12.

Sziasztok!

Sikerült összehoznom a fejit, és mivel úgy látom, hogy hiába is jártatom a számat, senki rám se bagózik - tisztelet a kivételnek! -, úgy döntöttem, hogy komihatár lép érvénybe! Szóval, ha nem kapok legalább öt komit a fejezetekre, akkor nem kerül fel új fejezet az oldalra! Azonban mivel azokkal nem akarok kicseszni, akik eddig is kitartóan kommenteltek, és ezúton is ezer hála és köszönet nekik, mivel rengeteg erőt adtak a folytatáshoz, privát módon, emailben fogom elküldeni a folytatást, hogy ők ne szenvedjék meg e komihatárt!

Nagyon remélem, hogy ezzel végre kicsit összekaparjátok magatokat, és rájöttök, hogy nekem tényleg nagyon sokat segítenek a kritikák, legyenek azok jók, vagy rosszak!

Jó olvasást, és ne feledjétek 5 kommentnek kell összejönnie a kövihez!

„ Nem fogok elpazarolni egyetlen pillanatot sem… Ölelni fogom, nem engedem el.”

Álmomban a tengerparton sétáltam, szinte érezni véltem, amint a nap melengeti a bőröm, a szél pedig végigsimogatja testem. Mezítláb tapostam a vizes homokban, tekintetem a habokban játszadozó párosra függesztve. Egy kétéves forma, kreol bőrű, rövid fekete hajú kisfiú szaladt kacagva Paul elől, aki arcán hatalmas vigyorral, féltő figyelemmel üldözte őt.

Kettősükre nézve boldogság áradt szét a bensőmben, és már zsigerből tudtam, hogy a kisfiú nem lehet más, mint a fiunk, a szerelmünk gyümölcse.

Hiába akartam hinni, hogy ez egy látomás, hogy egy kitekintés a saját jövőmbe, hogy egyszer így lesz… Tudtam, hogy ez csak egy álom, egy vágyam ábrándképe, mely ily formám tör tudatomba, ezzel még inkább fájdítva szívemen, és még inkább mázsás súlyt pakolva a lelkiismeretemre. Hisz tisztában voltam vele, hogy hiába vágyom erre a jövőre, hogy közösen éljük le az életünk, hogy gyerekeink legyenek, ez sosem fog teljesülni, sosem szabad teljesülnie.

Sajnálatos módon ébredésemre is nyomott hagyott álombéli hangulatom, így morcosan szorítottam fejemre a párnát, hátha tompítja a lentről felszűrődő zajokat, ám ahogy vakon tapogatózni kezdtem felé, kezem beleütközött valamibe, vagyis inkább valakibe. Ugyanis az felnyögött, mikor rácsaptam, így kinyitva a szemeim meglepetten szemléltem Pault, aki elég megilletődve, kérdően nézett rám.

- Bocsi! Fogalmam sem volt, hogy itt vagy! – mondtam neki kissé még rekedt hangon, és már azt is észrevettem, hogy kezeivel átölel.

- Semmi baj! Mikor felhoztalak és leraktalak, azt motyogtad, hogy ne hagyjalak el, így itt maradtam! – adott magyarázatot, mire csak bólintottam, majd szorosan hozzábújva vállgödrébe fúrtam arcom.

Még mindig az álom hatása alatt álltam, s mintha még mindig hallani véltem volna a kisfiú gyöngyöző kacaját. Szörnyű bűntudat gyötört, amiért én itt hitegettem mindenkit, holott biztos tudatában voltam annak, hogy muszáj lesz elhagynom őket, hogy ha nem megyek el, olyan katasztrófát zúdítanék rájuk, amit nem biztos, hogy le tudnának győzni.

