14.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejivel, azonban mostanában eléggé összesűrűsödtek a dolgaim, ráadásul olyan tényezők léptek az életemben, amit nem tudtam kellő nyugalommal kezelni, így nem tudtam, és őszintén nem is akartam azok mellett a blogokkal törődni.

Azonban itt a nyár, lassan vége a sulinak, úgyhogy a fejezetek remélhetőleg hetente többször is fognak jönni, és ha minden igaz, az első könyvet szeretném még a nyáron befejezni. Remélem, azért még nem pároltatok el tőlem teljesen, és továbbra is kíváncsiak vagytok Zarah sorsára!:)

Kéjmámorban, teljes extázisban hevertem a fűtakaróban, miközben szívem őrült kalapálását hallgattam. Már teljesen besötétedett, a telihold fénye pedig át-átsejlett a lombokon. Az állatok mintha csak most keltek volna életre, az erdő megtelt hangokkal, motoszkálás, csatangolás zajaival.

Most, hogy már megtettem, olyan erőt, és energiát éreztem magamban, mint nagyon régóta nem. Elmémben pedig újból felsejlettek az eddig készakarva eltemetett emlékek, amik egyfajta önkényes kényszernek vetettek alá, hogy mindenegyes ott töltött percem újból átéljem. Hiába meredtem az ezüst gömbre, vak szemeim előtt emlékeim képkockái pörögtek, visszarepítve a múltba, jelezve, hogy nem véletlenül szöktem el.

Fogalmam sem volt, mégis mennyi idő telhetett el, amióta eljöttem otthonról, ahogy arról sem, hogy egyáltalán még a farkasok területén vagy pedig esetleg már a vámpírok földjén vagyok-e. Homályos elmémben gyökeret eresztett a gondolat, hogy már biztosan keresnek, így mint ki álmából ébred riadtam fel gondolataimból, és kinyújtózva, kábán kémleltem körbe az ismerős terepen. Lassan összeszedegettem a szétszórt dolgaim, a táskámba gyömöszöltem, majd dideregve indultam útnak.

Igaz, hogy az erdő ilyenkor, az éj közepén veszélyesnek és kegyetlennek tetszett, mégsem féltem, mert teljes erőm tudatában voltam, és vakmerően reméltem, hogy ha bárki meg is támadna, ő húzná a rövidebbet. Köszönhetően, hogy zsongott bennem az erő, a szokásosnál gyorsabban haladtam, s látható jele volt annak, hogy igencsak elkóboroltam a határ túloldalára, ugyanis már messziről észrevehettem az idegesen köröző szürke farkast.

Ahogy észrevett nem, hogy megnyugodott volna, inkább még idegesebben meredt rám, tekintetével végigkutatva mindenegyes porcikám, s mikor látta, hogy semmi látható bajom, befutott egy bokor mögé, hogy aztán emberalakban jöjjön ki. Meghunyászkodva siettem felé, hisz tudtam, hogy rettentően ideges lehet, amiért csak így elmentem egész napra.

Az arca abba a jól ismert dühös maszkba torzult, amit eddig személyesen még nem ismertem, de már sokszor láttam az arcán másokkal szemben. Nem akartam hazudni neki, mégis kénytelen voltam, hisz nem akartam, hogy még inkább belekeveredjen ebbe az egészbe. S mivel eddig nem gondoltam volna, hogy az erdőben vár rám, nem is találtam megfelelő magyarázatot.

Mivel azt semmiképpen sem akartam, hogy megtudja, milyen alantas módszerhez kellett folyamodnom, és kielégítenem a bensőmben, most jól lakott macskaként doromboló démont, úgy döntöttem, elmesélem, hogy céltalanul lődörögtem, mígnem ráakadtam a tisztásra, ahol aztán elnyomott az álom. A történetben ez számított a kisebb rossznak, így emellett tettem le voksom.

Ahogy átléptem a képzeletbeli határvonalat, nyomban a karjaiba zárt, és olyan erővel szorított magához, hogy az szinte már fájt. Érzelmei kiáramlottak belőle, és tökéletesen érzékeltem a féltést, a dühöt, hogy mennyire feldúlt. Szorosan hozzásimulva szívtam be az illatát, arcom vállgödrébe fektetve. Ilyenkor egyáltalán semmisem számított rajta kívül, nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire szeretem, hogy tényleg minden másnál fontosabb az életemben.

Először fogalmam sem volt, hogy mégis mi végett riadtam fel, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy felülök az ágyban, és megdermedve fülelek, hátha hallok valami gyanús zajt még a szívem vad dobolása mellett. Biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam, hanem tényleg hallottam azokat a sustorgó lépteket, amik alatt fel-felnyikordult a padló a szobámban. Ahogy azt is hallani véltem, amint valaki a számomra jól ismert, régóta nem hallott ősi nyelven suttog.

Azonban így, hogy teljesen éberen kémleltem körbe, semmi furcsát se láttam. A függönyök lágyan redőztek, ahogy a nyitott ablakon betévedt egy-egy kósza szellő, és meglibbentette azokat. Az ajtóm zárva volt, pont, ahogy hagytam, egyedül csak a kanapém tűnt furcsának, mintha az összes árny a szobában, arra az egy helyre koncentrálódott volna, olyan tökéletes sötétség fedte, mintha egy feketelyuk elnyelte volna az összes fényt.

Lassan feltápászkodtam az ágyról, majd óvatosan igyekezve a legkevesebb zajt csapva elindultam felé, a szívem a torkomban dobogott, és már messziről éreztem a mágia összetéveszthetetlen eszenciájának utóhatásait. A bőröm alatt mintha apró bogarak nyüzsögtek volna, és démonom az ismeretlen erő hatására nyomban életre kelt, s felélénkülve figyelt.

Az összes érzékszervem kihegyezve várt, én pedig már most biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még egy valaki tartózkodik a szobámban, és ha ez még nem lenne elég, egy kifejlett varázslóval volt dolgom. Kiterjesztettem az erőm, ami kitapogatta a másik fél mágiáját, s szinte nyomban örömteli várakozás lett úrrá rajta. Hideg vizes zuhanyként ért a felismerés, hogy éjjeli látogatóm kiléte nem is ismeretlen. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, mik remegtek az idegességtől, majd tétova léptekkel indultam a férfi felé.

- Armand! – kiáltottam az éjszaka sötétjébe, miközben sebesen szaladtam.

Meztelen talpaim alatt nedves volt a fű, az utamba keveredő gallyak pedig ropogtak, ahogy kettétörtek alatta. Az eső mindent eltakaró, vastag vízfüggönnyé alakult előttem, így képtelen voltam meghatározni, hogy mégis hol lehetek. Egyedül csak az érzékeimre hagyatkozva követtem őt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy még nincs túl késő, hogy még azelőtt utolérem, hogy az átváltozás beteljesedne.

- Armand! – sikoltottam újfent, elhaladva egy fa mellett, melynek ágai mintha csak vissza akartak volna tartani, fehér hosszú hálóingembe kaptak, végigkarcolták az arcom, hajamba akadtak. Én azonban kiszabadítottam magam, és tovább rohantam felélve utolsó energiáim.

A kétségbeesés kezdett egyre úrrá lenni rajtam, ahogy rohantam, mégsem értem utol. A fejemben cikáztak a gondolatok, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszthetem el, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy ő már többé megszűnik létezni, hogy nem láthatom, nem érinthetem.

A közelben egy rekedt, fájdalmas kiáltás harsant, felbolygatva az erdőt, keveredve a mennydörgés robajával, mi még inkább gyorsításra késztetett. Egyszerűen még nekem is fájt a tudat, hogy szenved, én pedig nem tudok segíteni rajta. A villámok ezüstös szalagként szelték ketté az éjszakát, én azonban csak azzal törődtem, hogy a kiáltásokat követve, egyre közelebb érjek.

Köszönthetően kifejlett érzékszerveimnek, elég hamar észrevettem, így megfeszítve az izmaim rohantam teljes erőmből a barlang szájánál kuporgó alakhoz. Mézszőke haja nedvesen tapadt lehajtott homlokára, csupasz felsőtestét pedig máris friss sebek tarkították. Zihálva értem oda, és hiába nyújtott félelmetes látványt, bátran mentem elébe, az sem érdekelt, hogy ilyenkor a legveszélyesebb, hogy ebben az állapotban milyen kiszámíthatatlan, hogy ha akarna, egy szempillantás alatt megölne.

Szerettem őt, bíztam benne, tudtam, hogy nem fog bántani, így nagy levegőt véve léptem hozzá, és térdeltem le a sárba, hogy kezeim közé fogva arcát nézzek szemébe. Máskor búzavirágkék szemei most feketébe hajlottak, s feneketlen, lélektelen kutakként meredtek rám vissza. Akaratom ellenére is szaporán lélegeztem, az élmény, hogy szemtől szembe nézzek a démonával, kis félsszel öntött el, azonban biztos voltam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy átvegye az irányítást felette, hogy ő diktálja a feltételeket.

Az izmaim megfeszültek az idegességtől, s még mindig hangosan zihálva próbáltam kitalálni mit tegyek, amitől jobb lesz neki, amivel segítek neki újból erőt nyerni és felülkerekedni a szörnyetegen.

- Armand!- hallottam meg saját, tétova hangom, melyből tisztán érezhető volt a félelem.

Szemeim lehunyva szívtam tele a tüdőm a hűvös, esővel fűszerezett levegővel, és emlékeztetve magam, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, higgadtan, s összeszedetten néztem újra az éjfekete szempárba.

