13.

Sziasztok! 

Végre összehoztam a fejit, remélem, hogy elnyeri a tetszésetek, és megajándékoztok pát kritikával!:) Lehet, sőt biztos, hogy megfogtok lepődni, s örömmel várom a kérdéseiteket:D!

Minden egyes könnycseppel, mit
Hullatunk,
Kevesebb lesz, folyton fogy a
Bánatunk;
S minden egyes szálló sóhaj
Visz belőle valamit...
- Hej, az idő, hej, az idő
                                           Tűrni lassan megtanít,
                                           Lassan-lassan megtanít...

Minekután dideregve, de mindenképpen frissebben és higgadtabban kiszálltam a zuhany alól, csak magamra tekerve az egyik törcsit igyekeztem vissza a szobába. Paul az ágyon ült, immár felöltözve, s mivel a haja ismét vizes volt, biztos voltam benne, hogy ő is zuhannyal hűtötte le magát.

- Ki keresett? – kérdeztem rá, míg ő magához húzott, és felnézett rám.

- Jake volt az! Nem tudta, hogy hányra jöjjön, meg ki is bukott kicsit – válaszolta tétován, szinte már vigyázva, mintha attól félt volna, hogy én nyomban haragra gerjedek.

Ami jogos volt, mert így is lett, ahogy meghallottam, és legfőképp felfogtam, hogy megint ez a Jacob zavart meg minket, az agyamra ereszkedett a vörös köd, és nagy önuralmamra volt szükség, nehogy elkezdjem hangosan szidalmazni. Azonban mivel nem akartam, hogy Paul rosszul érezze magát, vagy esetleg saját magát is hibáztassa, amiért felvette a telefont, inkább csak lehunytam a szemeim, s magamban elszámolva tízig, mély levegőket véve igyekeztem oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Értem! – jegyeztem meg, kissé sértett hangon.

Biztos voltam benne, hogy aznap egy cseppet sem leszek kedves Jake-kel szemben, hiába nem tett ellenem semmi rosszat, eddig úgy tűnt, tökéletesen ért ahhoz, hogy pont a legjobb pillanatokban zavarja meg az embert.

- Ugye nem haragszol? – szólalt meg, miközben végigsimogatta az arcom.

- Nem! – feleltem sóhajtva. – Csak tudod, kissé már gyanús nekem, hogy mindig ez a te Jacob haverod kavar közbe! – néztem rá összeszűkített szemekkel, mire csak elnevette magát, majd csókot nyomott ajkaimra.

Igaz, hogy csókja kissé feloldotta a bennem felgyülemlett feszültséget, nem mondhattam volna, hogy olyan ’hűdejó’ kedvem lett volna. Ha választhattam volna az opciók közül, inkább annál maradtam volna, hogy csinálunk valami kaját, aztán a kanapén összebújva nézünk meg valami filmet.

Hiába voltam alapvetően társasági lény, és hiába imádtam a srácokat, most valahogy nem volt kedvem hozzájuk. Miután Paul bejelentette, hogy mivel a többiek egy bő óra múlva itt lesznek, ő megy és megpróbál összerámolni, én csak átkutattam táskám tartalmát, amit előzőleg ugyancsak Paul hozott fel, s magamban néma hálát rebegtem el az Isteneknek, amiért több kombó ruhát is bepakoltam, sose lehet tudni alapon.

Felvettem a szakadt, fekete nadrágom, egy kissé színátmenetes, sötétkék, bővebb trikóval, s a párducmintás pink kardigánommal. A hajam csak feltornyoztam a fejem tetejére egy lófarokba, majd miután kiterítettem a vizes ruháim, és a nedves lepedőt, s takarót, hogy száradjon, én is leigyekeztem a lépcsőn.

Gyorsan összepakoltunk a nappaliban, és az alsó szinten, majd mivel nem volt otthon semmi nasi, se üdítő, még elugrottunk a boltba, s vettünk pár dolgot. Visszaérve a harikat kiraktam tálakba, majd beraktam a nappaliba. Elég hamar elment az idő, így arra lettem figyelmes, hogy csengetnek, majd egyszerre besereglett az egész csapat.

