11/1

Sziasztok!

Végre valahára meghoztam a fejit, remélem, azért élvezhető lett és bár sokkal terjedelmesebbre terveztem, nem bírtam magammal és úgy döntöttem, hogy felteszem az eddig kész részt, a többit pedig ahogy kész lesz - remélhetőleg még a héten - fel is pakolom!

Ezúton is szeretnélek megkérni titeket, hogyha már van tizenkét olvasóm, azért jól esne néhány kritika! És nem akarok komifaló szörny lenni, hisz nem akarok kicseszni azokkal, akik eddig is megajándékoztak kritikákkal, de sajnos egyre közelebb állok hozzá. Lassan már úgy érzem, hogy rajtam, és azon a pár emberen kívül nem is érdekel senkit, amit én itt össze-vissza firkálok.

Szóval, ismét csak szeretnélek megkérni titeket, hogy írjatok kritikát, hisz abból tényleg rengeteget tanulok, ráadásul ha nem tetszik valami, és megírjátok, hogy mégis mi az, legközelebbre ki tudom javítani. Emellett pedig higyjétek el, azzal, hogy komiztok, megsürgetitek a fejik feltöltését, hisz, ha tudom, hogy ennyien szeretik, akkor én is iparkodom és igyekszem gyorsabban frissíteni, és igényesebb fejiket hozni! Remélem, hogy azért a rizsázásom hat valakire, és tényleg rászánjátok magatokat erre!

Miután a fiúk beleegyeztek a játékba, összeszedtük a többieket is, Esme és Carlisle kivételével, akik inkább megköszönték, de kimaradtak belőle. Letelepedtünk a nappaliban, én pedig vigyorogva szemléltem, amint Alice, Emmett és Micah izgatottan lesnek rám. Igaz, hogy már Jasperrel is kezdtem megbékélni, hisz - miután belelestem a fejébe megtudtam, – hogy csak azért ennyire hűvös és távolságtartó még velem szemben, mert fogalma sincs, hogy viszonyuljon személyemhez.

Azonban arról fogalmam sem volt, hogy Rosalie és Edward mégis minek csatlakoztak hozzánk, holott mindkettőről sütött, hogy egyszerűen még a gondolatát is utálják a játéknak.

- Na, jó, azt előre megmondom, hogy ez nem egy hétköznapi játék lesz! Felelsz és merszezni fogunk, azonban mindegyikőtök képességét megkötöm a csalással kapcsolatban, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson. Ez azt jelenti, hogy Alice minden mást látni fog, csak a játék kimenetelét nem, Edwardnak is nélkülöznie kell a mások agyában való turkálást egy időre, s Jasper képességét is lekötöm a szobában tartózkodókra. Eddig világos? – kérdeztem rá, mire kissé meglepődtek ugyan, de láttam rajtuk, hogy ez még inkább csak felpezsdíti őket. Megvártam, míg bólintanak, majd folytattam. – Szóval, hogy még tovább nehezítsünk, az elején kötünk egy esküt, amit én pecsételek le, és ami lehetővé teszi, hogy ha valaki a merést választja, kötelező legyen végigcsinálnia, még akkor is, ha nem fűlik a fogához. Ha pedig a feleletet, akkor kötelező az igazat mondania! Egyedüli könnyítés, hogy mindenki kap egy-egy passz lehetőséget, ami azt jelenti, hogy a játék alatt lesz egy lehetősége, hogy a merést lepasszolja másnak, és a kérdést is! Megfelelnek a feltételek? – mire elmondtam a játék kimenetelét hatalmas mosoly terpeszkedett az arcomra, majd belecsaptam Emmett felém nyújtott tenyerébe, mire Rosalie már erre is csak fújtatott egyet, és pökhendi arckifejezéssel méregetett.

- Várjunk csak! És honnan rá a garancia, hogy te se csalsz? – szólalt meg fennkölt hangon, mire csak csattintottam egyet a nyelvemmel.

