6.

Sziasztok! Végre meghoztam az új fejit, és remélem azért néhányatok tetszését elnyeri! Kritikázzatok pls, mert csak abból tanulok, és tudok fejlődni! Jó olvasást!


Csípőre tett kézzel, kissé oldalra döntött fejjel meredtem a frissen elkészült szobámra, mely a bútorokkal, és, hogy már szépen be is pakoltam, eszméletlenül festett. A bútorok feketék voltak, leszámítva az ajtó melletti falhoz tolt, fehér kanapét, melyre piros és fekete párnákat dobáltam. Az ezzel szemben lévő falon terpeszkedett a hatalmas ablak, alatta egy fehér ládával, amire vastag, piros párnát raktam, ablakülés gyanánt. Magát az ablakot sima, fehér, áttetsző, és ugyancsak fehér alapon piros-fekete mintás sötétítőfüggönyök fedték.

A szoba közepén pedig ott volt a kovácsoltvas, baldachinos ágy, rajta fehér alapon piros-rózsaszín szívecskékkel ékesített ágyneművel, és egyszerű, fekete ágyfüggönnyel. Az ágy mindkét oldalán volt egy-egy kis éjjeliszekrény. Az ablak felőli oldalon még helyet kapott egy fésülködő asztal, míg a másik oldalon, az íróasztalom volt, fölötte két polccal, melyen könyvek sorakoztak. A szemközti oldalt teljes egészében elfoglalta egy hatalmas polc és-szekrényrendszer, melynek ajtó felőli oldalán ruhásszekrény állt, míg a másikon polcrendszer, középen pedig a tv és a csecsebecséim csücsültek a polcokon. A bútorokon és a piros falakon pedig itt-ott apró, fekete pillangók ékeskedtek.
Nagyot sóhajtottam, majd miután nyugtáztam magamban, hogy csodás munkát végeztünk, az ágyra vetődtem. Mivel így a lábaim még lelógtak a földre, lerúgtam a cipőm, majd feljebb tornáztam magam, aztán a közepén összegömbölyödve bámultam ki az ablakon túli, szürkén gomolygó felhőkre, melyekből bármelyik pillanatban lezúdulhatott az eső. Igaz, hogy míg New Orleansban éltem, sokat panaszkodtam a túlontúl is meleg nyárra, azért már túlzásnak véltem, hogy amióta itt vagyok, maximum egy olyan nap volt, amikor tényleg jó idő volt. Igaztalanság, hogy itt lakom, szinte egy köpésre a tengerparttól és mégsem tudom kihasználni.
Gondolatmenetem egy kopogás zavarta meg, így felültem, majd kiszóltam, hogy szabad, mire az ajtó nyomban ki is nyílt.
Amint megláttam, hogy Paul az, a szívem vad dübörgésbe kezdett, félő volt, hogy olyan hangos, hogy még ő is meghallja. Előző nap, miután a többiek elmentek, végre mindent átbeszéltünk. Őszintén elmesélte, hogy hogyan jött össze Leah-val, és hogy már előtte is nagy nőfaló hírében állt, ahogy azt is tisztáztuk, hogyha már az a kötelék kialakult kettőnk között, egyikünk se akarja elrontani, így semmit sem fogunk elsietni.
Azonban amilyen könnyűnek tűnik ezt így magamban elmondani, annál sokkal nehezebb betartani, hiszen már a puszta látványa olyan hatással van rám, mint még soha senki. Legszívesebben nyomban rávetettem volna magam, és az ágyra tepertem volna, ahogy leült mellém. Már magába a gondolatba is belepirultam, majd ahogy felidéződtek látomásom emlékképei, melyek egyre gyakrabban kísértettek, még inkább zavarba jöttem, így lehajtottam fejem, és elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az ágyneműt.
Arra lettem figyelmes, hogy a hatalmas, meleg kéz az állam alá kúszik, majd felemeli azt, hogy tekintetem egyvonalban legyen, azzal a gyönyörű, csokoládébarna szempárral. A már jól ismert zavarba ejtő pillantásával meredt rám, amitől egyszerre éreztem magam a világ legcsodálatosabb nőjének, és egyben a legszerencsésebbnek is.
Szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy csodás ajkai, mikor találnak rá enyéimre, és türelmetlenségemben én tűntettem el azt a hihetetlenül kevés távolságot.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, amint szája enyémre simult. Kezével hajamba túrt, mire jóleső borzongás zongorázott végig a gerincemen, majd ha lehetséges, még közelebb húzódtam hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. Úgy éreztem, elvesztettem az eszem, mintha leállt volna az idő, csak hogy nekünk kedvezzen, és mi ezt ki is használtuk, ameddig el nem fogyott a levegőnk, akkor aztán levegő után kapkodva váltunk szét, majd homlokunk egymáséhoz támasztva, merültünk el egymás tekintetében. Szinte lubickoltam a boldogságban, eszméletlenül új érzés volt, amit a csókja, és ő maga kiváltott belőlem, már akkor éreztem, hogy ebből, belőle sosem elég.

