, eltekintve a ténytől, hogy mindnek, gyönyörű rézbarna bőre volt.
Suttyómban végig mértem Pault, ki hihetetlenül nézett ki, azt hittem a szívem kiugrik a helyéről, mikor megláttam pucér, izmoktól duzzadó mellkasát, aztán mikor tekintetem lejjebb haladt a hasán, melyen sorban sorakoztak a kockák, észrevette pillantásom, s kíváncsian, önelégült mosollyal meredt rám, mire inkább elkaptam a pillantásom, majd kinyitottam az ablakot, és a neki álltam festeni.


Köszönhetően az öt fiúnak délre már felkentük a rózsaszín réteget, ugyanis a cél a cseresznyepiros volt, s mivel biztosra akartam menni, ezért aláfestettünk, a jobb hatás érdekében. Remélem, mindent elárulok azzal, ha csak annyit mondok, hogy - természetesen a fiúknak köszönhetően -, tiszta festék voltam, azonban mivel nem hagytam magam, ők se jártak jobban. Hiába reggeliztek be bőségesen, délben már megint éhesek voltak, így pizzát rendeltünk, s a verandára kiülve vártuk a kaját, s közben elbeszélgettünk. Hamar kiderült, hogy Jared arcáról lehetetlen letörölni a vigyort, s köszönhetően humorának, igen csak jól szórakoztunk.
Paullal még mindig nem voltam hajlandó szóba állni, na jó, ez így nem teljesen igaz, hisz ha kérdezett valamit, vagy csak hozzászólt a témához, beszéltem vele, de szerencsére nem hozta fel a Leah ügyet, gondoltam, hogy a többiek jelenléte miatt, hogy amint kettesben leszünk letámad, s addig nem enged el, amíg meg nem tárgyalunk mindent.
Őszintén bevallom, hogy már előre féltem ettől a dologtól. Hisz fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, s mivel buta módon, azon vettem észre magam, hogy időről időre, elidőzöm rajta, s mintha csak a fejembe akarnák vésni, minden egyes vonását, bámulom. Amitől a leginkább rettegtem, hogy esetleg, ha meg is beszéljük a dolgot, én buta, naiv kislány módjára nyomban kibékülök vele, s a nyakába ugrok, mintha mi sem történt volna.
Újra akartam kezdeni ezt az egészet, hogy hiába is legyen az a bevésődéses cucc, ismerjük meg egymást rendesen, hogy ne az legyen, hogy nyomban fejest ugrunk egy kapcsolatba, anélkül, hogy igazán ismernénk a másikat. A fiúk már éhen akartak halni, mire megjött a pizza, s elhűlve néztem, amint bekebelezik, a hihetetlenül hatalmas családi méretet, mivel nekem is azt rendeltek, s én már két szelettel tele voltam, még azt is megosztották maguk között, majd újra munkához láttunk.
Mivel hangulatfokozónak valaki bekapcsolta a rádiót, amin egyre jobb zenék, egyszerűen nem tudtam megállni, s nem sokára már teli torokból énekeltem az előadókkal, mitől mintha még a festés is könnyebben ment volna.
Mikor felhangzott Aqua Barbie-tól a Barbie girl, döbbenten vettem észre, hogy Seth is beszállt a dalolásba, s már ketten folytattuk. A refrénhez érve az ecsetet letéve jött hozzám, s mint a parton, megpörgetett. Széles vigyorba húzódott az arcom, ahogy neki is, s egy rögtönzött koreográfiával egészítettük ki a dalunk. Mire befejeztük, szélesen hajlongani kezdtünk a fiúknak, kik tapsviharral jutalmazták a produkciót. Lopva Paulra lestem, ki elsötétült tekintettel, vadul remegve bámult Sethre, s ezt, ahogy a többi fiú is észrevette, nyomban abbamaradt a nevetés, s nyomban Paul köré álltak.


- Mi a baja? – suttogtam Sethre nézve, azonban úgy tűnt mégis meghallotta.


- Ő a bajom – mennydörögte Paul, közben remegő kezével kitépte magát a gyűrűből, s egyre közeledett felénk, szemét mereven a mellettem álló srácra szegezve.


- Én ezt nem értem! Mégis mi bajod vele? – álltam elé, nehogy a végén összeverekedjenek nekem.


- Állj félre Zarah! – szűrte a fogai között.


- Nem! – közöltem egyszerűen, mire fújtatott egyet.

- Kérlek szépen, állj félre ez nem játék! – nézett végre rám, a tekintetében, a düh mellett, megláttam a néma könyörgést.


- Mint mondtam, nem! Nem, ameddig el nem mondod végre, hogy mi ez az egész, hogy mégis mi a fene jó bajod van Sethtel! – emeltem fel a hangom, s mivel tüzes tekintete, megint visszatért a srác felé, kezem forró arcára tapasztva, fordítottam magam felé. Ahogy szemembe nézett, láttam, hogy kezd megenyhülni, dühös maszkba torzult arca kezd felengedni.