Még mindig kissé remegő kezeimmel szorosabbra fogtam arcát és csakis ráfigyelve kezdtem el áramoltatni belé a tiszta, fehér mágiát. Mindenegyes sejtemmel azon voltam, hogy magamban koncentrálva kántáljam a szertartás ősi nyelvét.

Először, mintha semmi sem történt volna, a démon csak vérszomjas tekintettel, összezavarodva figyelt, majd amint megérezte az őt támadó erőt, a felvilágosodás dühvel kevert szikrája lobbant a szemében, vörösre festve azt. Az újonnan szerzett higgadtságom kezdett megrendülni, ám ugyanúgy folytattam a szertartást, s minél erősebben tartva fejét tűrtem vergődését. Azonban köszönhetően, hogy ő nem elég, hogy férfi, idősebb nálam, a démonja ellen egyedül semmi esélyem se lett volna, így én is lassan felszínre engedtem démonom, s hagytam, hogy ereje átitassa a sejtjeim, végül pedig meghunyászkodó kutyaként simult egybe velem, s hagyta, hogy kihasználjam erejét.

Ilyen módon hiába lett volna még ellenem esélye, szörnyetegem észrevéve csendes nyugalommal nézte a most már éjfekete színben játszó íriszeim. A szertartás lezárásaként elengedtem arcát, majd csuklómba harapva hagytam, hogy a vér sebesen kiáramoljon hófehér bőrömre, mit Armand újonnan feléledt szomjával mohó tekintettel követett végig.

Ledermedve szimatolt, ízlelgette a levegőt másodpercek alatt elárasztó vér szagát. Sötét, vörös lánggal izzó szemeit tekintetembe fúrta, s várakozásteljesen, szinte engedélykérően meredt rám.

Nagy levegőt vettem, majd araszolva felemeltem kezem, ő nyomban utána kapott, gyengéden megfogta, majd imádattal a szemében húzta szájához. Forró szája puhán szorult a sebre, először pedig csak körbenyalogatta, közben pedig elégedetten morgott, mint egy fenevad.

Hiába lett volna illendő és ésszerű félnem, egyfajta morbid, addig ismeretlen módon élveztem, ahogy pedig szívni kezdte a lüktető sebet, egy kéjes nyögés is felszaladt a torkomon, és hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel engedtem utat a gyönyörnek.

- Mit keresel itt? – tudakoltam idegesen, hiába voltunk régen bensőséges viszonyban, az, hogy gond nélkül megtalált, és most itt volt a szobámban, mélységes rémülettel töltött el. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan sikerült utamra akadnia.

- Neked is jó estét, Zarah! – állt fel a kanapéról, szertefoszlatva az eddig őt szorosan körülölelő sötétséget. – Azt hiszem, azok után, hogy milyen bensőséges volt a viszonyunk, nem illendő ez a hangnem velem szemben! – villantotta rám azt a mosolyát, amitől régen a bugyimba olvadtam, most azonban iszonyattal öntött el.

- Azt kérdeztem: Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg önmagam, figyelemre se méltatva előbbi hozzászólását.

Ő azonban meg sem szólalt, csak némán, vesémbe látó, hideg pillantásával egyre közelebb, s közelebb sétált hozzám, mígnem már néhány milliméter híján összeért a testünk. Forró, édes leheletét az arcomba fújta, búzavirágkék szemeivel pedig csak tűnődve fürkészte az arcom. Kezével megfogta egyik göndör loknim, majd csavargatni kezdte azt, közben pedig a nyakamhoz hajolva mélyen belélegezte illatom.

- Hiányoztál! – mormolta a bőrömre, majd nyelvével végigszántotta ereim hálózatát.

Az agyam elöntötte a vörös köd, így csak erőmet összeszedve löktem el magamtól, ő pedig hagyta magát, és csak nevetve eltávolodott.

Iszonyatosan dühös voltam rá, nem fért a fejembe, hogy azok után, ahogy bánt velem, még volt képe utánam koslatni, ráadásul úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Miért jöttél ide? És legfőképp: Hogyan találtál meg? – szegeztem neki kérdéseim, mire abbahagyta a nevetést, s kíváncsi tekintettel méregetett.

- A lehető legkönnyebb dolog volt megtalálni, azok után meg pláne, hogy nem egyszer meséltél nekem a bátyádról, így kézenfekvő volt, hogy miután leléptél apádtól, ide vezetett az utad. Igaz, hogy a pontos helyről fogalmam sem volt, félreérthetetlen nyomokat hagytál magad után, és hiába próbáltad lefedni őket, árulkodóan ott maradt a mágiád összetéveszthetetlen lenyomata. Könnyűszerrel idetaláltam, az első kérdésedre pedig csupán annyi a válaszom, hogy hiányoztál. Vissza akarlak kapni, azt akarom, hogy az enyém légy! Örökre! – miközben szinte már nemtörődöm módon beszélt, mondandója végén a jól ismert vörös láng felcsapott szemében, és birtoklóan tekintett rám.

- Soha nem is voltam a tiéd, és soha nem is leszek! Gyűlöllek! – vágtam az arcába, kissé hangosabban a kelleténél, és éreztem, ahogy a démon kiszabadul a mentális ketrecből, ahová kényszerítettem. Ahogy a mágia elöntötte a vérem, a szemeim is egyre sötétedtek, a szobában pedig kisebb hurrikán alakult ki, feszültségem jeleként. A tárgyak táncoltak, remegtek a szobában, a hajam is lobogott, és képtelen voltam, vagy talán csak nem is akartam álljt parancsolni.

Most először éreztem azt, hogy talán egy kicsinykét is, de komolyan vesz, hogy végre érzékeli, hogy már nagyon rég nem az a naiv kislány vagyok, akit csak úgy, könnyűszerrel át tudott ejteni, és kihasználni gátlástalanul.

- Nyugodj meg ma petite! Azt hiszem, egyikünk se akarja, hogy a farkas felriadjon erre a zajra, és feljöjjön megnézni, hogy mégis mi folyik itt. – érvelt halkan, mire kénytelen voltam igazat adni neki, így szemeim behunyva igyekeztem lecsillapítani magam.

Szerencsére hamar sikerült, mikor pedig körülnéztem a szobában, mindent a helyén találtam, pechemre pedig Armand is ugyanúgy ott állt velem szemben.

- Megkérdezem utoljára: Mit akarsz tőlem? Tudom, hogy nem azért jöttél, mert olyan nagyon hiányoztam volna, hisz mindketten tudjuk, hogy csak csettintened kell, és a nők máris sorban állnak a kegyeidért. – mondtam neki fáradtan, mire csak összevonta a szemöldökét, ám végre megkomolyodott tekintettel nézett.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Arséne már kerestet téged, azt akarja, hogy még az átváltozásod előtt megtaláljanak, és befejezd a tanulást. Eredetileg engem is megbízott a kereséseddel, és amint látod, itt is vagyok, azonban úgy vélem, jól tetted, hogy eljöttél onnan, te nem vagy közéjük való… Te nem vagy közénk való! – magyarázta, teljesen ledöbbentve, egyszerűen nem hittem el, hogy mindezt az ő szájából hallom, ám egy belső késztetést hatására mégis szó nélkül elhittem neki, hogy igazából ezt gondolja.

- Mialatt jöttem, elfedtem a nyomaid, a sajátommal egyetemben, Arséne-nek pedig azt a gondolatot küldtem, miszerint utoljára Ázsiában találtak rád utaló nyomot, így arra folytatom utam. Mivel tudom, hogy vészesen fogy az időd, és te semmiképpen sem akarsz visszamenni Franciaországba, arra való tekintettel, hogy te mennyit segítettél nekem, arra határoztam magam, hogy visszaadom a kölcsönt. Megvédelek, ha kell, és segítek az átváltozásodnál, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen visszamenned. – szinte már leesett állal hallgattam, ez az énje teljesen más volt, végre hasonlított arra a kisfiúra, akivel együtt töltöttem a gyerekkorom, aki a legnagyobb szövetségesem volt.

Nem tudtam volna mit hozzászólni a mondandójához, egyenesen letaglózott, az pedig még inkább, hogy ő mindezt komolyan gondolta.

13.

Sziasztok! 

Végre összehoztam a fejit, remélem, hogy elnyeri a tetszésetek, és megajándékoztok pát kritikával!:) Lehet, sőt biztos, hogy megfogtok lepődni, s örömmel várom a kérdéseiteket:D!

Minden egyes könnycseppel, mit
Hullatunk,
Kevesebb lesz, folyton fogy a
Bánatunk;
S minden egyes szálló sóhaj
Visz belőle valamit...
- Hej, az idő, hej, az idő
                                           Tűrni lassan megtanít,
                                           Lassan-lassan megtanít...

Minekután dideregve, de mindenképpen frissebben és higgadtabban kiszálltam a zuhany alól, csak magamra tekerve az egyik törcsit igyekeztem vissza a szobába. Paul az ágyon ült, immár felöltözve, s mivel a haja ismét vizes volt, biztos voltam benne, hogy ő is zuhannyal hűtötte le magát.

- Ki keresett? – kérdeztem rá, míg ő magához húzott, és felnézett rám.

- Jake volt az! Nem tudta, hogy hányra jöjjön, meg ki is bukott kicsit – válaszolta tétován, szinte már vigyázva, mintha attól félt volna, hogy én nyomban haragra gerjedek.

