1. Bevésődés

Nagyot nyújtózva ültem fel, és úgy éreztem, alig aludtam néhány percet. Tegnap, miután megjöttem hajnalig beszélgettünk Sammel, és én még utána is sokáig forgolódtam, míg nem jött a pihentető álom. A telefonomra pillantva láttam, hogy alig múlt nyolc óra, így össz-vissz 2 órát, ha aludhattam, ám a szörnyű fejfájás, meg a konyhából felhallatszó nyüzsgés miatt nem akartam visszaaludni. Gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, és felkötöttem a hajam majd, úgy ahogy voltam, a pizsiként funkcionáló trikóban és sortban lecsoszogtam a földszintre ahonnan ínycsiklandozó kávéillat szállt fel.


- Jó reggelt! – köszöntem hangosan, hogy észrevegyenek mire nyomban egy csapat kíváncsi idegen fürkészett, azonban egy csoki barna szempár kirítt a többi közül.




- Ő Zarah, a kishúgom! – szólt Sam hangsúlyozva a rokoni szálat, ezzel kifejezve, hogy tabunak számítok.


- Helló, Én Seth vagyok! – jött oda hozzám egy korombelinek látszó srác mosolyogva.


- Zarah! – viszonoztam mosolyát s kezet fogtam vele. Már mindenkinek bemutatkoztam kivéve a gyönyörű szemek igéző tulajdonosát, aki utoljára jött oda hozzám. Már azzal is zavarba hozott, ahogy szemeit végiglegeltette rajtam. Hiába volt az egész falka izmos és jóképű ő különbözött tőlük. Úgy éreztem, soha nem láttam még nála szívdöglesztőbb pasit egész életemben.




- Paul vagyok!




- Zarah! – válaszoltam, és ahogy elmerültem a tekintetében mintha minden megszűnt volna körülöttünk, csak ő volt és én. Hirtelen átcsöppentem egy homályos szobába amint az ágyon fekve csókolózunk, szinte éreztem, ahogy forró bőre hozzám simul, érzéki ajkai pedig szenvedélyesen becézik számat. Sóhajtva gördültem fölé s kezdtem el csókolgatni izmos mellkasát… Változott a kép, ezúttal egy erdőben szaladtam kacagva s épp kiértem egy tisztásra mikor is két erős kar magához ölelt hátulról és mézédes csókokat hintett a nyakamra… Ismét képváltás következett, most egy ajtókeretnek támaszkodva csodáltam amint Paul a kanapén alszik, mellkasán egy csodaszép, kócos fekete hajú csöppséggel. Amint véget ért a látomás tudtam, hogy hozzá tartozom, hogy minden, ami az eddigi életemhez kötött, a családom, a barátaim s minden dolog, ami csak az életemhez tartozott mindenestül megszűnt létezni. Csak is egyedül ő számított innentől fogva. Hangos torokköszörülésre figyeltem fel, mire zavartan húztam ki apró kacsóm az ő hatalmas tenyeréből és tekintetem bátyám felé kaptam, aki dühös arccal vizslatott minket.




- Most mi van? – kérdeztem tőle, és az asztal mellett elhaladva a konyhába soroltam. Egy hatalmas bögrébe öntöttem magamnak az éltető nedűből tejjel és cukorral megspékelve majd leültem Seth mellé.




- Na és srácok milyen alakváltónak lenni? – néztem végig rajtuk, de mikor észrevettem, hogy még mindig azzal a zavarba ejtő pillantásával mered rám, pirulva kortyoltam a langyos kávéból.




- Te ezt honnan? – hebegte Jared.




