Egyperces- Szívtörés

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss, csak mostanában eléggé összecsaptak a fejem fölött a hullámok, én pedig egyre inkább mélyebbre süllyedtem az iszapos talajban. Remélem, hogy most már kezdek megint visszatérni a régi kerékvágásba, és tudom hozni a héten a frisst! Ehelyett hoztam egy egypercest, ami nagyjából összefoglalja, hogy mégis pillanatnyilag, hogyan is érzem magam.

Jó lenne, ha kapnék rá pár kritikát, mert azt hiszem, nem lett olyan rossz!

Némán, csakis rád figyelve, tántoríthatatlanul vágok át a zajos embertömegen. Ide-oda lökdösnek, van, aki még egy-két igencsak dühös szóval is illet, amiért elmertem menni előtte. Azonban, most semmi sem érdekel, egyedül csakis az hajt, hogy végre utolérjelek, hogy megragadva kezed fordítsalak magam felé és végre őszintén elmondjam neked, hogy mit is érzek irántad. Érzések milliói kerítenek hatalmukba, tán a félelem is köztük van, mégis tudom, hogy megteszem, hisz a titkolózás sokkalta jobban fáj, mint a tudat, hogy talán te nem így érzel.

A szívem izgatottan kalimpál a mellkasomban, szinte már úgy érzem, kiszakítja azt hevességében. Valami egészen fura, újkeletű elszántság üti fel fejét bennem, ahogy egyre csak közeledem hozzád. Úgy érzem, végre eljött az ÉN időm, hogy ennyi szenvedés után tán befellegzett csalódási sorozatomnak, s végre rám mosolyog a szerencse.

Sosem éreztem még ennyire bátornak, és egyben ennyire nőnek magam. Én, aki egész életében csak céltalanul, biztos tudatában annak-, hogy minden egyes célja, terve hamvában holt-, élt most olyan vakmerően és céltudatosan haladtam feléd, hogy még magam számára is meglepetéssel szolgáltam. Ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok.

Persze azt se gondoltam, hogy majd ennyire megszeretlek… Hogy annak ellenére éled bennem a szerelem irántad, hogy szinte még csak nem is ismerlek.

Már az elején tudtam, hogy semmi esélyem, hisz ki vagyok én hozzád képest? Egy tapasztalatlan kislány, aki még csak most készül az igazi élet mezejére lépni. Mégis a csontjaimba mar az a hihetetlen érzés, amit irántad éreztem. Mert bár hiába áll fen a tény, hogy nem igazán ismerlek… Még a hibáidat is szeretem! Mivel én tudom, amit te nem, hogy te sem vagy tökéletes, ahogy hiszed.

Én azonban még így is elfogadlak, hogy úgy érzed, jogosan ilyen nagy az önbecsülésed. Egy pillanatra elveszítlek a színes forgatagban, s már nyomban kétségbe is esnék, mikor újból meglátlak, és megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Már attól jobban érezem magam, hogy látom neked milyen jó a kedved, hogy mosolyogsz, ezzel az én komor arcomra is mosolyt festve.

Úgy teszem meg az utolsó métereket, mintha életem legfontosabb találkájára sietnék, s talán így is van, hisz úgy érzem jelen pillanatba csakis te vagy az, akiért érdemes élnem. Az idegesség kezd kissé úrrá lenni rajtam, de szemeim lehunyva veszek egy mély levegőt, mely nyomban elűzi bizonytalanságom, s magamban összegzem, hogy talán még jól is elsülhet a dolog. Az üvegkupolán ragyogó, mézszín csíkban törnek be a napsugarak, egyike pedig pont téged talál el, amitől még ellenállhatatlanabbnak, még elérhetetlenebbnek tetszel szememben. Dölyfösen, szinte uralkodva a nép felett nézel körül, tengerkék szemeid azonban még felém sem rebbenek, elsiklanak felettem, mintha soha nem is léteztem volna. Az egyik barátod hevesen gesztikulálva kezd magyarázni neked, mire te mégis felém fordulsz, arcodra pedig kikúszik mosolyod, mire úgy érzem, a csontjaim nyomban folyóssá válnak, s mentem kifut a lábam alól a talaj.

Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy ez a mosoly nekem szól, így kissé hitetlenkedve, de mégis viszonozom pillantásod, érted érzett érzelmeim pedig nyomban tűzforró lávaként söpörnek végig rajtam. Kezdek egyre biztos lenni abban, hogy végre van értelme szánalmas kis életemnek, hogy talán azzal, hogy elmondom, hogy érzek irántad, te is rádöbbensz, hogy ha még nem is szeretsz, de tudnál. Hidd el, ez nekem elég lenne! Már annak is örülnék, ha tudnád titkom, nem gúnyolnál ki érte, hanem elraktároznád magadban, és egy sablonos szöveggel elhajtanál. A remény főnixként éled újjá hamvaiból lelkemben, s szinte ledermedve figyelem, ahogy mosolyogsz. Szád tökéletes, csókolnivaló íve megrészegít, és már maga a tőled kapott csók gondolata oly gyönyörűséggel jár, hogy bele se merek gondolni, milyen lenne, ha tényleg szájamon érezném ajkaid.

Szinte táncolva, a szívem dobbanásainak ütemére teszem meg azt pár lépést, ami távol tart tőled. Nem számít mi lesz a vége, én már döntöttem. Le akarom zárni ezt az egészet, legalább olyan szinten, hogy te tudj róla. Igaz, hogy még pár ember, és a haverjaid az utamban állnak, én csak töretlenül haladok előre, fütyülve a külvilágra, miközben máris egy jobb jövő képe jelenik meg a képzeletemben, melyben talán neked is jut szerep.

Érzem, hogy hátulról valaki nekem ütközik, majd szélsebesen kikerül, s pont feléd száguld, csöppet sem törődve azzal, hogy épp kit lök el. Láttára barátaid szétszélednek, te pedig rászegezed két szép szemed és tisztán látom, benne azt a tűzet, amit csak magaménak akarok. Azt akarom, hogy legalább egyetlenegyszer is, de így nézz rám!

Szinte a vér is meghűl az ereimben, ahogy tehetetlenül nézem, amint ölelésre tárt karjaidba repül. A helyre, ami engem illetne! Szerelmes mosollyal, lángoló tekintettel meredtek egymásra, végül pedig ajkaitok is egymásra találnak, s csókban forrnak össze.

A szívem szakad meg ebben a pillanatban, mintha még sose éreztem volna ekkora fájdalmat, a világ egyre inkább összeszűkül köröttem, a mérgező könnyek is utat találnak maguknak, s erőszakosan kifurakodnak szemeimből, hogy arcomon végig csorogva bizonygassák bukásom. Ez a jelenet örökre beivódik a sejtjeimbe, tudom, hogy sose fogom elfeledni. Lassan elengeditek egymást, majd hátra se nézve elsétáltok.

Ledermedve figyelem távozó hátad, miközben legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, törnék-zúznék mindent, amit csak érek, csakis azért, hogy egy kicsit is csillapítsam a lelkemben tomboló vihart.

Fogalmam sem volt, hogy ennyire fog fájni… Hisz olyan könnyen jött! Annyira sebesen, s láthatatlanul szőtte bele magát az érzés a lelkembe, hogy szinte észre se vettem. És most mégis itt álltam, ugyanabban a tömegben, amit az előbb igyekeztem kikerülni, hogy a szemed elé álljak és bevalljam: Szeretlek! Megalázottan, sárba tiport álmokkal fordítok én is hátat neked, majd araszolva, saját magam átkarolva igyekszem ki a mostanra már fullasztóvá vált közegből. Tudom, hogy soha többé be sem teszem ide a lábam, hisz itt is csak Te jutnál eszembe.

Nem tudom felfogni, hogy mégis, hogyan szenvedhetek ilyen intenzivitással, hogy mégis hogyan uralhatja akkora fájdalom a bensőmet, hogy úgy éreztem, bármi fizikai fájdalmat elviselnék, csak hogy egyetlen pillanatra elfeledkezzem erről a kínról. Még a szívem monoton kalapálása is szenvedéssel jár, gyűlölöm a tudatot, hogy élek!