Ami jogos volt, mert így is lett, ahogy meghallottam, és legfőképp felfogtam, hogy megint ez a Jacob zavart meg minket, az agyamra ereszkedett a vörös köd, és nagy önuralmamra volt szükség, nehogy elkezdjem hangosan szidalmazni. Azonban mivel nem akartam, hogy Paul rosszul érezze magát, vagy esetleg saját magát is hibáztassa, amiért felvette a telefont, inkább csak lehunytam a szemeim, s magamban elszámolva tízig, mély levegőket véve igyekeztem oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Értem! – jegyeztem meg, kissé sértett hangon.

Biztos voltam benne, hogy aznap egy cseppet sem leszek kedves Jake-kel szemben, hiába nem tett ellenem semmi rosszat, eddig úgy tűnt, tökéletesen ért ahhoz, hogy pont a legjobb pillanatokban zavarja meg az embert.

- Ugye nem haragszol? – szólalt meg, miközben végigsimogatta az arcom.

- Nem! – feleltem sóhajtva. – Csak tudod, kissé már gyanús nekem, hogy mindig ez a te Jacob haverod kavar közbe! – néztem rá összeszűkített szemekkel, mire csak elnevette magát, majd csókot nyomott ajkaimra.

Igaz, hogy csókja kissé feloldotta a bennem felgyülemlett feszültséget, nem mondhattam volna, hogy olyan ’hűdejó’ kedvem lett volna. Ha választhattam volna az opciók közül, inkább annál maradtam volna, hogy csinálunk valami kaját, aztán a kanapén összebújva nézünk meg valami filmet.

Hiába voltam alapvetően társasági lény, és hiába imádtam a srácokat, most valahogy nem volt kedvem hozzájuk. Miután Paul bejelentette, hogy mivel a többiek egy bő óra múlva itt lesznek, ő megy és megpróbál összerámolni, én csak átkutattam táskám tartalmát, amit előzőleg ugyancsak Paul hozott fel, s magamban néma hálát rebegtem el az Isteneknek, amiért több kombó ruhát is bepakoltam, sose lehet tudni alapon.

Felvettem a szakadt, fekete nadrágom, egy kissé színátmenetes, sötétkék, bővebb trikóval, s a párducmintás pink kardigánommal. A hajam csak feltornyoztam a fejem tetejére egy lófarokba, majd miután kiterítettem a vizes ruháim, és a nedves lepedőt, s takarót, hogy száradjon, én is leigyekeztem a lépcsőn.

Gyorsan összepakoltunk a nappaliban, és az alsó szinten, majd mivel nem volt otthon semmi nasi, se üdítő, még elugrottunk a boltba, s vettünk pár dolgot. Visszaérve a harikat kiraktam tálakba, majd beraktam a nappaliba. Elég hamar elment az idő, így arra lettem figyelmes, hogy csengetnek, majd egyszerre besereglett az egész csapat.

A fiúk nyomban beözönlöttek a nappaliba, mi pedig lányok a konyhát vettük hatalmunkba, azzal a céllal, hogy csinálunk valami kaját.

Most Emily kivételével, ismét mind együtt voltunk, s legkedvesebb hobbinknak posztoltunk: elmeséltük a hetünket, és ha kellet, és volt rá okunk, a srácokról panaszkodtunk egymásnak.

- Képzeljétek, Jared kitalálta, hogy költözzek hozzá! – jelentette be Kim, mire Chanelle és én is rákaptuk a tekintetünk.

- De hát ez szupiiii! Bárcsak Embry is össze akarna költözni! – szólt hozzá Chanelle, közben erőteljesen a rágóján kérődzve.

Most egy lila farmert, és egy egyszerű fekete-fehér kockás inget viselt, szőke haját pedig felfogta. Vele kapcsolatban igaz, hogy eleinte elég érdekes nézeteket vallottam, ahogy egyre jobban megismertem került felszínre az igazi énje, hogy ezalatt a mindenki barátnője, divatbaba külcsín alatt egy értelmes és rendes lány lakozik, aki csak arra vár, hogy ezt észrevegyék.

- Én hát nem is tudom… Nem gyors ez egy kicsit?  Ti mit gondoltok? – nézett rám, szinte már kétségbeesetten.

Furcsának hatott tőle ez a viselkedés, hogy ennyire össze legyen zavarodva, hisz eddig úgy ismertem meg, mint aki mindig mindenegyes helyzetre készen áll, hogy mindenre van egy terve.

- Sajnálom Kim, de ezt neked kell eldöntened! Én csak annyit mondhatok, hogy szerintem érdemes lenne, hisz szeretitek egymást! – feleltem a paradicsomot szeletelve. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ’ Dehogy gyors! Hisz titeket maguk az Istenek rendeltek egymás mellé! Nem szabadna kételkedned!’, azonban mivel még saját magam is tele voltam kételyekkel, nem tudtam volna őszintén ezt válaszolni.

- Persze, hogy szeretjük egymást! De eddig még senkivel nem éltem együtt, a szüleimet kivéve, ráadásul, annyira félek tőle, hogy az, hogy akkor már tényleg éjjel nappal együtt lennénk, csak ellaposítana mindent! Félek, hogy akkor már nem hiányolna, nem vágyna rám! – vallotta be, mire csak belekotortam a salátástálba a paradicsomot, majd Kimhez fordultam, aki csak lehajtott fejjel, tanácstalanul üldögélt.

- Figyelj rám Kim! Ez az egész, a kétségeid az összeköltözéssel kapcsolatban hülyeségek! Te is nagyon jól tudod, hogy Jared még a lábad nyomát is csókolja, és te is szereted. Eddig is minden a legnagyobb rendben volt köztetek. Én megmerem kockáztatni, hogy ezzel a lehetőséggel olyan kiaknázatlan opciók hulltak eléd, amiket mindenképpen ki kéne használnod. Már csak azért is megéri, mert a közös otthonotokban bármikor és bárhol rátok törhet a vágy, ti pedig élhettek vele! – magyaráztam neki, a végét már elvigyorogva.

Chanelle persze nyomban helyeselni kezdett, sőt rá is kontrázott, mire végre Kim arcára is visszakúszott a jókedv, s máris oldottabban folytattuk a kajagyártást. Szerencsémre hamar kész lettünk, hisz már majd éhen haltam. Miután megvacsiztunk, most már teljes számunkban tértünk vissza a nappaliba, mikor is betoppant Jake. Eddig fel se tűnt, hogy nem lett volna ott, és bár hiába határoztam el ismét, hogy most tényleg dühös leszek rá, és nem leszek vele kedves, nyúzott, búskomor arcát elnézve már nem akaródzott annyira betartani ezt a tervem.

Szinte mindenki azon fáradozott, hogy Jacobot még csak egy kicsit is, de kirántsák abból a katatónikus, elkeseredett állapotából, amiben volt. Megpróbálkoztunk mindenben a kedvében járni, s kitartóan faggattuk, hogy milyen volt az élet a szabadban, miket látott, és hogy visszavágyik e. Én inkább nem nagyon folytam bele a társalgás menetébe, csak csendben hallgattam őket, és Jake érzéseiből, s kusza gondolataiból próbáltam kiszűrni, hogy mégis mi történhetett vele, hogy mitől vált egy ilyen életunt, szomorú sráccá, ahhoz képest, hogy mint a többiektől megtudtam, nem egy hülyeségüknek ő volt az értelmi szerzője.

Szinte megfejthetetlennek tűnt előttem, mintha még a gondolatait is kontrollálná, hogy ne is gondoljon rá, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe az ok, amiért elment. Most először éreztem úgy, hogy tényleg nem vagyok idevaló, elnézve őket, hogy mennyire összeszokott csapat, hogy még Chanelle is nálam jobban beigazodott közéjük, kezdtem kétségbeesni. Mert bár hiába voltam köztük, hiába foglalkoztak velem, hiába szerettük egymást, tényleg nem voltam közéjük való, hisz ilyen jószívű, józan emberek közé nem illik egy szörnyeteg.

Köszönhetően a gondolataimnak, kezdtem egyre inkább elkedvtelenedni, így fáradtságra hivatkozva elbúcsúztam, majd felmentem az emeletre, s az ablakon kibújva feküdtem ki a tetőre, hogy aztán az addigra kitisztuló égbolton ragyogó csillagokat bámuljam. Hiába akartam mindenegyes sejtemmel ide tartozni, végre egy közösség, egy család része lenni, nem tagadhattam meg a valómat, hogy hiába játszottam meg, hogy egy majdnem hétköznapi tini vagyok, aki még csak meg se tapasztalta az élet kegyetlen felét. Akármilyen tökéletesre is építettem fel az álcám, akármennyire is igyekeztem normálisnak látszani, és megjátszani, hogy az vagyok, semmit sem ért, mert én tudtam, hogy nem vagyok az. Iszonyatos nagy hazudozónak éreztem magam, és bár ők hiába nem tudták ezt, attól csak még inkább nagyobb hazugság lett, hiszen ők elhitték ezt, egy cseppet sem kételkedtek bennem.

Köszönhetően gyatra hangulatomnak, és hogy most nem fogtam vissza magam, a mágiám önkénytelenül is kihatott az időjárásra, így szinte alig néhány perc alatt haragos szürke felhők uralták az eget, melyekből könyörtelenül zuhogott az eső, villámok cikáztak, és mennydörgések rázták a környéket. Engem viszont egyáltalán nem zavart, már egészen kicsi koromtól kezdve imádtam a természetet, így míg mások féltek a vihartól, én, ha tehettem, elszöktem otthonról, hogy aztán a zivatarban sétálgassak. Engem valahogy, a többséggel ellentétben inkább megnyugtatott a zord időjárás, így miután rájöttem, hogy ezt én is irányíthatom, egyre többször, s egyre inkább éltem vele.