- Te ezt nem érted! – közölte lágyabban, mire felkaptam a vizet.

- Hát magyarázd el!


- El se tudod képzelni, hogy milyen régóta vágyom már rá, hogy rád találjak, hogy mennyire nehéz volt eddig azzal a tudattal élni, hogy a többiekkel ellenben, nekem talán nincs lenyomatom, s nem is lesz! Én már akkor tudtam, mikor megláttalak, hogy az egész előttem álló életem veled akarom leélni, hogy ha kell, akkor még meg is változnék érted, s minden másnak hátat fordítanék, ha arra kérnél. Te azonban, nem érzed ennyire intenzíven, befolyásolható vagy, hisz még nem is ismersz, s ezt mivel Seth nagyon is jól tudja, kihasználja.Látta rajtad, hogy tetszik neked, s miután beavatott Leahval közös múltamba, gondolta eléggé bekavart, s bepróbálkozik – magyarázta, s vallomásának első felétől, olyan vad vágtába kezdett a szívem, hogy azt hittem átszakítja a mellkasom, s örömében kirepül. Ám a befejezés cseppet sem tetszett, döbbenten néztem Sethre, ki csak fejét lesunyva állt, s szomorúan nézett rám, ha eddig nem is akartam elhinni, tekintete végett muszáj volt, s iszonyúan rosszul esett, hogy tudatában annak, hogy ez a különleges kötelék van köztünk Paullal, még be is próbálkozik.


- Ez igaz? – törtem meg a feszült csendet.


- Igen – motyogta, mire iszonyatos erővel zuhant rám a letargia.
Becsapott, holott én azt hittem, hogy jó barátok leszünk, hogy végre találtam egy olyan barátot, akinek bármit elmondhatok, s akiben megbízhatok.

A sírás egyre inkább kezdte fojtogatni a torkom, hisz annyira ismerős volt ez az érzés, annyiszor csalódtam már emberekben, akikről hittem, hogy sose tennének ilyet. Igaz, hogy nem ismertem még sok ideje őt, de akkor is ugyanúgy fájt tette. Körül pillantva láttam, hogy Jared, Embry és Quil már kilógott, hármasban hagyva minket.


- Zarah, én… - kezdett volna bele a magyarázkodásba, én azonban a szavába vágtam.


- Menj el! – suttogtam, mire csak lehajtotta a fejét, s kikullogott a szobából. Ahogy átlépte a küszöböt a könnyeim kicsordultak, mire Paul átölelt én pedig izmos mellkasába temettem az arcom.
Most egy cseppet sem érdekelt, hogy esetleg együtt volt Leahval, őszintén az se érdekelt volna, ha kiderül, hogy már több száz lánnyal volt együtt előttem. Hisz most, hogy hallottam, mit érez, s, hogy most ott volt velem, támogatott, s vigasztalt, mindennél többet jelentett.

2010. november 22., hétfő

4. Felfedezőút

Igazából fogalmam sem volt, hogy miért rohantam el, hisz, azt gondoltam, hogy Paulnak már voltak előttem barátnői, de hogy pont Leah? Engem egyszerűen a hideg is kiráz, attól a csajtól, nem tudom elképzelni, hogy ők ketten együtt voltak. Istenem, annyira ostoba vagyok, hisz csak rá kell nézni, Leah egyszerűen tökéletes, gondolom minden fiú álma, nem csodálom, hogy összejött Paullal, tökéletesen összeillenek.

Teljesen kizártam a külvilágot, amíg futottam, hallottam ugyan, hogy a nevem kiáltozzák, ám most a legkevésbé se érdekelt. Kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni, hisz én még csak a közélebé se érek egy ilyen szépségnek. Nem is tudom, mit gondoltam, mikor eszembe ötlött, hogy akár tényleg egy pár lehetünk Paullal, a vak is látja, hogy hozzá inkább egy gazella testű szépség illene, nem pedig én, a rút béka.
Kifulladva álltam meg a sötét ház előtt, s döbbenten kaptam kezem arcomhoz, ami nedves volt az alattomban kicsordult könnyeimtől. Szerencsémre, nyitva hagyták az ajtót, így próbáltam minél óvatosabban, s minél kevesebb zajt csapva beosonni, ám úgy tűnt, minden hiába, hisz, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, szembetalálkoztam bátyámmal, aki érdeklődve figyelte nyúzott arcom. Pulcsim ujjával gyorsan letöröltem könnyeim, ám tudtam, hogy nem tévesztettem meg, s észrevette őket.


