7.

Sziasztok!
Mivel kész az új feji, úgy döntöttem felteszem, még annak ellenére is, hogy nincs bétázva, mivel már nem bírok magammal, hogy mit fogtok szólni hozzá. Előre szólok, hogy ez a fejezet másabb lett, mint az eddigiek, azonban remélem így is tetszeni fog:) na, és végre kis betenkintést nyerhetünk Zarah múltjába.
Jó olvasást!

" Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember. "




- Zarah gyere már! – bömbölte Jared a földszintről, én azonban válaszra se méltattam, csak ugyanolyan nyugodtan folytattam hajam göndörítését, mint eddig. Mivel a frufrum már eléggé megnőtt, amit már nem is lehetett igazi frufrunak nevezni, sehogy se akart megállni, így a végén fogtam egy tupírfésűt, majd feltupírozva hátracsatoltam.

Mikor ismét betekintettem a tükörbe, már kezdtem megelégedni a külsőmmel. Egy fekete, pántnélküli ruhát viseltem, mely egészen a csípőmig felsőtestemre simult, utána pedig lágy redőkben ért combközépig. Az egyetlen díszítés a ruhán, a csípőmig futó arany zipzár volt, mihez egy ugyancsak ebben a színben pompázó karkötőt vettem fel, amit még Párizsból kaptam az anyai nagyszüleimtől. A nagyobb szemeken egy fekete selyemszalag volt átfonva, s az apró medálokon, mind a franciákra jellemző dolgok sorakoztak. Az Eiffel torony, szívecskék, muffinok, apró masnik és gyöngyök, pezsgő, cipők fityegtek. Cipőnek egy fekete, gladiátor magassarkút választottam, a szemeim stílusosan a ruhához, feketével emeltem ki, és, hogy a cuccaim is legyen hova rakni, egy apró fekete tatyit vetettem át a vállamon, melynek arany vállpántja jól illett a ruhához.
Még egyszer a tükörbe lesve ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, majd nagy levegőt véve kibújtam a szobám nyugis magányából, és kis félsszel a szívemben léptem a lépcsőre.


- Zarah! – ordibált megint Jared, ugyanis nekem háttal állt, így fogalma sem volt róla, hogy már a lépcsőn menetelek lefelé.


- Már kész vagyok! – feleltem, mire mindenki rám kapta tekintetét, én pedig hirtelen jött közönségnek köszönhetően, rendesen elpirultam.
Azonban ahogy megláttam Őt, minden egyes józan gondolatom megszűnt létezni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mégis, hogy a fenébe lehet valaki ennyire piszkosul szívdöglesztő? Hisz ezt már büntetni kéne! – gondoltam magamban, ahogy végigtekintettem Paulon, aki egy mélykék inget viselt, könyökéig feltűrve, és ingerlően épp csak addig begombolva, hogy rézszínű, izmos mellkasa egy háromszögben kilátszott, hozzá pedig egy fekete farmert. Kicsit félve tekintettem az arcára, hisz ennyire kirittyentve még sose látott, de ahogy megláttam az arcán ülő elképedést, még inkább kihúztam magam, és mivel a többiek is leesett állal figyeltek csak magamban somolyogva megnyugtattam magam, hogy ha már ennyire elállt a szavuk, csak jól nézhetek ki.


- Ezért tényleg megérte várni! Iszonyat jól nézel ki! – jegyezte meg Embry, mire csak hálásan rámosolyogtam, azonban mikor megláttam az oldalán álló szőke, bambi tekintetű, tetőtől talpig rózsaszín cuccban feszítő leányzót, kérdő pillantással fűszerezett félmosolyt villantottam, mire csak megvonta vállát, majd átkarolta a lány derekát. – Ő itt Chanelle! – mutatta be.


- Szia! Zarah vagyok! – köszöntöttem, majd mosolyogva kezet nyújtottam neki, mit viszonzott is. – Örülök, hogy megismerhetlek!


- Sziióóóó! Tökre jó, hogy végre talizhatok veled, Embry baba már sokat mesélt rólad! – miákolta magas hangom, megjátszott vidámsággal, mire őszintén mondom megrendültem, első ránézésre ugyanis teljesen hétköznapi, aranyos lánynak tűnt, leszámítva, az élénk pink miniruhát. Azonban, mint tudjuk nem minden arany, ami fénylik. Szinte kényszerítettem magam, hogy a mosolyom igazinak tűnjön.


