11/1

Sziasztok!

Végre valahára meghoztam a fejit, remélem, azért élvezhető lett és bár sokkal terjedelmesebbre terveztem, nem bírtam magammal és úgy döntöttem, hogy felteszem az eddig kész részt, a többit pedig ahogy kész lesz - remélhetőleg még a héten - fel is pakolom!

Ezúton is szeretnélek megkérni titeket, hogyha már van tizenkét olvasóm, azért jól esne néhány kritika! És nem akarok komifaló szörny lenni, hisz nem akarok kicseszni azokkal, akik eddig is megajándékoztak kritikákkal, de sajnos egyre közelebb állok hozzá. Lassan már úgy érzem, hogy rajtam, és azon a pár emberen kívül nem is érdekel senkit, amit én itt össze-vissza firkálok.

Szóval, ismét csak szeretnélek megkérni titeket, hogy írjatok kritikát, hisz abból tényleg rengeteget tanulok, ráadásul ha nem tetszik valami, és megírjátok, hogy mégis mi az, legközelebbre ki tudom javítani. Emellett pedig higyjétek el, azzal, hogy komiztok, megsürgetitek a fejik feltöltését, hisz, ha tudom, hogy ennyien szeretik, akkor én is iparkodom és igyekszem gyorsabban frissíteni, és igényesebb fejiket hozni! Remélem, hogy azért a rizsázásom hat valakire, és tényleg rászánjátok magatokat erre!

Miután a fiúk beleegyeztek a játékba, összeszedtük a többieket is, Esme és Carlisle kivételével, akik inkább megköszönték, de kimaradtak belőle. Letelepedtünk a nappaliban, én pedig vigyorogva szemléltem, amint Alice, Emmett és Micah izgatottan lesnek rám. Igaz, hogy már Jasperrel is kezdtem megbékélni, hisz - miután belelestem a fejébe megtudtam, – hogy csak azért ennyire hűvös és távolságtartó még velem szemben, mert fogalma sincs, hogy viszonyuljon személyemhez.

Azonban arról fogalmam sem volt, hogy Rosalie és Edward mégis minek csatlakoztak hozzánk, holott mindkettőről sütött, hogy egyszerűen még a gondolatát is utálják a játéknak.

- Na, jó, azt előre megmondom, hogy ez nem egy hétköznapi játék lesz! Felelsz és merszezni fogunk, azonban mindegyikőtök képességét megkötöm a csalással kapcsolatban, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson. Ez azt jelenti, hogy Alice minden mást látni fog, csak a játék kimenetelét nem, Edwardnak is nélkülöznie kell a mások agyában való turkálást egy időre, s Jasper képességét is lekötöm a szobában tartózkodókra. Eddig világos? – kérdeztem rá, mire kissé meglepődtek ugyan, de láttam rajtuk, hogy ez még inkább csak felpezsdíti őket. Megvártam, míg bólintanak, majd folytattam. – Szóval, hogy még tovább nehezítsünk, az elején kötünk egy esküt, amit én pecsételek le, és ami lehetővé teszi, hogy ha valaki a merést választja, kötelező legyen végigcsinálnia, még akkor is, ha nem fűlik a fogához. Ha pedig a feleletet, akkor kötelező az igazat mondania! Egyedüli könnyítés, hogy mindenki kap egy-egy passz lehetőséget, ami azt jelenti, hogy a játék alatt lesz egy lehetősége, hogy a merést lepasszolja másnak, és a kérdést is! Megfelelnek a feltételek? – mire elmondtam a játék kimenetelét hatalmas mosoly terpeszkedett az arcomra, majd belecsaptam Emmett felém nyújtott tenyerébe, mire Rosalie már erre is csak fújtatott egyet, és pökhendi arckifejezéssel méregetett.

- Várjunk csak! És honnan rá a garancia, hogy te se csalsz? – szólalt meg fennkölt hangon, mire csak csattintottam egyet a nyelvemmel.

- Végezzük el az esküt és meglátod! – oltottam le, mielőtt még tovább kötekedett volna. Sosem a türelmemről voltam híres, de valahogy ez a lány teljesen kiakasztott, nem tehettem róla, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tud úgy élni, hogy ennyire elzárkózik mindenkitől, holott – mint a gondolataiból kilestem – biztos, hogy jó barátnők lennénk, hisz valamilyen szinten hasonlítottunk egymásra. Mert oké, megértem, hogy mivel vámpír, nem igazán élhet olyan életet, mint akart, de azért ennyire besavanyodottnak se kéne lennie, hisz megvan mindene, sőt. Hisz olyan gyönyörű, hogy akárki csak ránéz, mardossa az irigység, ráadásul itt volt neki Emmett, aki még a lába nyomát is csókolta.

Behunyt szemmel kezdtem el mantrázni magamban, hogy mit is akarok, közben elképzelve a végeredményt, azonban attól, hogy csak elképzeltem kíváncsi arcukat, ahogy feszült figyelemmel néznek rám várva a csodát, majdnem elnevettem magam, így egy mosolyt elfojtva tértem vissza a tervemhez, s nemsokára a meglepett, olykor hitetlenkedő hangokból biztosra vettem, hogy tervem sikerült. Kinyitva szemeim sejtésem be is igazolódott, hisz mindegyikük kezén – bele értve engem is – ott volt egy egyszerű, fekete bőrből font karkötő, mely garantálta, hogy a játék abszolút csalásmentesen, úgy folyjék le, hogy mindenkinek ugyanolyan esélyei adódtak.

- Rendben, ki akarja kezdeni? – kérdeztem rá, várakozásteljesen szétnézve a szedett-vedett társaságon.

Rosalie velem szemben, az üvegasztal túloldalán már most látványosan unta magát, holott még csak el se kezdtük, mellette Edward erősen koncentrált- legalábbis abból, hogy összeráncolta a homlokát, és egyre erősebben szorította ökölbe kezét-, erre következtettem, gondoltam, amiatt sopánkodik, hogy most nem lát bele mások fejébe. Ezzel szemben a mi oldalunk – Jaspert leszámítva, aki halál nyugodt arckifejezéssel szemlélődött – teljesen be volt zsongva. Alice izgatottan fészkelődött, Emmetten pedig már anélkül láttam, hogy máris valami hülyeségen töri a fejét, hogy belestem volna a gondolatai közé, amit ugye akkor se tehettem meg volna, ha akartam volna, hisz a karkötő az én csalási lehetőségeim is blokkolta. Micah pedig kisfiús arcán hatalmas mosollyal nézett rám, mire én visszavigyorogtam.

- Na, ha senki más, akkor kezdem én! – jelentette be Emmett, mint vártam is, arcára pedig máris felfestett egy pimasz mosolyt, amitől nyomban rosszat kezdtem sejteni. – Szóval, Micah! Felelsz vagy mersz? – fordult a Cullen család legifjabb tagjához, ki bátran állta csibészes arcát.

- Merek! – jelentette ki.