- Mi történt Zarah? – tudakolta, felemelve fejem.
- Semmi… Én csak fáradt vagyok, ha nem baj, most inkább megyek lefeküdni! – tértem ki a válaszadás elől, s mielőtt tiltakozhatott volna, felfutottam az emeletre. Az ajtót magamra zárva vettem át pizsamám, majd dőltem az ágyba.
Sokáig nem jött álom a szememre, amit nem is csodálok, hisz az agyam ezerrel pörgött, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a képeket, amin Leah s Paul egymást falják. Már épp készültem átlépni álomvilágba, mikor is panaszos, túlontúl közeli farkas vonyítás harsant a hajnalba, így kipattantam az ágyból, s feltolva az ablakot kibámultam azon.
Hiába nem láttam még farkas alakban, biztos voltam benne, hogy ő az. Ugyanazok a hihetetlenül szép, folytonosan kavargó szemek néztek rám, mint egész nap. Ezüstszürke bundáján megcsillant a hold halvány fénye, s eszméletlenül gyönyörűnek hatott, annak ellenére, hogy mások fejvesztve menekültek volna hatalmas termete elől.
Ahogy összekapcsolódott tekintetünk, megint éreztem azt a mindennél erősebb, szétszakíthatatlan köteléket, ami összeköt kettőnket. Már a nap is felbukott a horizontra, narancssárga vetülésbe vonva a tájat, mikor eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy elszakítsam a pillantásom, s a sötétítőket behúzva, bújjak vissza az ágyba. Még tanácstalanabb voltam, mint eddig, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, azonban nem is volt hozzá kedvem, hogy ezen gondolkozzam, amint behunytam a szemem, nyomban elaludtam, s egész álmom végig őrködte az a két örökösen örvénylő csokoládébarna szempár.




Nyűgösen keltem ki az ágyból, az előző nap történtek még mindig a gondolataim uralták. Egyszerűen még mindig képtelen voltam elhinni a történteket, s amit még inkább nem tudtam elfogadni, az a saját naivságom, hogy voltam olyan botor és hittem benne, hogy talán ez az egész bevésődéses dolog igaz.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd felfogtam a hajam, s felöltöztem egy fekete, szaggatott farmerbe és egy egyszerű, fehér trikóba. Mivel semmilyen zajt nem hallottam lentről, bizakodva feltételeztem, hogy egyedül vagyok. Legaloppoztam a lépcsőn, majd fellélegezve konstatáltam, hogy sejtésem igaznak bizonyult, ugyanis az egész társaságom a házban, a hűtőre ragasztott cetli volt, melyen felismertem tesóm jellegzetes, szálkás betűit.
Mint a levélből megtudtam, mindketten dolgoznak, így végre egyedül lehettem, s nyugodtan átgondolhattam a dolgokat.
Csináltam reggelit, majd miután elfogyasztottam, a szokásos, hatalmas bögre tejeskávémmal együtt, úgy döntöttem felfedezem a környéket. Egy apró, fekete táskába beraktam a mobilom, a bukszám, némi zsebkendőt, majd felvéve a barna, szegecses sarum és napszemüvegem, kimeneteltem a házból.

Kint kellemes meleg fogadott, itt szerencsére nem az a fülledt, gatyarepesztő nyár van, mint New Orleansban, ott szinte egész nyáron izzadsz, mint egy ló, s kínodban már nem tudsz mit kitalálni, hogy lehűtsd magad.
A madarak izgatottan csicseregtek, s tengertől felszálló friss, sós illat megfűszerezte a levegőt. A hihetetlenül kék égen bárányfelhők kergetőztek egymással, a Nap sugarai pedig jólesően simogatták a bőröm.
Mivel igazából fogalmam sem volt, hogy a parton kívül mi merre van, így előre indultam az úton, míg ki nem értem egy központszerűséghez. Volt ott pár bolt, s meglepetésemre egy cukrászda, hova nyomban be is mentem, majd vettem 2 gombóc, hihetetlenül hatalmas, s finom fagyit. Szerencsétlenségem mutatja, hogy amint kiértem, a szél kezdett egyre viharosabban fújni, s a fakószürke fellegek kezdték egyre inkább bekebelezni az eget. A szélnek köszönhetően a fagyim kétszer olyan gyorsan olvadt, mint kellett volna, így nemsokára, szinte az egész kezem tiszta trutyi volt, s ragadt a létől.


- Ez tényleg… igazán csodás! – dünnyögtem halkan, s tanácstalanul meredtem saját kezeimre, mivel nem igazán akartam így összefogdosni semmit, a fagyi maradékát jobb ötlet híján, bedobtam egy szemetesbe, majd besoroltam az élelmiszerboltba.
Gyorsan kikaptam a hűtőből egy üveg mentes vizet, majd miután kifizettem s kiléptem a boltból, egy közeli bokor felett rögtönzött kézmosást hajtottam végre. Igaz, hogy így az üveg háromnegyedét elhasználtam, de legalább újból tiszták voltak kacsóim.
Úgy tűnt rajtam kívül, valaki más is végignézte akcióm, ugyanis megfordulva a vigyorgó Sethtel találtam szembe magam.


- Ötletes! – jegyezte meg a palack felé bökve, mire csak megeresztettem egy mosolyt. – Egyébként, szia!
- Szia! – viszonoztam köszönését, majd felhajtottam a víz maradékát, s az üveget a kukába dobtam, a fagyi mellé.