- Végezzük el az esküt és meglátod! – oltottam le, mielőtt még tovább kötekedett volna. Sosem a türelmemről voltam híres, de valahogy ez a lány teljesen kiakasztott, nem tehettem róla, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tud úgy élni, hogy ennyire elzárkózik mindenkitől, holott – mint a gondolataiból kilestem – biztos, hogy jó barátnők lennénk, hisz valamilyen szinten hasonlítottunk egymásra. Mert oké, megértem, hogy mivel vámpír, nem igazán élhet olyan életet, mint akart, de azért ennyire besavanyodottnak se kéne lennie, hisz megvan mindene, sőt. Hisz olyan gyönyörű, hogy akárki csak ránéz, mardossa az irigység, ráadásul itt volt neki Emmett, aki még a lába nyomát is csókolta.

Behunyt szemmel kezdtem el mantrázni magamban, hogy mit is akarok, közben elképzelve a végeredményt, azonban attól, hogy csak elképzeltem kíváncsi arcukat, ahogy feszült figyelemmel néznek rám várva a csodát, majdnem elnevettem magam, így egy mosolyt elfojtva tértem vissza a tervemhez, s nemsokára a meglepett, olykor hitetlenkedő hangokból biztosra vettem, hogy tervem sikerült. Kinyitva szemeim sejtésem be is igazolódott, hisz mindegyikük kezén – bele értve engem is – ott volt egy egyszerű, fekete bőrből font karkötő, mely garantálta, hogy a játék abszolút csalásmentesen, úgy folyjék le, hogy mindenkinek ugyanolyan esélyei adódtak.

- Rendben, ki akarja kezdeni? – kérdeztem rá, várakozásteljesen szétnézve a szedett-vedett társaságon.

Rosalie velem szemben, az üvegasztal túloldalán már most látványosan unta magát, holott még csak el se kezdtük, mellette Edward erősen koncentrált- legalábbis abból, hogy összeráncolta a homlokát, és egyre erősebben szorította ökölbe kezét-, erre következtettem, gondoltam, amiatt sopánkodik, hogy most nem lát bele mások fejébe. Ezzel szemben a mi oldalunk – Jaspert leszámítva, aki halál nyugodt arckifejezéssel szemlélődött – teljesen be volt zsongva. Alice izgatottan fészkelődött, Emmetten pedig már anélkül láttam, hogy máris valami hülyeségen töri a fejét, hogy belestem volna a gondolatai közé, amit ugye akkor se tehettem meg volna, ha akartam volna, hisz a karkötő az én csalási lehetőségeim is blokkolta. Micah pedig kisfiús arcán hatalmas mosollyal nézett rám, mire én visszavigyorogtam.

- Na, ha senki más, akkor kezdem én! – jelentette be Emmett, mint vártam is, arcára pedig máris felfestett egy pimasz mosolyt, amitől nyomban rosszat kezdtem sejteni. – Szóval, Micah! Felelsz vagy mersz? – fordult a Cullen család legifjabb tagjához, ki bátran állta csibészes arcát.

- Merek! – jelentette ki.

- Rendben! Te tudod, mire vállalkozol! Szóval a feladatod: rendelünk egy extra nagy pizzát, a lehető legtöbb plusz feltétellel, neked pedig mind be kell burkolnod! – szónokolt, már előre elképzelve a jelenetet, mire máris nevetnie kellett.

Azt hiszem, ha Micah-nak még lenne vérkeringése, biztos elsápadt volna a rá váró feladattól, amit nem is csodáltam, hisz én se szívesen ennék meg egy kupac sarat, ugyanis a vámpíroknak az emberi étel ilyen ízű.

- Oké! – válaszolta, amint kicsit összeszedte magát, Emmett pedig ugrott is, majd gyorsan rendelt egy pizzát, majd amíg vártunk rá, úgy döntöttünk tovább megyünk.

Bár Micah még nem teljesítette a feladatát, mégis rajta volt a sor, és mivel kötetlen sorrendben haladtunk, Jasperhez fordult.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte Micah.

- Természetesen merek! – jött az eltökélt felelet.