Mélyet szippantottam az illatából, majd csókot nyomtam a nyakára. Úgy éreztem, menten elsírom magam, hogy egyszerűen már nem bírom tovább, hogy nem tudok tovább gátlástalanul az arcukba hazudni, hogy most rögtön kitálalok mindent. Felemeltem a fejem, majd örvénylő csokoládé szemeibe nézve vettem egy mély levegőt, és nyitottam is ki a szám, ám egy belső sugallat, egy késztetés miatt semmi sem jött ki a torkomon, egyszerűen nem tehettem meg, hogy mindent tönkreteszek a pillanatnyi elgyengülésemmel.

Hiába éreztem magam rosszul a hazudozásom miatt, hogy nem mondhatom el neki az igazi, valós okokat, hogy nem számolhatok be neki mindenről, tudtam, hogy így jobban jár mindenki, hogy így kevésbé lesz fájdalmas, és ha jól keverem a lapokat, akkor a végén eszében sem lesz utánam jönni, és megkeresni.

- Mi a baj kicsim? – kérdezte lágyan, miközben a fülem mögé tűrte a hajam.

- Semmi… Semmi baj sincs! – motyogtam álmosolyt festve az arcomra.

A hazugságok csak gyűltek és gyűltek, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, ha netalántán valami véletlen során elszólom magam, vagy épp valami olyat teszek, amitől az összes hazugságom úgy dől össze, mint a kártyavár, engem maga alá temetve.

Nem tudtam annál rosszabbat elképzelni, mint, hogy magyarázkodásra kényszerüljek, ezzel belekeverve őket zűrös életembe, hisz tudtam, hogy mikor eljön az idő, és eljönnek értem, ők mindent megtennének, hogy ez ne történhessen meg, s bár hiába akartam reménykedni abban, hogy van esélyünk velük szemben, kénytelen voltam bevallani, hogy az egyetlen lehetséges vég a legtöbbjük számára a halál lenne.

Úgy döntöttem inkább igyekszem elterelni a gondolataim, hogy ne lássák rajtam bűntudatom és ezzel együtt rossz hangulatom. Kierőszakoltam egy apró, de igazi mosolyt az arcomra, majd, hogy az ő figyelmét is eltereljem, csókot nyomtam az ajkaira, kezem pedig elkalandozott felsőtestén.

Szerencsére a figyelemelterelésem működött, így némiképp zihálva, de mindenképpen jobb hangulatban váltunk szét, én pedig nem győztem gyönyörködni benne, miközben ő szívdöglesztő mosolyt villantott rám, mire szokás szerint kihagyott egy dobbanást a szívem. Még mindig elég nehezemre esett felfogni, hogy tényleg az enyém egy ilyen csodás férfi, hogy engem szeret.

Heverésztünk még egy ideig, majd mivel a hangzavar egyre csak fokozódott lent, úgy döntöttünk, mi is felkelünk, és megnézzük, mégis mi végre ez a felkavarodás. Míg Paul bevonult a fürdőbe, én megcsináltam az ágyat, majd kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt engedjek be, és kissé elkámpicsorodva vettem tudomásul, hogy az előző napi eső még mindig kitartott, és kint még mindig zuhogott.

Felvettem egy fekete farmert, egy hosszított, laza fehér felsővel, melyen egy óriási rózsaszín, piros rózsa díszelgett, és szabadon hagyta fél vállamat. Mivel Paul is visszatért, kimentem én is a fürdőbe, majd egy fogmosás, és arcmosás után, együtt lépkedtünk le a zajos többiekhez, kik mind az asztal körül lézengve reggeliztek.

Köszönhetően, hogy bővült a társaság Jake-kel, csak egy szabad szék maradt, így hely híján Paul az ölébe húzott, amit igaz, hogy a bátyám nem igazán nézett jó szemmel, már eléggé hozzászokott annyira, hogy meg se szólaljon, hisz tudta, hogy felesleges.

- Zarah, nincs kedved ma bejönni velem a városba? Lenne egy két elintézni való dolgom, és vásárolni is akarok! – kérdezett rá Emily, miközben átnyújtotta a kávém.

