9.

Láttam a vérszomjasságot rajta, hogy amint közelebb jön és érezni kezdi a vérem csábító illatát, megint olyan szomj ébred benne, mint amikor legelőször ébredt fel, átváltozása után. Elkezdett lassítani, majd kábító arckifejezést öltve próbált becserkészni. Teljesen nyugodt voltam, tudtam, hogy nem fog bántani, ha mégis párbajra kerülne a sor, úgysem hagynám magam. Aranyszín szemei lassan változtak át feketévé, így én is kiengedtem mágiám, majd előrenyúlva kitapogattam vele auráját.

Tisztán éreztem éhségét, ahogy azt is, hogy mozdulatlan nyugodtságom végett, kezd elbizonytalanodni, így már tisztán érezhettem rajta azt is, hogy milyen fiatal, maximum egy év telt el átváltoztatása óta. Biztos voltam benne, hogy mióta vámpírrá lett, nem igazán volt még emberek között, így az én mágiával teli vérem mennyire vonzza.

- Ki vagy te? – kérdezte még gyermeki bájjal fűszerezett mély hangján, mikor az előre küldött erőterembe ütközött.

A harag olyan gyorsan váltotta fel az éhségét, hogy egy közönséges halandó talán észre se veszi a változást. Mikor észlelte, hogy nem tud közelebb jutni hozzám, teljes erejéből neki feszült a mentális pajzsnak, ami még csak meg sem ingott zargatása nyomán.

- Eressz el! – heveskedett dobhártyarepesztő hangon, s még inkább nekifeszült a láthatatlan erőnek; látszott rajta, hogy mennyire dühíti, hogy képtelen áthatolni rajta.

- Ha lehiggadsz, és felfogod, hogy semmi bántó szándékom sincs veled szemben, elengedlek! – válaszoltam rendületlen nyugodtsággal.

Fogalmam sem volt, hogy bízhatok e benne, hogy hiába bólintott rá mondandómra, nem e ugrik nyomban a torkomnak, amint visszahúzom magamhoz az erőteret. Igaz, hogy volt bennem egy kisebb félsz, mert hiába találkoztam már vámpírokkal, azok már több évtizede tisztelegtek vérszívóként, így ők ahelyett, hogy önfejűen nekem ugrottak volna, először megpróbálták felfogni, hogy mégis miféle teremtmény lehetek.

Nagyon lassan elkezdtem visszahívni az erőt, és láttam rajta, hogy hiába volt felháborodva és megijedve, mégis csodálattal figyelte, ahogy a mágia végett, halványan fodrozódik a levegő.

- Most már semmi sem akadályoz! – biccentettem neki, mire nyomban meg is indult, ám látszott rajta, hogy még mindig kételkedik szavamban, mivel felettébb lassan közelített meg.

- Nem foglak bántani! – biztosítottam róla, látva néma tépődését.

- Én aztán nem félek tőled! – vágta rá azonnal, miközben kihúzta magát. – Vámpír vagyok! – közölte dölyfösen; minden egyes szavából sütött a büszkeség, hogy tökéletesen tisztában van mivoltával, hogy ha annyira akarná, már rég rám vetődött volna, hogy vérem vegye.

Egyszerre öntött el csodálattal, és némi jókedvvel önteltsége. Csodálattal, amiért igazi hősként viselkedett annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, miféle erővel rendelkezhetek és emellett jókedvem az adta, ahogy izmait megfeszítve, szinte megfélemlítően közelített felém, amitől úgy tetszett, akár egy acél izmokkal teli, rendíthetetlen szuperhős, akinek csak a cél lebeg a szemei előtt.

Én azonban tisztában voltam vele, hogy a látszat ellenére, még mindig tartott tőlem, amit őszintén nem is csodálok, hisz ha velem történt volna ugyanez, azt hiszem én sokkal gyávábban viselkedtem volna. Mivel beleláttam a gondolatai közé, tudtam, hogy mennyire izgatja a fantáziáját, hogy mégis hogyan voltam képes az erőfallal távol tartani magamtól vagy az, hogy egyáltalán mégis miféle lény lehetek.

