3. Döbbenet

Sziasztok!
Végre meghoztam a köv fejezetet, előre is bocsánatot kérek az esetleges Leah fanoktól:)! Kritikát pls:D!

„ Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, és én közben beleszerettem…”



Már órák óta beszélgethettünk, az ablakon kipillantva meglepetten szemléltem, hogy már sötétedik. A pizzériában, folytonosan cserélődtek az emberek, mi azonban még a kaja elfogyasztása után is ott maradtunk, és kitartóan faggattuk a másikat. Más esetben, mással már biztos eluntam volna magam, s monotonon válaszolgattam volna a kérdéseire, azonban így, hogy vele voltam, minden más lett, egyáltalán nem unatkoztam, s egyáltalán nem vettem tolakodásnak kitartó érdeklődését.


- Hááát… komolyan nem tudom elképzelni, amint a bátyám egy szál alsógatyában riszálja magát, ráadásul közönség előtt. – rötyögtem, gondolatban lepörgetve az eseményt, majd a bőszen vigyorgó Paulra néztem.


- Pedig igaz, persze akkor még, nem gondoltuk volna, hogy egyszer farkasok leszünk. – tette hozzá, mire már nyomban szóra is nyitottam a szám, azonban a táskám aljáról hallottam megszólalni Christina Aguilerát. Gyorsan előkerestem a mobilom, majd a hívásfogadást megnyomva a fülemhez emeltem.


- Zarah, elárulnád, hogy mégis hol vagy? – hallottam bátyám dühös hangját, így lehervadt a mosolyom.


- Ajjaj… öhh szia, Sam! Még itt vagyunk Seattleben, bocs, hogy nem szóltam! – próbáltam menteni a menthetőt, s közben a kíváncsian fürkésző srácra meredtem.


- Add oda Pault, légy szíves! – követelte bátyám, mire szótlanul nyújtottam neki a telefont, mit el is vett, majd a füléhez emelve beleszólt. Mivel tudtam, hogy Sam nem igazán van oda a kialakult helyzetért, nagyjából el tudtam képzelni, hogy milyen beszélgetést folytathattak, ugyanis, Paul olyan halkan beszélt, hogy a zajban csak szófoszlányokat hallottam.


- Mennünk kell! – adta vissza sóhajtva a telefont. – Remélem nem baj, ha nyomban a partra megyünk! – folytatta, mire csak bólintottam, majd miután fizettünk, kisétáltunk, s a kocsiba pattanva haza is száguldottunk. Mielőtt a partra mentünk volna, megálltunk előttünk, én gyorsan beszaladtam, majd magassarkúm egy egyszerű, fekete tornacipőre cseréltem.


Már messziről jól kivehető volt a tábortűz, mely meglepő módon kékes lánggal égett. Köré nagyobb farönköket rakosgattak pad gyanánt, melyeken a falka tagjai, és még néhány ismeretlen üldögélt. Felhőtlen hangulat uralkodott, mindenki jóízűen beszélgetett, nevetés harsant az éjszaka csendjébe. A fiúk nyomban harsányan köszöntöttek, ahogy odaértünk mit boldogan viszonoztam. A tűztől nem messze egy hatalmas asztal állt telepakolva mindenféle finomsággal, ami jelezte, hogy még nem ettek. Egy rádióból halk, dallamos zenék szóltak, melyek jó aláfestőjeként szolgáltak a hangulatnak. Tekintetem Sam felé kaptam, s mikor láttam mennyire mogorván néz, rögtön hozzá siettem, s leültem mellé, ő erre nyomban próbált úgy tenni, mintha semmi problémája se lenne.


- Miért vagy ilyen mogorva? – tettem fel a kérdést.


- Én, csak féltelek! – válaszolt mire értetlenségemben összevontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, miért érezhet így. – Gyere, sétáljunk egyet! – folytatta, és felugrott, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott, aztán sétára indultunk a part mentén. Először csak csendben meneteltünk egymás mellett, ám mivel ezt egy idő után kezdtem megunni rákérdeztem viselkedésének miértjére.