- Igazán? – préseltem ki magamból, és Embry babára sandítottam, aki inkább a mögöttem lévő falat tanulmányozta elmélyülten.


- Ahhaaa! – válaszolta, miközben hangosan csámcsogott a rágóján, és még lejjebb húzta nyakbaakasztós felsőjét, amitől még inkább kilátszottak, jól kipárnázott mellei, melyekre egy vagon csillámport szórt.
Inkább meg se szólaltam, csak hátat fordítottam nekik, majd Paulhoz mentem, aki mostanra úgy látszik összeszedte magát, ugyanis olyan mosolyt villantott rám, amitől félő volt, hogy megáll a szívem.


- Szia, cica! – szólt, mikor magához húzott, és olyan ingerlő csókot váltottunk, mint eddig még soha.
Tudtam, hogy Paul még visszafogja magát, amit csak arra tudtam fogni, hogy talán a tapasztalatlanságom végett, hogy nem akar megijeszteni, ám el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor tényleg igazán megcsókol, anélkül, hogy mindent beleadna.
Igaz, hogy kissé feszélyezve éreztem magam, emiatt a többiek előtt, azonban nem tudtam kizárni a fejemből ezt az érzést, hogy ebbe a csókba az egész testem belebizsergett, és egy olyan folytatás ígéretét hagyta ajkaimon, hogy abba már belegondolni is gyönyörűség volt.


- Szia! – válaszoltam kábultan, amint szétváltunk, mire csak kaptam egyet az ismerős félmosolyból, majd kivonultunk a házból a meglepően fullasztó éjszakába, és miután szétosztottuk magunkat, beültünk Paul kocsijába, mögénk pedig Embry-ék kerültek.


- Jaaaaaaaajj, annyira klassz kocsid vaaan! Ooolyan szerencsés vagy Z, hogy ki tudtál fogni magadnak egy ilyen srácot! – csicseregte, ahogy elindultunk, mire erős önuralmamra volt szükség, hogy be ne szóljak neki. – Ugye nem baj, hogy Z-nek neveztelek? Szerintem annyira illik rááád! – folytatta, majd a két ülés között előrehajolt, és az arcomba lihegett, tisztán éreztem a rágója gyümölcsös illatát, s egy pillanatra megint elfogott a kénszer, hogy leüssem, ám Paul, mintha megérezte volna, mire készülök, kezét combomra helyezte, mire csak nagyot sóhajtottam.


- Nem, nem baj! És igen, tudom, hogy szerencsés vagyok! – néztem a mellettem ülő srácra, és megint felidéződött bennem, a nem is oly régi csók.


- Tudooom, hogy legjobb barinők leszünk! – közölte hatalmas mosollyal, majd végre valahára visszahanyatlott a hátsó ülésre, és elfoglalták egymást Embry-vel.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, majd, hogy ne kelljen a nyalakodást hallgatnom, felhangosítottam a rádiót, s hátradőltem az ülésre. El nem tudtam képzelni, hogy az ilyen fajta emberek, mint Chanelle, mégis miért viselkednek így, hogy mi a jó nekik abban, ha ennyire butának mutatják magukat. Bár én azt is el tudom képzelni, hogy ő nem direkt csinálja, ő egyszerűen csak ennyire, őszintén szókimondó, naiv, és butácska.


Az oda út szerencsére elviselhető volt, akárhányszor rám tört az érzés, hogy leüssem a csajszit, behunytam a szemeim, majd magamban lassan elszámoltam ötig, majd csak utána kommentáltam fecsegését. Igaz, hogy ennek köszönhetően, rákérdezett, hogy fáj-e a fejem, mert van nála gyógyszer. Megnyugtattam, hogy arra semmi szükség, és inkább próbáltam arra gondolni, hogy amint odaérünk, végre kitombolhatom magam, és nem kell ezt az üres csacsogást hallgatnom a fülemben, hisz a hangos zene úgyis elnyomja.
Amint odaértünk, felvillanyozódva szálltam ki a kocsiból, hisz őszintén még az idejét se tudtam, mikor buliztam egy jót utoljára, pedig régen a tánc a lételememnek számított, és míg otthon laktam, hetente háromszor-négyszer eljártam a közeli táncterembe táncolni, vagy épp bejártam egy-egy kurzusra, már ha volt rá időm.
Mivel a többiek még nem érkeztek meg, javasoltam, hogy inkább várjuk meg őket kint, és együtt menjünk be, így amíg várakoztunk, az autónak támaszkodó Paulhoz léptem, s a karjai közé bújtam. Kissé fűszeres, mégis az esőre hajazó illata, mindig elkábított, így most is vállába temettem arcom.


