Komihatár!

Mivel ismét úgy vettem észre, hogy hiába a rendszeres olvasók száma, nem igazán írtok kritikát, komihatár lép érvénybe. Sajnálom, de muszáj megtennem ezt a lépést, hisz elsősorban nektek, nem pedig magamnak írom ezt a ficet, így szerintem jutányos, hogy cserébe kapok pár kritikát, akár jó az, akár nem.
A lényeg, hogy mivel már elég kevés fejezet van hátra, jó lenne, ha hamar összegyűlne, a minimum öt komment, hogy rakhassam is fel a folytatást! Remélem, ez majd kicsit jobban motivál titeket!
Köszönöm!

16/1

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem szolgáltam a frissel, de - mint már mondtam - így, a fic vége előtt inkább mindent többször átgondolok. Ezenkívül, még egy sajnálatos tény is hátráltatott, hogy elromlott a gép, és több hétig hozzá se tudtam jutni. De, most meghoztam a kövi, illetve, a kövi felét, mivel elég hosszúra tervezem, és így inkább kettészedtem, hogy mielőbb olvasni tudjátok!:)

Remélem, azért mindezek ellenére is lesz, akinek majd tetszik, és kapok pár kritikát is!:)

Arany sávokban bújt be a napsugár a hatalmas tetőablakokon, és sárga ragyogásba vonta az embereket. Ahhoz képest, hogy kint valósággal perzselt a nap, s igazi strandidő volt, az üzletek tömve voltak vásárlókkal, így Chanellel, mivel nem akartuk, hogy esetleg mások vegyék meg előlünk a kinézett darabokat, azt a stratégiát vallottuk, hogy egyből mindent megvettünk, ami igazán tetszett. A fiúk kezében pedig csak sorra gyűltek a szatyrok.

Annyira felszabadító és hétköznapi volt egyben, nekem pedig már annyira szükségem volt erre a fajta kikapcsolódásra, hogy csak gondolatok nélkül futkározzak a ruhák után, próbálgassak, na meg költsem a pénzt, s ezzel vigasztaljam magam. Ahogy gyarapodtak újdonságaim, egyre jobban éreztem magam, és kezdtem el végre valódi tiniként viselkedni, elvonatkoztatni mindattól a földöntúli dologtól, ami az életemet jelenti.

Tétova mosollyal fordultam Paul felé, majd megkönnyebbülve láttam, hogy viszonozza, és úgy éreztem, muszáj megölelnem, és megízlelnem ajkait, így Chanelléktől leválva kulcsoltam át a nyakát s fúrtam arcom nyakába, mire ő is körülölelt karjaival, majd puszit nyomott a hajamra.

- Haragszol? – mormogtam a bőrére, majd adtam egy puszit a nyakára.

- Te is tudod, hogy nem tudok rád haragudni! – jött a felelet, mire felemelve a fejem merültem el a csokoládé szempárban.

Annyira csontba markolóan szerettem őt, és annyira függtem tőle, hogy azt elmondani nem lehet. Ő volt az életem, aki miatt érdemes volt felkelnem, aki miatt érdemes volt küzdenem… és aki miatt kénytelen voltam elhagyni, hogy neki jobb legyen.

Keserű gondolataim hatására a fájdalom visszatért a szívembe, így kissé elszomorodva tanulmányoztam szerelmem arcát.

- Mi a baj Édes? – tette fel a kérdést, mire én csak mosolyt varázsolva arcomra ráztam meg a fejem, és sürgetően ajkaira nyomtam számat.

Annyira igazán, tiszta szívből szerettem őt, hogy arra már tényleg nem találtam megfelelő szavakat, már úgy voltam vele, hogy az, hogy: Szeretlek, koránt sem fejezi ki azokat az érzéseket, amelyek őiránta tomboltak bennem. Amilyen hosszan, és érzelmesen csak tudtam csókoltam, és reménykedtem benne, hogy legalább egy kis szeletkéjét érzi annak a szerelemnek, amit iránta érzek.