- Szívesen bemegyek veled! – válaszoltam, mire csak rám mosolygott.

Miután végeztünk, gyorsan visszaszaladtam az emeletre, feldobtam egy sminket, majd felkaptam a tegnapi táskám, az esőkabátommal, végül pedig belebújtam a fekete tornacipőmbe, majd visszasiettem.

Mivel a fiúk még nagyban sztoriztak, hátulról átkaroltam Paul nyakát, majd egy cuppanóst nyomtam az arcára, utána pedig nyomban el is indultunk Emilyvel.

- Tudod, igazából azért is szerettem volna, hogy velem gyere, mert azt gyanítom, hogy terhes vagyok! – vallotta be, mikor beültünk a kocsiba.

Ledöbbentem mondandóján, hisz mivel igyekeztem kizárni a mágiát a napjaimból, fogalmam sem volt erről. Mindezek mellett azonban örültem ennek a fejleménynek, hisz biztos voltam benne, hogy mind Em-ből, és mind a bátyámból tökéletes szülő lesz.

- A nőgyógyász pedig mára adott időpontot, és bármi is lesz, jó lenne, ha valaki mellettem lenne! – folytatta kissé félszegen.

- Elmondhatatlanul örülök, hogy engem kértél meg! – mondtam neki, miközben megöleltem, már amennyire a kocsi paraméterei megengedték.

Az út kellemes hangulatban telt, azt latolgattuk, hogy a baba kisfiú lesz-e, vagy kislány, és bármelyik is lesz, mi lesz a neve. Hiába nem tudtuk még a végkifejletet, hogy tényleg állapotos-e, mi már szinte mindent elterveztünk a baba nemétől függően megterveztük a szobáját, hogy milyen ruhái, játékai lesznek.

Teljesen belelovaltuk magunkat a dologba, én pedig hiába örültem örömének, ott volt a tudat, hogy ebben a csodában nekem talán sosem lesz részem, hogy attól az embertől, akivel közösen szeretnék babát, nem lehetséges.

Viszonylag hamar beértünk a városba, még az kitartó eső ellenére is, majd izgulva szálltunk ki a kocsiból és mentünk be a kórházba, miközben én kitartóan biztatgattam Em-et, miszerint holt biztos, hogy babája lesz.

Hiába jöttünk időpontra, egy kicsit még, így is várnunk kellett, mivel az előző beteggel még nem végeztek, ám szerencsére nem tartott sokáig, Em pedig nyomban felpattant, ahogy megrezdült az ajtó, és be is spurizott, amint kijött a páciens.

Egy ideig még elüldögéltem a kényelmetlen műanyag széken, azonban mikor már nagyon untam magam, elkezdtem sétálgatni, miközben a kórházban leledző embereket vizsgálgattam. Az igazat megvallva, mindig is utáltam a kórházakat, hisz nekem még egy egyszerű embernél is jobban kiborsódzott a hátam ettől a helytől. Ahogy csak beléptem, megcsapott a halál, a szenvedés szaga, ha pedig nem figyeltem oda eléggé, átvettem a szenvedők érzéseit, a fájdalmukat. Nem csoda hát, hogy ha tehettem, messziről elkerültem az ilyenfajta intézményeket, s szerencsére nem is kellett sokszor élnem a segítségükkel, mivel míg anyám élt, mindig tudott gyógymóddal szolgálni. Utána pedig saját magam kotyvasztottam a főzeteket.

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy kis híján nekimentem egy férfinak, aki azonban még az ütközés előtt elkapott a könyökömnél fogva. Már épp belekezdtem volna a bocsánatkérésre, mikor felpillantva rájöttem kilétére.

- Carlisle! – szóltam mosolyogva, mit ő viszonzott is, majd miután meggyőződött róla, hogy stabilan állok, elengedett.

- Zarah! Mi járatban? – kérdezett rá, miközben arrébb álltunk, ugyanis a folyosó közepén állva igencsak akadályoztattuk a forgalmat.