Amíg az anyám élt, úgy hittem, hogy enyém az egész világ, hogyha akarom, akkor bármit elérhetek, és bármit az irányításom alá vonhatok, azonban amikor meghalt, valami végképp megtört bennem, már csak a közelében sem jártam annak a lánynak, aki egykor voltam. Ráadásul ehhez még az is nagyban hozzájátszott, hogy Mayfair nagyszüleim önkényesen magukhoz vettek, mondván, hogy könnyebb lesz velük átvészelnem a kritikus gyászidőszakot. De mint később kiderült, cseppet sem ezzel a céllal vettek magukhoz. Ők csak azt akarták tesztelni, hogy a mágiámra mégis milyen kihatással van a veszteség fájdalma, hogy ettől mennyire erősödött meg.

Persze ők mindezt játéknak nevezték, hogy különböző erősségű átkokat, bűbájokat kellett végrehajtanom, vagy bájitalokat kotyvasztanom, esetleg csak elültettek egy gondolatot a fejemben, aminek aztán hatására magától mozgásba indult az erőm, s mindent elpusztított körülöttem, kivéve a többi mágiával védett embert.

Úgy bántak velem a saját nagyszüleim, a saját vérem, mintha egy kísérleti nyúl lettem volna, ha pedig jól viselkedtem, nem kötekedtem, csak teljesítettem, amit mondtak, jutalmat kaptam. Sajnos minderre, hogy kihasználnak csak sokkal később jöttem rá, mikor tizenöt évesen erőteljesen a tinédzserkorban, minden ellen lázadtam. Ez volt az a fordulópont, amikor végképpen megromlott velük a viszonyom, így aztán, majdnem három év Franciaországban élés után, egyszerűen hazaszöktem az apámhoz, aki bár nem volt a legtökéletesebb választás, nem volt máshova mennem.

Persze a nagyszüleim rettenetes haragra gerjedtek, én pedig nem győztem csodálkozni azon, hogy nem küldtek értem, vagy pedig nem jöttek el ők maguk, hogy visszatoloncoljanak börtönömbe. Ezt leszámítva viszont, hiába is tagadtam volna, nagyon sokat tanultam tőlük a mágiával kapcsolatban, olyan könyvekhez és tudáshoz jutottam hozzá, amiket máshol biztos nem kaptam volna meg. Azonban így, hogy ily rövid időt töltöttem náluk, nem tudtak rendesen kiképezni, hisz az igazi tanulás az átalakulásom után vette volna kezdetét, hisz olyankor a boszorkányok, csak úgy, mint az újszülött vámpírok, átváltoznak egyfajta ösztönlénnyé, aki teljesen kiszámíthatatlanul, öntörvényűen viselkedik, és sose lehet tudni, hogy kire milyen hatással lesz az újonnan kapott hatalom.

Többek között ezért is döntöttem amellett, hogy a születésnapom előtt mindenképpen le kell lépnem innen, hisz tudtam, ha nem egyedül ér a christallen, rátámadhatok esetleg olyanokra, akiket mindennél jobban szeretek és féltek. Hiába vérzett a szívem, még csak a gondolatára is, hogy el kell mennem, én nem tartoztam ebbe a világba, nekem nem adatott meg egy normális, boldog élet. Hogy nekem sosem lesz férjem, gyerekem, mert a bennem élő szörny sosem engedi majd, hogy úgy éljem az életem, ahogyan akarom.

Elég volt csak anyám példáját vennem, hisz ő is megpróbálkozott vele, bízott benne, hogy elég erős ahhoz, hogy legyőzze a mágiáját, és az uralma alá vonhatja, azonban nem volt elég erős, a varázs pedig legyőzte őt, és megölte.

Behunyt szemmel élveztem, amint az eső eláztatja a testem, s úgy éreztem, hogy azzal együtt, hogy lemossa a bőröm, az agyam is kitisztítja, hogy már teljes elhatározással biztos vagyok benne, hogy el fogok menni, a lehető leghamarabb, hogy még véletlenül se essen bántódása az én javamból senkinek se. Hogy hiába fog beleszakadni a szívem, muszáj lesz könyörtelenül eljátszanom, hogy mindenegyes szavam, mindenegyes érintésem, pillantásom hazug volt, hogy nem úgy érzek iránta.

Hisz tudtam, hogy csak így fog elengedni, hogy csak így fog beletörődni abba, hogy elhagyom, és bár hiába okozott már csak ennek a tudata is hihetetlen nagy fájdalmat, nem tudtam más megoldást, hisz, ha csak egy szó nélkül szöknék el, tudtam, hogy utánam jönne, és megpróbálna megmenteni, még a saját élete árán is.

Én azonban nem állhattam ki a gondolatát se, hogy még csak véletlenül is, de bántsam, hisz ha végre képes lennék elengedni, ha erőt vennék magamon annyira, hogy tényleg kimondjam, hogy sose szerettem, hogy képes legyek a szemébe hazudni, és elhitetni vele, hogy igaz a hazugságom, még esélye lenne a boldogságra. Az elején szenvedne, de legalább megutálna, és még csak véletlenül se jutna eszébe, hogy aztán utánam eredjen, és segítsen rajtam.

Szinte észre se vettem, hogy közben eleredt a könnyem, az esőnek köszönhetően pedig nyomban lemossa azokat. Lehunyt szemhéjaimon keresztül is észleltem, ahogy a villámok egyre sűrűbbek lesznek, s egyre közelebbről, és hosszabban világítják meg a tájat, olyan világosságba hozva, mintha nappal lenne. Csendben hallgattam, amint a szívem lassan kalimpál a mellkasomban, szinte szinkronban a mennydörgések ütemével.

A nyugodt zsibbadtság kezdett egyre inkább rám ereszkedni, és már csak a tompán lüktető fájdalom uralta a bensőm. Mintha mindenegyes szívverésem csak közelebb vitt volna a végzetes naphoz, mintha egy időzített bomba lett volna, ami mindenegyes dobbanásával megerősített az elhatározásomban, hogy ki kell használnom az összes itt töltött percem, amit még kellő nyugalommal, úgy tölthetek el, hogy nem kell a jövőn rágódnom.

Másnap, mivel még mindig eléggé rossz hangulatban voltam, s Paulnak is dolga volt, csak fogtam magam, és már reggel kibarangoltam az erdőbe a vázlatfüzetemmel, és a régóta elhanyagolt fényképezőmmel. Elhatároztam, hogy mindent, ami itt csak fontos nekem, a személyeket, a helyeket, mindent lerajzolok, és megörökítek fényképezővel, hogy sose, még csak véletlenül se felejtsek el egy momentumot se az itt töltött időből.

Már hajnalban hozzá kezdtem, mivel nem tudtam aludni, csak összekotortam a házban pár lapot, s ceruzát, hogy aztán megörökítsem alvó szerelmem békés arcát. Hiába volt még mindig elképzelhetetlen és iszonyatosan fájdalmas egy nélküle való élet, hozzá kellett kezdenem már most a búcsúzkodáshoz, ha azt akartam, hogy túléljem majd nélküle, nélkülük.

Köszönhetően, hogy a zaklatott állapotomon már túlestem az éjjel, és hajnalban, megint kisütött a nap, és felmelegítette a környéket. Még a szél is meleget hozott, így kissé már izzadva, de mindenképpen örülve az időjárásnak botorkáltam. A zöld több ezer árnyalatát felvonultató lombokon át- átsejlettek az aranyló napsugarak, ezzel kísérteties fénybe vonva az egész erdőt.

Igyekeztem kizárni fejemből a zaklató, kényszeres gondolatokat, melyek a tőlük távoli életem mutatták, s inkább csak a természetre figyelve, semmire se gondolva sétálgattam, miközben bőszen kattogtattam a fényképezőt, igyekezve megörökíteni olyan misztikusnak, és ősinek, amilyen valójában volt. A robosztus méretű fák, a bokrok, a titokzatos vadvirágok, s az állatok árulkodó nyomai, mintha mind egy-egy történetet meséltek volna el, mindegyiknek megvolt a saját meséje, amit, ha odafigyeltél akár meg is fejthettél.

Igaz, hogy sose tanultam fényképezni, néha még engem is megdöbbentett az eredmény. Én nem törődtem ilyen olyan beállításokkal, se fényerővel, csak szinte már zsigerből, érzésből lefényképeztem, amit szerettem volna, és csak reménykedni tudtam benne, hogy azok az érzések, melyeket kiváltottak belőlem, a képen is láthatóak lesznek.

Arra a tisztásra akartam rátalálni újból, ahol Micah-val találkoztam. Úgy terveztem, hogy majd ott leülök rajzolni, hogy a hajnalban készített vázlataim is végre rendesen befejezem, és netalántán még újba is kezdek.

Hiába emlékeztem az útvonalra, az, hogy közben gyártottam a képeket, kissé lelassított, így vagy egy órával több ideig tartott, míg odataláltam. A nap még mindig nem érte el az égbolt közepét, én pedig, ahogy odaértem, ledobtam a fűbe a cuccaim, majd hanyatt dőltem, s behunyt szemmel élveztem a napsugarak cirógatását. A levegőnek édes virág illata volt, a szél pedig lágyan fújdogált, felemelve a hajam.

A madarak trillázása messze harsant, és a természet mindenegyes négyzetcentiméteréből áradt a nyár. Egyfajta kellemes, laza gondtalanság kerített hatalmába, szinte már azzal a tévképzettel kecsegtetve, hogy ne aggódjak, minden magától megoldódik, minden rendben lesz. Igyekeztem belerángatni magam e képzetbe, hogy ha csak egy kis ideig is, de legalább addig ne kelljen éreznem a fájdalmasan lüktető érzést a bensőmben.