- Öltözz be nőnek, a lányok ki is festenek, a hajad is megcsinálják, mi pedig felvesszük videóra, amint ezekben a cuccokban táncolsz. –szólt vigyorogva, ezzel engem is mosolygásra késztetve, hisz el se tudtam képzelni, hogy Jasper elfeledkezve mértéktartó viselkedéséről ilyen hülyeségéket csináljon.

- Rendben! – válaszolta szemrebbenés nélkül, mire Alice és Rosalie nyomban fel is pattantak, majd Jasperrel a nyomukban fel is száguldottak.

Mi is feltápászkodtunk, majd utánuk mentünk, hogy le ne maradjunk a móka egyetlen percéről se. Beérve egy hatalmas gardróbba a két lány máris támadásba lendült a ruhák ellen, a földön már több tucat ruha hevert, amikről úgy gondolták nem alkalmas a feladatra. Eltűnődve néztem Jasper arcát, aki olyan csodálattal és szerelemmel meredt Alice-re, mintha az élete függne rajta. Abban a percben nekem is megfájdult a szívem, és újból rá kellett döbbenjek, hogy mekkora egy önző, szemét, kétszínű alak vagyok, amiért hazudok Paulnak, holott az életemnél is jobban szeretem. Erős késztetést éreztem rá, hogy most rögtön felhívjam, és elmondva, hogy hol vagyok, mindent kitálaljak neki. Hogy miért is jöttem ide, a családom történetét, a végzetem, hogy annak ellenére, hogy tudom, mennyire utálják egymást a vámpírokkal, most mégis itt vagyok náluk, és velük játszom, holott vele is lehetnék.

Köszönhetően, hogy ismételten rám törtek e gondolatok és érzések, az összes jókedvem elszállt, és ezután már csak egykedvűen, a többiek miatt tetetve, hogy jól érzem magam, vállaltam részt a feladatokban. Persze azért, a látványt, hogy Micah milyen undorral eszi meg a pizzát, hogy Jasper milyen erotikus táncot lejtett nekünk hatalmas kacagással fogadtam, és kitörő tapssal jutalmaztam, csatlakozva a többiekhez.

Ezek mellett is voltak azért elég húzós feladatok, például mikor Rosalie-nak el kellett hitetnie a pizzafutárral, hogy ő első látásra belészeretett, és hogy őket az isten is egymásnak teremtette, ezért most rögtön házasodjanak össze. Délután három körül úgy döntöttem, nekem ideje indulnom, hisz már hihetetlenül hiányzott Paul, ráadásul félve a lebukástól időben oda akartam érni a városba, hogy aztán tényleg megvegyem az említett könyveket.

Az eső még idáig is kitartott, így sóhajtva felvettem esőkabim, majd beültem Emmett mellé a dzsipbe, hisz visszafelé ő vállalkozott arra, hogy elvisz. Már pár órányi ismertség után elkönyvelhettem magamban, hogy mennyire vicces és komolytalan ember. Komolyan, mint egy nagy gyerek, ebben az izmoktól duzzadó, félelmetes testben. Természetesen egész út alatt szakadtam a nevetéstől, így mikor kirakott az áruház előtti parkolóban, már fájt a hasam, annyit kacagtam a megjegyzésein és sztorijain, mit én is igyekeztem mókás hozzászólásokkal tarkítani. Fejembe húzva kapucnim indultam be a szakadó esőben, ami elég nehéznek bizonyult, hisz a sűrű esőfüggöny miatt alig láttam valamit.

Fellélegezve vágtattam be a fotocellás ajtón, majd felkapva egy kosarat kezdtem el menetelni, miközben lóbáltam azt. A kabátom szétcipzáraztam, hisz odabent annak ellenére, hogy nyár közepén jártunk, fűtöttek. Halkan dúdolgatva sétálgattam a sorok között, s amint megláttam az édességes osztályt, nyomban odaigyekeztem, majd hosszas válogatások árán bedobtam a kosaramba, amit csak kívántam.