Ahogy fogyott a hátralévő idő, annál inkább éreztem azt, hogy muszáj kihasználnom mindenegyes percet, amit vele tölthetek még, hisz tudtam, hogy vészesen közeledik az idő, ami után elválnak utjaink, és soha többé nem láthatom már.

Elrévedve, tompa érzékekkel figyeltem a tajtékzó hullámok táncát, és az ezüst villámok szédítő cikázását a sápadtszürke egen. Már teljesen bőrig áztam, ám igazából semmit sem érzékeltem a külvilágból, a gondolataim túlságosan is lefoglaltak, ahhoz, hogy ilyenekkel törődjem. Lustán lógáztam a lábaim a szirt peremén ülve, azon jártatva az agyam, hogy mégis mi lenne olyan hatásos, hogy meggyűlöljenek, és így könnyebben elengedjenek.

Az időérzékem már régen elvesztettem, fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje jöhettem el otthonról, azonban nem is érdekelt. Hisz ahhoz, hogy megfelelően kitaláljam, és ki tudjam vitelezni a tervet… muszáj volt ráfordítanom az időm, hisz tökéletesnek kellett lennie… muszáj volt annak lennie.

Hiába fordítottam figyelmem a természet felé, és hiába nem voltam jelen lelkileg, nyomban megéreztem közeledését, így nem is csodálkoztam, mikor lehuppant mellém, s arcán féltő kifejezéssel meredt rám. Lassan fordítottam felé a tekintetem, és figyeltem, amint az esőcseppek végigfutnak az oly ismerős arcon.

- Tudod, mi fogja a legnagyobb fájdalmat okozni? – suttogtam el neki a kérdést, mire csak érdeklődve felhúzta szemöldökét, várva a válaszom.

- Az, hogy ő ezt az egészet el fogja hinni… hogy hinni fog benne, hogy én sosem szerettem. – válaszoltam meg, mire a könnyek máris elhomályosították látásom, és kibuggyanva szememből keveredtek az esővel.

Szinte oda sem figyelve hagytam, hogy Armand a karjaiba véve álljon fel velem, majd a szirtről leugorva a kocsijába ültessen, és elhajtsunk. Akár aggódhattam is volna, hogy mégis hova megyünk, ám megbíztam benne, így csak nekidőltem a hideg ablaküvegnek, és komótosan néztem a kinti világra lezúduló esőt.

Armand Forksban, a város túlsó szélén, közvetlenül az erdő mellett bérelt egy tornácos, aprócska házat, melynek hátsó kertjét már a természet méregzöld kompániája tulajdonította ki magának. Mivel az eső még mindig vastag függönyt alkotva zúdult le a világra, nem igazán volt alkalmam részletesen körülnézni.

A fejem zsongott a gondolatok, a ki nem mondott szavak végett, melyek szüntelenül kergetőztek az elmémben. Akármennyire is akartam, képtelen voltam álljt parancsolni gondolataim hadának, így egyre inkább sajgó fejjel meneteltem a fiú után.

A fehérre mázolt tornácon, az üvegablakos bejárati ajtótól jobbra ez mélykék párnákkal fedett hintaágy volt, amire nyomban rá is huppantam, majd égő szemeim behunyva kezdtem el megnyugtatólag hintáztatni magam. Az eső kopogása a tetőn, ahogy a víztömeg végiggurgulázik az ereszen, egyfajta édes, bódító altatómuzsikaként hatottak rám, így egyre inkább elhomályosult elmével hallgattam a szimfóniát. Még behatolt kásás gondolataimba Armand hangja, ám azt már nem tudtam kivelőzni, hogy mégis mit kérdez, hisz a megbékülést hozó álom egyre inkább bekebelezett.

A mélykék ég egyre inkább feketébe hajlott, s az ezüstszínben játszó, gyémántként ragyogó csillagok is kezdtek megjelenni az égbolton. A hűs szél szüntelenül kergette az avarban összegyűlt színes faleveleket, melyek zörögve táncot jártak. Sóhajtva dőltem végig a párnákon, majd kezdtem el tanulmányozni a bonyolult mintázatokba rendeződött csillagokat, és a vörösbe hajló, lyuggatott sajtként az égen trónoló Holdat.