- Mit csinálsz errefelé?
- Úgy döntöttem felfedezem a környéket, de mint látod, nem jutottam sokra, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy hihetetlen intelligenciámnak köszönhetően fogalmam sincs, merre kéne hazamennem. – vallottam be aggályom, mire csak elnevette magát, majd miután megígértettem vele, hogy hazakísér, s nem az erdőbe vezet, hogy aztán legyilkoljon, majd a több ezer bokor valamelyikénél elássa a hullám, nyugodt szívvel sétáltam az oldalán.
Amellett, ami már tegnap kiderült, felfedeztem, hogy Seth nem csak, hogy kedves, de még a humora is rendben van, így egymással viccelődve tettük meg az utat, s szinte a nevetésünk volt az egyetlen zaj a kihalt utcákon. Egyre inkább tűnt úgy, hogy esni fog, így begyorsítottunk.
Otthon még mindig nem volt senki, ahogy beértünk az ajtón az eső nyomban eleredt, s úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, a kinti világból, szinte semmit se lehetett látni a lezúduló eső végett.




- Nincs kedved megnézni egy filmet? – kérdeztem annak reményében, hogy amíg marad, addig se kellett az előző nap történteken gondolkodnom.
- Ha nem zavarok. – vont vállat, mire csak szem forgatva meredtem rá.
- Most komolyan Seth, szerinted, ha zavarnál, akkor egyáltalán megkérdeztem volna? Csak úgy megjegyzem, ha zavarnál, akkor már rég bandukolhatnál haza az esőben, ugyanis, még a tornácra se engedtelek volna fel. – feleltem, s miután megegyeztünk, hogy amíg ő filmet választ, én cserkészek valami kaját, kivágtattam a konyhába.
Miután átkutattam szinte az összes szekrényt, végre megtaláltam bátyámék, szinte rejtekhelyen őrzött édességeit, s gondolatban előre is bocsánatot kérve, a gumicukrot kiborítottam egy tálba, míg a pattogatott kukoricát beraktam a mikroba, s míg vártam, hogy kipattogjon, töltöttem inni is.


- Na, találtál valami normálisat? – üvöltöttem el magam, abban a hiszemben, hogy Seth még mindig a nappaliban kutakodik.
- Semmi szükség az ordibálásra, ugyanis itt állok mögötted! – jött a hangja hirtelen a hátam mögül, mire igencsak megijedtem, így veszedelmes kifejezéssel az arcomon néztem pimasz arcába.
- Te majom! Muszáj volt megijesztened? És ha épp, teszem azt, iszom, te meg megijesztesz, én meg szépen megfulladok? Komolyan mondom, még mindig kételkedem, abban, hogy te nem egy hírhedt sorozatgyilkos vagy, aki először az ártatlan áldozat bizalmába férkőzik, majd mikor a legkevésbé számít rá, lecsap. – fejtettem ki a véleményem, mire csak elröhögte magát.
- Jól van kislány, ha te mondod, elhiszem! – nézett rám cinikus kifejezéssel az arcán, s összeborzolta a hajam, mire hangosan méltatlankodni kezdtem.
- Ahelyett, hogy molesztálnál, inkább tedd hasznossá magad, és vidd be ezeket a nappaliba! – adtam ki a parancsot, mire csak szalutált egyet, s felkapva a tálat és a két poharat, teljesítette kérésem. Előkotortam egy nagyobb tálat, majd a már kipattogott kukoricát beleöntve soroltam a nappaliba, ahol Seth már kényelembe helyezkedett. Úgy elterpeszkedett a kanapén, mintha legalábbis otthon lenne, s marék számra tömte magába a gumicukrot.


- Inkább ezt zabáld! – nyomtam az ölébe a kukoricát, majd magamhoz véve a cukrot, telepedtem le a kanapé még szabad felületére, törökülésben. – Na, mit választottál?
- Remélem félős vagy, mert a Rémálom az Elm utcában legújabb változatára esett a választásom. – vigyorgott rám ravasznak szánt arckifejezéssel.
- Hát ezt bebuktad aranyom, horrorfilm mániás vagyok, ráadásul az említett film egyik szereplője iszonyat jó pasi! – vigyorogtam rá vissza édesen, mire lehervadt a mosolya.
- Ezt nem mondod komolyan? – kérdezett vissza, mire csak rákacsintottam, s a távirányítót elorozva elindítottam a filmet.
 - Hogy ez mekkora gagyi volt, az eredeti film sokkal jobban sikeredett! – jegyezte meg Seth, amint vége lett a filmnek, s nagyon nyújtózkodott.
- Azért annyira nem volt rossz! – álltam fel, s kezdtem el összeszedegetni pusztításunk nyomait.
- Csak azért mondod, mert tetszett a pasi! – sandított rám, mire nem álltam meg, hogy el ne vigyorogjam magam. A tálakat és poharakat a konyhába vittem, majd mivel a reggelim kellékei is a mosogatóban feküdtek, úgy döntöttem, elmosogatok. Megengedtem a vizet, majd miután mosogatószert nyomtam bele, neki álltam, a srác csak mosolyogva figyelt, majd beállt mellém törölgetni, minek köszönhetőn gyorsan végeztünk.