Igaz, hogy amiatt, hogy a kosaram csak édességekkel volt tele, kaptam pár igen furcsa pillantást a többi vásárlótól, cseppet sem törődtem velük. Továbbra is tántoríthatatlanul haladtam célom felé, a kisvároshoz képest elég nagy választékkal rendelkező könyves sorhoz, lóbálva a kosaram, minek köszönhetőn a zacskók össze-visszagurultak és erőteljes recsegő, ropogó hangot hallattak.

Elég gyorsan sikerült áttekintenem a választékukat, hisz a tucatnyi könyvből, amit kinéztem magamnak, mindössze három volt megtalálható náluk, így azokkal felszerelkezve indultam a kasszához, hogy kifizetve a cuccokat induljak végre haza, és szerelmem karjaiba vethessem magam.

Mintha ő is megérezte volna, hogy épp rá gondolok, mivel a telefonom nyomban csörögni is kezdett, a képernyőn pedig egy róla készített lesifotóm jelent meg, amin épp alszik. Olyan édes volt ilyenkor, hogy kár lett volna nem kihagyni a kínálkozó alkalmat, és nem lefényképezni.

- Mesélj! – szóltam a telóban, közben, mint egy elmebeteg vigyorogva, már attól is jókedvem lett, ha hallhattam a hangját.

- Szia, Szépségem! – köszönt, nekem pedig már a hangjától őrült tempóban kezdett kalapálni a szívem. – Nemrégen végeztünk, úgyhogy úgy gondoltam érted megyek a városba, aztán együtt hazamegyünk!

- Jól hangzik! – válaszoltam vidáman, majd miután közölte, hogy mindjárt itt lesz értem, elköszöntünk, majd le is tettük a telefont.

Azt hittem, hogy majd várnom kell rá, hisz azért jó félórányi volt az út, és nem hittem, hogy nyomban el is indul, ám köszönhetően, hogy hatalmas volt a sor, és csak egyetlenegy kassza működött a három helyett, még ő várt rám, mikor végre kiértem a boltból a két darab szatyrommal.

Már messziről kiszúrtam, hisz kiszállt cseppet sem törődve a szakadó esővel, háttal a Rovernek dőlve, természetesen most is a szokásos, póló- bermuda kombóját viselte. Sebesen szedtem a lábaim, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hisz már így, hogy még csak pár órát is töltöttünk el egymástól távol, szörnyen hiányzott.

Mikor már nem bírtam magammal és úgy éreztem, sose érek oda, futásnak eredtem, mit hatalmas, szívdöglesztő mosollyal jutalmazott, mire egy dobbanást kihagyott a szívem. Aztán a végtelen hosszúnak tűnő perc után végre a karjaiba repültem, s kezeim nyaka köré kulcsolva szorítottam magamhoz, míg ő derekam átölelve emelt fel és nyomott agybomlasztó csókot az ajkaimra. Hirtelen minden egyes gondolatom megszűnt létezni, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ugyanolyan elképesztő hatással van rám, mint a legelső csókoknál, sőt, úgy vettem észre, hogy mintha az idő elteltével csak egyre szenvedélyesebb és édesebb csókok váltották volna fel azokat.

Egyik kezemmel végigszántottam vizes haját, majd miután szétváltunk, csak percekig gyönyörködtünk még egymásban, nem törődve a viharral.

- Hiányoztál! – szólaltam meg, mikor letett.

- Te is nekem Kiscicám! – jött a felelet, majd kinyitotta nekem az ajtót, miután pedig beszálltam, csak megkerülte a kocsit, s ő is beült.

Gyorsan lerángattam magamról a kabátom, majd a tükörbe pillantva szembesültem a lesújtó látvánnyal. A hajam nem elég, hogy csurom víz volt, de még össze-vissza is állt, a sminkem elfolyt, így úgy néztem ki, mint egy bohóc, akit a műsor részeként leborítottak egy jó nagy vödör vízzel.