- Szia! – leheltem a szájába, mire csak felnevetett, majd végigsimított az oldalamon.
- Szia! – felelte, majd ajkai újból rátaláltak méltó és hiányolt helyükre.





- Ezt már komolyan nem hiszem el! – morgolódtam, miután egy sikeres lépés után az alfelemen találtam magam a lépcsőn ülve.
Már maga a napom se kezdődött jól, tekintve, hogy hajnalok hajnalán arra ébredtem, hogy iszonyatosan görcsöl a hasam, majd amint indultam a fürdőbe leestem az ágyról, szerencsétlen módon, pont a térdemre, ami azóta is erőteljesen sajgott. Utána, ahogy kiléptem a zuhanykabinból, elcsúsztam a nedves járólapon, majd elterültem a padlón. Egy szó, mint száz, a lényeg, hogy eddig ez a nap a lehető legrosszabb, és ha ez még nem lenne elég, felettébb hisztis és nyűgős kedvemben voltam.
Szerencsémre, vagy inkább az övékre, senki sem tartózkodott a földszinten, így miután előkutattam egy fájdalomcsillapítót, bevettem, majd csináltam magamnak kakaót, és a kanapéra feküdve bekapcsoltam a tévét. Köszönhetően a gyógyszernek, a rettenetes hasfájás kezdett egyre inkább enyhülni, és ezzel együtt kezdtem én elálmosodni.


Azonban, hiába voltam fáradt, nem aludhattam olyan sokat, tekintve, hogy hamarosan arra keltem, hogy kurjongatásokkal kísért lábdobogás tölti be a házat. Nyűglődve húztam volna a fejemre a takarót, azonban mivel nem volt rajtam, csak kikaptam a díszpárnát mögülem, és a fejemre szorítottam, hangtompító gyanánt.


- Nézd már de éééééédes! – hallottam Jared elnyújtott hangját, egész közelről, mire csak vaktában felé dobtam a párnát.


- Sajnos nem talált! – röhögött fel, miközben kinyitottam szemeim, és kómásan pislogtam vigyorgó pofájára. Azonban a vigyor hamar lehervadt a képéről, ugyanis Paul hátulról a fejére sózott egyet, ami még ránézésre is szörnyen fájhatott.

- Szia, kiscica! – huppant mellém az említett, s csókot nyomott ajkaimra. – Jól aludtál?
- Nem igazán, mert nem sokat tudtam aludni! – feleltem elnyomva egy ásítást, és nagyot nyújtózkodtam.


Ahogy elnéztem a többiek mind elemükben voltak, mint mindig, és már neki is láttak annak a halom reggelinek, amit Em időközben az asztalra készített. Elnézést kértem, majd felspuriztam a szobámba, hogy kissé rendbe szedjem magam. Megmostam a fogam, kibontottam a gubancokat a hajamból, amik köszönhetően annak, hogy bekötött hajjal aludtam elég makacson ellenálltak, de egy csomó hajam, és 10 perc nyűglődés után már a megszokott hullámokban lógott a hátamra, amit inkább felfogtam.
Felvettem egy szaggatott farmergatyát, egy sötétkék-türkiz kockás, rövid ujjú inggel, és a barna sarum, aztán komótosan visszaballagtam a nevetés rázta konyhába. Leültem Paul és Embry közé, majd csak néztem, ahogy épp Jared egyik viccén nevet, már csak azzal is mosolyt csalt az arcomra, mogorva kedvem ellenére, hogy hallgattam amint a többiekkel beszélgetett.
Szinte minden egyes nap volt valami, amin meglepődtem saját magammal kapcsolatban. Hisz, ahogy napról napra mélyült a kapcsolatunk, én is kezdtem valahogy megváltozni, igazodni hozzá, mert míg régen barátaim se igen akadtak, most a napjaim legtöbbjét a falkával töltöttem, és bár hiába viccelődtünk, és szívattuk folyton egymást, tudtam, hogy bármikor kiállnának értem, ha arról lenne szó. Mintha már nem is csak három hete, de minimum 2 éve ismertük volna egymást a srácokkal.


- Zarah, benne vagy? – fordult hozzám Embry, mire csak összehúztam szemöldököm, és kérdőn meredtem rá.


- Mégis miben?


- Hát, hogy ma este elmennénk a klubba! Na, szóval benne vagy? – tudakolta még egyszer, széles vigyorral.


- Persze! – válaszoltam, és reméltem, hogy addigra a hisztis kedvem elmúlik.


