Új blog?

Sziasztok!


Arra gondoltam - már ha lenne rá érdeklődő-, csinálnék a másik fic-emnek is blogot. Ez  Harry Potter világában játszódik, a trió gyerekeinek kamaszkorában.
Leírás: 
Roxy mindig is azt hitte, hogy ő is csak egyike azoknak a bohókás boszorkányoknak, és varázslóknak kiket vakmerően a barátainak nevez. Azonban mint kiderül nem is tévedhetett volna nagyobbat, a családja történetében egy titok lappang, aminek köze van ahhoz a túlontúl is ismerős, mégis idegen fiúhoz. Ha érdekel mi lesz Roxyval, kukkants be s kísérd végig útján főhősnőnk, melynek talán happy end lesz a vége.


Nos, csak, hogy jobban eltudjátok dönteni, rakok fel egy kis ízelítőt, és akinek tetszik, az kérem jelezze chatben, vagy kommentben én pedig akkor megcsinálom hozzá a blogot.


Jó olvasást! 

" Elsőként szálltam ki az impozáns, kissé csicsás hallban, majd az elém siető házimanó kezébe nyomtam a köpenyem, miután szüleim is megérkeztek együtt sétáltunk be a bálterembe.

Az ajtaja előtt nem sokkal azonban megállítottak, és mielőtt a bent tartózkodok megláthattak volna, mindegyiküknek különböző, hozzánk illő maszkot varázsoltak a kezébe, majd miután feltettük, végre betértünk az ízlésesen berendezett terembe.

Kellemes zene hallatszott, a táncparkett máris zsúfolásig volt különböző ruhájú, maszkú emberekkel, akik sebesen forogtak az ütemes zenére, a terem két oldalán pedig kerek asztalok sorakoztak, ahol jóízű beszélgetések folytak. Szüleim nyomban a házigazda keresésére indultak, míg Ax a karját nyújtva felém invitált táncolni.

Így nemsokára már mi is a színes tömegben találtuk magunkat. Iszonyatosan élveztem, hogy köszönhetően az álarcnak senki sem ismer fel, hogy egyik aranyvérű ficsúr se zavarta meg még estém.

Tekintve, hogy lassan elérem a tizenhetet, ezzel a nagykorúságom, egyre inkább kezdtek irántam érdeklődni az elit családok, akik feleséget kerestek fiaiknak, és ez felettébb aggasztóan hatott rám. Mert hiába volt szabadosabb a családunk, mint a többi aranyvérű, szüleim a hagyományok elkötelezett hívei maradtak, így már kiskorom óta tudom, hogy amint elérem a nagykorúságom, férjhez kell mennem. Ráadásul egy olyan férfihoz, akit a szüleim választanak ki, és nekem semmi beleszólási jogom sem lesz ebben. Csak reménykedni tudtam, hogy mint a szüleim, én is szimpatizálni fogok a jövendőbelimmel, ami talán az idő múltával átalakulhat szerelemmé.

– Lekérhetném a hölgyet? – hallottam meg a világ, legselymesebb, és egyszerre legmélyebb hangját, mely jóleső borzongást váltott ki belőlem. Kíváncsian pillantottam a magas, fekete hajú idegen felé, ki fekete szemeit mereven rám szegezve várta bátyám válaszát.

– Természetesen! – mondta ki Ax a végszót, és eloldalgott.

Az idegen úgy ölelte át a derekam, mintha attól félne, hogy porcelánból vagyok, s menten szétroppanok, ha megszorít. Még csak nem is észleltem, hogy milyen zene szól, csak hagytam, hogy vezessen, és hihetetlenül élveztem közelségét. Már maga az is élvezettel töltött el, ahogy keze a hátamon nyugodott, mintha az a fekete szempár folyton folyvást örvénylett volna, és meglepődve konstatáltam, hogy a titokzatos fiúval van dolgom, akiről folyton folyvást álmodtam, és akit annyiszor láttam eltűnni a kastélyban. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy tényleg ő, hogy annyi kutatás után, végre itt van, ennyire közel hozzám. Ahogy felidéződtek bennem az emlékek, mintha tűzbe lobbant volna a testem, iszonyúan kívántam őt. Minden egyes porcikám érezni akarta őt, s minden egyes sejtem sikítva követelte az idegen közelségét.

– A gyönyörűséged felbecsülhetetlen! – formálták a szavakat csókolnivaló ajkai, mire erős önuralomra volt szükségem, nehogy nyomban megtegyem az agyamban lejátszódó képeket, melyek szerint szorosan hozzápréselem magam, majd a puha, éjfekete tincsekbe fúrva ujjaim kapok szája után. Egyfajta kellemes, ám vággyal teli bódultság kezdett úrrá lenni rajtam, mely egyszerre szólaltatta meg a vészcsengőt a fejemben, hogy itt talán valami nem stimmel, és ezzel egy időben kezdtem még közelebb húzódni hozzá.

Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan sétáltam ki a teremből, hogy egyáltalán a saját lábaimon billegtem-e ki a folyósóra, követve őt.

Csakis arra emlékszem, hogy amint kiértünk a folyosóra, olyan vehemenciával kapott utánam, hogy egy pillanatra még én is beleszédültem hevébe. Mohon viszonoztam csókjait, és amint szája nyakamra tévedt kellemes sóhajok, s egy oly rég elfeledettnek vélt név tört fel belőlem.

– Xavier! – Szinte már kínzó lassúsággal húzott a szobába, majd ahogy beértünk, bezárta azt, és az álarcot letépve arcomról kezdett el ismét csókolni, miközben egyik kezével a ruhám fűzőjéhez nyúlt, majd egy mozdulattal széttépte azt, mire a mélykék selyem halkan surrogva hullt a földre.

Most, hogy már csak a fekete csipkés fehérneműm volt rajtam, fekete harisnyával, harisnyatartóval, újra felsejlett bennem a gondolat, mely szerint inkább most azonnal el kéne menekülnöm, mint, hogy az idegen karjaiba omoljak. Ám ahogy kezei végig simítottak csupasz hasamon és ajkai újból utat találtak nyakamhoz, egyszeriben minden ellenkezésem elszállt, és behunyt szemmel élveztem, hogy az ősi ösztön egyre inkább maga alá temet, majd elbódítja elmém."