- Rendben! Te tudod, mire vállalkozol! Szóval a feladatod: rendelünk egy extra nagy pizzát, a lehető legtöbb plusz feltétellel, neked pedig mind be kell burkolnod! – szónokolt, már előre elképzelve a jelenetet, mire máris nevetnie kellett.

Azt hiszem, ha Micah-nak még lenne vérkeringése, biztos elsápadt volna a rá váró feladattól, amit nem is csodáltam, hisz én se szívesen ennék meg egy kupac sarat, ugyanis a vámpíroknak az emberi étel ilyen ízű.

- Oké! – válaszolta, amint kicsit összeszedte magát, Emmett pedig ugrott is, majd gyorsan rendelt egy pizzát, majd amíg vártunk rá, úgy döntöttünk tovább megyünk.

Bár Micah még nem teljesítette a feladatát, mégis rajta volt a sor, és mivel kötetlen sorrendben haladtunk, Jasperhez fordult.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte Micah.

- Természetesen merek! – jött az eltökélt felelet.

- Öltözz be nőnek, a lányok ki is festenek, a hajad is megcsinálják, mi pedig felvesszük videóra, amint ezekben a cuccokban táncolsz. –szólt vigyorogva, ezzel engem is mosolygásra késztetve, hisz el se tudtam képzelni, hogy Jasper elfeledkezve mértéktartó viselkedéséről ilyen hülyeségéket csináljon.

- Rendben! – válaszolta szemrebbenés nélkül, mire Alice és Rosalie nyomban fel is pattantak, majd Jasperrel a nyomukban fel is száguldottak.

Mi is feltápászkodtunk, majd utánuk mentünk, hogy le ne maradjunk a móka egyetlen percéről se. Beérve egy hatalmas gardróbba a két lány máris támadásba lendült a ruhák ellen, a földön már több tucat ruha hevert, amikről úgy gondolták nem alkalmas a feladatra. Eltűnődve néztem Jasper arcát, aki olyan csodálattal és szerelemmel meredt Alice-re, mintha az élete függne rajta. Abban a percben nekem is megfájdult a szívem, és újból rá kellett döbbenjek, hogy mekkora egy önző, szemét, kétszínű alak vagyok, amiért hazudok Paulnak, holott az életemnél is jobban szeretem. Erős késztetést éreztem rá, hogy most rögtön felhívjam, és elmondva, hogy hol vagyok, mindent kitálaljak neki. Hogy miért is jöttem ide, a családom történetét, a végzetem, hogy annak ellenére, hogy tudom, mennyire utálják egymást a vámpírokkal, most mégis itt vagyok náluk, és velük játszom, holott vele is lehetnék.

Köszönhetően, hogy ismételten rám törtek e gondolatok és érzések, az összes jókedvem elszállt, és ezután már csak egykedvűen, a többiek miatt tetetve, hogy jól érzem magam, vállaltam részt a feladatokban. Persze azért, a látványt, hogy Micah milyen undorral eszi meg a pizzát, hogy Jasper milyen erotikus táncot lejtett nekünk hatalmas kacagással fogadtam, és kitörő tapssal jutalmaztam, csatlakozva a többiekhez.

Ezek mellett is voltak azért elég húzós feladatok, például mikor Rosalie-nak el kellett hitetnie a pizzafutárral, hogy ő első látásra belészeretett, és hogy őket az isten is egymásnak teremtette, ezért most rögtön házasodjanak össze. Délután három körül úgy döntöttem, nekem ideje indulnom, hisz már hihetetlenül hiányzott Paul, ráadásul félve a lebukástól időben oda akartam érni a városba, hogy aztán tényleg megvegyem az említett könyveket.

Az eső még idáig is kitartott, így sóhajtva felvettem esőkabim, majd beültem Emmett mellé a dzsipbe, hisz visszafelé ő vállalkozott arra, hogy elvisz. Már pár órányi ismertség után elkönyvelhettem magamban, hogy mennyire vicces és komolytalan ember. Komolyan, mint egy nagy gyerek, ebben az izmoktól duzzadó, félelmetes testben. Természetesen egész út alatt szakadtam a nevetéstől, így mikor kirakott az áruház előtti parkolóban, már fájt a hasam, annyit kacagtam a megjegyzésein és sztorijain, mit én is igyekeztem mókás hozzászólásokkal tarkítani. Fejembe húzva kapucnim indultam be a szakadó esőben, ami elég nehéznek bizonyult, hisz a sűrű esőfüggöny miatt alig láttam valamit.

Fellélegezve vágtattam be a fotocellás ajtón, majd felkapva egy kosarat kezdtem el menetelni, miközben lóbáltam azt. A kabátom szétcipzáraztam, hisz odabent annak ellenére, hogy nyár közepén jártunk, fűtöttek. Halkan dúdolgatva sétálgattam a sorok között, s amint megláttam az édességes osztályt, nyomban odaigyekeztem, majd hosszas válogatások árán bedobtam a kosaramba, amit csak kívántam.

Igaz, hogy amiatt, hogy a kosaram csak édességekkel volt tele, kaptam pár igen furcsa pillantást a többi vásárlótól, cseppet sem törődtem velük. Továbbra is tántoríthatatlanul haladtam célom felé, a kisvároshoz képest elég nagy választékkal rendelkező könyves sorhoz, lóbálva a kosaram, minek köszönhetőn a zacskók össze-visszagurultak és erőteljes recsegő, ropogó hangot hallattak.

Elég gyorsan sikerült áttekintenem a választékukat, hisz a tucatnyi könyvből, amit kinéztem magamnak, mindössze három volt megtalálható náluk, így azokkal felszerelkezve indultam a kasszához, hogy kifizetve a cuccokat induljak végre haza, és szerelmem karjaiba vethessem magam.

Mintha ő is megérezte volna, hogy épp rá gondolok, mivel a telefonom nyomban csörögni is kezdett, a képernyőn pedig egy róla készített lesifotóm jelent meg, amin épp alszik. Olyan édes volt ilyenkor, hogy kár lett volna nem kihagyni a kínálkozó alkalmat, és nem lefényképezni.

- Mesélj! – szóltam a telóban, közben, mint egy elmebeteg vigyorogva, már attól is jókedvem lett, ha hallhattam a hangját.

- Szia, Szépségem! – köszönt, nekem pedig már a hangjától őrült tempóban kezdett kalapálni a szívem. – Nemrégen végeztünk, úgyhogy úgy gondoltam érted megyek a városba, aztán együtt hazamegyünk!

- Jól hangzik! – válaszoltam vidáman, majd miután közölte, hogy mindjárt itt lesz értem, elköszöntünk, majd le is tettük a telefont.

Azt hittem, hogy majd várnom kell rá, hisz azért jó félórányi volt az út, és nem hittem, hogy nyomban el is indul, ám köszönhetően, hogy hatalmas volt a sor, és csak egyetlenegy kassza működött a három helyett, még ő várt rám, mikor végre kiértem a boltból a két darab szatyrommal.

Már messziről kiszúrtam, hisz kiszállt cseppet sem törődve a szakadó esővel, háttal a Rovernek dőlve, természetesen most is a szokásos, póló- bermuda kombóját viselte. Sebesen szedtem a lábaim, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hisz már így, hogy még csak pár órát is töltöttünk el egymástól távol, szörnyen hiányzott.