- Fogalmazzunk úgy, hogy a családban nem csak Sam különleges… – feleltem titokzatos mosollyal, majd loptam egy pirítóst a halom tetejéről. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért olyan közel voltam hozzá, és mégse érinthettem meg. Teljesen össze voltam zavarodva, hisz még csak nem is ismertem ezt a fiút, mégis olyan érzéseket keltett fel bennem, hogy biztos voltam benne, hogy önként feláldoznám az életem, ha az bármit is jelentene neki. Fogalmam sem volt mi történt velem, a gondolataim kuszák voltak csak egyetlenegy rítt ki a többi közül, hogy szeretem őt, és bármi is fog még történni az életemben, mindig is ő lesz az egyetlen, akit teljes szívemből, odaadón fogok szeretni.




- Zarah? – hallottam bátyám hangját így sűrűn pislogva ránéztem. – Jól vagy? – folytatta aggodalmasan kémlelve.




- Persze… Én azt hiszem, felmegyek! – motyogtam zavartan, majd senkire se nézve felbattyogtam a szobámba, a bögre kávéval együtt. Gyorsan előkotortam a cigim a táskám aljából, és kiültem az ablakba. Csukott szemmel tüdőztem le a legkevésbé sem egészséges füstöt, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Hiába is tagadnám, hogy be voltam tojva a saját érzéseimtől, nem utolsó sorban a látomásaimtól. Milka lilám se volt, hogy mégis mihez kéne kezdenem, az érzések, amiket kiváltott belőlem olyan elemi erővel uralták testem, hogy szinte úgy éreztem, egy idegen ember testébe zártak s az ő érzésein rágódom éppen. Sosem éreztem még ezt, és akárhányszor is elképzeltem sose gondoltam, hogy ennyire erős lesz, hogy ennyire bele fog ivódni minden egyes sejtembe, hogy szeretem őt. Bolond vagy! – állapítottam meg magamban, majd sóhajtva a súlyos szürke felhőkkel takart égre néztem. – Még csak nem is ismered, azt se tudod hány éves, vagy, hogy egyáltalán milyen ember! Te meg egyből belezúgtál, ahogy belenéztél abba a bugyi szaggató tekintetbe. Pont úgy viselkedtél, ahogy azok a csitrik, akiket mindig is elítéltél! – vitatkoztam magammal, s bármennyire is nehezemre esett bevallani, de tényleg idiótán viselkedtem. A látomások pedig… hát nem minden esetben válnak valóra. Nagyot sóhajtva ittam meg a kávém maradékát, s oltottam el a cigit, majd az egyik bőröndből kihalásztam egy batikolt csőfarmert, egy kísértetiesen Paul gyönyörű szemeihez hasonlító árnyalatú csoki barna mintás hosszú ujjút és fehérneműt. Besiettem a fürdőbe majd egy gyors zuhany után újból fogat mostam, és kibontottam hajam, felöltöztem majd kisminkeltem magam, visszamentem a szobámba, és az ágyra heveredtem. Az agyam még mindig ezerrel pörgött, ráadásul körülötte, de egyszerűen nem tudtam leállni. Mikor már ötödszörre elemezgettem végig magamban szép lassan a kinézetét, kopogtattak az ajtón, én pedig megijedve felugrottam, és kinyögtem egy halk szabadot.




- Holnap lesz egy tábortüzes összeülés a parton, és mivel még be kéne vásárolnom, gondoltam megkérdezem, nem akarsz-e bejönni velem Seattlebe – mosolygott rám Emily.