Kotortam elő zsebit a táskámból, és igyekeztem egy kicsit is rendbe hozni az arcom. Egy hajgumival inkább a hajam is felfogtam, majd a szatyorból előbányázva egy csokit, kibontottam azt, majd nagyot haraptam belőle és csukott szemmel élveztem a szájamban szétrobbanó ízorgiát.

Tudtam, hogy nem kellene, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni a csoki hatalmának, egyszerűen éltem-haltam érte. Szerencsém, hogy elég jó géneket örököltem, az anyagcserém is gyors volt, ráadásul azzal, hogyha tehettem mindennap eljártam futni, így kellőképp rendben volt az alakom, bár a saját véleményem szerint még bőven lett volna mit alakítani rajta.

Mivel tisztában voltam vele, hogy Paul is hasonlóképp van az édességgel, csak felé nyújtottam a megkezdett csoki, mibe bele is harapott, azonban ő velem ellentétben a csoki háromnegyedét elfogyasztotta egy harapásra.

- Nem mehetnék inkább most hozzád? – kérdeztem rá, arcom a fejtámlára döntve.

- Hát, már elígérkeztem hozzátok vacsira, de ha akarod, akkor hozzám megyünk! – válaszolta mosolyogva.

- Most szeretnék csak veled lenni, úgyhogy inkább legyen az, hogy kitaláljuk, mit akarsz enni, elugrunk a boltba, aztán főzünk valamit, rendben? – tudakoltam.

- Oké, de nem hinném, hogy én olyan sokat tudnék segíteni a kajában! – vigyorgott, végigsimítva arcomon, mire én csak elfordítottam fejem és a tenyerébe csókoltam.

Minekután hamar megállapodtunk a fűszeres sülthúsiban, krumplival és salátával, bementünk a boltba, majd kézenfogva keresgéltük a hozzávalókat a sorok között, én persze közben felhívtam Emilyt, hogy nem megyünk vacsorára, és bár hallottam, hogy Sam igyekszik belekotyogni a telefonba, és bőszen tiltakozik, Em csak lepisszegte, és ahogy hallottam a fejére is sózott egyet, így csak motyogott valamit, de többet nem szólt bele a beszélgetésünkbe.

Emily pedig megnyugtatott, hogy semmi baj, amiért kihagyjuk a kaját, és, hogy természetesen addig maradok, ameddig akarok. Megköszöntem neki, majd gyorsan le is tettük, én pedig mosolyt villantottam a mellettem menetelő srácra, aki egyfolytában engem fürkészett kavargó forró csoki szemeivel.

- Mi az? – kérdeztem rá, már azon aggódva, hogy mégis mi végre tanulmányoz.

- Gyönyörű vagy! – válaszolta komolyan, miközben magához szorított.

Hát én abban a percben nem igazán találtam magamban egy szemernyi szépséget se. A sminkem még mindig eléggé el volt kenődve, a hajam igaz, hogy össze volt fogva, attól, hogy vizes volt, erősen zsíros hatást keltett. Ráadásul biztos voltam benne, hogy az egész napomra kiható nyűgős és fáradt érzetem is rendesen kirajzolódik arcomra.

Így nem csoda, hogy nem igazán volt jó a véleményem saját magamról, azonban, az, ahogy rám nézett, és ahogy viselkedett velem, még akkor is, ha tényleg lepukkant állapotban voltam, rendkívül sokat jelentett. És végre úgy éreztem magam, akár a világ legszerencsésebb nője, hisz nem sok embernek adatik meg, hogy megtalálja azt az embert, aki mellett talán leélheti az életét, és aki bearanyozza még a legunalmasabb perceket is.

- Szeretlek! – vallottam be, majd az ajkamba haraptam.

- Én is szeretlek! – felelte, s tarkómra simítva kezét hajolt le hozzám, hogy aztán egy olyan csókot váltsunk, amibe mindketten megpróbáltuk beleépíteni az összes egymást iránt érzett érzelmünk.

Egyperces- Szívtörés

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss, csak mostanában eléggé összecsaptak a fejem fölött a hullámok, én pedig egyre inkább mélyebbre süllyedtem az iszapos talajban. Remélem, hogy most már kezdek megint visszatérni a régi kerékvágásba, és tudom hozni a héten a frisst! Ehelyett hoztam egy egypercest, ami nagyjából összefoglalja, hogy mégis pillanatnyilag, hogyan is érzem magam.

Jó lenne, ha kapnék rá pár kritikát, mert azt hiszem, nem lett olyan rossz!

Némán, csakis rád figyelve, tántoríthatatlanul vágok át a zajos embertömegen. Ide-oda lökdösnek, van, aki még egy-két igencsak dühös szóval is illet, amiért elmertem menni előtte. Azonban, most semmi sem érdekel, egyedül csakis az hajt, hogy végre utolérjelek, hogy megragadva kezed fordítsalak magam felé és végre őszintén elmondjam neked, hogy mit is érzek irántad. Érzések milliói kerítenek hatalmukba, tán a félelem is köztük van, mégis tudom, hogy megteszem, hisz a titkolózás sokkalta jobban fáj, mint a tudat, hogy talán te nem így érzel.

A szívem izgatottan kalimpál a mellkasomban, szinte már úgy érzem, kiszakítja azt hevességében. Valami egészen fura, újkeletű elszántság üti fel fejét bennem, ahogy egyre csak közeledem hozzád. Úgy érzem, végre eljött az ÉN időm, hogy ennyi szenvedés után tán befellegzett csalódási sorozatomnak, s végre rám mosolyog a szerencse.

Sosem éreztem még ennyire bátornak, és egyben ennyire nőnek magam. Én, aki egész életében csak céltalanul, biztos tudatában annak-, hogy minden egyes célja, terve hamvában holt-, élt most olyan vakmerően és céltudatosan haladtam feléd, hogy még magam számára is meglepetéssel szolgáltam. Ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok.

Persze azt se gondoltam, hogy majd ennyire megszeretlek… Hogy annak ellenére éled bennem a szerelem irántad, hogy szinte még csak nem is ismerlek.

Már az elején tudtam, hogy semmi esélyem, hisz ki vagyok én hozzád képest? Egy tapasztalatlan kislány, aki még csak most készül az igazi élet mezejére lépni. Mégis a csontjaimba mar az a hihetetlen érzés, amit irántad éreztem. Mert bár hiába áll fen a tény, hogy nem igazán ismerlek… Még a hibáidat is szeretem! Mivel én tudom, amit te nem, hogy te sem vagy tökéletes, ahogy hiszed.

Én azonban még így is elfogadlak, hogy úgy érzed, jogosan ilyen nagy az önbecsülésed. Egy pillanatra elveszítlek a színes forgatagban, s már nyomban kétségbe is esnék, mikor újból meglátlak, és megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Már attól jobban érezem magam, hogy látom neked milyen jó a kedved, hogy mosolyogsz, ezzel az én komor arcomra is mosolyt festve.

Úgy teszem meg az utolsó métereket, mintha életem legfontosabb találkájára sietnék, s talán így is van, hisz úgy érzem jelen pillanatba csakis te vagy az, akiért érdemes élnem. Az idegesség kezd kissé úrrá lenni rajtam, de szemeim lehunyva veszek egy mély levegőt, mely nyomban elűzi bizonytalanságom, s magamban összegzem, hogy talán még jól is elsülhet a dolog. Az üvegkupolán ragyogó, mézszín csíkban törnek be a napsugarak, egyike pedig pont téged talál el, amitől még ellenállhatatlanabbnak, még elérhetetlenebbnek tetszel szememben. Dölyfösen, szinte uralkodva a nép felett nézel körül, tengerkék szemeid azonban még felém sem rebbenek, elsiklanak felettem, mintha soha nem is léteztem volna. Az egyik barátod hevesen gesztikulálva kezd magyarázni neked, mire te mégis felém fordulsz, arcodra pedig kikúszik mosolyod, mire úgy érzem, a csontjaim nyomban folyóssá válnak, s mentem kifut a lábam alól a talaj.

Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy ez a mosoly nekem szól, így kissé hitetlenkedve, de mégis viszonozom pillantásod, érted érzett érzelmeim pedig nyomban tűzforró lávaként söpörnek végig rajtam. Kezdek egyre biztos lenni abban, hogy végre van értelme szánalmas kis életemnek, hogy talán azzal, hogy elmondom, hogy érzek irántad, te is rádöbbensz, hogy ha még nem is szeretsz, de tudnál. Hidd el, ez nekem elég lenne! Már annak is örülnék, ha tudnád titkom, nem gúnyolnál ki érte, hanem elraktároznád magadban, és egy sablonos szöveggel elhajtanál. A remény főnixként éled újjá hamvaiból lelkemben, s szinte ledermedve figyelem, ahogy mosolyogsz. Szád tökéletes, csókolnivaló íve megrészegít, és már maga a tőled kapott csók gondolata oly gyönyörűséggel jár, hogy bele se merek gondolni, milyen lenne, ha tényleg szájamon érezném ajkaid.

Szinte táncolva, a szívem dobbanásainak ütemére teszem meg azt pár lépést, ami távol tart tőled. Nem számít mi lesz a vége, én már döntöttem. Le akarom zárni ezt az egészet, legalább olyan szinten, hogy te tudj róla. Igaz, hogy még pár ember, és a haverjaid az utamban állnak, én csak töretlenül haladok előre, fütyülve a külvilágra, miközben máris egy jobb jövő képe jelenik meg a képzeletemben, melyben talán neked is jut szerep.

Érzem, hogy hátulról valaki nekem ütközik, majd szélsebesen kikerül, s pont feléd száguld, csöppet sem törődve azzal, hogy épp kit lök el. Láttára barátaid szétszélednek, te pedig rászegezed két szép szemed és tisztán látom, benne azt a tűzet, amit csak magaménak akarok. Azt akarom, hogy legalább egyetlenegyszer is, de így nézz rám!

Szinte a vér is meghűl az ereimben, ahogy tehetetlenül nézem, amint ölelésre tárt karjaidba repül. A helyre, ami engem illetne! Szerelmes mosollyal, lángoló tekintettel meredtek egymásra, végül pedig ajkaitok is egymásra találnak, s csókban forrnak össze.

A szívem szakad meg ebben a pillanatban, mintha még sose éreztem volna ekkora fájdalmat, a világ egyre inkább összeszűkül köröttem, a mérgező könnyek is utat találnak maguknak, s erőszakosan kifurakodnak szemeimből, hogy arcomon végig csorogva bizonygassák bukásom. Ez a jelenet örökre beivódik a sejtjeimbe, tudom, hogy sose fogom elfeledni. Lassan elengeditek egymást, majd hátra se nézve elsétáltok.

Ledermedve figyelem távozó hátad, miközben legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, törnék-zúznék mindent, amit csak érek, csakis azért, hogy egy kicsit is csillapítsam a lelkemben tomboló vihart.

Fogalmam sem volt, hogy ennyire fog fájni… Hisz olyan könnyen jött! Annyira sebesen, s láthatatlanul szőtte bele magát az érzés a lelkembe, hogy szinte észre se vettem. És most mégis itt álltam, ugyanabban a tömegben, amit az előbb igyekeztem kikerülni, hogy a szemed elé álljak és bevalljam: Szeretlek! Megalázottan, sárba tiport álmokkal fordítok én is hátat neked, majd araszolva, saját magam átkarolva igyekszem ki a mostanra már fullasztóvá vált közegből. Tudom, hogy soha többé be sem teszem ide a lábam, hisz itt is csak Te jutnál eszembe.

Nem tudom felfogni, hogy mégis, hogyan szenvedhetek ilyen intenzivitással, hogy mégis hogyan uralhatja akkora fájdalom a bensőmet, hogy úgy éreztem, bármi fizikai fájdalmat elviselnék, csak hogy egyetlen pillanatra elfeledkezzem erről a kínról. Még a szívem monoton kalapálása is szenvedéssel jár, gyűlölöm a tudatot, hogy élek!