- Én csak kísérő vagyok! – feleltem. – Kérlek, add át a többi Cullennek az üdvözletem! – mondtam neki.

- Mindenképpen! De most ha nem haragszol, mennem kell! Mindjárt kezdődik a rendelésem! Remélem, hamarosan találkozunk! – szólt, majd elköszöntünk egymástól és el is sietett a folyosón.

Én pedig miután fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje mászkáltam el, jobbnak láttam visszamenni, s épp, hogy visszaértem, Em ki is jött a rendelőből, és rá se kellett kérdeznem, arcán ragyogó boldog mosolyából biztosra vehettem a diagnózist.

Ahogy meglátott nyomban megölelt, és nevetve újságolta a jó hírt, mire nem győztem gratulálni neki. Gyorsan kisiettünk, majd a kocsiba pattanva hajtottunk tovább a bevásárlóközponthoz, első utunk pedig a bababolt vezetett, hol nagy tanakodás után egy egyszerű, mégis csodaszép fehér színű kiscipőt vettünk, amivel Em akarta Sam tudtára hozni állapotát.

Utána az élelmiszerboltba mentünk, hisz eléggé megcsappant a készlet otthon, ráadásul estére Em egy romantikus vacsorát tervezett. Én pedig felajánlottam – persze minden hátsó szándékot nélkülözve -, hogy akkor Paulnál töltöm az éjszakát, hogy ők nyugodtan romantikázhassanak. Már csak azt kellett valahogy kieszközölnöm, hogy Sam ne akadjon ki túlságosan, és, hogy legfőképp elengedjen.

Viszonylag gyorsan be tudtunk szerezni mindent, így még ebéd előtt sikerült haza érnünk. Miután becuccoltunk, neki álltunk főzni, és, hogy segítsek Emilynek kivitelezni a vacsit, én vállaltam, hogy összepakolok, amíg ő főz, hisz ahhoz ő úgyis jobban ért. És bár eleinte eléggé vonakodott, hisz, mint ő vallotta, miatta nem kell fáradnom, ám mégis sikerült meggyőznöm, így mire a fiúk is előkerültek, össze volt pakolva, ki volt takarítva, és a kaja is készen volt.

Már meg se lepődtem rajta, hogy a legtöbb farkasfiú megjelent, hisz már kellőképp hozzászoktam ahhoz, hogy a legtöbb idejüket itt töltik. Mivel Jacob most nem jött, elég hely volt mindannyiuknak, így nem kellett még egy székkel kipótolni az asztalt.

Mint mindig, a fiúk most is nagy hangzavarral kötötték egybe az ebédet, amihez már többé-kevésbé kezdtem hozzá szokni. Legtöbbször egymást túlkiabálva mondták a vicceket, vagy csak szívatták a másikat, melyeket aztán harsány röhögés kísért. Nekem néha már túl sok volt ez, hogy velük aztán tényleg nem unatkozik az ember, el se tudtam képzelni, hogy Emily, hogyan bírja ezt már évek óta, anélkül, hogy kiakadt volna.

- Sam, ma Jake és a többiek is átjönnek hozzám. Eldumálgatunk, esetleg játszunk valamit, nektek nincs kedvetek jönni? – fordult Paul bátyámhoz, aki köszönte, de elhárította az alkalmat, mondván, Emilyvel kettesben szeretnének lenni.

Miután megebédeltünk, segítettem Em-nek elmosogatni, míg a fiúk magukba tömték a tömérdek sütit, amit csináltunk.

- Em, tudnál segíteni, hogy Sam engedékenyebb legyen, abból a szempontból, hogy Paulnál aludjak?  Félek, ha egyedül kérdezném, nem engedné! – mondtam neki, mikor végeztünk, majd miután megígérte, hogy segít, ki is vonultunk a többiekhez, kik eddigre már a nappaliban lopták a napot.