Amint elért, arcára festett, rémisztő, ádáz kifejezéssel meredt le rám fölényesen, kavargó aranyszín szemeivel. Most, hogy közelebbről láttam, rádöbbentem, hogy a kezdetleges férfi testbe zárva, egy éppen hogy serdülni kezdő fiú ragadt; ha ránézett az ember, egy fiatal suhancot látott, helyes arccal, kidolgozott izmokkal, akin még mindig ott volt az a gyermeki báj, amitől amúgy is jóképű arca még inkább ellenállhatatlanná vált.

- Mi a neved? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, a temérdek közül, ami engem foglalkoztatott vele kapcsolatban, hogy megkönnyítsem dolgát.

- Micah Cullen! – vágta rá, és mivel igyekezett megjátszani a nagyfiút, nem kérdezett vissza.

- Én Zarah Mayfair vagyok! – mosolyogtam rá kedvesen, mitől az arcára követelt maszk meginogni látszott; úgy tetszett, nem tudja eldönteni, hogy mégis, hogy viszonyuljon hozzám.

- Mióta vagy vámpír? – kérdezgettem tovább, mire láthatóan kezdett feloldódni.

- Nem rég múlt egy éve. – közölte, és végre leengedte eddig makacsul karbafont kezeit.

- És… te vagy az egyedüli vámpír a környéken? Vagy van családod? – folytattam a faggatózást.

- Miért kérdezősködsz? Hacsak nem vagy nagyon jó, akkor amint érzem, nem alakváltó vagy, így mégis miért akarsz ennyi mindent tudni rólam? – kérdezett vissza élesen, mire elszégyelltem magam. Tényleg elég tolakodó lehetett kíváncsiságom.

- Sajnálom, én csak kíváncsi vagyok, hogy több vámpír is él-e a környéken, mert ha igen, szívesen megismerném őket! Egyébként, jól gondolod, nem vagyok alakváltó, én boszorkány vagyok. – közöltem vele, mire meglepő módon hátravetette fejét és rekedtes kacagás tört ki a torkán. Értetlenül meredtem rá, hogy mégis mire a hirtelen jó kedv és úgy döntöttem, inkább megvárom, míg nevetése alábbhagy, majd utána kérdezősködöm tovább.

- Na, ne szívass! Ezt tényleg nem veszem be… még hogy boszorkány! – felelte a nevetéstől akadozva, és gúnyos hitetlenkedéssel meredt rám, mire már én is felkaptam a vizet.

- Eszem ágában sincs szívatni, tényleg boszorkány vagyok! – vágtam rá sértődötten, kissé hisztérikus hangon.

Felettébb felháborító volt a tudat, hogy nem nézi ki belőlem, hogy az vagyok, ami. Gondolom durcás hangnemem, s sértődött arckifejezésem csak olaj volt a tűzre, mert még harsogóbb kacajra fakadt, így bosszús sóhajt hallattam, és hátat fordítva neki próbáltam lenyugtatni magam.

- Ugyan már, hisz boszorkányok nem léteznek! Mindenki tudja! – szólt békítőbb hangnemben.

- Ahogy azt is tudja mindenki, hogy se alakváltók, se vámpírok se léteznek, nem igaz? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire kicsit lecsitult, és zihálva meredt rám.

- Na azért az más, mint látod én is egy élő, illtetve holt bizonyítéka vagyok, annak, hogy vámpírok léteznek, így alakváltók is! – fejtette ki véleményét, mire csak bosszúsan dobbantottam egyet.