Míg az előbb még egy tündérország kapujában ácsingózó kislány voltam, aki hitt a csodákban és reménykedve tekintett a jövőbe, mostanra egy fiatal, apró darabokra hullt szívű nő vagyok, akinek fogalma sincs, ezentúl mégis hogyan találja majd helyét a világban. A keserűség egy zsigereimet marcangoló, óriási szörnyetegként keríti be bensőmet, és tudom, hogy nem lesz könnyű szabadulásom. Egyelőre azonban úgy érzem, nem is akarok szabadulni e magam szülte börtönből, melybe saját botorságom miatt taszítattam.

Senki se törődik velem, a külvilág szemére bizonyára egy kisírt szemű kamaszra hasonlítok, akit épp most ejtettek. A fejem teljesen kopár, képtelen vagyok egyetlen épeszű gondolatot is kisajtolni magamból, a szenvedés egyre szorosabb páncélt épít körém, hogy a végén még levegőt se kapok.

Zihálva érek ki a friss levegőre, majd a falnak tántorodva emelem pillantásom az égen ragyogó csillagmilliárd felé, teljes bizonyosságában, hogy most már tényleg semmi értelme életemnek. Nincsenek se céljaim, se terveim, de most már álmaim sem, hisz mind összetört egy személy miatt, ki talán a nevem sem tudja. Mint egy törékeny, mesterien megmunkált üveg szív, roppant szét az enyém is, megszámlálhatatlan apró kis darabkára, és fogalmam sincs, hogy valaha lesz e olyan személy, aki képes lesz beférkőzni, s összeforrasztani e azt.

Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy semmi esélyem sincs a boldogságra, hogy nélküle tényleg elveszem, hogy nem fogom tudni tovább élni az életem. Hogy ezentúl csak egy régi árnyéka, egy ócska hasonmása leszek annak a lánynak, aki voltam.

Gondterhelten pillantok a gyémántként ragyogó csillagokra, megpróbálva erőt meríteni belőlük. A jeges, északi levegő csípi az arcom, lélegzetvételnél pedig apró párafelhők kúsznak ki a számon. Émelygek a tömény önsajnálattól, ami elönt, és még most se tudom felfogni, hogy mégis mit láttam az imént. Igaz, hogy amióta csak elmentek, az agyam folyton-folyvást levetíti a képkockákat, amitől csak még inkább nő szenvedésem.

A könnyek még mindig lassan csordogálnak az arcomon, ahogy zaklatottságom kezd egyre alább hagyni, és már csak a csontjaimba maró fájdalom marad. Mintha még a fényes kis pontok is rajtam gúnyolódnának kacér fényükkel. Fiatalok sokasága halad el mellettem útban az éjszakába. Irigylem őket, hogy milyen gondtalanok, nem törődnek semmivel, tudnak a mával élni. Bárcsak én is így tudnék érezni, bárcsak tudnék még hinni a mesékben, elhinni, hogy még számomra is van remény. Hogy egyszer talán én is oly boldog leszek valakivel, mint te azzal a lánnyal… Tudom, hogy kínkeserves és iszonyatosan fájdalmas lesz, de egyszer majd végre túlteszem magam rajtad, nem hasonlítgatom hozzád a fiúkat, hanem képes leszek a külcsín mögé nézve megismerni valakit.

Talán egyszer én is megtalálom a megfelelő embert számomra, aki majd úgy elfogad, ahogy vagyok, aki nem akar változtatni rajtam, aki szeret és tisztel, aki viszonozza azt a szerelmet, amit most még irántad érzek. Tudom, hogy így lesz, hisz így kell lennie.

De addig is még mindig lángol bennem az irántad érzett érzések tömkelege, és egyelőre inkább elsüllyedek csendes magányomban, hogy gyászoljak, hogy meggyászoljam meg nem született, hamvában holt szerelmünket.