Azt hiszem, elnyomhatott az álom, mert arra keltem, hogy kezd besötétedni, a levegőt pedig átitatja egy ínycsiklandó, édes illat, mely nyomban vonzani kezdett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd lassan felálltam, és minden figyelmem az illat beazonosítására fordítottam. Már elsőre tudtam, hogy mi az, hisz hiába volt mindegyiknek más és más illata, mindet átitatta az a félreismerhetetlen, mindent magával ragadó aroma: az élet aromája.

Gyorsan összekapkodtam a cuccaim, majd nyomban az illat forrása után indultam. Nem tehettem róla, de olyan régóta nem éreztem ezt, hogy a mágiám teljesen maga alá gyűrt, én pedig egyfajta ösztönlényként tűrtem, amint egyre inkább beljebb s beljebb hajt az erdőben. Eszembe se jutott, hogy esetleg megálljak, s megpróbáljak harcolni a késztetés ellen, úgy éreztem muszáj, hogyha nem teszem meg, beleőrülök.

Egyre inkább gyorsabb ütemben futottam, nem kímélve a környezetem, és ahogy már távolról látni véltem, a kényszer egyre inkább elhatalmasodott rólam, majd csak a célra tudtam koncentrálni. Még csak az sem érdekelt volna, ha valaki észreveszi, hogy mégis mit művelek, egyszerűen csak muszáj volt.

Az sem érdekelt, hogy az állat még él, a vörös köd csak az agyamra ereszkedett, én pedig egyre vérszomjasabban loholtam, és átkoztam magam, amiért nem tudok gyorsabb lenni. A puma valószínűleg egy vadász csapdájának esett áldozatul, és bár hiába vérzett már erőteljesen, még mindig erőlködött, hogy kijusson. Nem sokkal előtte megálltam, majd lassan, rászegezve tekintetem indultam felé. Mintha az idő is lelassult volna, hogy nekem kedvezzen, a környék pedig olyan hirtelen sötétedett be, hogy szinte meghökkentem gyorsaságán.

Mikor a hegyi oroszlán is észrevett, felemelte gyönyörű fejét, és először zaklatottan, dühösen nézett rám. Ám varázslatot bevetve szemeibe néztem, s lenyugtattam, mire már szinte kezesbáránnyá vált, és megnyugodva, érdeklődve figyelte közeledésem. Én pedig mosolyogva, már előre is élvezve a zamatot sétáltam egyre közelebb, hozzá érve pedig még mindig a szemébe nézve térdeltem le.

Araszolva nyújtottam ki a kezem, hogy aztán megsimogassam busa fejét, mit az állat csak önkényesen tűrt. Most már, hogy ilyen közel voltam hozzá, kezdtem csak el sajnálatot érezni iránta, azonban tudtam, hogy ha itt hagynám, vagy ha ki is szabadítanám, a végén úgyis meghalna, ahhoz túlontúl is komoly sérülést szenvedett, hogy ezt túlélje. Így csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy így még jó szolgálatot is tesz nekem, azáltal, hogy a vérét veszem.

- Sajnálom! – suttogtam, még mindig a szemébe nézve, mire az állat mintha csak megértette volna mondandóm, pislogott egyet, majd lesunyva fejét várta végzetét.

Átkaroltam a testét, majd a lábán szivárgó sebhez hajolva ízlelgettem az illatát. Nyeltem egyet, majd rátapasztva a szám kezdtem szívni az édes nedűt. Ahogy megéreztem torkomban az éltető folyadékot nyögtem egyet, majd csak még mohóbban, állatiasan nyeldekeltem azt.

Mámor ereszkedett rám, ahogy a vér lassan összekeveredett az enyémmel, vad dübörgésre késztetve a szívem; csakis magamra figyelve, élvezve az gyilkolást szívtam a vért, míg csak a test nem kezdett el egyre inkább elernyedni, majd a puma egy utolsó nyikkanása után megszűnt létezni.

helyzetjelentés:)

Héyhahó!

Sajnálattal látom, hogy még mindig nem jött össze az öt darab komi, még mindig hiányzik egy! Ám, mivel úgy látom, hogy ez mind nekem, s nektek is nyűglődés, és akárhogy is fenyegetőzöm, vagy akármilyen erőfeszítést is teszek, titeket nem érdekel - tisztelet a kivételeknek:) -, megszüntetem a komihatárt, mert úgy látszik, nem érdekel annyira titeket a történet, hogy írjatok egy pár szavas komit.
A lényeg, hogy ezentúl nem lesz megszabva a komihatár, és igyekszem rendszeresen frissíteni a blogot. A másik, amiért írtam most, hogy az új fejit még nem sikerült befejeznem, mivel elég zűrős volt a hetem, ráadásul holnap masszív 24 órás diáknap lesz a suliban, szóval nem igen lesz időm az írásra. Azt viszont megígérem, hogy a hétvégén mindenképpen hozom a fejit!

Díjeső!:)

Sziaaaasztok!
Röstellem, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de még egy darab komi még mindig hiányzik, ahhoz, hogy felkerüljön a kövi feji!:)

Na, de most nem is ezért jelentkezem! A lényeg, hogy két őrületesen tehetséges, imádnivaló blogger társamtól kaptam két díjat, amiért mindkettőnek hihetetlenül hálás vagyok, és iszonyatosan sokat jelent, hogy tényleg szeretitek, és tetszik a blog:)!

Nagyon szépen köszönöm LaMesnek!!

Szabályok a díjhoz:

- Egy bejegyzés közzététele a díj logójával, és a szabályok feltüntetésével.

-  Be kell linkelned a személy nevét, akitől kaptad a díjat, és tudatni vele, hogy elfogadtad.

- Tovább kell adnod 3-5 blogtársadnak, és szólnod nekik!

Én nekik szeretném tovább adni:

- Molni 

- Ancsí

-Angyalka

Ezért pedig hatalmas hála, és köszönet Jucii-nak:)

Szabályok a díjjal kapcsolatban: add tovább 5 blogger írónak, és értesítsd is őket, valamint árulj el 5 titkot magaddal kapcsolatban!

Először is a titkot, amik nem is igazán számítanak annak:)

- Súlyos Julian király( Madagaszkár) függőségben szenvedek, és egyelőre, hála istennek úgy tűnik, hogy gyógyíthatatlan:D

- Sokan nem néznék ki belőlem, de én szeretek takarítani, leginkább így vezetem le a feszültséget.

- Nagyon sokáig készültem arra, hogy egyszer majd felcsapok divattervezőnek, és hát, még most is benne van a pakliban:)

- Csoki és kávé függő vagyok.

- Nagyon nagyon nagyon szeretném, ha legalább egyetlenegy művem is megjelenhetne a nyilvánosság előtt:)!

Akiknek küldeném:

- Virikeh

- Bri

- MiraBelle

- Nalla

- Zsófi

Még egyszer nagyon nagyon köszönöm és hálás vagyok!

Új blog

Sziasztok! 
Csak azért írok, mert előzőleg még írtam, hogy lehet, hogy nyitok egy új blogot, amit a barátnőmmel közösen írnánk. Hát, a blog meg is nyitott, és remélem, hogy néhányan felnéztek rá,  (http://nittasandmaizasworld.blogspot.com/ ) és meglesitek, hogy mégis milyen!:)
A komihatárt pedig kérlek, ne feledjétek, még három komi kell a folytatáshoz, és nagyon remélem, hogy összejön!:) Higgyétek el, hogy nekem már az is örömet okoz, ha csak egy-egy mondatos véleményeket is írtok, és nem gondolnám, hogy olyan sokáig tart megírni, vagy olyan fárasztó, hogy emiatt ne tegyétek! Tényleg nagyon-nagyon reménykedem benne, hogy összejön!  

12.

Sziasztok!

Sikerült összehoznom a fejit, és mivel úgy látom, hogy hiába is jártatom a számat, senki rám se bagózik - tisztelet a kivételnek! -, úgy döntöttem, hogy komihatár lép érvénybe! Szóval, ha nem kapok legalább öt komit a fejezetekre, akkor nem kerül fel új fejezet az oldalra! Azonban mivel azokkal nem akarok kicseszni, akik eddig is kitartóan kommenteltek, és ezúton is ezer hála és köszönet nekik, mivel rengeteg erőt adtak a folytatáshoz, privát módon, emailben fogom elküldeni a folytatást, hogy ők ne szenvedjék meg e komihatárt!

Nagyon remélem, hogy ezzel végre kicsit összekaparjátok magatokat, és rájöttök, hogy nekem tényleg nagyon sokat segítenek a kritikák, legyenek azok jók, vagy rosszak!

Jó olvasást, és ne feledjétek 5 kommentnek kell összejönnie a kövihez!

„ Nem fogok elpazarolni egyetlen pillanatot sem… Ölelni fogom, nem engedem el.”

Álmomban a tengerparton sétáltam, szinte érezni véltem, amint a nap melengeti a bőröm, a szél pedig végigsimogatja testem. Mezítláb tapostam a vizes homokban, tekintetem a habokban játszadozó párosra függesztve. Egy kétéves forma, kreol bőrű, rövid fekete hajú kisfiú szaladt kacagva Paul elől, aki arcán hatalmas vigyorral, féltő figyelemmel üldözte őt.

Kettősükre nézve boldogság áradt szét a bensőmben, és már zsigerből tudtam, hogy a kisfiú nem lehet más, mint a fiunk, a szerelmünk gyümölcse.