Mikor már nem bírtam magammal és úgy éreztem, sose érek oda, futásnak eredtem, mit hatalmas, szívdöglesztő mosollyal jutalmazott, mire egy dobbanást kihagyott a szívem. Aztán a végtelen hosszúnak tűnő perc után végre a karjaiba repültem, s kezeim nyaka köré kulcsolva szorítottam magamhoz, míg ő derekam átölelve emelt fel és nyomott agybomlasztó csókot az ajkaimra. Hirtelen minden egyes gondolatom megszűnt létezni, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ugyanolyan elképesztő hatással van rám, mint a legelső csókoknál, sőt, úgy vettem észre, hogy mintha az idő elteltével csak egyre szenvedélyesebb és édesebb csókok váltották volna fel azokat.

Egyik kezemmel végigszántottam vizes haját, majd miután szétváltunk, csak percekig gyönyörködtünk még egymásban, nem törődve a viharral.

- Hiányoztál! – szólaltam meg, mikor letett.

- Te is nekem Kiscicám! – jött a felelet, majd kinyitotta nekem az ajtót, miután pedig beszálltam, csak megkerülte a kocsit, s ő is beült.

Gyorsan lerángattam magamról a kabátom, majd a tükörbe pillantva szembesültem a lesújtó látvánnyal. A hajam nem elég, hogy csurom víz volt, de még össze-vissza is állt, a sminkem elfolyt, így úgy néztem ki, mint egy bohóc, akit a műsor részeként leborítottak egy jó nagy vödör vízzel.

Kotortam elő zsebit a táskámból, és igyekeztem egy kicsit is rendbe hozni az arcom. Egy hajgumival inkább a hajam is felfogtam, majd a szatyorból előbányázva egy csokit, kibontottam azt, majd nagyot haraptam belőle és csukott szemmel élveztem a szájamban szétrobbanó ízorgiát.

Tudtam, hogy nem kellene, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni a csoki hatalmának, egyszerűen éltem-haltam érte. Szerencsém, hogy elég jó géneket örököltem, az anyagcserém is gyors volt, ráadásul azzal, hogyha tehettem mindennap eljártam futni, így kellőképp rendben volt az alakom, bár a saját véleményem szerint még bőven lett volna mit alakítani rajta.

Mivel tisztában voltam vele, hogy Paul is hasonlóképp van az édességgel, csak felé nyújtottam a megkezdett csoki, mibe bele is harapott, azonban ő velem ellentétben a csoki háromnegyedét elfogyasztotta egy harapásra.

- Nem mehetnék inkább most hozzád? – kérdeztem rá, arcom a fejtámlára döntve.

- Hát, már elígérkeztem hozzátok vacsira, de ha akarod, akkor hozzám megyünk! – válaszolta mosolyogva.

- Most szeretnék csak veled lenni, úgyhogy inkább legyen az, hogy kitaláljuk, mit akarsz enni, elugrunk a boltba, aztán főzünk valamit, rendben? – tudakoltam.

- Oké, de nem hinném, hogy én olyan sokat tudnék segíteni a kajában! – vigyorgott, végigsimítva arcomon, mire én csak elfordítottam fejem és a tenyerébe csókoltam.

Minekután hamar megállapodtunk a fűszeres sülthúsiban, krumplival és salátával, bementünk a boltba, majd kézenfogva keresgéltük a hozzávalókat a sorok között, én persze közben felhívtam Emilyt, hogy nem megyünk vacsorára, és bár hallottam, hogy Sam igyekszik belekotyogni a telefonba, és bőszen tiltakozik, Em csak lepisszegte, és ahogy hallottam a fejére is sózott egyet, így csak motyogott valamit, de többet nem szólt bele a beszélgetésünkbe.

Emily pedig megnyugtatott, hogy semmi baj, amiért kihagyjuk a kaját, és, hogy természetesen addig maradok, ameddig akarok. Megköszöntem neki, majd gyorsan le is tettük, én pedig mosolyt villantottam a mellettem menetelő srácra, aki egyfolytában engem fürkészett kavargó forró csoki szemeivel.

- Mi az? – kérdeztem rá, már azon aggódva, hogy mégis mi végre tanulmányoz.

- Gyönyörű vagy! – válaszolta komolyan, miközben magához szorított.

Hát én abban a percben nem igazán találtam magamban egy szemernyi szépséget se. A sminkem még mindig eléggé el volt kenődve, a hajam igaz, hogy össze volt fogva, attól, hogy vizes volt, erősen zsíros hatást keltett. Ráadásul biztos voltam benne, hogy az egész napomra kiható nyűgős és fáradt érzetem is rendesen kirajzolódik arcomra.

Így nem csoda, hogy nem igazán volt jó a véleményem saját magamról, azonban, az, ahogy rám nézett, és ahogy viselkedett velem, még akkor is, ha tényleg lepukkant állapotban voltam, rendkívül sokat jelentett. És végre úgy éreztem magam, akár a világ legszerencsésebb nője, hisz nem sok embernek adatik meg, hogy megtalálja azt az embert, aki mellett talán leélheti az életét, és aki bearanyozza még a legunalmasabb perceket is.

- Szeretlek! – vallottam be, majd az ajkamba haraptam.

- Én is szeretlek! – felelte, s tarkómra simítva kezét hajolt le hozzám, hogy aztán egy olyan csókot váltsunk, amibe mindketten megpróbáltuk beleépíteni az összes egymást iránt érzett érzelmünk.

Egyperces- Szívtörés

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss, csak mostanában eléggé összecsaptak a fejem fölött a hullámok, én pedig egyre inkább mélyebbre süllyedtem az iszapos talajban. Remélem, hogy most már kezdek megint visszatérni a régi kerékvágásba, és tudom hozni a héten a frisst! Ehelyett hoztam egy egypercest, ami nagyjából összefoglalja, hogy mégis pillanatnyilag, hogyan is érzem magam.

Jó lenne, ha kapnék rá pár kritikát, mert azt hiszem, nem lett olyan rossz!

Némán, csakis rád figyelve, tántoríthatatlanul vágok át a zajos embertömegen. Ide-oda lökdösnek, van, aki még egy-két igencsak dühös szóval is illet, amiért elmertem menni előtte. Azonban, most semmi sem érdekel, egyedül csakis az hajt, hogy végre utolérjelek, hogy megragadva kezed fordítsalak magam felé és végre őszintén elmondjam neked, hogy mit is érzek irántad. Érzések milliói kerítenek hatalmukba, tán a félelem is köztük van, mégis tudom, hogy megteszem, hisz a titkolózás sokkalta jobban fáj, mint a tudat, hogy talán te nem így érzel.

A szívem izgatottan kalimpál a mellkasomban, szinte már úgy érzem, kiszakítja azt hevességében. Valami egészen fura, újkeletű elszántság üti fel fejét bennem, ahogy egyre csak közeledem hozzád. Úgy érzem, végre eljött az ÉN időm, hogy ennyi szenvedés után tán befellegzett csalódási sorozatomnak, s végre rám mosolyog a szerencse.