- Na és akkor, amit az előbb éreztél, hogy nem tudtál közeledni hozzám, mert elakadtál egy láthatatlan erőtérben, azt minek neveznéd? – fortyantam fel, mire szinte láttam, ahogy a fogaskerekek az agyában mozgásnak indulnak, hogy találjanak valami megoldást.

- Na? Várom a válaszod! – meredtem rá, olyan fölényes pillantással, mint ő az előbb. – Ugye, hogy fogalmad sincs mégis mi volt az az erő, ami a hihetetlenül nagy fizikumod ellenére meg se moccant? Hogy hiába feszültél neki minden erőddel, csak hiábavaló küszködés volt? Valld be, hogy csak attól félsz, hogy én lány létemre meg tudtam fékezni az erőd, sőt mi több felülkerekedtem rajta! – vágtam rá erélyesen, mire a halványan derengő értelem mellett, csöppnyi düh lobbant a szemében.

- Ez nem igaz! Én... én csak… még csak bele se adtam mindent! – válaszolt haragtól akadozva, mire csak kétkedve felhúztam szemöldököm, s ő mintha csak erre várt volna, nyomban felém iramodott, hogy felkapva leteperjen a földre.

Azonban, legnagyobb sajnálatára, koránt se számított arra, hogy én esetleg megvédem magam, így először még észre se vette, hogy amint hozzámért, bőre sisteregni kezdett, majd füstölögve lángra kapott, mire nyomban elengedett, majd értetlenül meredt kezeire, melyek nyomban normális állapotukba rendeződtek, ahogy levette rólam azokat.

- Én megmondtam! – vontam vállat nemtörődöm módon, ám nagyon is érdekelt, hogy mit szól ehhez a folyamathoz. Valami értetlen módon, iszonyatosan foglalkoztatott, hogy mégis mit szól ahhoz a szörnyeteghez, aki bennem lakozik. Úgy éreztem felelősséggel tartozom iránta, amit nem tudtam hova rakni, hisz még alig húsz perce, ha ismerhettem.

Mégis már csak a tudat, hogy végre elmondtam valakinek a titkom, akkora megkönnyebbüléssel járt, hogy bele se mertem gondolni, milyen lenne, ha végre minden kis titkom elárulnám, hogy ne kelljen egyedül cipelnem ezt a terhet, ami, ahogy közeledik a születésnapom, egyre inkább nehezebbé válik.

- Komolyan boszi vagy? – kérdezett rá, néhány perc elteltével, míg csak értetlenül meredt kezeire.

Most rám jött rám a nevethetnék, így kacagni is kezdtem, ahogy elnéztem érdeklődő, mégis hitetlenkedő arcára, mely most különösen gyerekesnek hatott.

- Igen, tényleg boszi vagyok! – feleltem vigyorogva, mire az ő arcán is végre mosoly terült szét, amitől két gödröcske jelent meg az arca két oldalán.

- Bocs, hogy nem hittem neked! Csak tudod, mostanában elég kusza lett az életem, már ha fogalmazhatok így! – magyarázkodott, ezúttal végre őszintén.

- Megértelek! Nem lehet ez most könnyű neked! – mondtam, épp mikor ismét bizseregni kezdett a tarkóm, és kirázott a hideg, így nyakamat nyújtogatva próbáltam bemérni, merről érkezik az újabb vámpír, kinek érkezésére nem is kellett sokat várni. Messziről is láttam, hogy sokkal gyorsabb Micah-nál, amit szálkásabb, magas testalkata is segített.

Ahogy meglátta kettősünket, mintha bosszússág suhant volna át az arcán, amit nyomban fel is váltott az aggodalom. Feltűnően előttem fékezett le, hogy ha szükség lenne rá, meg tudjon védeni Micah elől, aki csak érdeklődve meredt rá.

- Bántott téged? – fordult hozzám az idegen. Kellemes tónusú hangja, akár a cseppentett méz, és ha csak ránéztem, tudtam, hogy mind a vámpírok, és mind a férfinem egyik legjelentősebb példányával van dolgom.