Hiába akartam hinni, hogy ez egy látomás, hogy egy kitekintés a saját jövőmbe, hogy egyszer így lesz… Tudtam, hogy ez csak egy álom, egy vágyam ábrándképe, mely ily formám tör tudatomba, ezzel még inkább fájdítva szívemen, és még inkább mázsás súlyt pakolva a lelkiismeretemre. Hisz tisztában voltam vele, hogy hiába vágyom erre a jövőre, hogy közösen éljük le az életünk, hogy gyerekeink legyenek, ez sosem fog teljesülni, sosem szabad teljesülnie.

Sajnálatos módon ébredésemre is nyomott hagyott álombéli hangulatom, így morcosan szorítottam fejemre a párnát, hátha tompítja a lentről felszűrődő zajokat, ám ahogy vakon tapogatózni kezdtem felé, kezem beleütközött valamibe, vagyis inkább valakibe. Ugyanis az felnyögött, mikor rácsaptam, így kinyitva a szemeim meglepetten szemléltem Pault, aki elég megilletődve, kérdően nézett rám.

- Bocsi! Fogalmam sem volt, hogy itt vagy! – mondtam neki kissé még rekedt hangon, és már azt is észrevettem, hogy kezeivel átölel.

- Semmi baj! Mikor felhoztalak és leraktalak, azt motyogtad, hogy ne hagyjalak el, így itt maradtam! – adott magyarázatot, mire csak bólintottam, majd szorosan hozzábújva vállgödrébe fúrtam arcom.

Még mindig az álom hatása alatt álltam, s mintha még mindig hallani véltem volna a kisfiú gyöngyöző kacaját. Szörnyű bűntudat gyötört, amiért én itt hitegettem mindenkit, holott biztos tudatában voltam annak, hogy muszáj lesz elhagynom őket, hogy ha nem megyek el, olyan katasztrófát zúdítanék rájuk, amit nem biztos, hogy le tudnának győzni.

Mélyet szippantottam az illatából, majd csókot nyomtam a nyakára. Úgy éreztem, menten elsírom magam, hogy egyszerűen már nem bírom tovább, hogy nem tudok tovább gátlástalanul az arcukba hazudni, hogy most rögtön kitálalok mindent. Felemeltem a fejem, majd örvénylő csokoládé szemeibe nézve vettem egy mély levegőt, és nyitottam is ki a szám, ám egy belső sugallat, egy késztetés miatt semmi sem jött ki a torkomon, egyszerűen nem tehettem meg, hogy mindent tönkreteszek a pillanatnyi elgyengülésemmel.

Hiába éreztem magam rosszul a hazudozásom miatt, hogy nem mondhatom el neki az igazi, valós okokat, hogy nem számolhatok be neki mindenről, tudtam, hogy így jobban jár mindenki, hogy így kevésbé lesz fájdalmas, és ha jól keverem a lapokat, akkor a végén eszében sem lesz utánam jönni, és megkeresni.

- Mi a baj kicsim? – kérdezte lágyan, miközben a fülem mögé tűrte a hajam.

- Semmi… Semmi baj sincs! – motyogtam álmosolyt festve az arcomra.

A hazugságok csak gyűltek és gyűltek, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, ha netalántán valami véletlen során elszólom magam, vagy épp valami olyat teszek, amitől az összes hazugságom úgy dől össze, mint a kártyavár, engem maga alá temetve.

Nem tudtam annál rosszabbat elképzelni, mint, hogy magyarázkodásra kényszerüljek, ezzel belekeverve őket zűrös életembe, hisz tudtam, hogy mikor eljön az idő, és eljönnek értem, ők mindent megtennének, hogy ez ne történhessen meg, s bár hiába akartam reménykedni abban, hogy van esélyünk velük szemben, kénytelen voltam bevallani, hogy az egyetlen lehetséges vég a legtöbbjük számára a halál lenne.

Úgy döntöttem inkább igyekszem elterelni a gondolataim, hogy ne lássák rajtam bűntudatom és ezzel együtt rossz hangulatom. Kierőszakoltam egy apró, de igazi mosolyt az arcomra, majd, hogy az ő figyelmét is eltereljem, csókot nyomtam az ajkaira, kezem pedig elkalandozott felsőtestén.

Szerencsére a figyelemelterelésem működött, így némiképp zihálva, de mindenképpen jobb hangulatban váltunk szét, én pedig nem győztem gyönyörködni benne, miközben ő szívdöglesztő mosolyt villantott rám, mire szokás szerint kihagyott egy dobbanást a szívem. Még mindig elég nehezemre esett felfogni, hogy tényleg az enyém egy ilyen csodás férfi, hogy engem szeret.

Heverésztünk még egy ideig, majd mivel a hangzavar egyre csak fokozódott lent, úgy döntöttünk, mi is felkelünk, és megnézzük, mégis mi végre ez a felkavarodás. Míg Paul bevonult a fürdőbe, én megcsináltam az ágyat, majd kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt engedjek be, és kissé elkámpicsorodva vettem tudomásul, hogy az előző napi eső még mindig kitartott, és kint még mindig zuhogott.

Felvettem egy fekete farmert, egy hosszított, laza fehér felsővel, melyen egy óriási rózsaszín, piros rózsa díszelgett, és szabadon hagyta fél vállamat. Mivel Paul is visszatért, kimentem én is a fürdőbe, majd egy fogmosás, és arcmosás után, együtt lépkedtünk le a zajos többiekhez, kik mind az asztal körül lézengve reggeliztek.

Köszönhetően, hogy bővült a társaság Jake-kel, csak egy szabad szék maradt, így hely híján Paul az ölébe húzott, amit igaz, hogy a bátyám nem igazán nézett jó szemmel, már eléggé hozzászokott annyira, hogy meg se szólaljon, hisz tudta, hogy felesleges.

- Zarah, nincs kedved ma bejönni velem a városba? Lenne egy két elintézni való dolgom, és vásárolni is akarok! – kérdezett rá Emily, miközben átnyújtotta a kávém.

- Szívesen bemegyek veled! – válaszoltam, mire csak rám mosolygott.

Miután végeztünk, gyorsan visszaszaladtam az emeletre, feldobtam egy sminket, majd felkaptam a tegnapi táskám, az esőkabátommal, végül pedig belebújtam a fekete tornacipőmbe, majd visszasiettem.

Mivel a fiúk még nagyban sztoriztak, hátulról átkaroltam Paul nyakát, majd egy cuppanóst nyomtam az arcára, utána pedig nyomban el is indultunk Emilyvel.

- Tudod, igazából azért is szerettem volna, hogy velem gyere, mert azt gyanítom, hogy terhes vagyok! – vallotta be, mikor beültünk a kocsiba.

Ledöbbentem mondandóján, hisz mivel igyekeztem kizárni a mágiát a napjaimból, fogalmam sem volt erről. Mindezek mellett azonban örültem ennek a fejleménynek, hisz biztos voltam benne, hogy mind Em-ből, és mind a bátyámból tökéletes szülő lesz.

- A nőgyógyász pedig mára adott időpontot, és bármi is lesz, jó lenne, ha valaki mellettem lenne! – folytatta kissé félszegen.

- Elmondhatatlanul örülök, hogy engem kértél meg! – mondtam neki, miközben megöleltem, már amennyire a kocsi paraméterei megengedték.

Az út kellemes hangulatban telt, azt latolgattuk, hogy a baba kisfiú lesz-e, vagy kislány, és bármelyik is lesz, mi lesz a neve. Hiába nem tudtuk még a végkifejletet, hogy tényleg állapotos-e, mi már szinte mindent elterveztünk a baba nemétől függően megterveztük a szobáját, hogy milyen ruhái, játékai lesznek.

Teljesen belelovaltuk magunkat a dologba, én pedig hiába örültem örömének, ott volt a tudat, hogy ebben a csodában nekem talán sosem lesz részem, hogy attól az embertől, akivel közösen szeretnék babát, nem lehetséges.

Viszonylag hamar beértünk a városba, még az kitartó eső ellenére is, majd izgulva szálltunk ki a kocsiból és mentünk be a kórházba, miközben én kitartóan biztatgattam Em-et, miszerint holt biztos, hogy babája lesz.

Hiába jöttünk időpontra, egy kicsit még, így is várnunk kellett, mivel az előző beteggel még nem végeztek, ám szerencsére nem tartott sokáig, Em pedig nyomban felpattant, ahogy megrezdült az ajtó, és be is spurizott, amint kijött a páciens.

Egy ideig még elüldögéltem a kényelmetlen műanyag széken, azonban mikor már nagyon untam magam, elkezdtem sétálgatni, miközben a kórházban leledző embereket vizsgálgattam. Az igazat megvallva, mindig is utáltam a kórházakat, hisz nekem még egy egyszerű embernél is jobban kiborsódzott a hátam ettől a helytől. Ahogy csak beléptem, megcsapott a halál, a szenvedés szaga, ha pedig nem figyeltem oda eléggé, átvettem a szenvedők érzéseit, a fájdalmukat. Nem csoda hát, hogy ha tehettem, messziről elkerültem az ilyenfajta intézményeket, s szerencsére nem is kellett sokszor élnem a segítségükkel, mivel míg anyám élt, mindig tudott gyógymóddal szolgálni. Utána pedig saját magam kotyvasztottam a főzeteket.

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy kis híján nekimentem egy férfinak, aki azonban még az ütközés előtt elkapott a könyökömnél fogva. Már épp belekezdtem volna a bocsánatkérésre, mikor felpillantva rájöttem kilétére.

- Carlisle! – szóltam mosolyogva, mit ő viszonzott is, majd miután meggyőződött róla, hogy stabilan állok, elengedett.