Mostanra már szokásos helyemre, Paul ölébe telepedtem, s hallgattam, amint Jareddel és Embry-vel veszekszik, hogy mégis melyik a legjobb focicsapat. Sose tudtam megérteni, hogy mégis, hogyan szerethetik ennyire szenvedélyesen az egyes sportágakat a fiúk, hogy hogyan tudnak olyannyira rajongani értük, hogy még a legjobb barátaikkal is súlyos vitákba keverednek emiatt.

Szerencsére hamar véget ért szóváltásuk, mivel Quil is beszállt, és miután már hárman voltak Embry ellen, ő csak felhúzta az orrát, s szinte vérig sértve dacos hallgatásba burkolózott.

- Nem vagyok nehéz? – kérdeztem Paultól, mire csak nevetve a tudtomra hozta, hogy tőle akár 150 kg is lehetnék, akkor se érezne nehéznek, amit ugyan kissé sértőnek véltem, de inkább nem firtattam.

Mivel Embry, Jared és Quil volt a soros a járőrözésben, útnak is indultak, Seth pedig csatlakozott hozzájuk, így nemsokára már csak négyen maradtunk, mikor is előmertem hozakodni a témával.

- Sam, úgy gondoltam, mivel gondolom, szeretnétek kettesben lenni Emilyvel, és úgyis átmegyek Paulhoz, hogy akkor már nála is alszom! – szóltam félszegen, ajkamba harapva, hisz fogalmam sem volt, hogy mégis, hogyan fog rá reagálni.

- Amikor azt mondtam kettesben, úgy értettem, hogy mi nem megyünk, de arról szó sem volt, hogy nem jössz haza! – mondta dühösen, mire csak sóhajtottam egyet.

- Most komolyan Sam, nem vagyok már kislány! Ráadásul te is nagyon jól tudod, hogy Paul soha semmi olyat nem tett, ami nekem rossz lett volna, hogy soha semmire nem kényszerített, és nem is fog! Neked kéne tudnod a legjobban, hisz a barátod! – vetettem ellen, azonban dacos arcára nézve rájöhettem, hogy megint egy meddő vitának nézek elébe.

- Nem értem, hogy mégis miért kell minden egyes nap felhoznod ezt a témát! Ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem! – emelte fel a hangját, mire csak felpattantam, majd fel is rohantam a szobámba, majd becsapva magam mögött az ajtót vetődtem az ágyra.

Könnyeim is kicsordultak alattomban, lehet, hogy az én logikámmal volt a baj, mégse tudtam felfogni, hogy mi a jó neki abban, hogy ilyen hülyén viselkedik velem. Hogy mégis mi végre ilyen szigorú, mikor nagyon jól tudja, hogy Paul még szóban sem bántana meg, nemhogy máshogy.

Ráadásul azt se tudtam megérteni, hogy mire ez a nagyfokú féltés, mikor lassan elérem a tizennyolcat, ő pedig szinte úgy viselkedik velem, mintha még mindig az a tizenhárom éves kis csitri lennék, aki eljött hozzá nyaralni. Hallottam, hogy lent folyik a vita, és gondolom, hogy rólam, hisz leginkább Paul és Sam hangját hallottam ki, amint arról vitáznak, hogy bátyám mégis miért nem bízik bennünk, benne.

Szerencsére hamar letudták a veszekedést, hamarosan pedig arra lettem figyelmes, hogy kinyitódik az ajtón, majd mellettem besüpped az ágy, végül pedig valaki megsimogatja a hajam. Már az illatából rájöttem, hogy bátyám a látogatóm, így kissé még mindig sértődötten vártam, hogy szóljon valamit.