Bronzszínű haja művészi kócossággal meredezett, mélykék ingje izmos mellkast rejtett, arca pedig akár egy fájdítóan gyönyörű metszésű régmúlt görög isten képmásáé.

- Dehogy bántott! Csak beszélgettünk! – feleltem, amint kicsit összeszedtem magam, majd mézszínű szemeibe meredtem.

- Beszélgettetek? – utánzott kételkedve, aztán az eddig csendben figyelő srácra sandított.

- Igen, beszélgettünk! Miért, mégis mire gondoltatok? Hogy olyan kevés az önuralmam, hogy amint megjelenik egy ember, én nyomban rávetem magam és megölöm? Mert ha igen, akkor kösz szépen a bizalmat! – vágta rá dacos haraggal amaz. Láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy ennyit törődnek vele.

- Erről szó sincs, Micah! Tudom, tudjuk, hogy nem tennél ilyesmit! Azonban ő boszorkány, az ő vére még engem is sóvárgással tölt el! – csitította a jóképű idegen, s bocsánatkérő mosolyt villantott rám.

Viszonoztam mosolyát, majd mikor megéreztem, hogy itt bizony valaki az erejét használja, kicsit összeszűkített szemekkel tűrtem, hogy a bronz hajú vámpír elmémbe hatolva próbálja olvasni gondolataim. Tolakodásnak vettem, hogy próbálkozik ezzel, hisz, mint gondolom már hosszú évek óta vámpír, így kilométerekről felismeri fajtámat, így azzal is tisztában kéne lennie, hogy milyen képességeim vannak.

- Légy szíves ne kutakodj a gondolataim között! Ha érdekel valami, akkor kérdezd meg, mert így csak fejfájást okozol! – szóltam neki, mire láthatóan meghökkent, de gyorsan rendezte vonásait.

- Elnézést! – kért bocsánatot, mire csak legyintettem egyet.

- Egyébként mit láttál? – érdeklődtem oldalra billentett fejjel.

- A farkasokkal laksz, sőt Paullal be is vésődtetek! – mondta, azonban biztos voltam benne, hogy ennél többet is látott.

- Így igaz! Sam Uley a bátyám, nála lakom – feleltem pontosítva mondandóját, majd mivel nem bírtam ki, hogy ne lessem meg, mégis mi végre néz így rám, lopva, hogy észre se vegye, beleolvastam a gondolataiba.

Láttam, hogy a diszkó mögötti dolgok járnak az agyában és mintha együttérzést, s némi megvetést fedeztem fel benne.

- Na jó, azt hiszem nekem mennem kéne! Már elég régóta eljöttem, biztos keresnek már! – fejtettem ki véleményem, és Micah-ra néztem, aki mintha kissé elszomorodott volna.

- Elkísérlek! – ajánlotta fel, amit szívesen el is fogadtam volna, azonban mivel tisztában voltam a szerződéssel, semmiképpen sem akartam kockáztatni.

- Köszi, de ezt nem lehet! Sajnos nem lépheted túl a határvonalat! – mondtam neki, mire az előbbi búskomor kifejezés visszatért az arcára. Nem gondoltam volna, hogy kis társalgásunk alatt ekkora hatással lettem volna rá. – De ha gondolod, találkozhatunk még! Ha neked úgy jó, holnap átmennék hozzátok beszélgetni! – vetettem fel az ötletem, mire széles mosoly ült az arcára.

- Azt hiszem, ez nem túl jó ötlet! – hallatta a hangját a bronz hajú idegen, mire mindketten rákaptuk tekintetünk.

- Az alfa húga vagy, ráadásul az egyik legönfejűbb farkas bevésődése. Semmi esélyt nem látok rá, hogy elengednének! – magyarázta, mire csak ismét felvontam szemöldököm.