- Mi az édes? – dünnyögte a fülembe, majd puszit nyomott a hajamra.
Még így, hogy lassan már több mint egy hónapja együtt voltunk, se tudtam felfogni, hogy mégis, hogy a csudába lehetek olyan szerencsés - csak, hogy Chanelle szavaival éljek –, hogy kifogtam ezt a félistent. Azonban, akárhányszor is töprengtem rajta, mindig arra jutottam, hogy hiába töröm rajta a fejem, sose jövök rá.


- Semmi! – motyogtam vissza, majd felemeltem a fejem, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arcán imádnivaló mosoly ült, szemei pedig csillogva fonódtak enyéimbe, miután bátyám szemében is felfedeztem ugyanezt, a különös csillámot, amikor Emilyre nézett, azt hiszem, jogosan feltételeztem, hogy ez a csillám nem más, mint, hogy tényleg szeret engem, ami mélységes döbbenettel töltött el.
Hisz még mindig nehezemre esett felfogni, hogy engem bárki is szeressen, ráadásként szerelemből. Komolyan szégyelltem magam, hogy ismét ezen gondolkozom, ám egyszerűen nem tudtam kizárni a fejemből, hogy ha eddig se kellettem senkinek, ez mitől változott meg most.
Megráztam a fejem, hátha ezzel kiűzöm mérgező gondolataim is, majd Embry-ék felé sandítottam, így láttam, hogy Chanelle már a klubból kiszűrődő r’n’b számra táncol. Vagy hát, azt hiszem a tánc nem elég kifejező, arra a tevékenységre nézve, amit ő folytatott, hisz szinte vonaglott a zenére, miközben átkarolta Embry nyakát, és szörnyű hangon, csücsörítve nyekeregte a dal szövegét.


- Embry-nek ez komolyan bejön? – kérdeztem Paultól, mire ő is feléjük kapta a fejét, és nem sokon mullt, hogy el ne röhögje magát.


- Hát látod! – válaszolta, majd halkan röhögni kezdett, mikor a csaj pörgött egyet, ennek következtében pedig, majd elesett magassarkújában. – Végre! – szólt, ahogy Jared-ék leparkoltak, majd végre bementünk. A helységben kellemes félhomály uralkodott, úgy tűnt, a fiúk gyakran járnak ide, ugyanis szinte mindenki köszöntötte őket, és váltottak pár szót.
A zene hangosan dübörgött, már amennyit láttam belőle, az élénk színek domináltak. A parkett
tele volt, még a korai időpont ellenére is, én pedig már alig vártam, hogy csatlakozhassam hozzájuk, és magamról megfeledkezve táncoljak. Inkább megfogtam Paul kezét, nehogy elsodorjon a tömeg, ő pedig maga után húzva, kezdett el célirányosan a terem túlsó végén sorakozó bokszok felé masírozni, a többiekkel a nyomunkban. Még ebben a zajban is tisztán hallottam Chanelle hangját, amiért arra panaszkodik Embry-nek, hogy milyen szomjas.
Miután végre sikerült átvágnunk az emberek falán, felmentünk a kisebb emelvényre, és a kiszögelés melletti bokszok egyikébe ültünk le. Mi kerültünk közepre, míg a többiek körénk gyűltek. Jared és Seth felajánlották, hogy hoznak inni, így miután mindenki elmondta kérését, hamarosan elnyelte őket a tömeg.
Mivel Kim mellettem foglalt helyet, hamarosan beszédbe egyelődtünk, nem kis sajnálatunkra Chanelle is beszállt a társagásba, azonban úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, hogy megismerhessem, ha már Embry odavan érte.


- És Chanelle, hova jársz suliba? – kérdezett rá Kim, majd hátra dobta, kiegyenesített, hosszú fekete haját, melyet egy hajpánttal dobott fel.


- Forksba – vágta rá.


