Hangtalanul lépkedek a csillagos ég alatt lelkem dallamára táncolva. Hátra se kell néznem, tudom, hogy követsz. Egyszerűen érzem, hogy ott vagy mögöttem, mintha csak minden egyes sejtem téged figyelne. Csukott szemmel siklom tovább a nyári éj fullasztó sötétjében. Úgy érzem magam akár egy gondtalan kisgyerek, kinek semmi gondja, s még hisz a csodákban. Én is hinni szeretnék. Szeretném, ha újból képes lennék nyitott lenni a világra, ha újból kimerném nyitni szemeim érzékelve a körülöttem zajló varázslatot. Mosolyogva állok meg arcom a csillag tenger felé tartva. A hold ezüstös fénye óvón simogatja arcom, ahogy érzem itt a vége. Nagyot sóhajtva fordulok meg, s már épphogy csak látom távolodó alakod. Zakatoló szívvel kiáltanék: VÁRJ, hadd menjek veled! Forró könnyeim lassan peregnek végig arcomon miközben eltűnsz a távolban szomorú mosollyal arcodon. Zokogva borulok a magas fűbe miközben az eget elfedi a tökéletes sötétség, s semmi sem marad. Tán még azt is érzem, hogy én is eltűnök ám a lelkemben szóló dallam most is épp oly tisztán cseng. Tehetetlenül kezdek el kutatni valami, akármi után, ám ebből a sötétségből nincs kiút. Egyetlen pislákoló reménysugaram sem maradt. Összerezzenve térek magamhoz, mikor rájövök, hogy álomnak s ezzel együtt nekem is végem.. Hiányzol, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy lelkem dallama azóta sem szól oly szépen.