- Senki tulajdona sem vagyok, így azt sem szabhatják meg, hogy kivel barátkozom, vagy éppen, hogy hova megyek! Ha pedig ez nem tetszene nekik, az csakis az én problémám, rátok nem tartozik! – vágtam vissza, kissé erélyesen. Nem tehettem róla, de mindig is idegesített, mikor valaki birtokolni akart, így még ennek a feltételezése is kiborított. Mert tudtam, hogy nehéz lesz eltitkolni majd előlük, hogy mégis hova megyek, de nem láttam más megoldást. És hiába tudtam, hogy ha ez az egész majd kiderül, iszonyatos botrány lesz belőle, hisz mint azt előbb a vérszívó is mondta, a családom, a barátaim, nem hogy ki nem állhatják egymást, egyenes rühellik a másikat.

- Akkor majd holnap találkozunk! – intettem, majd még egyszer Micah-ra mosolyogtam, és hátat fordítottam nekik.

Hallottam, hogy halkan vitatkoznak valamin, azonban nem akartam hallgatózni, így csak felgyorsítottam lépteim, és reméltem, hogy a helyes irányba megyek.

A ragyogó napsütés kezdett szürkületbe váltani, így jogosan feltételeztem, hogy szinte egész nap távol voltam. Azonban igazából nem is érdekelt, úgy éreztem jogom volt ahhoz, hogy végre egy kis időt magamra is szánjak és azt csináljak, amit csak akarok, anélkül, hogy bárki megszabná, mi a jó, vagy, hogy mit nem kéne csinálnom.

A bátyám és Paul egy valamiben nagyon hasonlítanak egymásra, mégpedig abban, hogy mindkettő iszonyatosan féltett. Még ha csak arról volt szó, hogy este elmegyek futni is elkezdtek problémázni, hogy akkor valaki velem tart és messziről lesi, hogy nem esik e valami bajom. Nagyon sokszor adódott már ebből vitánk, hogy nem képesek felfogni, hogy nem vagyok már kislány, akinek minden lépését figyelni kell. És bár tudom, hogy csak szeretetből teszik, de néha már a hajam tépném a túlzásaik miatt, nem vagyok porcelánból, sőt ami azt illeti, amilyen erőkkel rendelkezem, inkább az járna rosszul, aki megtámadott.

Azonban mivel ezt ők nem tudták, szokásuk volt elvéteni a sulykot.

Tisztában voltak vele, hogy boszorkány vagyok, ahogy azzal is, hogy látom a kísérteteket, látomásaim vannak, és gondolatátvitelre is képes vagyok, de ezzel ki is fújt. Szörnyű volt hazudni nekik, de tudtam, hogy ez a legjobb. Már így is épp eléggé belerángattam már őket az életembe, nem akartam, hogy az is kiderüljön, hogy az előbb említett képességeim csak a jéghegy csúcsai, hogy ezek még csak hozzávetőlegesen se közelítik meg a többit.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, hogy minden egyes itt töltött napommal, csak még nehezebb lesz elválni majd tőlük, hogy minél több időt töltök itt, közöttük, annál inkább fájdalmasabb lesz az elválás.

Most először éreztem úgy, mióta anyám meghalt, hogy megint otthonra találtam, hogy igaz barátaim vannak. Ráadásul azt sem hittem volna soha életemben, hogy majd pont itt, ebben az aprócska kis rezervátumban fog rám találni a szerelem, amire egész életemben vártam. Hogy pont itt találom meg azt az embert, akivel el tudnám képzelni az életem, aki már ilyen rövid idő alatt olyan fontossá nőtte ki magát a szívemben, mint még soha senki.

Szinte már olyan volt nekem, mint a levegő, ha egy nap is telt el anélkül, hogy nem láttam, letargia zuhant rám és legszívesebben nyomban elindultam volna utána, hogy végre karjaiba vessem magam.