- Akkor hamarosan osztálytársak leszünk! – jegyeztem meg, mire – mint számítottam is. – minden szempár felém rebbent.


- Miért nem a rezervátumba jársz? – kérdezte Paul.


- Én csak félig vagyok indián… és különben is, már beiratkoztam! – vallottam be, kissé szégyellősen.


- Jajjj, de szuuupi, mondtam, hogy legjobb barik leszünk! Ne félj, a barátaim tökre szimpik! – miákolta Chanelle, azonban most rá se hederítettünk, féltem, hogy a többiek mit szólnak tettemhez.


- De a rezervátumban laksz! – felelte Paul. – Különben is, mikor volt időd ezt elintézni? – érdeklődött.


- Múlt héten, amikor vásárolni mentem be, te pedig öööh… őrk… szóval, el voltál foglalva. – mondtam, még időben elharapva a szót, hisz biztos voltam benne, hogy Chanelle-nek fogalma sincs, hogy egy farkassal jár.


- Értem – válaszolta szűkszavúan, és tudtam, hogy kissé neheztel rám, emiatt, azonban képtelen voltam felfogni, hogy mégis miért, hisz ő már rég nem jár suliba, így tök mindegy, hogy melyik suliba járok. Azon kívül, bevallom az egyedüli ok, amiért nem akartam a rezervátumba járni, féltem, hogy a többiek nem fogadnának be. Mikor ide jöttem megfogadtam, hogy megváltozom, hogy mindent újrakezdek, ám egy ilyen kis közösségben, mint a rezervátum, ahol mindenki ismer mindenkit kiskora óta, kizártnak tartottam, hogy befogadjanak egy betolakodót, aki ráadásul pont az érettségi évében érkezik az osztályba.
Azonban nem akartam bevallani ezt, mivel nyuszi módjára féltem, hogy kinevetnek aggályaim végett.


- Tessék Zarah! – nyújtotta felém Seth a rózsaszín koktéllal teli poharat, amit Chanel javaslatára rendeltem.


- Köszi! – vettem el, kis mosollyal. Hiába telt el jó pár hét a kiakadásom óta, még mindig kissé feszélyezett volt a viszonyunk, annak ellenére is, hogy bocsánatot kért, s én meg is bocsátottam neki.
Kisebb félsszel kortyoltam bele az ismeretlen italba, ám kellemesen csalódtam, ugyanis az irtózatosan finomnak bizonyult. Az édeskés, görögdinnye íz mellet, alig lehetett érezni a vodkát, ami felettébb tetszett.


- Nos, ugye milyen finom? – villantotta ki fogait Chanelle.


- Tényleg az! – ismertem be, viszonozva mosolyát.


- Én megmondtam! – vágta rá elégedetten, és cuppanós csókot adott Embry-nek, mire nem álltam meg, hogy fel ne nevessek.
Köszönhetően, hogy már mindenki a sokadik italát kortyolgatta, kivéve Embry-t, s Seth-et, akik hazafelé vezettek, eléggé feloldódott hangulatban folyt a társalgás. Viccelődtünk egymással, és nevetgéltünk, míg nem felvetettem, hogy végre vegyük birtokba a parkettet, így miután beleegyeztek, mind a tömegbe vetettük magunkat, s nyomban táncolni is kezdtünk az ütemes hiphop zenére.
Először még fogalmam sem volt, mégis mennyire élhetem bele magam, hisz mivel a tábortűz óta nem igazán buliztunk, és ott se vele táncoltam, igazából azzal se voltam tisztában, hogy egyáltalán szeret- e táncolni, és nem csak azért mondott-e igent, mert én annyira akartam.
Ám úgy tűnt, minden aggályom hiábavaló, hisz, mint kiderült, Paul nagyon is jól mozog, így úgy döntöttem nem fogom vissza magam.
Hihetetlen jól éreztem magam, úgy tűnt a neheztelése is elmúlt irányomban, így boldogan vetettem magam karjaiba, hogy végre újból érezhessem csókját. Úgy látszik kissé meglepődött hevességemen, de így, hogy az alkohol a fejembe szállt, nem tudtam visszafogni magam, úgy éreztem még sose kívántam ennyire semmit, mint most őt.
Már nem is hallottam a zenét, csak ziháló lélegzetvételünk, és elhaló nyögéseim. Egyre inkább igyekeztem magamhoz préselni testét, és már kezdtem úgy érezni, hogy a világ megállt körülöttünk.