A fiúk nyomban beözönlöttek a nappaliba, mi pedig lányok a konyhát vettük hatalmunkba, azzal a céllal, hogy csinálunk valami kaját.

Most Emily kivételével, ismét mind együtt voltunk, s legkedvesebb hobbinknak posztoltunk: elmeséltük a hetünket, és ha kellet, és volt rá okunk, a srácokról panaszkodtunk egymásnak.

- Képzeljétek, Jared kitalálta, hogy költözzek hozzá! – jelentette be Kim, mire Chanelle és én is rákaptuk a tekintetünk.

- De hát ez szupiiii! Bárcsak Embry is össze akarna költözni! – szólt hozzá Chanelle, közben erőteljesen a rágóján kérődzve.

Most egy lila farmert, és egy egyszerű fekete-fehér kockás inget viselt, szőke haját pedig felfogta. Vele kapcsolatban igaz, hogy eleinte elég érdekes nézeteket vallottam, ahogy egyre jobban megismertem került felszínre az igazi énje, hogy ezalatt a mindenki barátnője, divatbaba külcsín alatt egy értelmes és rendes lány lakozik, aki csak arra vár, hogy ezt észrevegyék.

- Én hát nem is tudom… Nem gyors ez egy kicsit?  Ti mit gondoltok? – nézett rám, szinte már kétségbeesetten.

Furcsának hatott tőle ez a viselkedés, hogy ennyire össze legyen zavarodva, hisz eddig úgy ismertem meg, mint aki mindig mindenegyes helyzetre készen áll, hogy mindenre van egy terve.

- Sajnálom Kim, de ezt neked kell eldöntened! Én csak annyit mondhatok, hogy szerintem érdemes lenne, hisz szeretitek egymást! – feleltem a paradicsomot szeletelve. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ’ Dehogy gyors! Hisz titeket maguk az Istenek rendeltek egymás mellé! Nem szabadna kételkedned!’, azonban mivel még saját magam is tele voltam kételyekkel, nem tudtam volna őszintén ezt válaszolni.

- Persze, hogy szeretjük egymást! De eddig még senkivel nem éltem együtt, a szüleimet kivéve, ráadásul, annyira félek tőle, hogy az, hogy akkor már tényleg éjjel nappal együtt lennénk, csak ellaposítana mindent! Félek, hogy akkor már nem hiányolna, nem vágyna rám! – vallotta be, mire csak belekotortam a salátástálba a paradicsomot, majd Kimhez fordultam, aki csak lehajtott fejjel, tanácstalanul üldögélt.

- Figyelj rám Kim! Ez az egész, a kétségeid az összeköltözéssel kapcsolatban hülyeségek! Te is nagyon jól tudod, hogy Jared még a lábad nyomát is csókolja, és te is szereted. Eddig is minden a legnagyobb rendben volt köztetek. Én megmerem kockáztatni, hogy ezzel a lehetőséggel olyan kiaknázatlan opciók hulltak eléd, amiket mindenképpen ki kéne használnod. Már csak azért is megéri, mert a közös otthonotokban bármikor és bárhol rátok törhet a vágy, ti pedig élhettek vele! – magyaráztam neki, a végét már elvigyorogva.

Chanelle persze nyomban helyeselni kezdett, sőt rá is kontrázott, mire végre Kim arcára is visszakúszott a jókedv, s máris oldottabban folytattuk a kajagyártást. Szerencsémre hamar kész lettünk, hisz már majd éhen haltam. Miután megvacsiztunk, most már teljes számunkban tértünk vissza a nappaliba, mikor is betoppant Jake. Eddig fel se tűnt, hogy nem lett volna ott, és bár hiába határoztam el ismét, hogy most tényleg dühös leszek rá, és nem leszek vele kedves, nyúzott, búskomor arcát elnézve már nem akaródzott annyira betartani ezt a tervem.