- Miért vagy ennyire dühös? Úgy veszem észre, hogy amióta megtudtad, hogy bevésődtünk Paullal, fújsz rá valamiért! – néztem rá, mire igencsak megdöbbent.


- Te honnan tudsz erről?


- Megvannak az informátoraim! – mosolyogtam rá. – Na de komolyan Sam, mégis mi bajod van vele?


- Tudod, már alapból azzal is bajom lenne, ha egyáltalán érdeklődne irántad, hisz Paul… nem igazán jó a kapcsolatokban, sőt azt hiszem eddig még nem is volt igazi kapcsolata, mind csak egy- két hétig tartott. Én szörnyen féltelek tőle, félek, hogy csalódást okoz neked, hisz tudom, hogy te még nem voltál szerelmes, félek, hogy túlságosan is abba a hitbe fog ringatni, miszerint szeret téged, ám nem ez lesz az igazság. Ha nem tudnám, hogy tényleg te vagy a lenyomata, egyszerűen eltiltanálak tőle, nem engedném, hogy közeledjen hozzád, de így fogalmam sincs, mit tegyek. Tanácstalan vagyok, azzal kapcsolatban, hogy Pault megváltoztatja-e annyira a bevésődés, na meg te, hogy végre kész legyen egy kapcsolatra, hogy kicsit lenyugodjon, s felelősségteljesebben viselkedjen. – őszinte szavaival rendesen megdöbbentett, fogalmam sem volt, hogy ennyire félt, hogy ha tehetné, egyszerűen mindentől megóvna. Iszonyat sok töprengnivalót hagyott maga után beszéde bennem, azonban úgy döntöttem ezzel ráérek később is foglalkozni.


- Nagyon jól esik, hogy ennyit törődsz velem, és hálás is vagyok érte! De úgy érzem, hogy ez az egész bevésődéses dolog, akár igaz is lehet, hogy tényleg egymásnak vagyunk elrendelve. Akárhányszor csak rád, és Emilyre néztem eddig elfogott a féltékenység, és ne érts félre, nem azért, mert úgy éreztem, hogy elvett tőlem, mert ez nem igaz. Azért voltam féltékeny, mert láttam, hogy mennyire szeretitek egymást, hogy ennek a köteléknek, ami köztetek van, határa sincs, hogy egyszerűen a halálra is képesek lennétek egymásért. Sokáig gondoltam úgy, hogy ez velem sose fog megtörténni, hogy én majd életem végéig se tapasztalom meg azt a csodát, amit szerelemnek hívnak. Azonban ahogy megláttam Pault… ahogy belenéztem a szemeibe tudtam, hogy hozzá tartozom, hogy én csak vele együtt lehet egész – vallottam be a bennem kavargó érzéseket, mely meglepően jó érzéssel töltött el. – Tudom, hogy még szinte nem is ismerjük egymást, de már most érzem, hogy mennyire szeretem. – folytattam, s végre bátyám szemébe néztem, aki komoly tekintettel fürkészett.


- Nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél, de ha egyszer is megbánt, azt nagyon meg fogja bánni! – felelte végül hosszas töprengés után, mire a nyakába ugrottam, puszit nyomtam az arcára, mert elmondhatatlanul jól esett, hogy elfogadott kettőnket.


Már teljesen besötétedett, s végre a felhők is elvonultak, így tisztán látszottak a fényes gyémánték ragyogó csillagok, melyek a fekete eget pettyezték, a sápadt fél kifli hold körül. Szótlanul sétáltunk vissza a többiekhez, akik még vidáman zsibongtak a tűz körül, s ahogy leszűrtem viselkedésükből, már jó pár pohár piát elfogyaszthattak. Szemeimmel nyomban Pault kezdtem el keresni, aki ahogy észrevette jöttem, elém sietett, s ahogy elért átkarolta a derekam, s homlokát enyémnek döntötte. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, s csak halvány mosollyal az arcomon bámultam örvénylő szemeibe, melyek folyton-folyvást zavarba hoztak.