- Én… Nagyon sajnálom Zarah! – mondta ki nagy nehezen. – Csak tudod, elég nehezemre esik felfogni, hogy az én kishúgom már kész nő, akiért döglenek a pasik. Bennem még mindig úgy élsz, mint az a foghíjas, vállig érő, örökké kócos hajú kislány, akinek a kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy kagylót és kavicsokat gyűjtött a parton. Nem tehetek róla, de azt hiszem, hogy nekem még ötven éves korodban is így fogsz megjelenni, ha gondolok rád! – szavai végett végre felnevettem, amibe ugyan egy kis hüppögés is keveredett. – És azt is tudom, hogy néha… inkább, hogy a legtöbbször túlságosan is féltelek, de nekem nagyon nehéz elfogadni, hogy felnőttél! Tudod, mindig is attól féltem, hogy majd jön az a pasi, aki aztán elveszi az eszed, és neked soha többé nem lesz rám szükséged, hogy elfelejtesz engem! Azt hiszem ezért is vagyok ennyire szigorú Paullal szemben, félek, hogy lassan eltávolodunk egymástól, a végén pedig egyáltalán nem lesz rám szükséged! – fejezte be, mire felültem, és könnyes szemekkel figyeltem a testvéremre.

- Olyan hülye vagy Sam! – közöltem vele, mire ugyan kissé meglepődve, de rám kapta tekintetét. – Ez soha az életben nem fog megtörténni, érted? Én soha nem foglak elfeledni, akármi is fog történni velem az életben! Még ha el is sodor minket az élet egymástól, te akkor is iszonyatosan fontos szerepet fogsz betölteni az életemben! Hisz te vagy a testvérem, az egyetlen és pótolhatatlan bátyóm, aki kínkeservvel, de megtanított bicajozni, aki megtanított úszni, és még azt is eltűrte, hogy akárhányszor itt voltam, még a haverjaihoz is követtem, mert nem bírtam ki nélküle öt percet sem! Szeretlek Sam, és olyan helyet foglaltál le a szívemben, amit soha senki nem vehet át! – vallottam be neki, miközben átöleltem, mit ő is viszonzott.

Így, hogy végre betekinthettem az okai, érzései mögé, máris jobban megértettem, amiért ennyire féltett, amiért nem akarta, hogy elszakadjak tőle.

Még beszélgettünk egy ideig, ő pedig megígérte, hogy mostantól megpróbál normálisabban hozzá állni a dolgokhoz, hogy kevésbé lesz szigorú, majd miután, még mindig vonakodva bár, de beleegyezett, hogy Paulnál aludhatok, magamra is hagyott. Ásítva dőltem vissza az ágyra, és fordultam hasra, majd magamhoz ölelve egy párnát hajtottam rá fejem, s csuktam be szemeim.

Lassan már megszokhattam volna, hogy amióta csak idejöttem, minden ilyen mozgalmas, hogy szinte egy napra annyi kalamajka jut, mint régen egy hétre, ám a legkevésbé sem bántam. Hisz eltekintve ezektől, rengeteg csodaszép emléket, élményt, és pótolhatatlan barátokra tettem szert, akiktől tudtam, hogy iszonyatos nehéz lesz elválnom, a leginkább viszont a családom, Emily, Sam, a még meg nem született baba, és Paul elvesztése fog hiányozni. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy a távoli jövőben fel fogom e valaha dolgozni az ő elvesztésük okozta űrt, azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit az ő hiányuk okoz.

És bár hiába fogok valószínűleg belerokkanni a fájdalomba, mégis tudtam, hogy megteszem, hogy a végén lelépek, hisz semmi kétségem nem volt arra vonatkozólag, hogy ha lehet, nem fogok őket belekeverni.

Köszönhetően nyomott hangulatomnak sikerült bealudnom, így kissé összezavarodva néztem körül a homályos szobában, hisz időközben elkezdett sötétedni. Ásítozva másztam ki az ágyból, majd a fürdőben felfrissítettem magam, és rendbe hoztam elkenődött sminkem, a hajam pedig egy laza kontyba fogtam, s mivel egy pár rakoncátlan szál így is kilógott, felraktam egy gumis hajpántot, melyen oldalt ugyancsak egy rózsa díszelgett.