Sosem éreztem még ennyire bátornak, és egyben ennyire nőnek magam. Én, aki egész életében csak céltalanul, biztos tudatában annak-, hogy minden egyes célja, terve hamvában holt-, élt most olyan vakmerően és céltudatosan haladtam feléd, hogy még magam számára is meglepetéssel szolgáltam. Ezelőtt sohasem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok.

Persze azt se gondoltam, hogy majd ennyire megszeretlek… Hogy annak ellenére éled bennem a szerelem irántad, hogy szinte még csak nem is ismerlek.

Már az elején tudtam, hogy semmi esélyem, hisz ki vagyok én hozzád képest? Egy tapasztalatlan kislány, aki még csak most készül az igazi élet mezejére lépni. Mégis a csontjaimba mar az a hihetetlen érzés, amit irántad éreztem. Mert bár hiába áll fen a tény, hogy nem igazán ismerlek… Még a hibáidat is szeretem! Mivel én tudom, amit te nem, hogy te sem vagy tökéletes, ahogy hiszed.

Én azonban még így is elfogadlak, hogy úgy érzed, jogosan ilyen nagy az önbecsülésed. Egy pillanatra elveszítlek a színes forgatagban, s már nyomban kétségbe is esnék, mikor újból meglátlak, és megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Már attól jobban érezem magam, hogy látom neked milyen jó a kedved, hogy mosolyogsz, ezzel az én komor arcomra is mosolyt festve.

Úgy teszem meg az utolsó métereket, mintha életem legfontosabb találkájára sietnék, s talán így is van, hisz úgy érzem jelen pillanatba csakis te vagy az, akiért érdemes élnem. Az idegesség kezd kissé úrrá lenni rajtam, de szemeim lehunyva veszek egy mély levegőt, mely nyomban elűzi bizonytalanságom, s magamban összegzem, hogy talán még jól is elsülhet a dolog. Az üvegkupolán ragyogó, mézszín csíkban törnek be a napsugarak, egyike pedig pont téged talál el, amitől még ellenállhatatlanabbnak, még elérhetetlenebbnek tetszel szememben. Dölyfösen, szinte uralkodva a nép felett nézel körül, tengerkék szemeid azonban még felém sem rebbenek, elsiklanak felettem, mintha soha nem is léteztem volna. Az egyik barátod hevesen gesztikulálva kezd magyarázni neked, mire te mégis felém fordulsz, arcodra pedig kikúszik mosolyod, mire úgy érzem, a csontjaim nyomban folyóssá válnak, s mentem kifut a lábam alól a talaj.

Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy ez a mosoly nekem szól, így kissé hitetlenkedve, de mégis viszonozom pillantásod, érted érzett érzelmeim pedig nyomban tűzforró lávaként söpörnek végig rajtam. Kezdek egyre biztos lenni abban, hogy végre van értelme szánalmas kis életemnek, hogy talán azzal, hogy elmondom, hogy érzek irántad, te is rádöbbensz, hogy ha még nem is szeretsz, de tudnál. Hidd el, ez nekem elég lenne! Már annak is örülnék, ha tudnád titkom, nem gúnyolnál ki érte, hanem elraktároznád magadban, és egy sablonos szöveggel elhajtanál. A remény főnixként éled újjá hamvaiból lelkemben, s szinte ledermedve figyelem, ahogy mosolyogsz. Szád tökéletes, csókolnivaló íve megrészegít, és már maga a tőled kapott csók gondolata oly gyönyörűséggel jár, hogy bele se merek gondolni, milyen lenne, ha tényleg szájamon érezném ajkaid.

Szinte táncolva, a szívem dobbanásainak ütemére teszem meg azt pár lépést, ami távol tart tőled. Nem számít mi lesz a vége, én már döntöttem. Le akarom zárni ezt az egészet, legalább olyan szinten, hogy te tudj róla. Igaz, hogy még pár ember, és a haverjaid az utamban állnak, én csak töretlenül haladok előre, fütyülve a külvilágra, miközben máris egy jobb jövő képe jelenik meg a képzeletemben, melyben talán neked is jut szerep.

Érzem, hogy hátulról valaki nekem ütközik, majd szélsebesen kikerül, s pont feléd száguld, csöppet sem törődve azzal, hogy épp kit lök el. Láttára barátaid szétszélednek, te pedig rászegezed két szép szemed és tisztán látom, benne azt a tűzet, amit csak magaménak akarok. Azt akarom, hogy legalább egyetlenegyszer is, de így nézz rám!

Szinte a vér is meghűl az ereimben, ahogy tehetetlenül nézem, amint ölelésre tárt karjaidba repül. A helyre, ami engem illetne! Szerelmes mosollyal, lángoló tekintettel meredtek egymásra, végül pedig ajkaitok is egymásra találnak, s csókban forrnak össze.

A szívem szakad meg ebben a pillanatban, mintha még sose éreztem volna ekkora fájdalmat, a világ egyre inkább összeszűkül köröttem, a mérgező könnyek is utat találnak maguknak, s erőszakosan kifurakodnak szemeimből, hogy arcomon végig csorogva bizonygassák bukásom. Ez a jelenet örökre beivódik a sejtjeimbe, tudom, hogy sose fogom elfeledni. Lassan elengeditek egymást, majd hátra se nézve elsétáltok.

Ledermedve figyelem távozó hátad, miközben legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, törnék-zúznék mindent, amit csak érek, csakis azért, hogy egy kicsit is csillapítsam a lelkemben tomboló vihart.

Fogalmam sem volt, hogy ennyire fog fájni… Hisz olyan könnyen jött! Annyira sebesen, s láthatatlanul szőtte bele magát az érzés a lelkembe, hogy szinte észre se vettem. És most mégis itt álltam, ugyanabban a tömegben, amit az előbb igyekeztem kikerülni, hogy a szemed elé álljak és bevalljam: Szeretlek! Megalázottan, sárba tiport álmokkal fordítok én is hátat neked, majd araszolva, saját magam átkarolva igyekszem ki a mostanra már fullasztóvá vált közegből. Tudom, hogy soha többé be sem teszem ide a lábam, hisz itt is csak Te jutnál eszembe.

Nem tudom felfogni, hogy mégis, hogyan szenvedhetek ilyen intenzivitással, hogy mégis hogyan uralhatja akkora fájdalom a bensőmet, hogy úgy éreztem, bármi fizikai fájdalmat elviselnék, csak hogy egyetlen pillanatra elfeledkezzem erről a kínról. Még a szívem monoton kalapálása is szenvedéssel jár, gyűlölöm a tudatot, hogy élek!

Míg az előbb még egy tündérország kapujában ácsingózó kislány voltam, aki hitt a csodákban és reménykedve tekintett a jövőbe, mostanra egy fiatal, apró darabokra hullt szívű nő vagyok, akinek fogalma sincs, ezentúl mégis hogyan találja majd helyét a világban. A keserűség egy zsigereimet marcangoló, óriási szörnyetegként keríti be bensőmet, és tudom, hogy nem lesz könnyű szabadulásom. Egyelőre azonban úgy érzem, nem is akarok szabadulni e magam szülte börtönből, melybe saját botorságom miatt taszítattam.