- Persze szívesen, úgyis szükségem lenne egy két vízállóbb ruhára. Az eddigi ruháim nem igazán ide valók! – vigyorogtam rá, és kezdett feloldódni bennem az eddig iránta érzett távolságtartás. Láthatólag ő is megkönnyebbült, és csak remélni tudtam, hogy nem csak a bátyám miatt hívott el. Gyorsan előkotortam egy rojtos barna oldaltáskát, amibe beledobtam a pénztárcám, az irataim, némi zsebkendőt, végül egy kis hezitálás után a cigim. Felkaptam a tegnap a radiátorra terített esőkabátom, felvettem a krémszínű tornacipőm, majd a táskát magamra akasztva lesiettem a földszintre. Em és a bátyám épp az előszobában „búcsúzkodtak” így pirulva lekaptam róluk tekintetem, és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Mivel mindenhol csend honolt, ezért biztosra vettem, hogy a srácok már elmentek, így csöppet bátrabban indultam el feléjük. Ahogy odaértem mindketten rám mosolyogtak, majd elköszöntünk Samtől, és kisétáltunk az időközben eleredő esőbe. Lehunyt szemekkel, mosolyogva fordítottam arcom az ég felé, nagyot szippantottam a tiszta esőillatú levegőből. New Orleansban nem sokszor éreztem ilyent, az biztos, holott imádtam az esőt. Akárhányszor csak esett és alkalmam adódott rá elmentem sétálni, és cseppet sem érdekelt, hogy esetleg szétázom, vagy, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Egyszerűen csak élveztem, hogy egyedül lehetek, s sokszor úgy éreztem, hogy az utcán fellelhető mocskon kívül a bánatot is kimossa szívemből. Kapucnim fölhúzva siettem Emily után, és beszálltunk a kocsiba. Eleinte mindketten eléggé meg voltunk illetődve, ám egy idő után már önfeledten kacarásztunk, és szinte bármely témáról el tudtunk beszélgetni. Hihetetlen érzés volt, hogy végre van egy barátnőm, hogy végre van valaki, akivel bármit megbeszélhetek, s nem kell magamba fojtanom.




- Tudod, először nagyon féltem, hogy utálni fogsz! – vallotta be, ahogy beértünk Seattlebe, mire meglepetten kaptam rá szemem. Hisz én is ugyan ezt gondoltam róla!




- Én is ettől féltem! – nevettem rá, mire ő is elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok Sammel, előtted néha nagyon kibírhatatlan volt… de amióta együtt vagytok már egész elviselhető! – vigyorogtam, mire elkuncogta magát. Hamarosan leparkoltunk egy nagyáruház előtt, és viccelődve vetettük be magunkat a tömegbe.




- Úristen Emily, mégis hány ember lesz ott a parton? Ez még az üdvhadseregnek is elég lenne! – néztem elhűlve a kocsiba pakolt hústömegre, ám Em csak mosolyogva megnyugtatott, hogy szerinte még kevés is lesz, amit én kétkedve fogadtam, de többet nem firtattam. Miután fizettünk, szatyrokkal megrakodva siettünk a kocsihoz, ugyanis még mindig esett, majd a pláza fele vettük irányunk. Mint várható volt, hatalmas volt a tömeg, így csak pár boltba mentünk be. Miután jó pár ruhadarabbal növeltük szekrényünk tartalmát, beültünk egy büfébe, és beszélgetni kezdtünk.




- Emily! – kezdtem tétován a salátámat piszkálva mire nyomban rám emelte barna szemeit. – Mesélnél nekem a farkasokról? Úgy értem biztos vannak, ilyen különleges dolgaik… Már amellett, hogy alakváltók! – zagyváltam ledobva a villám, és hajamba túrtam.




- Hát, sokkal gyorsabbak és erősebbek, mint az emberek, aztán persze ott a bevésődés… – hallgatott el hirtelen. Mintha ijedten nézett volna rám.




- Bevésődés? Az meg mi? – kaptam egyből a témán, és sürgető arccal szuggeráltam.




- Hát igazából olyan, mint a szerelem első látásra! Amint egy farkas meglátja a lelki társát, nem kell tovább keresnie, bevésődnek, onnantól fogva összetartoznak! Sam és én is bevésődtünk! – hallottam még a hangját, ám az agyam már az imént elhangzottakon járt. Hisz az nem lehet, hogy pont velem történjen meg egy ilyen dolog! Hogy nekem segítsék az életem az istenek. Nem is gondolkodtam, gyorsan felkaptam a kezem, és Emily arcára simítva kezdtem el visszaidézni az érzéseim, mikor megláttam Pault.