Úgy döntöttem, felesleges átöltöznöm, hisz csak lógunk egyet a haverokkal, így miután ejtettem egy gyors telefont Paulnak, hogy mégis hányra mennek a többiek, össze is pakoltam a cuccokat, amikre szükségem lesz, hisz végre nála töltöm az éjszakát. Majd gyorsan elköszöntem Saméktől, és el is indultam, és bár igaz, hogy a többiek később jönnek, biztos voltam benne, hogy káosz uralkodik nála, így jobbnak láttam előbb oda menni, hogy összepakoljak, és összekapjam a lakást, hisz tudtam, hogy ő magától sose állna neki.

Köszönhetően, hogy még mindig szemerkélt, futólépésben tettem meg a pár utcányi távot, majd odaérve türelmetlenül tenyereltem a csengőre. Azonban mivel már vagy tíz perce álldogáltam ott, kezdtem megunni, így az illemmel mit sem törődve nyitottam be, és felakasztva a kabátom, levéve a cipőm, indultam beljebb. A lépcső alján ledobtam a táskám, majd miután lent körbe néztem, s láttam, hogy sehol sincs, felmentem a lépcsőn.

Ahogy közeledtem az emelet felé, vízcsobogás hangja is hallatszott, ami csak még inkább felerősödött, ahogy bementem Paul hálószobájába, hol a fürdőszobaajtó tárva nyitva állt, és gőz szállt ki onnan.

Ismételten kibújt belőlem a kisördög, így vigyázva, hogy még véletlenül se csapjak zajt, közelebb settenkedtem, majd belestem az ajtó mögül, ahol olyan látvány tárult a szemeim elé, hogy az államat a küszöbről kellett összekaparnom.

Paul szerencsére háttal állt nekem, így nem buktam le előtte. Mézszínű testén lefolyt a víz, hátán pedig megfeszültek az izmok, ahogy szappanozta magát, nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Követtem tekintetemmel a vízcseppek útját, majd ajkamba harapva figyeltem, ahogy elérik az izmos, két kerek félgömböt, majd azon is végiggurulnak. Azt hiszem, itt kezdtem el szaggatottan venni a levegőt, ami aztán le is buktatott, ugyanis nemsokára Paul megfordult, szemében pedig újból feléledt az a tűz, ami már ismerősnek hatott az előző napról. Ebből pedig biztosra vehettem, hogy már elég régóta tisztában van vele, hogy leselkedem utána.

Hiába kellett volna elszégyellnem magam lebukásom végett, cseppet sem érdekelt, ahhoz túlontúl is erősen vágytam rá.

Kissé ugyan még tétovázva, de végre megindultam felé, és a szívdöglesztő mosoly, a tipikus zavarba ejtő, bugyiszaggató nézésével egy teljesen új, más jelentést kapott számomra, s tudtam, hogy ha ezentúl bármikor is így néz rám, önként dobom le magamról a bugyim, és ugrok nyomban a karjaiba.

 Mikor már csak pár lépés választott el minket egymástól, türelmetlenül kinyúlt a kabinból, és mit sem törődve azzal, hogy vizes lesz a ruhám behúzott magához, ajkait pedig mohón enyéimhez tapasztotta. Belemosolyogtam a csókba, hisz felettébb imponált türelmetlensége, kezeimmel pedig átkarolva nyakát préseltem hozzá testem, miközben a ruháim egyre inkább nehezedtek el a magukba szívott víztől.

Még az előző napinál is szenvedélyesebben és hevesebben járt felfedezőutat keze testemen, miután megszabadított ruháimtól. Fejemet hátravetve „tűrtem”, amint ingerlően harapdálja és szívogatja nyakam, ezzel kéjes sóhajokat és nyögéseket csalva ki belőlem. Teljesen elernyedtem a karjai között, már csak attól is, hogy csókokkal hintette be a nyakam, így még csak bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha esetleg máshol is megérint, vagy pedig végre eggyé válunk.