Senki se törődik velem, a külvilág szemére bizonyára egy kisírt szemű kamaszra hasonlítok, akit épp most ejtettek. A fejem teljesen kopár, képtelen vagyok egyetlen épeszű gondolatot is kisajtolni magamból, a szenvedés egyre szorosabb páncélt épít körém, hogy a végén még levegőt se kapok.

Zihálva érek ki a friss levegőre, majd a falnak tántorodva emelem pillantásom az égen ragyogó csillagmilliárd felé, teljes bizonyosságában, hogy most már tényleg semmi értelme életemnek. Nincsenek se céljaim, se terveim, de most már álmaim sem, hisz mind összetört egy személy miatt, ki talán a nevem sem tudja. Mint egy törékeny, mesterien megmunkált üveg szív, roppant szét az enyém is, megszámlálhatatlan apró kis darabkára, és fogalmam sincs, hogy valaha lesz e olyan személy, aki képes lesz beférkőzni, s összeforrasztani e azt.

Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy semmi esélyem sincs a boldogságra, hogy nélküle tényleg elveszem, hogy nem fogom tudni tovább élni az életem. Hogy ezentúl csak egy régi árnyéka, egy ócska hasonmása leszek annak a lánynak, aki voltam.

Gondterhelten pillantok a gyémántként ragyogó csillagokra, megpróbálva erőt meríteni belőlük. A jeges, északi levegő csípi az arcom, lélegzetvételnél pedig apró párafelhők kúsznak ki a számon. Émelygek a tömény önsajnálattól, ami elönt, és még most se tudom felfogni, hogy mégis mit láttam az imént. Igaz, hogy amióta csak elmentek, az agyam folyton-folyvást levetíti a képkockákat, amitől csak még inkább nő szenvedésem.

A könnyek még mindig lassan csordogálnak az arcomon, ahogy zaklatottságom kezd egyre alább hagyni, és már csak a csontjaimba maró fájdalom marad. Mintha még a fényes kis pontok is rajtam gúnyolódnának kacér fényükkel. Fiatalok sokasága halad el mellettem útban az éjszakába. Irigylem őket, hogy milyen gondtalanok, nem törődnek semmivel, tudnak a mával élni. Bárcsak én is így tudnék érezni, bárcsak tudnék még hinni a mesékben, elhinni, hogy még számomra is van remény. Hogy egyszer talán én is oly boldog leszek valakivel, mint te azzal a lánnyal… Tudom, hogy kínkeserves és iszonyatosan fájdalmas lesz, de egyszer majd végre túlteszem magam rajtad, nem hasonlítgatom hozzád a fiúkat, hanem képes leszek a külcsín mögé nézve megismerni valakit.

Talán egyszer én is megtalálom a megfelelő embert számomra, aki majd úgy elfogad, ahogy vagyok, aki nem akar változtatni rajtam, aki szeret és tisztel, aki viszonozza azt a szerelmet, amit most még irántad érzek. Tudom, hogy így lesz, hisz így kell lennie.

De addig is még mindig lángol bennem az irántad érzett érzések tömkelege, és egyelőre inkább elsüllyedek csendes magányomban, hogy gyászoljak, hogy meggyászoljam meg nem született, hamvában holt szerelmünket.

Díj!

Nagyon, nagyon szépen köszönöm Caroline-nak!:)


Teendők : 5 embernek lehet tovább adni, akiknek a blogját te legjobban szereted. Le kell írni, hogy miért szereted blogját. És még 5 dolgot le kell írni magadról. Akiknek tovább adod, azokat valamilyen módon értesíteni kell.

Nahát akkor, öt dolog magamról:


- Egyszer majd, talán nagy-koromban szeretnék írónéni lenni :$:D!
- Imádok olvasni, van, hogy négy darab, több száz oldalas kötetet sikerült kiolvasnom egy hét alatt.
- Képes vagyok akár órákig meséket bámulni a tévében, még tizenhét éves létemre is:)
- Őszinte ember vagyok, ami sajnos van akinek nem tetszik, de azonban már megtanultam, hogy nem érdemes senki olyan véleményével foglalkozni, aki vagy nem is ismer, vagy csak felszínesen.
- Szinte imádok mindent, ami fantasy, azt azonban ki nem állhatom, ha egy már százszorosan átrágott témát, még tovább csűrnek csavarnak.


Na és akinek tovább szeretném küldeni: 
- Vikus: Egyszerűen odavagyok a történetéért, és szinte tűkön ülve várom, hogy mégis hogyan fogja még tovább csűrni-csavarni a történetet, ezzel még inkább húzni az olvasói agyát:)
- Coco rose: Igaz, hogy az ő történetére, csak pár napja akadtam rá, mégis annyira elvarázsolt mind az egész világ amit felépített, mind pedig a szereplők, hogy szerintem mindenképpen megérdemli!:)

10. Cullen klán

Mikor reggel felkeltem úgy éreztem magam, mint akin háromszor átment az úthenger, majd miután péklapáttal felkapargattak onnan, beraktak a mosógépbe, ahol a lehető legmagasabb hőfokon háromszor kimostak, utána pedig egy repülőből kihajítva végeztem volna az óceánban, ahol aztán felfalt egy cápa, utána pedig, mivel túl rágósnak bizonyultam, kiokádott. Egy szó, mint száz, nem voltam a legjobb formámban az, hogy ennyi idő után megint teljes körűen alkalmaztam a mágiám, teljesen kimerített. Fájt a fejem, szédültem, émelygett a gyomrom, ráadásul tudtam, hogy ezt az energiát csakis egyféleképpen szerezhetem vissza, ahogy azt is tudtam, hogy én hiába vállaltam volna ezt a módszert, ha kitudódott volna, hihetetlen botrány kerekedett volna belőle.

Nyöszörögve, nulla életkedvvel másztam ki az ágyból, körülbelül egy nyugdíjas csiga sebességével, majd, hogy valamennyire felfrissítsem magam beálltam a zuhany alá, s hidegre állítva a vizet próbáltam felébredni. Azonban nem igazán használt, így az eredeti állapotomhoz, csak pluszban még át is fagytam nyár ellenére. Gyorsan fogat mostam, a hajam felkötöttem, majd egy halvány smink után, felvettem egy  kék egyberészes ingruhát egy széles lakk övvel, és miután az ablakon kihajolva észrevettem, hogy az idő igencsak hűvös, sóhajtva felkaptam egy fekete harisnyát, majd a balettcipőmbe bújva csoszogtam le a földszintre.

Természetesen megint mindenki nálunk volt, így kissé egykedvűen huppantam le a nekem fenntartott helyre, Paul mellé.

- Sziasztok! – motyogtam, majd lábaim felhúzva bújtam hozzá, mire csak átölelte a vállam.

- Jól vagy? – kérdezte nyomban aggódva.