- Héé, édes, várj! – tolt el magától, mire csak értetlenül néztem rá. – Mindenki minket bámul! – közölte, mire csak megvontam a vállam, és újból átöleltem volna, azonban nem engedte.


- Nyugi! – vágta rá, és kézen fogva visszamentünk a bokszhoz. Ahogy leült, az ölébe másztam, és a nyakát átkarolva kezdtem ismét csókolni, ám úgy tűnt, ő ezt nem akarja.


- Ez nem itt kéne! – szólt, majd kiemelt az öléből, s maga mellé ültetett.
Szörnyen megsértődtem rá, amiért elutasított, úgy éreztem, muszáj lenyugodnom, így dacosan felkeltem mit sem törődve kérdéseivel, csak lecsörtettem az emelvényről, majd mivel láttam, hogy pár fiatal a hátsó ajtón egy erkélyre megy ki, követtem őket.


Ahogy kiértem előszedtem a cigim, amihez, már a végzetes találkozás óta hozzá se nyúltam, és üdvözülve fogadtam, ahogy a nikotin a tüdőmbe, majd az agyamba érve, egyre inkább lenyugtat. A fiatalok vígan zsongtak, néhány srác pedig vidáman felnevetett mellettem, és hallottam, hogy pikáns megjegyzéseket fűznek hozzám, amit inkább szóra se méltattam. Azonban úgy tűnt, őket ez nem zavarja, mivel nemsokára arra lettem figyelmes, hogy egyikük egyre közelebb jön hozzám, majd nemsokára hátulról hozzám préseli testét, mit barátai harsogó nevetéssel jutalmaztak. Próbáltam ellökni magamtól, azonban tekintve, hogy kábé háromszor akkora volt, mint én, amit még az alkohol is felerősített, még csak meg se moccant, mikor meglöktem.
Kezdtem egyre inkább kétségbeesni, hogy most mi lesz, ugyanis megragadva a csípőmet közelebb húzott magához, s olyan erővel markolt a mellembe, hogy feljajdultam fájdalmamban, pár könnycsepp pedig kicsordult a szememből.
Mivel hiába vergődtem, sehogy se tudtam kitépni magam karjaiból, nem tudtam mást tenni, mint, hogy kiengedem az energiáim, s használom az erőm, amit megfogadtam, hogy idejöttemmel, soha többet nem fogok. Tekintve, hogy a cigi időközben kiesett a kezemből, már azzal se tudtam megsebesíteni. Hallottam, hogy a haverjai biztatják, és ocsmány dolgokat harsognak, ám ahhoz, hogy valami eredményt is elérjek, arra volt szükségem, hogy valamilyen szinten lenyugodjak, behunytam szemeim, s mélyeket lélegeztem, amiből a srác arra következtetett, hogy végre hagyom magam, így még inkább felbátorodva kezdett el fogdosni.
Azt hittem sokkal több időbe telik, mire kinyitom azt a kaput az elmémben, ám meglepően könnyen, és gyorsan ment, mintha régóta szunnyadó mágiám, már várt volna erre. Olyan elemi erővel töltött fel a varázslat, hogy szinte teljesen más embernek éreztem magam, a mágia keveredett a véremmel, és amint kinyitottam szemeim, tudtam, hogy dühömnek köszönhetően, mintha a szembogaram elnyelte volna szemem kékjét, egyre inkább bekebelezte azt, míg végül csak a veszélyesen tátongó, sötét űr maradt.
Éreztem, hogy a srác a szoknyám alá nyúlva igyekszik kitapogatni a bugyimat, mire éktelen haragra gerjedtem. Megfogtam a karját, pont a csuklójánál, majd a mágiámmal szerzett erővel megszorítottam, de úgy, hogy a csont fülsértően roppant egyet, mire a srác fájdalmasan felkiáltott.