Mikor ajkaival végre visszatért számhoz, kezeimet hátán végigsimítva vezettem egyre lejjebb, majd végül a fenekére simítottam. Az, hogy mindketten csuromvizesek voltunk, és, hogy végre teljes valónkban, meztelenül simultunk egymásnak, hogy kívánalma a hasamnak feszült, csak még inkább felajzott, így mohón furakodtam be nyelvemmel szájába. Ő pedig eközben egyik kezével a melleim babusgatta, másikkal pedig a hasamon lefele haladva simogatott.

Most már tényleg úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem érezhetem magamban, hogy most már szinte muszáj, hogy beteljesedjen a szerelmünk, hisz e nélkül biztos megbolondulnék. Fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje kényeztettük egymást a zuhany alatt, azonban nem is érdekelt, ott és akkor úgy éreztem minden tökéletes, már csak egy valami hiányzott ahhoz, hogy végképp kiteljesedjen ez az érzés.

- Paul! – szóltam kissé rekedtes hangon, mire ő rám emelte ködös pillantását, melyben tisztán csillogott a vágy. – Akarlak! – szegeztem neki akaratom, mire olyan hevességgel csapott le ajkaimra, hogy bennem akadt a levegő.

Sürgősen elzárta a vizet, majd felkapott, és még mindig csókolva indult el velem a szobába, hol aztán ráfektetett az ágyra, ő pedig rám feküdt. Hidegen hagyott minket, hogy valószínűleg mindent összevizezünk, csak egymással tudtunk foglalkozni.

Mintha megfagyott volna az idő, hogy végre egymással is foglalkozhassunk, cseppet sem törődve a külvilággal. Olyan lágysággal és mégis olyan szenvedélyesen becézgették számat ajkai, hogy abba az egész testem beleremegett. Ujjaim vizes hajába fúrtam, míg ő egyre kínzóbban és izgatóbban csókolta végig testem.

Mintha tűzbe lobbant volna a testem, és elevenen égnék el. A zihálásom pedig egyre csak erősödött mikor keze besiklott ölembe, ezzel egy időben pedig egy nyögés is felkúszott a torkomon, s sürgetően felhúztam magamhoz egy csókra. Az újdonság varázsát pluszban az is megfűszerezte, hogy mindezt vele élem át, azzal az emberrel, akit csontomig hatolóan szeretek.

Azonban mikor újabb csókban forrtunk volna össze, ismét megzavart minket egy sajnos túlontúl is ismerős, idegesítő hang, szétfoszlatva a varázst. Paul látszólag nem hallotta, vagy egyszerűen csak nem törődött vele, így kissé eltoltam magamtól, és felemelkedve hallgatóztam, mire újból hallottam a csörgést, s most már ő is, vagyis erre következtettem abból, hogy mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, mintha tétovázna, mintha nem tudná, hogy most akkor felvegye e vagy sem.

- Menj! Vedd fel! – szóltam neki sóhajtva, majd miután lekászálódott rólam, visszahanyatlottam a nedves ágyra, miközben máris terveket szőttem, arra vonatkozólag, hogy mégis, hogyan fogok elbánni azzal, aki ismét megzavart minket a lehető legrosszabbkor.

Azonban sajnos azt sem zárhattam ki, hogy esetleg egy nomád, vagy egy másik falka támadást indított a La pushiak ellen, és mivel máshogy nem tudták elérni, telefonálnak neki. Így míg nem tudtam meg az igazságot, inkább nem is kattogtam rajta, csak igyekeztem rendbe hozni légzésem, és lenyugtatni magam. Teljesen fel voltam izgulva, és mivel Paul se sietett, dacosan beálltam a zuhany alá, hogy némileg felfrissítsem, és lehűtsem magam.