- Zarah! Mi járatban? – kérdezett rá, miközben arrébb álltunk, ugyanis a folyosó közepén állva igencsak akadályoztattuk a forgalmat.

- Én csak kísérő vagyok! – feleltem. – Kérlek, add át a többi Cullennek az üdvözletem! – mondtam neki.

- Mindenképpen! De most ha nem haragszol, mennem kell! Mindjárt kezdődik a rendelésem! Remélem, hamarosan találkozunk! – szólt, majd elköszöntünk egymástól és el is sietett a folyosón.

Én pedig miután fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje mászkáltam el, jobbnak láttam visszamenni, s épp, hogy visszaértem, Em ki is jött a rendelőből, és rá se kellett kérdeznem, arcán ragyogó boldog mosolyából biztosra vehettem a diagnózist.

Ahogy meglátott nyomban megölelt, és nevetve újságolta a jó hírt, mire nem győztem gratulálni neki. Gyorsan kisiettünk, majd a kocsiba pattanva hajtottunk tovább a bevásárlóközponthoz, első utunk pedig a bababolt vezetett, hol nagy tanakodás után egy egyszerű, mégis csodaszép fehér színű kiscipőt vettünk, amivel Em akarta Sam tudtára hozni állapotát.

Utána az élelmiszerboltba mentünk, hisz eléggé megcsappant a készlet otthon, ráadásul estére Em egy romantikus vacsorát tervezett. Én pedig felajánlottam – persze minden hátsó szándékot nélkülözve -, hogy akkor Paulnál töltöm az éjszakát, hogy ők nyugodtan romantikázhassanak. Már csak azt kellett valahogy kieszközölnöm, hogy Sam ne akadjon ki túlságosan, és, hogy legfőképp elengedjen.

Viszonylag gyorsan be tudtunk szerezni mindent, így még ebéd előtt sikerült haza érnünk. Miután becuccoltunk, neki álltunk főzni, és, hogy segítsek Emilynek kivitelezni a vacsit, én vállaltam, hogy összepakolok, amíg ő főz, hisz ahhoz ő úgyis jobban ért. És bár eleinte eléggé vonakodott, hisz, mint ő vallotta, miatta nem kell fáradnom, ám mégis sikerült meggyőznöm, így mire a fiúk is előkerültek, össze volt pakolva, ki volt takarítva, és a kaja is készen volt.

Már meg se lepődtem rajta, hogy a legtöbb farkasfiú megjelent, hisz már kellőképp hozzászoktam ahhoz, hogy a legtöbb idejüket itt töltik. Mivel Jacob most nem jött, elég hely volt mindannyiuknak, így nem kellett még egy székkel kipótolni az asztalt.

Mint mindig, a fiúk most is nagy hangzavarral kötötték egybe az ebédet, amihez már többé-kevésbé kezdtem hozzá szokni. Legtöbbször egymást túlkiabálva mondták a vicceket, vagy csak szívatták a másikat, melyeket aztán harsány röhögés kísért. Nekem néha már túl sok volt ez, hogy velük aztán tényleg nem unatkozik az ember, el se tudtam képzelni, hogy Emily, hogyan bírja ezt már évek óta, anélkül, hogy kiakadt volna.

- Sam, ma Jake és a többiek is átjönnek hozzám. Eldumálgatunk, esetleg játszunk valamit, nektek nincs kedvetek jönni? – fordult Paul bátyámhoz, aki köszönte, de elhárította az alkalmat, mondván, Emilyvel kettesben szeretnének lenni.

Miután megebédeltünk, segítettem Em-nek elmosogatni, míg a fiúk magukba tömték a tömérdek sütit, amit csináltunk.

- Em, tudnál segíteni, hogy Sam engedékenyebb legyen, abból a szempontból, hogy Paulnál aludjak?  Félek, ha egyedül kérdezném, nem engedné! – mondtam neki, mikor végeztünk, majd miután megígérte, hogy segít, ki is vonultunk a többiekhez, kik eddigre már a nappaliban lopták a napot.

Mostanra már szokásos helyemre, Paul ölébe telepedtem, s hallgattam, amint Jareddel és Embry-vel veszekszik, hogy mégis melyik a legjobb focicsapat. Sose tudtam megérteni, hogy mégis, hogyan szerethetik ennyire szenvedélyesen az egyes sportágakat a fiúk, hogy hogyan tudnak olyannyira rajongani értük, hogy még a legjobb barátaikkal is súlyos vitákba keverednek emiatt.

Szerencsére hamar véget ért szóváltásuk, mivel Quil is beszállt, és miután már hárman voltak Embry ellen, ő csak felhúzta az orrát, s szinte vérig sértve dacos hallgatásba burkolózott.

- Nem vagyok nehéz? – kérdeztem Paultól, mire csak nevetve a tudtomra hozta, hogy tőle akár 150 kg is lehetnék, akkor se érezne nehéznek, amit ugyan kissé sértőnek véltem, de inkább nem firtattam.

Mivel Embry, Jared és Quil volt a soros a járőrözésben, útnak is indultak, Seth pedig csatlakozott hozzájuk, így nemsokára már csak négyen maradtunk, mikor is előmertem hozakodni a témával.

- Sam, úgy gondoltam, mivel gondolom, szeretnétek kettesben lenni Emilyvel, és úgyis átmegyek Paulhoz, hogy akkor már nála is alszom! – szóltam félszegen, ajkamba harapva, hisz fogalmam sem volt, hogy mégis, hogyan fog rá reagálni.

- Amikor azt mondtam kettesben, úgy értettem, hogy mi nem megyünk, de arról szó sem volt, hogy nem jössz haza! – mondta dühösen, mire csak sóhajtottam egyet.

- Most komolyan Sam, nem vagyok már kislány! Ráadásul te is nagyon jól tudod, hogy Paul soha semmi olyat nem tett, ami nekem rossz lett volna, hogy soha semmire nem kényszerített, és nem is fog! Neked kéne tudnod a legjobban, hisz a barátod! – vetettem ellen, azonban dacos arcára nézve rájöhettem, hogy megint egy meddő vitának nézek elébe.

- Nem értem, hogy mégis miért kell minden egyes nap felhoznod ezt a témát! Ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem! – emelte fel a hangját, mire csak felpattantam, majd fel is rohantam a szobámba, majd becsapva magam mögött az ajtót vetődtem az ágyra.

Könnyeim is kicsordultak alattomban, lehet, hogy az én logikámmal volt a baj, mégse tudtam felfogni, hogy mi a jó neki abban, hogy ilyen hülyén viselkedik velem. Hogy mégis mi végre ilyen szigorú, mikor nagyon jól tudja, hogy Paul még szóban sem bántana meg, nemhogy máshogy.

Ráadásul azt se tudtam megérteni, hogy mire ez a nagyfokú féltés, mikor lassan elérem a tizennyolcat, ő pedig szinte úgy viselkedik velem, mintha még mindig az a tizenhárom éves kis csitri lennék, aki eljött hozzá nyaralni. Hallottam, hogy lent folyik a vita, és gondolom, hogy rólam, hisz leginkább Paul és Sam hangját hallottam ki, amint arról vitáznak, hogy bátyám mégis miért nem bízik bennünk, benne.

Szerencsére hamar letudták a veszekedést, hamarosan pedig arra lettem figyelmes, hogy kinyitódik az ajtón, majd mellettem besüpped az ágy, végül pedig valaki megsimogatja a hajam. Már az illatából rájöttem, hogy bátyám a látogatóm, így kissé még mindig sértődötten vártam, hogy szóljon valamit.

- Én… Nagyon sajnálom Zarah! – mondta ki nagy nehezen. – Csak tudod, elég nehezemre esik felfogni, hogy az én kishúgom már kész nő, akiért döglenek a pasik. Bennem még mindig úgy élsz, mint az a foghíjas, vállig érő, örökké kócos hajú kislány, akinek a kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy kagylót és kavicsokat gyűjtött a parton. Nem tehetek róla, de azt hiszem, hogy nekem még ötven éves korodban is így fogsz megjelenni, ha gondolok rád! – szavai végett végre felnevettem, amibe ugyan egy kis hüppögés is keveredett. – És azt is tudom, hogy néha… inkább, hogy a legtöbbször túlságosan is féltelek, de nekem nagyon nehéz elfogadni, hogy felnőttél! Tudod, mindig is attól féltem, hogy majd jön az a pasi, aki aztán elveszi az eszed, és neked soha többé nem lesz rám szükséged, hogy elfelejtesz engem! Azt hiszem ezért is vagyok ennyire szigorú Paullal szemben, félek, hogy lassan eltávolodunk egymástól, a végén pedig egyáltalán nem lesz rám szükséged! – fejezte be, mire felültem, és könnyes szemekkel figyeltem a testvéremre.

- Olyan hülye vagy Sam! – közöltem vele, mire ugyan kissé meglepődve, de rám kapta tekintetét. – Ez soha az életben nem fog megtörténni, érted? Én soha nem foglak elfeledni, akármi is fog történni velem az életben! Még ha el is sodor minket az élet egymástól, te akkor is iszonyatosan fontos szerepet fogsz betölteni az életemben! Hisz te vagy a testvérem, az egyetlen és pótolhatatlan bátyóm, aki kínkeservvel, de megtanított bicajozni, aki megtanított úszni, és még azt is eltűrte, hogy akárhányszor itt voltam, még a haverjaihoz is követtem, mert nem bírtam ki nélküle öt percet sem! Szeretlek Sam, és olyan helyet foglaltál le a szívemben, amit soha senki nem vehet át! – vallottam be neki, miközben átöleltem, mit ő is viszonzott.