- Köszi! – szóltam, mire nyomban tiltakozni akart. – Mármint az egész délutánt, hogy hazakísértél, és, hogy utána is itt maradtál, azért meg felettébb hálás vagyok, hogy elviselted, az agymenéseim! – fejeztem be mosolyogva, majd hallottam, hogy nyitódik a bejárati ajtó, majd hamarosan meg is jelent a konyhában Emily és a bátyám.


- Sziasztok! – köszöntem nekik, mit viszonoztak is.
- Seth, te hogy hogy itt vagy? Úgy tudom, ma nem te járőrözöl – említette meg Sam.
- Hát az úgy volt, hogy elmentem sétálni, annak reményében, hogy talán sikerül felfedeznem a környéket, azonban mint kiderült, az eligazodási képességem egyenlő a nullával, szóval, ha nem találkozom Sethtel, s nem kísér haza, valószínűleg még mindig kint csámborognék valahol. – előztem be, mielőtt magyarázkodni kezdett volna. – Aztán mikor megjöttünk elkezdett esni az eső, így mondtam, hogy maradjon, és megnéztünk egy filmet. Apropó film, szerintem felettük az édesség készletetek tetemes részét. – tettem még hozzá, mire Emilytől csak egy legyintést kaptam, majd miután Seth kijelentette, hogy mennie kell, s elbúcsúztunk, visszavonultam a szobámba.
Összegezve a napomat, nem gondoltam volna, hogy ennyire kellemesen fog eltelni, hogy az önsanyargatás helyett, amit a napra terveztem, ilyen jól alakul.


Ahogy felértem a szobámba belőttem a laptopom, majd hason feküdtem az ágyon, s a neten kezdtem el böngészni. Meghökkenve fogadtam az elektronikus postaládámban pihenő temérdek levelet, mik nagy részben New Orleansi ismerőseimtől, haverjaimtól érkeztek, mind ugyanarról szólt, miért mentem el, visszamegyek-e, s ha igen mikor. Milyenek az emberek, a légkör, milyenek a pasik, egyszóval a tipikus sablonkérdések, melyek szemmel láthatóan, nem igazán foglalkoztak személyemmel. Úgy döntöttem hagyom a csudába, ha eddig se törődtek velem, ne most kezdjék el.
Nagyot szusszantva kapcsoltam ki a gépet, majd az éjjeliszekrényre helyezve, a hátamra dőltem. Rettenetesen fáradt voltam ahhoz képest, hogy nem igazán csináltam semmit.
Miután erőt vettem magamon, fogtam a fürdéshez kellő cuccaim, majd besoroltam a fürdőbe, s lezuhanyoztam. Visszamenve a szobámba meglepetés fogadott, mikor megnéztem a mobilom öt nem fogadott hívásom volt, egy új számtól, s ahogy kezembe fogtam, újból megszólalt.



- Igen? – szóltam bele, s kíváncsian vártam, ki van a vonal túloldalán.
- Zarah, én vagyok… Paul – hallottam meg a hangot, melytől ostoba módon nyomban libabőrös lettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem hidegnek szánt hangom, ám még a saját fülemnek is hamisan csengett.
- Beszélnünk kell!
- Nocsak, és mégis miről?
- A tegnapról, tudom, hogy Seth elmondta neked, hogy én és Leah… - kezdte, azonban a szavába vágtam.
- Ha most előjössz azzal, hogy már vége, és hogy semmit se jelentett, akkor kár is volt hívnod, mert erre nagyon nem vagyok kíváncsi! – jelentettem ki, miközben a lelkem mélyén tiltakoztam. Nem akartam letenni, mégis kinyomtam a hívást, majd kikapcsoltam a telefont is. Fogalmam sem volt, hogy miért tettem, akkor egyszerűen csak ezt éreztem helyesnek.



2010. november 15., hétfő

3. Döbbenet

Sziasztok!
Végre meghoztam a köv fejezetet, előre is bocsánatot kérek az esetleges Leah fanoktól:)! Kritikát pls:D!

„ Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, és én közben beleszerettem…”



Már órák óta beszélgethettünk, az ablakon kipillantva meglepetten szemléltem, hogy már sötétedik. A pizzériában, folytonosan cserélődtek az emberek, mi azonban még a kaja elfogyasztása után is ott maradtunk, és kitartóan faggattuk a másikat. Más esetben, mással már biztos eluntam volna magam, s monotonon válaszolgattam volna a kérdéseire, azonban így, hogy vele voltam, minden más lett, egyáltalán nem unatkoztam, s egyáltalán nem vettem tolakodásnak kitartó érdeklődését.