- Erről beszélsz? – kérdeztem beharapva ajkam, s elvettem kezem ijedt arcáról.




- Igen. De ezt mégis hogyan?




- Boszorkány vagyok! – vágtam rá, és tovább fürkésztem arcát.




- Értem. Tudod, már akkor gondoltam, hogy megtörtént mikor Paul meglátott, aztán mikor egymás szemébe néztetek, biztos voltam benne, ám te nem úgy reagáltál, ahogy azt én tettem. Úgy látszott semmi sem történt – magyarázta, én pedig nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni magam.

- Előre is bocs! – szóltam, majd gyorsan rágyújtottam, mire Em meglepetten szemlélt. A cigi kissé segített, így már valamivel higgadtabban tudtam átgondolni a dolgokat. Szóval bevésődtem. Ez azért elég bizarr. Különben is mi van, ha megismer, és észreveszi, hogy igazából egy mennyire idióta lány vagyok? Mi van, hogyha úgy már nem kellek neki, hogyha ez az egész egy fatális tévedés? Hogyha az istenek tévedtek, amit kétlek, azonban annyira hihetetlen, hogy végre velem is történik valami jó az életben. Gyorsan elnyomtam a cigit majd arcomat tenyereimbe fektetve próbáltam összeszedni a gondolataim, hisz mióta csak megláttam körülötte forognak. Mintha az a csokoládébarna szempár örökké beivódott volna az elmémbe.




- Jól vagy? – fogta meg a kezem Emily, mire felnéztem s gyorsan rendeztem vonásaim.




- Igen, én csak… Nem is tudom, azt hiszem csak kicsit váratlanul ért ez az egész – zagyváltam a számat harapdálva. Tele voltam kétségekkel, s az agyam csak úgy pörgette a „mi lesz ha”- val kezdődő kérdéseket. Hiába tudtam meg az igazságot, cseppet sem könnyebbültem meg, így hogy már a kirakós összes darabja megvolt, és láthattam a teljes képet csak még jobban megijedtem. És persze, a legfontosabb dolog még bőven hátra van, az, hogy beszéljek Paullal. Hirtelen hátborzongató bizsergés futott végig a gerincemen, így kiegyenesedve néztem körbe s máris megláttam a tőlem pár méterre álló férfi szellemét, aki szomorú szemekkel bámult egy szőke hajú kismamát, aki az anyjával beszélgetett a sarokban álló asztalnál. Nagyot sóhajtottam mire rám emelte zöld szemeit. Ijedten szemlélt, majd eltűnt. Visszafordultam, majd csendben megettem a maradék salátám, majd ameddig vártam, hogy Emily befejezze ebédjét, rendeltem egy kávét, és azt kortyolgattam. Gyorsan fizettünk majd felkapva a szatyrokat a kocsi felé indultunk, ugyanis már órák óta eljöttünk otthonról. A kocsiban se igazán beszéltem, ha Em kérdezett válaszoltam ugyan, de mivel látta rajtam, hogy a gondolataimba vagyok merülve inkább békén hagyott, és a rádiót bekapcsolva halkan dúdolgatni kezdett. Az agyam megint ezerrel pörgött s fogalmam sem volt mit kéne csinálnom vagy, hogy egyáltalán kéne e csinálnom valamit. Még csak tegnap érkeztem ide, de máris ilyen nagy horderejű dolog történt velem, amit alig tudtam feldolgozni. Uramisten! És mégis mi lesz, ha találkozunk? Fogadom, hogy még sokkal jobban zavarban leszek, most már, hogy tudom ezt az egészet! Nyugi, nem lesz semmi baj! Csak viselkedj normálisan, mintha mi sem történt volna! De hát alapból nem vagyok normális, mégis hogy viselkedhetnék úgy? Olyan elmélyülten vitatkoztam saját magammal, hogy észre se vettem, hogy közben megérkeztünk, és Em aggódva figyeli az arcom. Halványan rámosolyogtam, hogy megnyugtassam, majd kipattantam a kocsiból, nehogy kérdezősködni kezdjen.