Szinte mindenki azon fáradozott, hogy Jacobot még csak egy kicsit is, de kirántsák abból a katatónikus, elkeseredett állapotából, amiben volt. Megpróbálkoztunk mindenben a kedvében járni, s kitartóan faggattuk, hogy milyen volt az élet a szabadban, miket látott, és hogy visszavágyik e. Én inkább nem nagyon folytam bele a társalgás menetébe, csak csendben hallgattam őket, és Jake érzéseiből, s kusza gondolataiból próbáltam kiszűrni, hogy mégis mi történhetett vele, hogy mitől vált egy ilyen életunt, szomorú sráccá, ahhoz képest, hogy mint a többiektől megtudtam, nem egy hülyeségüknek ő volt az értelmi szerzője.

Szinte megfejthetetlennek tűnt előttem, mintha még a gondolatait is kontrollálná, hogy ne is gondoljon rá, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe az ok, amiért elment. Most először éreztem úgy, hogy tényleg nem vagyok idevaló, elnézve őket, hogy mennyire összeszokott csapat, hogy még Chanelle is nálam jobban beigazodott közéjük, kezdtem kétségbeesni. Mert bár hiába voltam köztük, hiába foglalkoztak velem, hiába szerettük egymást, tényleg nem voltam közéjük való, hisz ilyen jószívű, józan emberek közé nem illik egy szörnyeteg.

Köszönhetően a gondolataimnak, kezdtem egyre inkább elkedvtelenedni, így fáradtságra hivatkozva elbúcsúztam, majd felmentem az emeletre, s az ablakon kibújva feküdtem ki a tetőre, hogy aztán az addigra kitisztuló égbolton ragyogó csillagokat bámuljam. Hiába akartam mindenegyes sejtemmel ide tartozni, végre egy közösség, egy család része lenni, nem tagadhattam meg a valómat, hogy hiába játszottam meg, hogy egy majdnem hétköznapi tini vagyok, aki még csak meg se tapasztalta az élet kegyetlen felét. Akármilyen tökéletesre is építettem fel az álcám, akármennyire is igyekeztem normálisnak látszani, és megjátszani, hogy az vagyok, semmit sem ért, mert én tudtam, hogy nem vagyok az. Iszonyatos nagy hazudozónak éreztem magam, és bár ők hiába nem tudták ezt, attól csak még inkább nagyobb hazugság lett, hiszen ők elhitték ezt, egy cseppet sem kételkedtek bennem.

Köszönhetően gyatra hangulatomnak, és hogy most nem fogtam vissza magam, a mágiám önkénytelenül is kihatott az időjárásra, így szinte alig néhány perc alatt haragos szürke felhők uralták az eget, melyekből könyörtelenül zuhogott az eső, villámok cikáztak, és mennydörgések rázták a környéket. Engem viszont egyáltalán nem zavart, már egészen kicsi koromtól kezdve imádtam a természetet, így míg mások féltek a vihartól, én, ha tehettem, elszöktem otthonról, hogy aztán a zivatarban sétálgassak. Engem valahogy, a többséggel ellentétben inkább megnyugtatott a zord időjárás, így miután rájöttem, hogy ezt én is irányíthatom, egyre többször, s egyre inkább éltem vele.

Amíg az anyám élt, úgy hittem, hogy enyém az egész világ, hogyha akarom, akkor bármit elérhetek, és bármit az irányításom alá vonhatok, azonban amikor meghalt, valami végképp megtört bennem, már csak a közelében sem jártam annak a lánynak, aki egykor voltam. Ráadásul ehhez még az is nagyban hozzájátszott, hogy Mayfair nagyszüleim önkényesen magukhoz vettek, mondván, hogy könnyebb lesz velük átvészelnem a kritikus gyászidőszakot. De mint később kiderült, cseppet sem ezzel a céllal vettek magukhoz. Ők csak azt akarták tesztelni, hogy a mágiámra mégis milyen kihatással van a veszteség fájdalma, hogy ettől mennyire erősödött meg.

Persze ők mindezt játéknak nevezték, hogy különböző erősségű átkokat, bűbájokat kellett végrehajtanom, vagy bájitalokat kotyvasztanom, esetleg csak elültettek egy gondolatot a fejemben, aminek aztán hatására magától mozgásba indult az erőm, s mindent elpusztított körülöttem, kivéve a többi mágiával védett embert.