- Persze, csak kicsit… fáradt vagyok! – hazudnom kellett, hisz mivel nem tudtak erről az egész boszorkányos dologról mindent, eszemben sem volt elárulni miért vagyok ilyen rossz állapotban.

Csendben figyeltem a többiek reggeli nyüzsgését, míg én csak csendben kortyolgattam a szokásos bögre kávém, melyre Emily jóvoltából most hatalmas mennyiségű hab takarót kaptam. Szorgosan igyekeztem kiokoskodni, hogy mégis, hogy fogok meglógni a többiektől és ha már sikerült, mégis, hogyan fogom eltitkolni, hogy hol voltam. Fogalmam sem volt, hogy fogom mindezt megoldani, abban azonban biztos voltam, hogy mindenképpen találkozom Micah-val.

- Ma én őrködöm Jareddel, ugyanis a múlt éjjel vámpírokba botlottak az erdőben, de mivel átfutottak a határvonalon, nem tudtuk elkapni őket! – szólt nekem Paul, megelőzve kérdésem. Nagyon reméltem, hogy az éjjeli vámpírokhoz semmi köze Micah-nak, hiába nem ismertem még szinte semennyire, hihetetlenül aggódtam érte, mintha minimum a kisöcsém lett volna, akit meg kell védenem.

- Rendben! Úgyis be akarok menni a városba! A neten találtam pár jó könyvet, azokat akarom megvenni! – találtam ki a városban császkálásom indokát.

Hamarosan mindenki befejezte a kaját, majd miután mindenki az útjára ment -Sam, s Emily dolgozni, Paul és Jared őrködni, a többiekről meg fogalmam sincs-, visszaszaladtam az emeletre, majd, hogy feldobjam a ruhám, felcsatoltam még egy nyakláncot, s felvettem egy tucat karkötőt. Fogtam a barna rojtos tatyim, majd beraktam az irataim, amikre fogalmam sem volt minek van szükségem, a bukszám, zsebit, végül pedig az esőkabátom, hisz jó esély volt az esőre.

Felkaptam még az iPodom, majd legaloppoztam a lépcsőn és bezárva az ajtót vágtattam ki a buszmegállóba. Mivel elég sokan várakoztak ott jogosan feltételeztem, hogy mindjárt jön, majd miután jegyet vettem, lehuppantam egy ülésre hátul, majd a füleseim bedugva próbáltam kicsit kibillenni nyomott állapotomból.

Szerencsére hamar Forksba értünk, így én sóhajtva indultam útnak, miután szemrevételeztem a súlyos szürke felhőket, amik úgy tűntek bármelyik pillanatban kifakadhatnak, hogy kiadják terhüket. Lassan sétáltam a járdán haladva célom felé, biztos tudatában annak, hogy elég fárasztó útnak nézek elébe, mivel kocsi és busz híján gyalog kellett megtennem az igencsak hosszú utat.

Kellemetlen sóhaj hagyta el ajkaim, hisz nem elég, hogy ennyire nyűgős volt a hangulatom, még hihetetlenül kimerültnek is éreztem magam. Legszívesebben az egész napom az ágyamban töltöttem volna, hogy ha már más, jobb módon nem pótolhatom az elvesztegetett energiám, legalább ezzel kicsit visszanyerjem régi formám. Azonban, amire nem számítottam, hogy hamarosan arra lettem figyelmes, hogy az egyik szembejövő kocsit éles kanyart vesz, majd miután megfordult, pontosan mellettem megállt, én pedig már fordultam is meg, hogy kérdőre vonjam, azonban ahogy megláttam a bronzhajú vámpírt, kíváncsian felvontam szemöldököm.

- Szállj be! – szólt ki, majd az utastéren átnyúlva kinyitotta nekem ezüst Volvója ajtaját. Vonakodva szálltam be, kicsit feszélyezve éreztem ilyen közel magamhoz, hisz még csak a nevét se tudtam.

- Honnan tudtad? – kérdezek rá, amint elhelyezkedtem az ülésen, majd becsatoltam övem.

- Az egyik húgom, Alice a jövőbe lát – felelt kérdésemre. – Mivel a tegnapi körülmények nem adtak lehetőséget rá, most bemutatkozom! A nevem Edward Cullen! – nyújtott kezet, én pedig kezet ráztam vele.

- Zarah Mayfair! – mondtam én is nevem, mire biccentett egyet, majd el is indultunk. – Egyedül is eltaláltam volna hozzátok! – jegyeztem meg, már csak azért is.

- Mindjárt zuhog az eső, ráadásul jóval a városon kívül lakunk! – szólt, miközben kétkedő pillantásokat vetett rám, és  máris érezni véltem az illetéktelen tolakodást, mire csak sóhajtva kizártam fejemből.

- Nem vagyok cukorból! Azonkívül pedig tökéletesen tudom hol laktok, vagyis hát, tudtam volna, merre kell mennem! Nektek, vámpíroknak elég erős az aurátok, már kilométerekről megérzem, így nem lett volna nehéz megtalálni a házatok! – vágtam vissza dacosan, mire csak felvonta a szemöldökét, majd inkább visszafordult az út felé.

Szó mi szó, nem voltam igazán kedves és türelmes aznap. Csak remélni tudtam, hogy ez idővel megváltozik, azonban hadd szóljon mentségemre, hogy ő se viselkedett velem valami kedvesen, mintha egyfajta szilárd ellenállást tanúsított volna irányomba, ráadásul az, hogy képes voltam kizárni a fejemből, és vele ellentétben úgy olvasni az agyában, hogy észre se veszi, teljesen kikészítette.

Egyszerűen nem bírtam magammal, így bekukkantottam elméjébe, s nem is csalódtam, mikor észrevettem, hogy megint csak azon jár az agya, hogy mégis hogyan vagyok képes kizárni kutakodását. Mindentudó vigyorra húzódott a szám, ahogy kibámulva az ablakon csodáltam a zöld összes árnyalatában játszó természetet, miközben az eső is rákezdett, és mintha ez még nem lett volna elég, mennydörgések és villámok is tarkították a repertoárt.

Odaérve mondhatni, hogy meglepődtem, nem számítottam rá, hogy egy ilyen remekműben laknak. Az egyébként fehér, fával díszített ház egyik fala teljességgel üvegből volt. Első látásra beleszerettem, ráadásul itt az erdő közepén még szürreálisabb és ezáltal még szebb látványt nyújtott. Még ki se tudtam szállni, Micah máris kirobbant az ajtón, majd ahogy kikászálódtam, felkapva magához ölelt, igaz, hogy kissé csodálkoztam rá emiatt, ezért kissé hezitáltam, majd én is átöleltem.

Mikor elengedett összeborzoltam a haját, mire csak fújtatott egyet, majd lapát kezeivel próbálta lesimítani. Láttam, hogy Edwardnak nem igazán akaródzik elmenni a közelünkből, úgy tapadt rám, mintha attól félne, hogy a srác máris rám vetődik, hogy kiszívja az összes vérem, holott biztos voltam benne, hogy nem tenné meg.