- Istenem, már te is? – hallottam egy gúnyos hangot nem messze tőlünk, így kelletlenül kibontakoztam az ölelésből s megfordulva, értetlenül meredtem, a rózsaszín miniruhás, istennő alakkal megáldott indián leányzóra, aki megvető arckifejezéssel, csípőre tett kézzel bámult ránk.


- Zarah, ő itt Leah! – szólt Paul, mire az említett saruba bújtatott lábaival közelebb tipegett.


- Örvendek! – nyújtottam felé a kezem mosolyogva, mire ő csak horkantott egyet, majd a kezem észre se véve, Paul nyakába vetette magát. A megdöbbenéstől szinte még levegőt is elfelejtettem venni, csak meghökkenve figyeltem amint szorosan átöleli őt, s puszikkal halmozza el a fiú arcát.


- Leah! – hallottam Paul mogorva hangját, azonban úgy döntöttem nekem mára elég a műsorból, s mellettük elhaladva leültem a srácok közé a tűzhöz. Láttam, hogy próbálja lefejteni magáról a magas hangon méltatlankodó lányt, így inkább beszélgetésbe elegyedtem a körülöttem lévőkkel.


Ám hiába válaszolgattam Jared, és lenyomata, Kim által feltett kérdésekre, az agyam ezerrel az előbb történteken pörgött. Lehet, hogy mégis van barátnője? Hogy épp egyenest belegyalogoltam egy kapcsolat közepébe, ami látszólag remekül ment nélkülem is? Körülnézve láttam, hogy Paul bánatos szemekkel mered rám, én azonban gyorsan elfordítottam fejem, és igyekeztem a legkevesebbet törődni vele. Hallottam, amint Leah még mindig magyaráz neki, ettől felfordult a gyomrom, már maga a hanghordozása is idegtépő volt, nemhogy a viselkedése.


- Mindent sikerült beszereznetek? – érdeklődött Emily, és egy nassolnivalóval telepakolt tálcáról kínálta a körülöttünk ülőket.

- Igen, szerencsére mindent találtam, amit szerettem volna! Elvileg holnapután szállítják a bútorokat, már csak ki kéne festeni a szobát! – válaszoltam.

- Azt csak bízd ránk, mi abban jók vagyunk, nem igaz fiúk? – rikkantotta el magát teli pofával vigyorogva Jared, mire a többiek bőszen helyeselni kezdtek.

- Az jó lenne, köszi! – hálálkodtam mosolyogva, mire csak egy fejrázást kaptam Jaredtől, mivel épp az imént tömte tele a száját pár marék chips-sel.


Annak ellenére, hogy nemrég eléggé leamortizálták a kedvem, ismét kezdtem vidámabban társalogni Em-mel, aki szinte mindenre kíváncsi volt New Orleansi életemmel kapcsolatban, és mikor végre a többiek is észlelték, hogy most bizony mindent megtudhatnak rólam, már szinte az egész társaság minket figyelt.


- Ez komoly? – hangzott a kérdés Sethtől, aki leesett állal figyelt – Komolyan megszöktél egy hónapra otthonról, és apád észre se vette?


- Komolyan! – bizonygattam fanyar mosollyal, visszagondolva az emlékre.

- Azért ez nem semmi! – tette hozzá Embry, mire csak megvontam a vállam.


- Ugyan már, világos, hogy hazudik a csaj! És ti mind bedőltök neki! – szólalt meg Leah idegesítő hangján, mire nyomban felment bennem a pumpa. Hisz még csak nem is ismer!