Szomorú sóhaj kérlelte ki magát ajkaimon, ahogy arra a kétségbeejtő, gyomormarcangoló tényre gondoltam, hogy a napok egyre csak fogynak a végzetes napig, én pedig nem maradhatok itt, hogy őket veszélybe sodorva várjam ki a végzetem.

Minden egyes gondolatom megszűnt, ahogy kiérve az erdőből a szemem elé terült a leggyönyörűbb látvány, amit valaha láttam. A nap izzó, tűzvörös labdaként félig belelógott a tengerbe, mintha az készülne elnyelni a világosságot, hogy helyét az ismeretlen, misztikumokkal teli sötétség vegye át.

Mint mindig, a hullámok hatalmas tajtékokat vetve zúdultak neki a szikláknak, s míg a hátam mögött már sötétség terült el, a nap körül még színesen festett az égbolt, mintha valaki egy egész paletta festéket felkent volna rá, majd néhol összemosta volna, különös, mégis szívmelengető elegyet alkotva.

Szinte minden egyes szín megtalálható volt rajta, a narancssárga minden egyes árnyalata, a legvilágosabbtól a legsötétebbig, míg azon a részen, ahol a sötétség már kezdte volna befalni a fényt, különleges, lilás és kékes színek uralkodtak.

Végignéztem, ahogy a nap lassan belehanyatlik a vízbe, a hullámok pedig gyengéden körbeölelték, majd az éjszaka végleg leereszkedett. Kissé ugyan botorkálva, de megúsztam sérülések nélkül lejutásom a szirtről, majd halkan huppantam a homokban. Ugyan lehűlt a levegő, de még mindig nem volt hidegnek mondható az idő, inkább kellemesen éreztem magam. Valahogy nem akaródzott hazamennem, holott tudtam, hogy most már tényleg muszáj, hogy nem húzhatom tovább az időt, de semmi kedvem se volt meghallgatni a bizonyos ’ Hol voltál? Mit csináltál? ’ kérdéseket. Ráadásul magyarázkodni se igen akartam, így érthető okokból ódzkodtam.     

Az este neszeit hallgatva, a környéket pásztázva igyekeztem lefoglalni a gondolataim, amíg hazaértem, majd a ház előtt, kissé tétovázva álltam meg és csak néztem rá. Az egész alsó szintben égtek a villanyok, és a kiáramló zsivajnak köszönhetően feltételeztem, hogy a fiúk megint itt vannak, így nagy levegőt véve caplattam fel a lépcsőn, majd benyitottam.

- Sziasztok! – köszöntem rögtön, mit nyomban viszonoztak is. Paul, ahogy meglátott nyomban felpattant, majd elém sietve karjaiba zárt, s én is köré fontam karjaim. Tudtam, hogy hiába nem volt oka rá, mennyire aggódott értem, amitől megint szívembe mart az önvád, miszerint én folytonosan titkolózom előtte, mikor ő tényleg szeret, és akár az életét is áldozná értem, ha arra kérném.

Bűntudatosan bújtam el az ölelésében, s mint már annyiszor, most is megköszöntem az isteneknek, amiért megáldottak ezzel a fiúval. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ő tényleg hozzám tartozik, hogy engem akar, mikor tényleg bárkit megkaphatna az égvilágon.

- Sajnálom, hogy elszaladtam! Én csak… szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy átgondoljam a dolgokat! – motyogtam a vállába, mire csak sóhajtott egyet, majd felkapott, s velem az ölében leült a kanapéra.

Még csak rá se mertem nézni a többiekre, most a legkevésbé se hiányzott bátyám rosszalló nézése. Hihetetlen módon telepedett rám a tudat, hogy napról napra kevesebb időt tölthetek így itt, velük, és ez rendkívüli letargiával töltött el. Megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, és akármennyire is lesz fájdalmas, ameddig csak itt lehetek, velük, addig igyekszem minden módon kihasználni a rendelkezésemre álló időt, amiből egyre kevesebb és kevesebb jutott.