Felkaptam annyi szatyrot, amennyit csak elbírtam, és bespuriztam a házba, ahol szerencsétlenségemre megint ott tartózkodott az egész falka. Zavartan köszöntem. Kifutottam még egy adagért, azonban Em és a bátyám már mindent behoztak, így a konyhában gyorsan kiválogattam az enyéim s felvágtattam az emeletre.


Fellélegezve dőltem neki a csukott ajtónak, majd a szatyrokkal együtt az ágyra dőltem. Mivel a szobában hihetetlen nagy kupi uralkodott annak ellenére is, hogy még csak ki se pakoltam, az iPodom a fülembe dugva, táncolgatva kezdtem el pakolni. Mivel imádom a divatot, össz-vissz a ruháim fele fért bele a szekrénybe, így a többi maradt a bőröndben. A könyveim se fértek ki a polcra. Előkaptam a vázlatfüzetem, felskicceltem egy vázlatot a szobáról, hogy mégis, hogy rakhatnék be úgy több bútort, hogy ne legyen zsúfolt. Mivel a falak is fehérek voltak így festéket is kellett vennem. Mivel úgy gondoltam, jobb hamar elvégezni a bevásárlást, holnapra terveztem, s mivel azért a bátyámékkal is meg kéne vitatni, hogy egyáltalán kidekorálhatom-e a szobát, így lefutottam a földszintre. Mivel a nappaliból hallottam a hangokat, arra vettem irányom. Megszeppenve köszörültem meg a torkom, mire persze mindenki rám nézett, így rögtön zavarba jöttem. Samhez sétáltam, aki a fotelban üldögélt, ölében Emilyvel.



- Úgy gondoltam, hogyha már maradhatok, kidekorálnám a szobát, ugyanis még a cuccaim fele se fér el a szekrényben – néztem rá hatalmas boci szemekkel, amitől tudom, hogy mindig megenyhül.




- Persze, hogy maradhatsz, és azt csinálhatsz a szobáddal, amit akarsz! – jött a válasz, mire szélesen rámosolyogtam.




- Köszi, most már csak kéne valaki, aki holnap elvinne vásárolni! – szóltam, majd törökülésben a földre telepedtem. Hiába helyezkedtem el neki háttal, biztosan tudtam, hogy engem néz. Szinte a zsigereimben éreztem, ahogy mereven a hátamnak szegezi gyönyörű szemeit.




- Hát én dolgozom holnap, Emily pedig meglátogatja az édesanyját, úgyhogy mi nem tudunk bevinni.




- Kár, hát akkor majd buszozom! – vontam vállat. Máris elképzeltem mennyi szerencsétlenség fog velem történni másnap. Amilyen szerencsétlen vagyok, még a végén rossz buszra szállok fel, és kikötök valahol az isten háta mögött. Abból mindenesetre semmi jó nem sülhet ki, ha engem egyedül ráeresztenek a városra.




- Én szívesen elviszlek, ha gondolod! – hallottam meg a hangját, amitől kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, és meglepve kaptam felé szemem. Arcom egyből pír lepte el, ahogy belenéztem csokibarna szemeibe, s pár másodpercre még az is elfelejtettem, hogy fiú vagyok e vagy lány.




- Köszi, de tényleg megyek busszal, nem akarok senki terhére se lenni! Biztos lenne dolgod– habogtam, kerülve a szemkontaktust.




- Ragaszkodom hozzá! – erősködött.