Míg az előbb még egy tündérország kapujában ácsingózó kislány voltam, aki hitt a csodákban és reménykedve tekintett a jövőbe, mostanra egy fiatal, apró darabokra hullt szívű nő vagyok, akinek fogalma sincs, ezentúl mégis hogyan találja majd helyét a világban. A keserűség egy zsigereimet marcangoló, óriási szörnyetegként keríti be bensőmet, és tudom, hogy nem lesz könnyű szabadulásom. Egyelőre azonban úgy érzem, nem is akarok szabadulni e magam szülte börtönből, melybe saját botorságom miatt taszítattam.

Senki se törődik velem, a külvilág szemére bizonyára egy kisírt szemű kamaszra hasonlítok, akit épp most ejtettek. A fejem teljesen kopár, képtelen vagyok egyetlen épeszű gondolatot is kisajtolni magamból, a szenvedés egyre szorosabb páncélt épít körém, hogy a végén még levegőt se kapok.

Zihálva érek ki a friss levegőre, majd a falnak tántorodva emelem pillantásom az égen ragyogó csillagmilliárd felé, teljes bizonyosságában, hogy most már tényleg semmi értelme életemnek. Nincsenek se céljaim, se terveim, de most már álmaim sem, hisz mind összetört egy személy miatt, ki talán a nevem sem tudja. Mint egy törékeny, mesterien megmunkált üveg szív, roppant szét az enyém is, megszámlálhatatlan apró kis darabkára, és fogalmam sincs, hogy valaha lesz e olyan személy, aki képes lesz beférkőzni, s összeforrasztani e azt.

Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy semmi esélyem sincs a boldogságra, hogy nélküle tényleg elveszem, hogy nem fogom tudni tovább élni az életem. Hogy ezentúl csak egy régi árnyéka, egy ócska hasonmása leszek annak a lánynak, aki voltam.

Gondterhelten pillantok a gyémántként ragyogó csillagokra, megpróbálva erőt meríteni belőlük. A jeges, északi levegő csípi az arcom, lélegzetvételnél pedig apró párafelhők kúsznak ki a számon. Émelygek a tömény önsajnálattól, ami elönt, és még most se tudom felfogni, hogy mégis mit láttam az imént. Igaz, hogy amióta csak elmentek, az agyam folyton-folyvást levetíti a képkockákat, amitől csak még inkább nő szenvedésem.

A könnyek még mindig lassan csordogálnak az arcomon, ahogy zaklatottságom kezd egyre alább hagyni, és már csak a csontjaimba maró fájdalom marad. Mintha még a fényes kis pontok is rajtam gúnyolódnának kacér fényükkel. Fiatalok sokasága halad el mellettem útban az éjszakába. Irigylem őket, hogy milyen gondtalanok, nem törődnek semmivel, tudnak a mával élni. Bárcsak én is így tudnék érezni, bárcsak tudnék még hinni a mesékben, elhinni, hogy még számomra is van remény. Hogy egyszer talán én is oly boldog leszek valakivel, mint te azzal a lánnyal… Tudom, hogy kínkeserves és iszonyatosan fájdalmas lesz, de egyszer majd végre túlteszem magam rajtad, nem hasonlítgatom hozzád a fiúkat, hanem képes leszek a külcsín mögé nézve megismerni valakit.

Talán egyszer én is megtalálom a megfelelő embert számomra, aki majd úgy elfogad, ahogy vagyok, aki nem akar változtatni rajtam, aki szeret és tisztel, aki viszonozza azt a szerelmet, amit most még irántad érzek. Tudom, hogy így lesz, hisz így kell lennie.

De addig is még mindig lángol bennem az irántad érzett érzések tömkelege, és egyelőre inkább elsüllyedek csendes magányomban, hogy gyászoljak, hogy meggyászoljam meg nem született, hamvában holt szerelmünket.