Úgy bántak velem a saját nagyszüleim, a saját vérem, mintha egy kísérleti nyúl lettem volna, ha pedig jól viselkedtem, nem kötekedtem, csak teljesítettem, amit mondtak, jutalmat kaptam. Sajnos minderre, hogy kihasználnak csak sokkal később jöttem rá, mikor tizenöt évesen erőteljesen a tinédzserkorban, minden ellen lázadtam. Ez volt az a fordulópont, amikor végképpen megromlott velük a viszonyom, így aztán, majdnem három év Franciaországban élés után, egyszerűen hazaszöktem az apámhoz, aki bár nem volt a legtökéletesebb választás, nem volt máshova mennem.

Persze a nagyszüleim rettenetes haragra gerjedtek, én pedig nem győztem csodálkozni azon, hogy nem küldtek értem, vagy pedig nem jöttek el ők maguk, hogy visszatoloncoljanak börtönömbe. Ezt leszámítva viszont, hiába is tagadtam volna, nagyon sokat tanultam tőlük a mágiával kapcsolatban, olyan könyvekhez és tudáshoz jutottam hozzá, amiket máshol biztos nem kaptam volna meg. Azonban így, hogy ily rövid időt töltöttem náluk, nem tudtak rendesen kiképezni, hisz az igazi tanulás az átalakulásom után vette volna kezdetét, hisz olyankor a boszorkányok, csak úgy, mint az újszülött vámpírok, átváltoznak egyfajta ösztönlénnyé, aki teljesen kiszámíthatatlanul, öntörvényűen viselkedik, és sose lehet tudni, hogy kire milyen hatással lesz az újonnan kapott hatalom.

Többek között ezért is döntöttem amellett, hogy a születésnapom előtt mindenképpen le kell lépnem innen, hisz tudtam, ha nem egyedül ér a christallen, rátámadhatok esetleg olyanokra, akiket mindennél jobban szeretek és féltek. Hiába vérzett a szívem, még csak a gondolatára is, hogy el kell mennem, én nem tartoztam ebbe a világba, nekem nem adatott meg egy normális, boldog élet. Hogy nekem sosem lesz férjem, gyerekem, mert a bennem élő szörny sosem engedi majd, hogy úgy éljem az életem, ahogyan akarom.

Elég volt csak anyám példáját vennem, hisz ő is megpróbálkozott vele, bízott benne, hogy elég erős ahhoz, hogy legyőzze a mágiáját, és az uralma alá vonhatja, azonban nem volt elég erős, a varázs pedig legyőzte őt, és megölte.

Behunyt szemmel élveztem, amint az eső eláztatja a testem, s úgy éreztem, hogy azzal együtt, hogy lemossa a bőröm, az agyam is kitisztítja, hogy már teljes elhatározással biztos vagyok benne, hogy el fogok menni, a lehető leghamarabb, hogy még véletlenül se essen bántódása az én javamból senkinek se. Hogy hiába fog beleszakadni a szívem, muszáj lesz könyörtelenül eljátszanom, hogy mindenegyes szavam, mindenegyes érintésem, pillantásom hazug volt, hogy nem úgy érzek iránta.

Hisz tudtam, hogy csak így fog elengedni, hogy csak így fog beletörődni abba, hogy elhagyom, és bár hiába okozott már csak ennek a tudata is hihetetlen nagy fájdalmat, nem tudtam más megoldást, hisz, ha csak egy szó nélkül szöknék el, tudtam, hogy utánam jönne, és megpróbálna megmenteni, még a saját élete árán is.

Én azonban nem állhattam ki a gondolatát se, hogy még csak véletlenül is, de bántsam, hisz ha végre képes lennék elengedni, ha erőt vennék magamon annyira, hogy tényleg kimondjam, hogy sose szerettem, hogy képes legyek a szemébe hazudni, és elhitetni vele, hogy igaz a hazugságom, még esélye lenne a boldogságra. Az elején szenvedne, de legalább megutálna, és még csak véletlenül se jutna eszébe, hogy aztán utánam eredjen, és segítsen rajtam.

Szinte észre se vettem, hogy közben eleredt a könnyem, az esőnek köszönhetően pedig nyomban lemossa azokat. Lehunyt szemhéjaimon keresztül is észleltem, ahogy a villámok egyre sűrűbbek lesznek, s egyre közelebbről, és hosszabban világítják meg a tájat, olyan világosságba hozva, mintha nappal lenne. Csendben hallgattam, amint a szívem lassan kalimpál a mellkasomban, szinte szinkronban a mennydörgések ütemével.