Csendes nyugalom szállt meg, ám hiába telt el már megannyi hónap, a szívemben és a lelkemben megbúvó fájdalom mit sem csitult, csupán már egy régi barátként köszöntöttem a bensőmben fel-feltörő érzelemhullámokat.

Elnyomva egy ásítást csúsztattam kezeim hasamra, mely szokatlan módon keményen gömbölyödött tenyereim alatt. Meglepetten húztam fel a pólóm, szabaddá téve pocakom, mely ugyan még kicsi volt, mégis nyilvánvalóvá tette, hogy mi végett gömbölyödtem ki. Az első sokkot rögtön felváltotta az öröm, és ahogy belegondoltam, hogy ez az aprócska lény a pocimban Paul és az én közös babánk, máris nem éreztem olyan magányosnak magam.

Olyan hihetetlenül valóságos volt, hogy tisztán éreztem, amint a szél belekap a hajamba, a párnák puhán körülölelnek, az este pedig egyre hidegebbé válik. Ám, ami végképp meggyőzött róla, hogy ez nem egy közönséges álom, az az volt, hogy a hasamban a baba egyszer csak mocorogni kezdett. Hihetetlenül meglepő és csodálatos volt ez az élmény, alig mertem elhinni, hogy egy új élet fejlődik bennem, a legnagyobb kincs, a leghatalmasabb áldás, amelyet valaha Paultól kaphattam. Rá gondolva elöntött a forró lávaként izzó szerelem valója, s nyomban oly hiányérzet sújtott le rám, hogy csodáltam, hogy-hogy nem szakad apró darabkákra a szívem.

- Zarah – hatolt át a valóságtól elhatárolt, külön kis álom birodalmamba egy férfi hangja, én azonban fittyet se hányva rá, két kézzel kapaszkodtam a nagyon is valóságos álomba, és szinte már kényszerítettem magam, hogy újból elmerüljek az édes öntudatlanságban.

- Ma petite – szólt ismét a hang, bosszúságra lobbantva elmém, hisz túlontúl is édes ábrándom foszladozni kezdett, én pedig egyre inkább kezdtem ébredezni.

Mikor végleg elúszott a csillagos égbolt, a szél, már csak sötétség vett körül, és már a hátam alatt lévő kényelmes matracot, na és a rám terített puha, meleg paplant is éreztem.

- Ma petite – szólított újfent Armand, majd végigsimította az arcom.

Nyűglődve fordítottam hátat neki, miközben a fejemre húztam a takarót, hogy kizárjam a külvilágot, és ami még inkább dühvel töltött el, hogy tettem nevetésre sarkallta Armand-t, aki jóízű kacajra is fakadt, s hiába nem láttam, ismertem már annyira, hogy tudjam, nevetés közben hátraveti a fejét. Mérgembe kezdett belekeveredni egyfajta makacs sértettség, így már csak azért sem alapon nem reagáltam, amikor ismét szólongatni kezdett, és oldalam piszkálva próbált rábírni, hogy forduljak meg.

- Most mit piszkálsz? – rivalltam rá idegesen, majd fújtatva felé fordultam.

- Imádom, amikor ilyen vagy! – mondta, miközben szinte már megigézve függesztette rám pillantását, kezével pedig hajamba túrva közeledett hozzám.

Tisztában voltam vele, hogy ő – ha nem jobban -, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint régen, hisz ezt ő sem tagadta, és ismertem már olyan jól, hogy tudjam, hogy áll a helyzet.

A meseszép, búzavirágkék szemekbe pillantva elfogott a nosztalgia, és pár percre szinte úgy éreztem, hogy visszarepültem az időben és a mostani életem nem is valós. Csendes, mozdulatlan elmélkedésem biztatásnak vélte, így egyre közelebb, s közelebb húzódva próbált megcsókolni, ám én makacsul elfordítottam a fejem, majd eltávolodtam tőle.

- Ez nem helyes! Én szeretem Pault, ő az életem! – közöltem vele, majd ledobva magamról a takarót pattantam ki az ágyból.