- Hát jó! – sóhajtottam, majd égő arcom tenyereimbe fektetve bújtam el igéző szemei elől. Össze voltam zavarodva, ismét. Örültem neki, hogy nem kell buszoznom, s hogy nem kell egyedül császkálnom egy tök idegen helyen, de bevallom, jobban örültem volna, ha mondjuk, Sammel mehetek. Nem mintha nem örültem volna, hogy másnap egész nap vele lehetek, mert nagyon is örültem, de féltem is. Hisz valljuk be őszintén, semmifajta tapasztalatom sincs a fiúkkal szemben. És akkor pont én vésődök be egy farkassal, mintha eddig nem lett volna elég zűrős az életem. Jól van kislány, semmi baj. Csak higgadj le és… Mit és? Mi lesz tovább? Biztosra veszem, hogy amilyen peches vagyok, tuti leégetem magam majd holnap. Istenem! Na, jó, azt hiszem, ideje lenne lenyugodnom! Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, majd a szobámba siettem, hogy előássam a futós cuccom. Gyorsan magamra kaptam, felkötöttem a hajam, fogtam az iPodom, majd visszamentem a földszintre.


- Elmegyek futni! – jelentettem ki bátyámnak, aki egyből tiltakozni akart. – Nyugi, nem esik bajom, különben meg csak a partra megyek, ott biztos nem fogok eltévedni! – előztem meg a szóáradatot, mire csak beleegyezett, így gyorsan elköszöntem s kiérve egyből futásnak eredtem.


Csodálatos érzés volt ismét futni, szinte úgy éreztem, repülök, csakis a fejemben dübörgő zenére figyeltem, minden mást kizártam a gondolataim közül. Ahogy közeledtem a part felé a szél felém fújta a friss sós illatot, melyből nagyokat lélegezve, kifulladva álltam meg, csodálva a hullámok örvénylő táncát.


Tudom, hogy örültség, de úgy éreztem azzal, hogy eljöttem a házból a gondjaimat is hátrahagytam, végre tiszta fejjel, minden zavaró tényező nélkül tudtam gondolkodni. Amint felidéztem arcát, a szívem nyomban vad tam-tamba kezdett, a gyomromban tanyázó pillangók pedig izgatottan verdesni kezdtek. Hiába éreztem, hogy kötődöm hozzá, tele voltam kételyekkel, hisz mi van, ha ő is egy hülye tahó, aki addig teszi a szépet, amíg le nem meséli rólam a bugyit, aztán meg elhagy? Ha még csak össze sem illünk? Vagy ha megismer, és szemet szúr neki, hogy mennyire csodabogár vagyok? Bár ez hülyeség, hisz ő alakváltó, én pedig boszorkány, tehát azért annyira mégse vagyok csodabogár, legalábbis hozzá képest. Különben meg ki tudja, hogy mit fog szólni, ha megtudja mi az oka ide jöttemnek. Az se biztos, hogy egyáltalán huzamosabb ideig maradhatok, ismerem már annyira apámat, hogy tudjam, nem mondana le rólam önként, vagyis nem rólam, hanem a pénzemről. Eléggé szánalmas és akkor még szépen fogalmaztam.


Sóhajtva huppantam le a nedves homokba, a fülhallgatót kihúzva füleimből hallgattam a tenger megnyugtató morajlását. Becsuktam a szemem, és csak élveztem a hűvös szellő cirógatását az arcomon. Lassan az eső is rákezdett, így felhúztam a kapucnim, bár pár perc múlva már az is teljesen átázott. Mivel telefont nem hoztam magammal, fogalmam sem volt mennyi idő lehet, de mivel már eléggé besötétedett biztos voltam benne, hogy minimum egy óra eltelt eljövetelem óta. Kezdtem fázni, azonban semmi kedvem nem volt felkelni, olyan jól éreztem magam itt kint egyedül, a hullámzó tengert figyelve. Megnyugodtam, napok óta először éreztem azt, hogy talán végre valamilyen szinten normális életem lehet, hogy végre nem kell bujkálnom, hogy olyan emberek körében élhetek, akik előtt nem kell titkolóznom.




- Zarah! – hallottam a kiáltást, így megrezzenve fordultam hátra. Meglepődve figyeltem a felém tartó, az esőtől homályos alakot.