Irigykedve nézek fel a fölöttem ragyogó megannyi gyönyörű kis pontocskára, s azt kívánom bárcsak én is köztük lehetnék, bárcsak újra találkozhatnék velük, hogy minden egyes ellenük elkövetett vétkem meggyónhassam, s bocsánatukért esedezzem. Mérgező könnyek kezdik elhomályosítani látásom, ahogy egyre közelebb érek az apró, ütött- kopott kis kapuhoz, ami ferdén lóg keretéből. Már messziről kivehetőek a kicsiny, még a jeges szél ellenére is lobogó bátor lángocskák, mik felvéve a harcot a sötétséggel űzik el azt, s adnak helyet a kellemes félhomálynak. Kesztyűs kezem óvatosan csúsztatom a rozoga kapura, majd egy pillanatra elbizonytalanodva tekintek körbe a kihalt környéken. Nagyot sóhajtok, majd vigyázva kinyitom azt és benyomakszom rajta. Amint belépek, mintha az egész külvilág megszűnt volna. Egyből megérint a hely szelleme, az a sok szeretet, melyet az a vígan lobogó gyertyák jelentenek. Monotonon, szinte kissé megilletődve teszem meg a lépéseket, egyiket a másik után. Legnagyobb sajnálatomra hamar odaérek, majd lélegzetvisszafojtva meredek a koszorúkkal bőven megrakodott sírra, mit gyertyák sora világít meg. A szívem a torkomban dobog, úgy érzem a bensőmben lakozó, jól ismert érzés újból kifakadt, mint egy fekély, s most duplájára nőve, fájdalmasan lüktet mellkasomban. Az érzések melyek elöntenek egyre inkább kínozzák meggyötört lelkem, így lassan pergő könnyekkel nézek szembe az igazsággal. Szótlanul, a saját könnyeimben fuldokolva meredek a kopott sírfeliratra, s még most, ennyi év távlatából se vagyok képes felfogni, hogy Ő már nincs többé, hogy soha többé nem láthatom. Soha többé nem hallhatom a hangját, a nevetését, nem érezhetem orromban a parfümjének illatát, egyszerűen nem lehetek vele. Tehetetlenül rogyom össze, hogy a fagyott talajon térdelve végezzem, s tágra nyílt, ijedt szemekkel nézzek a meggyötört fába vésett névre mely valaha az életet jelentette számomra.
A lélegzetem elakad, ahogy egy nagyobb fuvallat a hajam az ég felé repítve vág keresztül a környéken, azonban meglepetésemre a gyertyák mindegyike égve marad, s csúfolódva nyúlkál az ég felé. Zsebemből gyorsan előhúzok egy mécsest majd egy másik fölé tartva meggyújtom azt, s a széltől féltve a sír tövébe helyezem.
Kezdek megnyugodni, már a légzésem sem oly kapkodó, mint ezelőtt, úgy érzem mintha a szél is megenyhült volna irányomba. Lassan hunyom be égő szemeim s arcát magam elé képzelve, halkan suttogva köszönöm meg neki mindazt a jót, mit értem tett. Az ábrándnak széles mosolyra húzódik az ajka, s kitárt karokkal tartva felém jön egyre közelebb. Hiába tudom, hogy az egész csak elborult elmém csalfa játéka, a szemem kinyitva mégis meglátom magam előtt, amint engem figyelve őzbarna szemeivel simítja végig arcom, minek hála újból könnyek perzselik végig azt. Szótlanul nézem őt, hogy elmémben még hosszú időkre elraktározhassam, míg ő mosolyogva fürkészi arcom. Torokszorító idegesség kerít hatalmába, ahogy látom, a látomás kezd egyre halványodni s a végén szétfoszlik a sötétségben. Dacosan kitörlöm szemeimből a keserű könnyeket, majd kezem a kopott feliratra tapasztom.
- Szeretlek Anya! – suttogom, s hangom felkapva a szél tovaröppenti azt, s remélhetőleg az ő fülébe is eljut bárhol is legyen az. Nagyot sóhajtva tápászkodom fel a földről, majd egy utolsó pillantást vetve a sírhalomra fordítok hátat s szaporán lépkedve hagyom magam mögött a múltat.
Ez valami csodálatosan szép volt! :)
VálaszTörlés