- Gyere, bemutatlak a többieknek! – magyarázta lelkesen, majd kézen fogva bevezetett a házba, hol én nem győztem gyönyörködni a bámulatos berendezésen.

- Jó napot! – motyogtam tétován és a maradék légypiszoknyi önbecsülésem is porrá vált, ahogy körbenéztem a sok észveszejtően szép vámpírokkal teli nappaliban.

Sápadt arcukkal tökéletesen beleillettek a helység hangulatába, hol leginkább a hozzájuk annyira hasonlító fehér szín dominált, keverve egy kis csokibarnával, és pasztell rózsaszínnel.

- Szerbusz, kedvesem! – szólt az elől álló páros női tagja. Karamellszínű haja lágy hullámokban omlott kék sifon blúzzal fedett vállaira. Arany szemei, s kedves arca is arról árulkodtak, hogy milyen kedves, szívélyes asszony lehet. – Esme Cullen vagyok, ő pedig a férjem Carlisle! - mutatta be magát, majd a mellette álló hirtelenszőke férfit is, aki bizonyára a Cullen klán feje.  

- Én pedig Zarah Mayfair! Örvendek! – mosolyogtam félszegen, mire nem kis meglepetésemre Esme átölelt, utána pedig kezet fogtam Carlisle-lal.

- Ők pedig itt a gyerekeink! Alice és Jasper – mutatott egy apró, leginkább erdei tündére hasonlító, rövid fekete hajú lányra, aki ugyancsak lelkes öleléssel üdvözölt, majd két puszit nyomott az arcomra, míg a mellette álló, mézszőke sráctól csak egy kimért biccentést kaptam. – Rosalie és Emmett – na, ha eddig azt hittem, hogy nem lehet még inkább lejjebb vinni az önbecsülésem tévedtem, ugyanis Rosalie olyan hihetetlenül gyönyörűnek tetszett, hogy egy pillanatig őszintén kételkedtem benne, hogy tényleg vámpír e és nem egy angyal, azonban ezt ellensúlyozva olyan gőgős arckifejezéssel és megvetéssel nézett rám, hogy még ennek ellenére is muszáj volt bevallanom, hogy tökéletesen megfelel a tipikus hiú kategóriába. A mellette álló srácra pillantva azonban első látásra biztosra vettem, hogy jóban leszünk, hiába volt hihetetlenül magas és izmos, volt egyfajta kisfiús báj benne.

- Remélem én is megpróbálhatom áttörni a pajzsod, amit tegnap a kölyöknek nem sikerült! – kacsintott rám, közben pimasz vigyort festve arcára.

- Megpróbálni megpróbálhatod, bár semmiképp sem fog sikerülni! – vigyorogtam vissza, mire a többiek is elnevették magukat.

- Ennyire biztos vagy magadban, kis boszi? – kérdezett rá. – Fogadjunk! – csillant ravaszság a szemében.

- Igen, ennyire! Egyébként benne vagyok a fogadásban! – egyeztem bele.

- Nos, mivel Edwardot és Micah-t már ismered, őket nem is mutatom be! – fejezte be Carlisle a bemutatást, mire csak rámosolyogtam.

                                                                                                                                  

- Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogyan lett család belőletek! – bukott ki belőlem kíváncsiságom.

Így Esme javaslatára letelepedtünk a nappaliban, majd végig hallgattam olykor borzalmas, mégis csodás történetüket. Hihetetlenül tiszteltem Carlisle-t amiért képes volt ellenállni az ösztönnek, hogy önmegtartoztatást tudott gyakorolni még úgyis, hogy senki másra nem számíthatott csak magára.

- Na jó, most, hogy már végre mindent kitárgyaltatok, nem lehetne, hogy végre én is lehessek Zarah-val, ha már hozzám jött? – harsant Micah durcás hangja, aki egész eddig sértődött arckifejezéssel ült az egyik fotelban, s ujjaival türelmetlenül dobolt egész addig, míg Esme rá nem szólt.

- Micah! Ne legyél illetlen! – feddte meg újból Esme, mire csak bosszús sóhaj hagyta el ajkait.

- Hagyd csak! Végül is igaza van! – mosolyogtam rá, majd felpattantam Alice mellől.

- Gyere! – szólt Micah, majd ismét megragadta a kezem, és szinte már futnom kellett utána, olyan gyors tempóban igyekezett felfele a lépcsőn, majd a harmadik emeleten végre befordultunk a folyosó végén lévő szobába.

Bár igaz, hogy tipikus fiú szobának volt mondható, mégis látszott rajta, hogy ízlésesen van berendezve pont, mint a ház többi része. Leültem a szoba közepén lévő fekete bőrkanapéra, majd csak vártam, hogy Micah végre megszólaljon.

- El kell mondanom valamit! – szólalt meg nagy sokára, még mindig háttal állva nekem, miközben a kint tomboló vihart bámulta. – Mikor tegnap megláttalak, először tényleg meg akartalak támadni, hisz a véred annyira mámorító volt… - motyogta, mire nem tudtam mit válaszolni, azonban úgy tűnt, ő ezt nem is akarja.

Megfordult, majd lassan hozzám sétált, végül pedig leült mellém. Mágia nélkül is éreztem rajta, hogy mennyire zaklatott és feszült, így bátorításképpen megsimogattam a hátát.

- Mikor átváltoztam, nagyon féltem, hogy elveszítem az emberi emlékeim, így még az első heteken leírtam minden egyes részletet, még azt is, ami nem is volt annyira fontos, hisz attól, hogy vámpírrá váltam, azzá vált. Rettegtem attól, hogy majd nem fogok emlékezni a szüleim, a családom arcára, így míg ők aludtak, visszaszöktem a házba és a szobámból az összes róluk készült képet elhoztam, az összes emlékem. – hallgatott el megint, arcára pedig tisztán kiült a szenvedés, amit érzett.

Valamilyen szinten meg tudtam érteni, hogy mit érezhet, hisz én is elveszítettem édesanyám, de ezzel ellentétben nekem ott volt a bátyám. Neki viszont senki olyanja se maradt, aki az igazi, vérszerinti családjához tartozott volna. Illetve ez nem is fedi teljesen az igazságot, hisz a családja él és virul, ő azonban többet nem tartozik hozzájuk. Hisz, ha visszatérne közéjük, csak őket veszélyeztetné, becsültem azért, amiért képes távol maradni tőlük, mert tudja, hogy ezzel csak őket óvja, ha a családja abban a tudatban él, hogy ő, Micah meghalt.

- Sajnálom! – motyogtam halkan, miközben tétován átöleltem, ő pedig úgy szorított magához, mintha az egyetlen kapaszkodási lehetősége én lennék.

Hallottam, hogy egyre hangosabban zihál, és biztos voltam benne, hogyha tudna sírni, már rég megtette volna. Hisz hiába játszotta el a nagyfiút, hiába zárták ebbe a férfi testbe, ő még akkor is az a kisfiú volt, aki még mindig nem heverte ki, hogy elvesztette a családját.