- Nézd, én nem fogok veled ezen vitatkozni, ugyanis tudom, hogy ez a célod! Én tudom a saját igazam, és cseppet sem érdekel, hogy te ezt elhiszed-e, vagy sem! – vágtam vissza élesen, mire csak kaptam egy sértődött arckifejezést, és utána már csak duzzogva ült tovább. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mégis miért fúj rám ennyire, mikor most találkoztunk életünkben először. Sosem voltam haragtartó ember, ám ha valaki kivívta az ellenszenvem, azzal elég keményen bántam, nem szerettem, ha kibeszéltek a hátam mögött, vagy ha olyan dolgokat mondtak rólam, ami még csak alapjaiban se volt igaz.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Emily, mivel eddig még nem igazán ettem.


- Köszi, de nem, tele vagyok! – válaszoltam, és mivel Embry már agyonnyaggatott, az állítása szerint lightos vodkanarancsot azért elfogadtam. Amint belekóstoltam éreztem, hogy igencsak túlzott a lightos kijelentéssel, ám mivel finom volt hamar felhajtottam.


Egy idő után Em fejfájásra panaszkodva úgy döntött hazamegy, és mivel bátyám is vele ment, csak mi, fiatalabbak maradtunk. Jared rögtön felhangosította zenét, s egy ütemesebb cd-t berakva táncolni invitálta Kimet. Mosolyogva figyeltem őket, hisz annyira aranyosak voltak együtt, sütött róluk a boldogság, hogy mennyire odavannak egymásért, pont, mint Samék. Fintor kúszott az arcomra, ahogy belegondoltam nem is oly rég kifejtett beszédemre, melyet bátyámmal folytattam, s már eléggé kétkedve gondoltam rá. Mióta Leah megjelent, még csak nem is beszéltünk, nem hogy más. Úgy éreztem, mintha napokkal, hetekkel ezelőtt lett volna az a felhőtlen délután, amit együtt töltöttünk el.


- Nincs kedved táncolni? – kúszott be a látómezőmbe Seth arca, mire csak mosolyogva helyeseltem, így hamarosan már a homokban roptuk.


Éreztem, hogy Sethtel nagyon jóban leszek, és nem csak azért, mert hozzá állok a legközelebb életkorban, hanem mert egy hihetetlenül kedves és vidám srác. Olyan, akit minden anyuka szeretne a lányának, én azonban nem tudtam úgy nézni rá, mint akivel járnék, hiába ismertem be magamnak, hogy jóképű, és mint a többi falkatag izmos, és magas, hozzá se közelített ahhoz a farkashoz, akiért az én szívem dobogott.


- Ne törődj a nővéremmel! – szólalt meg, mikor megpörgetett, s észrevette amint Leah és Paul felé sandítok, akik láthatólag vitatkoztak, ugyanis Leah elég dühösnek tűnt.

- A nővéred? – húztam fel a szemöldököm. – Nem hasonlítotok túlzottan egymásra! – jegyeztem meg.

- Ezt bóknak veszem! – vigyorgott rám, mire csak visszamosolyogtam – Tényleg nem érdemes törődni vele, ő ilyen, meg kell szokni. Bár igaz, hogy rád, most eléggé ki van akadva. Amit többé-kevésbé meg is értek, hisz eléggé reménykedett benne, hogy Paullal újból összejöhetnek, és végre rendezhetik a kapcsolatukat! – magyarázta, mire a hallottak hatására ledermedtem. Hogy Leah és Paul…? Köpni, nyelni nem tudtam meghökkenésemben, csak zavartan tekingettem a tűz mellett üldögélő kettősre. Paul, ahogy meglátta, hogy nézem, szemei nyomban rám irányultak, és hatalmas kérdőjeleket fedeztem fel tekintetében, ahogy meglátta arcomra kiülő döbbenetem.


- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, s visszaemeltem pillantásom a mellettem álló srácra, aki eléggé megilletődött arcot vágott.
- Lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod! – kezdett egyből szabadkozni, én azonban a szavába vágtam.


- Nem… én köszönöm, hogy elmondtad! – nyugtattam meg, majd gyors elköszönés után elrohantam.