- Hááát… komolyan nem tudom elképzelni, amint a bátyám egy szál alsógatyában riszálja magát, ráadásul közönség előtt. – rötyögtem, gondolatban lepörgetve az eseményt, majd a bőszen vigyorgó Paulra néztem.


- Pedig igaz, persze akkor még, nem gondoltuk volna, hogy egyszer farkasok leszünk. – tette hozzá, mire már nyomban szóra is nyitottam a szám, azonban a táskám aljáról hallottam megszólalni Christina Aguilerát. Gyorsan előkerestem a mobilom, majd a hívásfogadást megnyomva a fülemhez emeltem.


- Zarah, elárulnád, hogy mégis hol vagy? – hallottam bátyám dühös hangját, így lehervadt a mosolyom.


- Ajjaj… öhh szia, Sam! Még itt vagyunk Seattleben, bocs, hogy nem szóltam! – próbáltam menteni a menthetőt, s közben a kíváncsian fürkésző srácra meredtem.


- Add oda Pault, légy szíves! – követelte bátyám, mire szótlanul nyújtottam neki a telefont, mit el is vett, majd a füléhez emelve beleszólt. Mivel tudtam, hogy Sam nem igazán van oda a kialakult helyzetért, nagyjából el tudtam képzelni, hogy milyen beszélgetést folytathattak, ugyanis, Paul olyan halkan beszélt, hogy a zajban csak szófoszlányokat hallottam.


- Mennünk kell! – adta vissza sóhajtva a telefont. – Remélem nem baj, ha nyomban a partra megyünk! – folytatta, mire csak bólintottam, majd miután fizettünk, kisétáltunk, s a kocsiba pattanva haza is száguldottunk. Mielőtt a partra mentünk volna, megálltunk előttünk, én gyorsan beszaladtam, majd magassarkúm egy egyszerű, fekete tornacipőre cseréltem.


Már messziről jól kivehető volt a tábortűz, mely meglepő módon kékes lánggal égett. Köré nagyobb farönköket rakosgattak pad gyanánt, melyeken a falka tagjai, és még néhány ismeretlen üldögélt. Felhőtlen hangulat uralkodott, mindenki jóízűen beszélgetett, nevetés harsant az éjszaka csendjébe. A fiúk nyomban harsányan köszöntöttek, ahogy odaértünk mit boldogan viszonoztam. A tűztől nem messze egy hatalmas asztal állt telepakolva mindenféle finomsággal, ami jelezte, hogy még nem ettek. Egy rádióból halk, dallamos zenék szóltak, melyek jó aláfestőjeként szolgáltak a hangulatnak. Tekintetem Sam felé kaptam, s mikor láttam mennyire mogorván néz, rögtön hozzá siettem, s leültem mellé, ő erre nyomban próbált úgy tenni, mintha semmi problémája se lenne.


- Miért vagy ilyen mogorva? – tettem fel a kérdést.


- Én, csak féltelek! – válaszolt mire értetlenségemben összevontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, miért érezhet így. – Gyere, sétáljunk egyet! – folytatta, és felugrott, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott, aztán sétára indultunk a part mentén. Először csak csendben meneteltünk egymás mellett, ám mivel ezt egy idő után kezdtem megunni rákérdeztem viselkedésének miértjére.


- Miért vagy ennyire dühös? Úgy veszem észre, hogy amióta megtudtad, hogy bevésődtünk Paullal, fújsz rá valamiért! – néztem rá, mire igencsak megdöbbent.


- Te honnan tudsz erről?


- Megvannak az informátoraim! – mosolyogtam rá. – Na de komolyan Sam, mégis mi bajod van vele?


- Tudod, már alapból azzal is bajom lenne, ha egyáltalán érdeklődne irántad, hisz Paul… nem igazán jó a kapcsolatokban, sőt azt hiszem eddig még nem is volt igazi kapcsolata, mind csak egy- két hétig tartott. Én szörnyen féltelek tőle, félek, hogy csalódást okoz neked, hisz tudom, hogy te még nem voltál szerelmes, félek, hogy túlságosan is abba a hitbe fog ringatni, miszerint szeret téged, ám nem ez lesz az igazság. Ha nem tudnám, hogy tényleg te vagy a lenyomata, egyszerűen eltiltanálak tőle, nem engedném, hogy közeledjen hozzád, de így fogalmam sincs, mit tegyek. Tanácstalan vagyok, azzal kapcsolatban, hogy Pault megváltoztatja-e annyira a bevésődés, na meg te, hogy végre kész legyen egy kapcsolatra, hogy kicsit lenyugodjon, s felelősségteljesebben viselkedjen. – őszinte szavaival rendesen megdöbbentett, fogalmam sem volt, hogy ennyire félt, hogy ha tehetné, egyszerűen mindentől megóvna. Iszonyat sok töprengnivalót hagyott maga után beszéde bennem, azonban úgy döntöttem ezzel ráérek később is foglalkozni.