A nyugodt zsibbadtság kezdett egyre inkább rám ereszkedni, és már csak a tompán lüktető fájdalom uralta a bensőm. Mintha mindenegyes szívverésem csak közelebb vitt volna a végzetes naphoz, mintha egy időzített bomba lett volna, ami mindenegyes dobbanásával megerősített az elhatározásomban, hogy ki kell használnom az összes itt töltött percem, amit még kellő nyugalommal, úgy tölthetek el, hogy nem kell a jövőn rágódnom.

Másnap, mivel még mindig eléggé rossz hangulatban voltam, s Paulnak is dolga volt, csak fogtam magam, és már reggel kibarangoltam az erdőbe a vázlatfüzetemmel, és a régóta elhanyagolt fényképezőmmel. Elhatároztam, hogy mindent, ami itt csak fontos nekem, a személyeket, a helyeket, mindent lerajzolok, és megörökítek fényképezővel, hogy sose, még csak véletlenül se felejtsek el egy momentumot se az itt töltött időből.

Már hajnalban hozzá kezdtem, mivel nem tudtam aludni, csak összekotortam a házban pár lapot, s ceruzát, hogy aztán megörökítsem alvó szerelmem békés arcát. Hiába volt még mindig elképzelhetetlen és iszonyatosan fájdalmas egy nélküle való élet, hozzá kellett kezdenem már most a búcsúzkodáshoz, ha azt akartam, hogy túléljem majd nélküle, nélkülük.

Köszönhetően, hogy a zaklatott állapotomon már túlestem az éjjel, és hajnalban, megint kisütött a nap, és felmelegítette a környéket. Még a szél is meleget hozott, így kissé már izzadva, de mindenképpen örülve az időjárásnak botorkáltam. A zöld több ezer árnyalatát felvonultató lombokon át- átsejlettek az aranyló napsugarak, ezzel kísérteties fénybe vonva az egész erdőt.

Igyekeztem kizárni fejemből a zaklató, kényszeres gondolatokat, melyek a tőlük távoli életem mutatták, s inkább csak a természetre figyelve, semmire se gondolva sétálgattam, miközben bőszen kattogtattam a fényképezőt, igyekezve megörökíteni olyan misztikusnak, és ősinek, amilyen valójában volt. A robosztus méretű fák, a bokrok, a titokzatos vadvirágok, s az állatok árulkodó nyomai, mintha mind egy-egy történetet meséltek volna el, mindegyiknek megvolt a saját meséje, amit, ha odafigyeltél akár meg is fejthettél.

Igaz, hogy sose tanultam fényképezni, néha még engem is megdöbbentett az eredmény. Én nem törődtem ilyen olyan beállításokkal, se fényerővel, csak szinte már zsigerből, érzésből lefényképeztem, amit szerettem volna, és csak reménykedni tudtam benne, hogy azok az érzések, melyeket kiváltottak belőlem, a képen is láthatóak lesznek.

Arra a tisztásra akartam rátalálni újból, ahol Micah-val találkoztam. Úgy terveztem, hogy majd ott leülök rajzolni, hogy a hajnalban készített vázlataim is végre rendesen befejezem, és netalántán még újba is kezdek.

Hiába emlékeztem az útvonalra, az, hogy közben gyártottam a képeket, kissé lelassított, így vagy egy órával több ideig tartott, míg odataláltam. A nap még mindig nem érte el az égbolt közepét, én pedig, ahogy odaértem, ledobtam a fűbe a cuccaim, majd hanyatt dőltem, s behunyt szemmel élveztem a napsugarak cirógatását. A levegőnek édes virág illata volt, a szél pedig lágyan fújdogált, felemelve a hajam.

A madarak trillázása messze harsant, és a természet mindenegyes négyzetcentiméteréből áradt a nyár. Egyfajta kellemes, laza gondtalanság kerített hatalmába, szinte már azzal a tévképzettel kecsegtetve, hogy ne aggódjak, minden magától megoldódik, minden rendben lesz. Igyekeztem belerángatni magam e képzetbe, hogy ha csak egy kis ideig is, de legalább addig ne kelljen éreznem a fájdalmasan lüktető érzést a bensőmben.