Igaz, hogy még alig ismertem, mégis meg akartam védeni minden áron, nem akartam, hogy még többet szenvedjen az életében. Megpróbáltam minél vigasztalóbb szavakat suttogni neki, közben pedig rendületlenül simogattam a hátát. Úgy éreztem mintha a saját, rég elveszett kisöcsém ringattam volna a karjaim között.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire lecsillapodott, s lazítva az ölelésen engedett el, majd fejét kezeibe hajtotta.

- Emiatt nem kell szégyellned magad! Előttem meg pláne nem! – mondtam neki. – Hallod? – fogtam meg kezeit, majd megpróbáltam szétfeszegetni azt, hogy szemeibe nézhessek, mit hagyott is, azonban olyan gyászos arckifejezést vágott, hogy képtelen voltam hagyni. Mutatóujjaim szája sarkához raktam, majd azokat felhúzva próbáltam egy mosolyt csalni az arcára, ő azonban továbbra is búskomoran tűrte cselekvésem. – Naaaa, kérek egy mosolyt! – vigyorogtam rá én is, mire végre mosoly kunkorodott a szája szélén, mi az én segítségemmel vigyorrá szélesedett. – Így már sokkal jobb! Helyes fiú vagy, de akkor még inkább, ha mosolyogsz! – mondtam neki.

- Tudod, nagyon hasonlítasz a nővéremre, Nadine-ra! – jegyezte meg. – Ő is mindig meg tudott nevettetni! – iszonyatosan jól esett, hogy ezt gondolja rólam.

- Jobb lesz, ha megszokod, mert nem egy hamar szabadulsz meg tőlem! – feleltem kissé meghatódva, ámbár hatalmas vigyorral, majd csak, hogy bosszantsam, újból összekócoltam fekete sörényét, mire egyből sértődött arckifejezést öltött magára, majd elkapva kezem taszított a kanapéra, majd kezdett el őrült módon csiklandozni.

Szinte már vonaglottam a kanapén, miközben hangosan visítva kértem segítséget, azonban úgy látszott senki sem akar megmentésemre sietni.

- Segítség! – sikítottam, már számomra is fülsértően, kezeimmel pedig – nem is kell mondanom – eredménytelenül próbáltam lelökni magamról, hogy végre abbahagyja kínzásom. – Kérlek! Könyörgöm! – hajtogattam egyre, mire végre kinyílt az ajtó, s megjelent Emmett, aki vigyorogva nézte párosunk, segíteni azonban nem szándékozott. – Emmett, könyörgöm! Segíts! – rimánkodtam neki.

- Na, jól van öcsi! Ne felejtsd el, hogy a kis boszink, azért még halandó! – jegyezte meg, mire Micah végre elengedett, így erősen lihegve, tapogatva fájó oldalam terültem szét a kanapén. – Ráadásul még meg kell beszélnünk a fogadás részleteit! – folytatta, majd közelebb jött, s egész fején körbeérő vigyorral nézett le rám.

- Szóval, ha én nyerek és sikerül áttörnöm a pajzsod, egy hétvégén át a szolgám leszel, és még ha varázslással kapcsolatos dolgot is kérek, megteszed! – mondta a feltételét, mutatva, hogy mennyire nagyon biztos önmagában.

- Rendben! – bólintottam, bőszen gondolkodva, hogy az én feltételem mi legyen. – Ha pedig én nyerek - és így is lesz-, akkor egy hónapon át elviszel magaddal a vadászatodra! – ültem fel, s kezet is nyújtottam neki.

- Mi? Emmett, bele ne egyezz! – hallottam Micah hangját mögülem, azonban rá se hederített egyikünk se.

Láttam rajta, hogy kissé hezitál, ám úgy tűnt annyira biztos igazában, hogy az ő szemükben még felettébb veszélyes és ostoba feltételembe is beleegyezett. Ravasz tekintettel mért végig, miközben kezet fogtunk, mire nyomban hallottuk is Micah ismerős, bosszús sóhaját.

- Nos, hogy ezt meg is beszéltük, nincs kedvetek játszani valamit? – kérdeztem rá, miközben rávigyorogtam mindkét fiúra.

Tánc ~ egyperces

Sziasztok!
A kövi már készülőben van, addig is itt egy újabb egyperces. Remélem, tetszik majd néhányotoknak, és kapok pár kritikát is!
Puszi,
Maiza

 A szíved a torkodban dobog, ahogy egyre közeledsz. A gyomrod szinte öklödnyire zsugorodik izgalmadban, s magadban számolva a másodperceket, várod, hogy végre eljöjjön a Te időd. Hallod az emberek morajlását, a halk sóhajokat – a hitetlenkedés sóhajait, a végén felröppenő tapsvihart.

Az izgatottság, melyet fokozhatatlannak érzel, kezd egyre magához csalogatni, úgy érzed, hogy a bőröd alatt apró, izgő-mozgó bogarak futkorásznak, viszkető érzést okozva. Mint aki most bukkan fel a víz alól, sürgős, egész tüdőt megtöltő lélegzetet veszel, és behunyt szemmel, reszelősen fújod ki azt. Itt az idő, most már minden csak Rajtad áll. Még mindig szaporán verdeső szívvel lépsz ki a függöny mögül, a reflektor fényei egy pillanatra elvakítanak.

Ahogy a zene első taktusai megszólalnak, átkerülsz egy másik világba. Egy világba, mely csakis a Tiéd. A szíved követi a zene ütemét, nemsokára már egyenesen mintha belőled szólna, és te csak táncolsz rá, teljesen magadba felejtkezve, mintha ez lenne életed utolsó tánca.

Élvezed, hogy a fények körbeölelnek, ahogy az a megannyi szempár rád szegeződik, s áhítattal figyelik, amint végigsiklasz a színpadon. És hiába tudod, hogy ez az áhítat mennyire törékeny tündérfény, mégis örömmel tölt el, hogy – még, ha pár percig is – örömet tudtál szerezni az embereknek, azt művelve, amit imádsz. Amiért minden egyes nap felkelsz, és végig csinálod, akármennyire is fáj… hisz az egyetlen kiutat, ez a magával ragadó, hihetetlen álomvilág adja, ahová mindig elbújhatsz, bármi történjék is veled. Hol szabadon szárnyra kelhetsz, s addig feszegetheted saját határaid, ameddig csak akarod.

Mert míg az emberek, és te magad is folytonosan változnak életed során, egy valami megmarad megmásíthatatlanul, örökérvényűen megmarad: a Tánc.

szünet:(

Úgy alakult, h sajnos egy kis szünet fog fent állni mindkét blogon egy ideig, köszönhetőn drága kedves apámnak.. Éljen az irónia:P! Na de a lényeg, h amint lesz rá időm és lehetőségem, villámgyorsan begépelem, és fel is rakom majd a frisseket! Sok puszi! És remélem nem veszítem el ezzel az átmeneti szünettel az eddigi olvasóim!:)

Sziasztok!

Nos, úgy döntöttem megnyitom az új blogot http://maizasworld-vonzas.blogspot.com/, remélem sokan megfogjátok látogatni:)!
Hétvégére hozom a frisst!