- Nagyon jól esik, hogy ennyit törődsz velem, és hálás is vagyok érte! De úgy érzem, hogy ez az egész bevésődéses dolog, akár igaz is lehet, hogy tényleg egymásnak vagyunk elrendelve. Akárhányszor csak rád, és Emilyre néztem eddig elfogott a féltékenység, és ne érts félre, nem azért, mert úgy éreztem, hogy elvett tőlem, mert ez nem igaz. Azért voltam féltékeny, mert láttam, hogy mennyire szeretitek egymást, hogy ennek a köteléknek, ami köztetek van, határa sincs, hogy egyszerűen a halálra is képesek lennétek egymásért. Sokáig gondoltam úgy, hogy ez velem sose fog megtörténni, hogy én majd életem végéig se tapasztalom meg azt a csodát, amit szerelemnek hívnak. Azonban ahogy megláttam Pault… ahogy belenéztem a szemeibe tudtam, hogy hozzá tartozom, hogy én csak vele együtt lehet egész – vallottam be a bennem kavargó érzéseket, mely meglepően jó érzéssel töltött el. – Tudom, hogy még szinte nem is ismerjük egymást, de már most érzem, hogy mennyire szeretem. – folytattam, s végre bátyám szemébe néztem, aki komoly tekintettel fürkészett.


- Nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél, de ha egyszer is megbánt, azt nagyon meg fogja bánni! – felelte végül hosszas töprengés után, mire a nyakába ugrottam, puszit nyomtam az arcára, mert elmondhatatlanul jól esett, hogy elfogadott kettőnket.


Már teljesen besötétedett, s végre a felhők is elvonultak, így tisztán látszottak a fényes gyémánték ragyogó csillagok, melyek a fekete eget pettyezték, a sápadt fél kifli hold körül. Szótlanul sétáltunk vissza a többiekhez, akik még vidáman zsibongtak a tűz körül, s ahogy leszűrtem viselkedésükből, már jó pár pohár piát elfogyaszthattak. Szemeimmel nyomban Pault kezdtem el keresni, aki ahogy észrevette jöttem, elém sietett, s ahogy elért átkarolta a derekam, s homlokát enyémnek döntötte. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, s csak halvány mosollyal az arcomon bámultam örvénylő szemeibe, melyek folyton-folyvást zavarba hoztak.


- Istenem, már te is? – hallottam egy gúnyos hangot nem messze tőlünk, így kelletlenül kibontakoztam az ölelésből s megfordulva, értetlenül meredtem, a rózsaszín miniruhás, istennő alakkal megáldott indián leányzóra, aki megvető arckifejezéssel, csípőre tett kézzel bámult ránk.


- Zarah, ő itt Leah! – szólt Paul, mire az említett saruba bújtatott lábaival közelebb tipegett.


- Örvendek! – nyújtottam felé a kezem mosolyogva, mire ő csak horkantott egyet, majd a kezem észre se véve, Paul nyakába vetette magát. A megdöbbenéstől szinte még levegőt is elfelejtettem venni, csak meghökkenve figyeltem amint szorosan átöleli őt, s puszikkal halmozza el a fiú arcát.


- Leah! – hallottam Paul mogorva hangját, azonban úgy döntöttem nekem mára elég a műsorból, s mellettük elhaladva leültem a srácok közé a tűzhöz. Láttam, hogy próbálja lefejteni magáról a magas hangon méltatlankodó lányt, így inkább beszélgetésbe elegyedtem a körülöttem lévőkkel.


Ám hiába válaszolgattam Jared, és lenyomata, Kim által feltett kérdésekre, az agyam ezerrel az előbb történteken pörgött. Lehet, hogy mégis van barátnője? Hogy épp egyenest belegyalogoltam egy kapcsolat közepébe, ami látszólag remekül ment nélkülem is? Körülnézve láttam, hogy Paul bánatos szemekkel mered rám, én azonban gyorsan elfordítottam fejem, és igyekeztem a legkevesebbet törődni vele. Hallottam, amint Leah még mindig magyaráz neki, ettől felfordult a gyomrom, már maga a hanghordozása is idegtépő volt, nemhogy a viselkedése.


- Mindent sikerült beszereznetek? – érdeklődött Emily, és egy nassolnivalóval telepakolt tálcáról kínálta a körülöttünk ülőket.

- Igen, szerencsére mindent találtam, amit szerettem volna! Elvileg holnapután szállítják a bútorokat, már csak ki kéne festeni a szobát! – válaszoltam.

- Azt csak bízd ránk, mi abban jók vagyunk, nem igaz fiúk? – rikkantotta el magát teli pofával vigyorogva Jared, mire a többiek bőszen helyeselni kezdtek.

- Az jó lenne, köszi! – hálálkodtam mosolyogva, mire csak egy fejrázást kaptam Jaredtől, mivel épp az imént tömte tele a száját pár marék chips-sel.