Így, hogy végre betekinthettem az okai, érzései mögé, máris jobban megértettem, amiért ennyire féltett, amiért nem akarta, hogy elszakadjak tőle.

Még beszélgettünk egy ideig, ő pedig megígérte, hogy mostantól megpróbál normálisabban hozzá állni a dolgokhoz, hogy kevésbé lesz szigorú, majd miután, még mindig vonakodva bár, de beleegyezett, hogy Paulnál aludhatok, magamra is hagyott. Ásítva dőltem vissza az ágyra, és fordultam hasra, majd magamhoz ölelve egy párnát hajtottam rá fejem, s csuktam be szemeim.

Lassan már megszokhattam volna, hogy amióta csak idejöttem, minden ilyen mozgalmas, hogy szinte egy napra annyi kalamajka jut, mint régen egy hétre, ám a legkevésbé sem bántam. Hisz eltekintve ezektől, rengeteg csodaszép emléket, élményt, és pótolhatatlan barátokra tettem szert, akiktől tudtam, hogy iszonyatos nehéz lesz elválnom, a leginkább viszont a családom, Emily, Sam, a még meg nem született baba, és Paul elvesztése fog hiányozni. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy a távoli jövőben fel fogom e valaha dolgozni az ő elvesztésük okozta űrt, azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit az ő hiányuk okoz.

És bár hiába fogok valószínűleg belerokkanni a fájdalomba, mégis tudtam, hogy megteszem, hogy a végén lelépek, hisz semmi kétségem nem volt arra vonatkozólag, hogy ha lehet, nem fogok őket belekeverni.

Köszönhetően nyomott hangulatomnak sikerült bealudnom, így kissé összezavarodva néztem körül a homályos szobában, hisz időközben elkezdett sötétedni. Ásítozva másztam ki az ágyból, majd a fürdőben felfrissítettem magam, és rendbe hoztam elkenődött sminkem, a hajam pedig egy laza kontyba fogtam, s mivel egy pár rakoncátlan szál így is kilógott, felraktam egy gumis hajpántot, melyen oldalt ugyancsak egy rózsa díszelgett.

Úgy döntöttem, felesleges átöltöznöm, hisz csak lógunk egyet a haverokkal, így miután ejtettem egy gyors telefont Paulnak, hogy mégis hányra mennek a többiek, össze is pakoltam a cuccokat, amikre szükségem lesz, hisz végre nála töltöm az éjszakát. Majd gyorsan elköszöntem Saméktől, és el is indultam, és bár igaz, hogy a többiek később jönnek, biztos voltam benne, hogy káosz uralkodik nála, így jobbnak láttam előbb oda menni, hogy összepakoljak, és összekapjam a lakást, hisz tudtam, hogy ő magától sose állna neki.

Köszönhetően, hogy még mindig szemerkélt, futólépésben tettem meg a pár utcányi távot, majd odaérve türelmetlenül tenyereltem a csengőre. Azonban mivel már vagy tíz perce álldogáltam ott, kezdtem megunni, így az illemmel mit sem törődve nyitottam be, és felakasztva a kabátom, levéve a cipőm, indultam beljebb. A lépcső alján ledobtam a táskám, majd miután lent körbe néztem, s láttam, hogy sehol sincs, felmentem a lépcsőn.

Ahogy közeledtem az emelet felé, vízcsobogás hangja is hallatszott, ami csak még inkább felerősödött, ahogy bementem Paul hálószobájába, hol a fürdőszobaajtó tárva nyitva állt, és gőz szállt ki onnan.

Ismételten kibújt belőlem a kisördög, így vigyázva, hogy még véletlenül se csapjak zajt, közelebb settenkedtem, majd belestem az ajtó mögül, ahol olyan látvány tárult a szemeim elé, hogy az államat a küszöbről kellett összekaparnom.

Paul szerencsére háttal állt nekem, így nem buktam le előtte. Mézszínű testén lefolyt a víz, hátán pedig megfeszültek az izmok, ahogy szappanozta magát, nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Követtem tekintetemmel a vízcseppek útját, majd ajkamba harapva figyeltem, ahogy elérik az izmos, két kerek félgömböt, majd azon is végiggurulnak. Azt hiszem, itt kezdtem el szaggatottan venni a levegőt, ami aztán le is buktatott, ugyanis nemsokára Paul megfordult, szemében pedig újból feléledt az a tűz, ami már ismerősnek hatott az előző napról. Ebből pedig biztosra vehettem, hogy már elég régóta tisztában van vele, hogy leselkedem utána.

Hiába kellett volna elszégyellnem magam lebukásom végett, cseppet sem érdekelt, ahhoz túlontúl is erősen vágytam rá.

Kissé ugyan még tétovázva, de végre megindultam felé, és a szívdöglesztő mosoly, a tipikus zavarba ejtő, bugyiszaggató nézésével egy teljesen új, más jelentést kapott számomra, s tudtam, hogy ha ezentúl bármikor is így néz rám, önként dobom le magamról a bugyim, és ugrok nyomban a karjaiba.

 Mikor már csak pár lépés választott el minket egymástól, türelmetlenül kinyúlt a kabinból, és mit sem törődve azzal, hogy vizes lesz a ruhám behúzott magához, ajkait pedig mohón enyéimhez tapasztotta. Belemosolyogtam a csókba, hisz felettébb imponált türelmetlensége, kezeimmel pedig átkarolva nyakát préseltem hozzá testem, miközben a ruháim egyre inkább nehezedtek el a magukba szívott víztől.

Még az előző napinál is szenvedélyesebben és hevesebben járt felfedezőutat keze testemen, miután megszabadított ruháimtól. Fejemet hátravetve „tűrtem”, amint ingerlően harapdálja és szívogatja nyakam, ezzel kéjes sóhajokat és nyögéseket csalva ki belőlem. Teljesen elernyedtem a karjai között, már csak attól is, hogy csókokkal hintette be a nyakam, így még csak bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha esetleg máshol is megérint, vagy pedig végre eggyé válunk.

Mikor ajkaival végre visszatért számhoz, kezeimet hátán végigsimítva vezettem egyre lejjebb, majd végül a fenekére simítottam. Az, hogy mindketten csuromvizesek voltunk, és, hogy végre teljes valónkban, meztelenül simultunk egymásnak, hogy kívánalma a hasamnak feszült, csak még inkább felajzott, így mohón furakodtam be nyelvemmel szájába. Ő pedig eközben egyik kezével a melleim babusgatta, másikkal pedig a hasamon lefele haladva simogatott.

Most már tényleg úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem érezhetem magamban, hogy most már szinte muszáj, hogy beteljesedjen a szerelmünk, hisz e nélkül biztos megbolondulnék. Fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje kényeztettük egymást a zuhany alatt, azonban nem is érdekelt, ott és akkor úgy éreztem minden tökéletes, már csak egy valami hiányzott ahhoz, hogy végképp kiteljesedjen ez az érzés.

- Paul! – szóltam kissé rekedtes hangon, mire ő rám emelte ködös pillantását, melyben tisztán csillogott a vágy. – Akarlak! – szegeztem neki akaratom, mire olyan hevességgel csapott le ajkaimra, hogy bennem akadt a levegő.

Sürgősen elzárta a vizet, majd felkapott, és még mindig csókolva indult el velem a szobába, hol aztán ráfektetett az ágyra, ő pedig rám feküdt. Hidegen hagyott minket, hogy valószínűleg mindent összevizezünk, csak egymással tudtunk foglalkozni.

Mintha megfagyott volna az idő, hogy végre egymással is foglalkozhassunk, cseppet sem törődve a külvilággal. Olyan lágysággal és mégis olyan szenvedélyesen becézgették számat ajkai, hogy abba az egész testem beleremegett. Ujjaim vizes hajába fúrtam, míg ő egyre kínzóbban és izgatóbban csókolta végig testem.

Mintha tűzbe lobbant volna a testem, és elevenen égnék el. A zihálásom pedig egyre csak erősödött mikor keze besiklott ölembe, ezzel egy időben pedig egy nyögés is felkúszott a torkomon, s sürgetően felhúztam magamhoz egy csókra. Az újdonság varázsát pluszban az is megfűszerezte, hogy mindezt vele élem át, azzal az emberrel, akit csontomig hatolóan szeretek.

Azonban mikor újabb csókban forrtunk volna össze, ismét megzavart minket egy sajnos túlontúl is ismerős, idegesítő hang, szétfoszlatva a varázst. Paul látszólag nem hallotta, vagy egyszerűen csak nem törődött vele, így kissé eltoltam magamtól, és felemelkedve hallgatóztam, mire újból hallottam a csörgést, s most már ő is, vagyis erre következtettem abból, hogy mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, mintha tétovázna, mintha nem tudná, hogy most akkor felvegye e vagy sem.

- Menj! Vedd fel! – szóltam neki sóhajtva, majd miután lekászálódott rólam, visszahanyatlottam a nedves ágyra, miközben máris terveket szőttem, arra vonatkozólag, hogy mégis, hogyan fogok elbánni azzal, aki ismét megzavart minket a lehető legrosszabbkor.

Azonban sajnos azt sem zárhattam ki, hogy esetleg egy nomád, vagy egy másik falka támadást indított a La pushiak ellen, és mivel máshogy nem tudták elérni, telefonálnak neki. Így míg nem tudtam meg az igazságot, inkább nem is kattogtam rajta, csak igyekeztem rendbe hozni légzésem, és lenyugtatni magam. Teljesen fel voltam izgulva, és mivel Paul se sietett, dacosan beálltam a zuhany alá, hogy némileg felfrissítsem, és lehűtsem magam.