Köszönhetően, hogy végre, ha nem is hétágra sütött a nap, azért rendesen sütött, nem csak azzal a sápadt pászmával, mint már hetek óta, reggeli után kimerészkedtünk a kertbe, én leültem a lépcsőre, majd a fejem a nap felé fordítva élveztem a sugarak cirógatását az arcomon. Azonban nem élvezhettem sokáig magányom, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy egy jéghideg sugárban víz csapódik a mellkasomra, eláztatva rendesen. Dühösen nyitottam ki a szemeim, majd ahogy megláttam az előttem vigyorgó alakot, vízi pisztollyal a kezében, nyomban felpattantam, és a röhögő fiú után vetettem magam, aki könnyűszerrel elfutott előlem.
Hamar fellobbant bennem a harag, és már kiabálva próbáltam behozni hátrányom, azonban akármennyire hajtottam magam, rajta a megerőltetés legkisebb jelei sem látszódtak. Miután figyelmetlenségemben átestem egy kisebb bokron, és ismét a fenekemen landoltam, úgy döntöttem, hagyom a csudába az egészet, úgyse fogom utolérni. Sóhajtva felálltam, majd a produkcióm kapcsán kitörő röhögéshullámmal mit sem törődve, vágtattam be a házba, közben elhaladva Embry mellett, aki a térdére támaszkodva röhögött rajtam, mire csak gyerekesen nyelvet nyújtottam neki, melyre csak még harsányabb nevetés volt a válasz, majd dacosan felfutottam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Nem tehettem róla, de ha olyan napom volt, még egy kis semmiségen is megsértődtem, és csak magamban füstölögtem, azonban mivel ezt a felem a fiúk még nem tapasztalták, hamarosan kopogtak is, én azonban nem feleltem, csak durcásan összefontam a karjaim, és kinéztem az ablakon. Mint számítottam rá, Paul volt az, ki annak ellenére is bejött, hogy nem hívtam, majd éreztem, hogy mellettem az ágy kissé besüpped, aztán izmos karok ölelték át a derekam.


- Mi a baj, cica? – dörmögte a fülembe, és csókot hintett a nyakamra, mire, mint mindig, most is borzongás futott végig a gerincemen.


- Semmi! – dünnyögtem, és az ágytakarón végigfutó mintákat kezdtem el rajzolgatni az ujjammal.


- Tudom, hogy valami baj van! – makacskodott, s szembefordított magával.


- Tényleg semmi… én csak kicsit hisztis vagyok! – vallottam be, kissé szégyenlősen, hisz fogalmam sem volt, hogy ehhez az új fejleményhez, mégis hogyan fog viszonyulni. Pár pillanatig csak nézett rám, majd kacagni kezdett, mire ledöbbentem, és dacos sértettségem is kezdett visszatérni.


- Most miért nevetsz? – kérdeztem rá, mire csak még inkább nevetett, majd vállamba temette arcát.


- Na, már Paul, most mi van? – kérdeztem, mire végre abbahagyta, és nagyokat szuszogott, mire tekinthetően, hogy iszonyú csiklandós vagyok inkább mocorogni kezdtem, majd megpróbáltam kibontakozni karjaiból, ő azonban nem engedett.


- Légyszi engedj el! – kértem, és még több erőmmel próbáltam lefejteni karjait, azonban mivel ő sokkal erősebb, ennek semmi esélye, anélkül, hogy segítene.


- Nem! – felelte egyszerűen, és szemébe nézve, attól a pimasz csillogástól, nyomban rosszat kezdtem feltételezni.
Amit hamarosan meg is tapasztaltam, ugyanis kezei felszaladtak az oldalamon, de most cseppet sem simogató szándékkal, ugyanis érintései nyomán, a nevetés kibuggyant a számon, s most már visítva próbáltam menekülni.


- Paaaaaauuul… nemáááár légyszííííí… utááááálom, ha csikiznek! – tiltakoztam, megszakítva a nevetést, és már könnyek csorogtak végig arcomon, annyira kacagtam. Ő pedig látva ezt, egyre nagyobb lendülettel csiklandozott, amitől szinte már úgy éreztem, hogy kilyukad az oldalam.


- Könyööööörgöm… Bármit megteszek, csak haaaaaagyd a… bba! – rimánkodtam neki, mire végre leállította magát, s gondolkodó arckifejezést öltve arcára nézett rám.


- Bármit? – kérdezett vissza, féloldalas mosollyal.

- Igen! – vágtam rá, mire végre elengedett, én azonban még így is, ahogy kibontakoztam karjaiból, az ablakhoz hátráltam, és ráhuppantam az ablakülésre, majd az üvegnek dőlve kifújtam magam.
Iszonyatosan fájt az oldalam, és mivel a fájdalomcsillapító hatása is kezdett elmúlni, a hasam is újból görcsölni kezdett. Legszívesebben nyomban lemondtam volna az esti programot, ám az igazság, hogy már saját magam szerint is rám fért egy kis szórakozás, már alig vártam, hogy odaérve nyomban táncolni indulhassam.
Nagyot sóhajtottam, majd a srácra néztem, aki csillogó szemekkel meredt rám, és tekintetétől megint úgy éreztem, hogy nálam szerencsésebb nő, nem is létezik.