Annak ellenére, hogy nemrég eléggé leamortizálták a kedvem, ismét kezdtem vidámabban társalogni Em-mel, aki szinte mindenre kíváncsi volt New Orleansi életemmel kapcsolatban, és mikor végre a többiek is észlelték, hogy most bizony mindent megtudhatnak rólam, már szinte az egész társaság minket figyelt.


- Ez komoly? – hangzott a kérdés Sethtől, aki leesett állal figyelt – Komolyan megszöktél egy hónapra otthonról, és apád észre se vette?


- Komolyan! – bizonygattam fanyar mosollyal, visszagondolva az emlékre.

- Azért ez nem semmi! – tette hozzá Embry, mire csak megvontam a vállam.


- Ugyan már, világos, hogy hazudik a csaj! És ti mind bedőltök neki! – szólalt meg Leah idegesítő hangján, mire nyomban felment bennem a pumpa. Hisz még csak nem is ismer!


- Nézd, én nem fogok veled ezen vitatkozni, ugyanis tudom, hogy ez a célod! Én tudom a saját igazam, és cseppet sem érdekel, hogy te ezt elhiszed-e, vagy sem! – vágtam vissza élesen, mire csak kaptam egy sértődött arckifejezést, és utána már csak duzzogva ült tovább. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mégis miért fúj rám ennyire, mikor most találkoztunk életünkben először. Sosem voltam haragtartó ember, ám ha valaki kivívta az ellenszenvem, azzal elég keményen bántam, nem szerettem, ha kibeszéltek a hátam mögött, vagy ha olyan dolgokat mondtak rólam, ami még csak alapjaiban se volt igaz.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Emily, mivel eddig még nem igazán ettem.


- Köszi, de nem, tele vagyok! – válaszoltam, és mivel Embry már agyonnyaggatott, az állítása szerint lightos vodkanarancsot azért elfogadtam. Amint belekóstoltam éreztem, hogy igencsak túlzott a lightos kijelentéssel, ám mivel finom volt hamar felhajtottam.


Egy idő után Em fejfájásra panaszkodva úgy döntött hazamegy, és mivel bátyám is vele ment, csak mi, fiatalabbak maradtunk. Jared rögtön felhangosította zenét, s egy ütemesebb cd-t berakva táncolni invitálta Kimet. Mosolyogva figyeltem őket, hisz annyira aranyosak voltak együtt, sütött róluk a boldogság, hogy mennyire odavannak egymásért, pont, mint Samék. Fintor kúszott az arcomra, ahogy belegondoltam nem is oly rég kifejtett beszédemre, melyet bátyámmal folytattam, s már eléggé kétkedve gondoltam rá. Mióta Leah megjelent, még csak nem is beszéltünk, nem hogy más. Úgy éreztem, mintha napokkal, hetekkel ezelőtt lett volna az a felhőtlen délután, amit együtt töltöttünk el.


- Nincs kedved táncolni? – kúszott be a látómezőmbe Seth arca, mire csak mosolyogva helyeseltem, így hamarosan már a homokban roptuk.


Éreztem, hogy Sethtel nagyon jóban leszek, és nem csak azért, mert hozzá állok a legközelebb életkorban, hanem mert egy hihetetlenül kedves és vidám srác. Olyan, akit minden anyuka szeretne a lányának, én azonban nem tudtam úgy nézni rá, mint akivel járnék, hiába ismertem be magamnak, hogy jóképű, és mint a többi falkatag izmos, és magas, hozzá se közelített ahhoz a farkashoz, akiért az én szívem dobogott.


- Ne törődj a nővéremmel! – szólalt meg, mikor megpörgetett, s észrevette amint Leah és Paul felé sandítok, akik láthatólag vitatkoztak, ugyanis Leah elég dühösnek tűnt.

- A nővéred? – húztam fel a szemöldököm. – Nem hasonlítotok túlzottan egymásra! – jegyeztem meg.

- Ezt bóknak veszem! – vigyorgott rám, mire csak visszamosolyogtam – Tényleg nem érdemes törődni vele, ő ilyen, meg kell szokni. Bár igaz, hogy rád, most eléggé ki van akadva. Amit többé-kevésbé meg is értek, hisz eléggé reménykedett benne, hogy Paullal újból összejöhetnek, és végre rendezhetik a kapcsolatukat! – magyarázta, mire a hallottak hatására ledermedtem. Hogy Leah és Paul…? Köpni, nyelni nem tudtam meghökkenésemben, csak zavartan tekingettem a tűz mellett üldögélő kettősre. Paul, ahogy meglátta, hogy nézem, szemei nyomban rám irányultak, és hatalmas kérdőjeleket fedeztem fel tekintetében, ahogy meglátta arcomra kiülő döbbenetem.


- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, s visszaemeltem pillantásom a mellettem álló srácra, aki eléggé megilletődött arcot vágott.
- Lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod! – kezdett egyből szabadkozni, én azonban a szavába vágtam.


- Nem… én köszönöm, hogy elmondtad! – nyugtattam meg, majd gyors elköszönés után elrohantam.