Már meg sem lepődtem rajta, hogy a ruháim helyett egy vérvörös szatén hálóing volt rajtam, mely éppen hogy eltakarta a fenekem. Körülnézve nyomban észrevettem immár száraz cuccaim a kanapén, így arra vettem irányom, majd az ablakon kitekintve, elborzadva vettem észre, hogy a külvilág sötét köpenybe burkolózott.

- Hány óra? – kérdeztem rá, miközben háttal neki levettem a hálóinget, majd kapkodva öltözködni kezdtem.

- Fél kilenc – hallottam kissé rekedtes hangját. – ezért is keltettelek fel. A farkasod már vagy tucatszor hívott, és már biztos halálra aggódja magát, hogy hol lehetsz. – folytatta kissé gúnyos hangon, olyan undorral ejtve ki, hogy „farkas”, mintha a világ legvisszataszítóbb lényéről lenne szó.

Inkább válaszra se méltattam, csak befejeztem az öltözködést, és a mobilom kihalászva a zsebemből szembesültem vele, hogy szerelmem már igencsak aggódhat értem.

- Kérlek, vigyél be a központba, onnan pedig megoldom! – fordultam a fiú felé, mire az csak beletörődve bólintott, majd felpattanva ülő helyzetéből indult ki a szobából, én pedig követtem.

Az egész ház azzal a romantikus antik stílussal volt berendezve, mint Franciaországban Chateau Crystalle, ahol mindketten felnőttünk. Hiába hatott ez kissé mesterkéltnek, itt Forksban, én szinte már az otthon szédítő emlékeit véltem felfedezni, ami a falakból, a tárgyakból, a bútorokból áradt.

- Holnap megyek vadászni, nincs kedved velem tartani? Pont, mint a régi szép időkben – ajánlotta fel, szép metszésű arcán halvány mosollyal.

- Én… én már nem szoktam vadászni – vallottam be, kissé berekedt hanggal.

Kétkedő tekintetéből biztosra vehettem, hogy múltkori incidensemnek is tanúja volt, így inkább megkérdeztem, hol a mosdó, és nyomban be is siettem. A tükörbe pillantva egy nagyon nyúzott, és fáradt önmagammal találtam szemközt magam, a szemeim alatt táskák helyett, már szinte bőröndök voltak, a hajam pedig olyan kócosan hullt vállaimra, meg hátamra, mint egy mesebeli vasorrú banyának.

Sóhajtva vizet engedtem tenyereimbe, majd megmostam arcom, s kezeimmel megszárítgattam. Zsebemből előkotorva egy hajgumit fogtam fel egy laza kontyba hajam, majd kisiettem a mosdóból, aztán a ház előtt beszálltam a kocsiba.

A visszaút is szótlanul telt, és az igazat megvallva, semmi kedvem sem volt most vele csevegni. Az agyam túlságosan lefoglalta álmom összes mozzanata, és az azok mögött húzódó jelentés, ami még megfejtésre várt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy egy egyszerű, ámbár valóságos álom volt-e, vagy pedig egy látomás, a jövőm kivetülése. Hiába örültem volna jobban az utóbbinak, tudtam, hogy az első lenne a helyes, ha ez csak egy ábránd foszlánya lenne a vágyaimnak, ugyanis semmiképpen sem akartam, hogy a gyermekemnek esetleg apa nélkül kelljen felnőnie. Ráadásként, tudtam, hogy hiába megyek el, és hiába nem veszélyeztetem őket tovább, még utána is bujkálnom kell, hisz eszemben sem volt visszatérni hozzájuk, és ezt végképp nem akartam ráerőszakolni egy ilyen ártatlan lényre.

Inkább el is tereltem gondolataim e témáról, s a fedő sztorimon kezdtem el agyalni, hogy mit is mondok Paulnak, hol voltam aznap. Rettenetesen rossz volt, hogy hazudnom kell neki, de kénytelen voltam, hisz addig jó neki, és a többieknek is, míg minél kevesebbet tudnak erről a titkokkal övezett iszonyatról.