- Normális vagy? Eltöröd a kezem! – ordított rám, majd hajamba akasztva ujjait megtépte azt. Felszisszentem, és ha lehetséges még inkább feltüzelte dühöm, így teljesen elszállt az agyam, én pedig csak hagytam, hogy igazi énem, a boszorkány felülkerekedjen bennem.
Meg se kellett fordulnom, anélkül is tudtam, hogy mi történik, még ha a rekedt, döbbent kiáltástól, mi az ő szájából tört elő, el is tekintettem. Gyorsan lefejtettem magamról karjait, majd megfordulva láttam, hogy a haverjai lesokkolódva nézik, ahogy a lángnyelvek a lábszárából kiindulva kezdik egyre inkább bekebelezni. Teljesen megbabonázott a tűz, és ahogy a srác megrettenve csapkodja a lábait, hátha sikerül eloltania. Félrebillentettem a fejem, és gyilkos mosollyal, amitől általában megfagy a vér az emberekben, néztem vergődését, s már az járt az agyamban, hogy mennyire élvezni fogom halálát. Ám ekkor meghallottam, az ismerősen csengő, rég elfeledett hangot, mire régen álomra hajtottam a fejem, és mi végre kitisztította elmém.


- Nem akarom, hogy olyanná válj, mint ők! Kérlek, ígérd ezt meg nekem! – lehelte utolsó erejéből, s a szemében lévő könyörgéstől, muszáj volt megtennem.


- Ígérem! – válaszoltam, mire utoljára elmosolyodott, s mintha csak erre várt volna, ezért küzdött volna idáig, a párnára hanyatlott, és ezzel megszűnt létezni. – Maman...maman – szólongattam, hisztérikusan, mikor nem válaszolt, de még csak a szemét se nyitotta ki, mire kivágódott az ajtó, és hamarosan karok fontak körbe, majd elrángattak anyámtól. Zokogva vergődtem a karok között, mire kaptam egy akkora pofont, hogy felrepedt a szám, így megszeppenten néztem fel nagyapám hatalmas alakjára.


- Te egy Mayfair lány vagy! Mi sosem sírunk! Megértetted?! – kiabálta, mire súlyos önuralomra volt szükségem, hogy nehogy megint elsírjam magam, ám félelmem nagyobb volt, semmint hagyjam kibukkanni a sós cseppeket szememből.


- Sosem leszek olyanok, mint ők! – suttogtam visszatérve, az emlékből, majd ráeszmélve tettemre nyomban megszűntettem a tűzet.


- Menjünk innen haver! Bolond ez a csaj! – mondta fojtottan egyikük, majd miután fölsegítette a srácot, kit csupán az emlékei, s a még tompa fájdalom emlékeztette az előbb történt dologra. Kivágták az ajtót, majd a discoba belépve magamra hagytak. Az ajtó halk puffanással zárult be mögöttük, én pedig a korlátnak vetve hátam, csúsztam le a hideg kőre.
Minden ízemben remegtem, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ezt tettem, hogy ismét használtam az erőm, és ami még rosszabb, hogy hagytam, hogy maga alá gyűrjön, és önálló lényként elborítsam elmém, majd kihasználjon. A könnyeim lassan utat törtek maguknak, miközben kezeimmel fázósan körbefontam magam.
A roham, amiről hittem, hogy sikerült legyőznöm, kezdett megint rám telepedni, éreztem, hogy a levegőhiány égeti a tüdőm, a gyomrom pedig, szinte önmagát marcangolva igyekezett kiadni magából tartalmát. A fejem zúgott, és az emlékek fájdalmas mondatai minduntalan kavarogtak benne. Egy Mayfair sosem sír! Ígérd meg, hogy nem leszel olyan, mint ők! – be se kellett hunynom a szemem, még így is láttam magam előtt anyám vértelen, halott arcát.
Teljesen magamba gubóztam, hallottam, hogy ismét nyitódik az ajtó, majd valaki odarohan hozzám, és a nevemen szólongatva próbálja felhívni figyelmem.

- Zarah! Kicsim… kérlek, nézz rám! – kezdett egyre ismerősebb lenni a hang, így végül kényszerítettem magam, hogy felé fordítsam a fejem. Paul két kezébe fogta arcom, és olyan aggódást, és féltést véltem felfedezni, mind tekintetében, s mind arcában, mint még soha senkiében.
Mondani akartam valamit, vagy csak megmozdulni, de semmire se voltam képes, így megkönnyebbülve fogadtam az egyre inkább magához csalogató sötétséget, mi bekúszott a tudatomba, majd eluralkodva az agyamon, s a végtagjaimon, lebénította azokat. Elájultam.