Azt hiszem, elnyomhatott az álom, mert arra keltem, hogy kezd besötétedni, a levegőt pedig átitatja egy ínycsiklandó, édes illat, mely nyomban vonzani kezdett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd lassan felálltam, és minden figyelmem az illat beazonosítására fordítottam. Már elsőre tudtam, hogy mi az, hisz hiába volt mindegyiknek más és más illata, mindet átitatta az a félreismerhetetlen, mindent magával ragadó aroma: az élet aromája.

Gyorsan összekapkodtam a cuccaim, majd nyomban az illat forrása után indultam. Nem tehettem róla, de olyan régóta nem éreztem ezt, hogy a mágiám teljesen maga alá gyűrt, én pedig egyfajta ösztönlényként tűrtem, amint egyre inkább beljebb s beljebb hajt az erdőben. Eszembe se jutott, hogy esetleg megálljak, s megpróbáljak harcolni a késztetés ellen, úgy éreztem muszáj, hogyha nem teszem meg, beleőrülök.

Egyre inkább gyorsabb ütemben futottam, nem kímélve a környezetem, és ahogy már távolról látni véltem, a kényszer egyre inkább elhatalmasodott rólam, majd csak a célra tudtam koncentrálni. Még csak az sem érdekelt volna, ha valaki észreveszi, hogy mégis mit művelek, egyszerűen csak muszáj volt.

Az sem érdekelt, hogy az állat még él, a vörös köd csak az agyamra ereszkedett, én pedig egyre vérszomjasabban loholtam, és átkoztam magam, amiért nem tudok gyorsabb lenni. A puma valószínűleg egy vadász csapdájának esett áldozatul, és bár hiába vérzett már erőteljesen, még mindig erőlködött, hogy kijusson. Nem sokkal előtte megálltam, majd lassan, rászegezve tekintetem indultam felé. Mintha az idő is lelassult volna, hogy nekem kedvezzen, a környék pedig olyan hirtelen sötétedett be, hogy szinte meghökkentem gyorsaságán.

Mikor a hegyi oroszlán is észrevett, felemelte gyönyörű fejét, és először zaklatottan, dühösen nézett rám. Ám varázslatot bevetve szemeibe néztem, s lenyugtattam, mire már szinte kezesbáránnyá vált, és megnyugodva, érdeklődve figyelte közeledésem. Én pedig mosolyogva, már előre is élvezve a zamatot sétáltam egyre közelebb, hozzá érve pedig még mindig a szemébe nézve térdeltem le.

Araszolva nyújtottam ki a kezem, hogy aztán megsimogassam busa fejét, mit az állat csak önkényesen tűrt. Most már, hogy ilyen közel voltam hozzá, kezdtem csak el sajnálatot érezni iránta, azonban tudtam, hogy ha itt hagynám, vagy ha ki is szabadítanám, a végén úgyis meghalna, ahhoz túlontúl is komoly sérülést szenvedett, hogy ezt túlélje. Így csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy így még jó szolgálatot is tesz nekem, azáltal, hogy a vérét veszem.

- Sajnálom! – suttogtam, még mindig a szemébe nézve, mire az állat mintha csak megértette volna mondandóm, pislogott egyet, majd lesunyva fejét várta végzetét.

Átkaroltam a testét, majd a lábán szivárgó sebhez hajolva ízlelgettem az illatát. Nyeltem egyet, majd rátapasztva a szám kezdtem szívni az édes nedűt. Ahogy megéreztem torkomban az éltető folyadékot nyögtem egyet, majd csak még mohóbban, állatiasan nyeldekeltem azt.

Mámor ereszkedett rám, ahogy a vér lassan összekeveredett az enyémmel, vad dübörgésre késztetve a szívem; csakis magamra figyelve, élvezve az gyilkolást szívtam a vért, míg csak a test nem kezdett el egyre inkább elernyedni, majd a puma egy utolsó nyikkanása után megszűnt létezni.