Nem akarom egy üveges szemű, megfagyott mosolyú ismerős idegenként végezni a fiókod mélyére temetve. Nem akarom, hogy a hangom csak egy távoli visszhangként éljen emlékeidben. Nem akarom, hogy elfelejts, hisz én se tudnálak feledni soha az életben. Még most is tisztán cseng fülemben idegborzoló nevetésed, s még most is hallani vélem amint szerelmes szavakat suttogsz fülembe. Még mindig emlékszem a szívverésed ütemére, bőröd melegére, a belőled áradó illatra. Az én képzeletemben nem csupán egy régmúlt ismerős vagy. Számomra te vagy a kezdet. Hisz veled éltem át mindazt a jót, s rosszat, mit szerelemnek nevezünk, veled kézen fogva indultam el a felnőtté válás rögös útján s te végig ódaadón biztattál. Már akkor tudtam, hogy hiába vagy a kezdet, nem lehetsz a vég is, hogy hiába érzem még most is a sajgást a mellkasomban, amit a te hiányod okoz, mégsem lehetünk újból együtt. Hiszem, hogy a jövőben, majd valamikor újból összefonódhat sorsunk ám tudom, hogy ismét fájdalom lesz a vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése