Életjel!:)

Sziasztook!!

Köszönöm szépen az összes kritikát, és ígérem, hamarosan hozom is a kövi fejit, azonban mostanában kész káosz volt az életem, ezért is nem jelentkeztem ilyen sokáig. De mooost, végre rá is érek, és saját géphez is jutottam, és a többi. Remélem, hogy majd érdekelni fog titeket a folytatás, és örömmel fogadjátok majd!:)

Köszönöm a megértést!
A héten hozom a következőt!

Sziasztoook!

Komihatár!

Mivel ismét úgy vettem észre, hogy hiába a rendszeres olvasók száma, nem igazán írtok kritikát, komihatár lép érvénybe. Sajnálom, de muszáj megtennem ezt a lépést, hisz elsősorban nektek, nem pedig magamnak írom ezt a ficet, így szerintem jutányos, hogy cserébe kapok pár kritikát, akár jó az, akár nem.
A lényeg, hogy mivel már elég kevés fejezet van hátra, jó lenne, ha hamar összegyűlne, a minimum öt komment, hogy rakhassam is fel a folytatást! Remélem, ez majd kicsit jobban motivál titeket!
Köszönöm!

16/1

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem szolgáltam a frissel, de - mint már mondtam - így, a fic vége előtt inkább mindent többször átgondolok. Ezenkívül, még egy sajnálatos tény is hátráltatott, hogy elromlott a gép, és több hétig hozzá se tudtam jutni. De, most meghoztam a kövi, illetve, a kövi felét, mivel elég hosszúra tervezem, és így inkább kettészedtem, hogy mielőbb olvasni tudjátok!:)

Remélem, azért mindezek ellenére is lesz, akinek majd tetszik, és kapok pár kritikát is!:)

Arany sávokban bújt be a napsugár a hatalmas tetőablakokon, és sárga ragyogásba vonta az embereket. Ahhoz képest, hogy kint valósággal perzselt a nap, s igazi strandidő volt, az üzletek tömve voltak vásárlókkal, így Chanellel, mivel nem akartuk, hogy esetleg mások vegyék meg előlünk a kinézett darabokat, azt a stratégiát vallottuk, hogy egyből mindent megvettünk, ami igazán tetszett. A fiúk kezében pedig csak sorra gyűltek a szatyrok.

Annyira felszabadító és hétköznapi volt egyben, nekem pedig már annyira szükségem volt erre a fajta kikapcsolódásra, hogy csak gondolatok nélkül futkározzak a ruhák után, próbálgassak, na meg költsem a pénzt, s ezzel vigasztaljam magam. Ahogy gyarapodtak újdonságaim, egyre jobban éreztem magam, és kezdtem el végre valódi tiniként viselkedni, elvonatkoztatni mindattól a földöntúli dologtól, ami az életemet jelenti.

Tétova mosollyal fordultam Paul felé, majd megkönnyebbülve láttam, hogy viszonozza, és úgy éreztem, muszáj megölelnem, és megízlelnem ajkait, így Chanelléktől leválva kulcsoltam át a nyakát s fúrtam arcom nyakába, mire ő is körülölelt karjaival, majd puszit nyomott a hajamra.

- Haragszol? – mormogtam a bőrére, majd adtam egy puszit a nyakára.

- Te is tudod, hogy nem tudok rád haragudni! – jött a felelet, mire felemelve a fejem merültem el a csokoládé szempárban.

Annyira csontba markolóan szerettem őt, és annyira függtem tőle, hogy azt elmondani nem lehet. Ő volt az életem, aki miatt érdemes volt felkelnem, aki miatt érdemes volt küzdenem… és aki miatt kénytelen voltam elhagyni, hogy neki jobb legyen.

Keserű gondolataim hatására a fájdalom visszatért a szívembe, így kissé elszomorodva tanulmányoztam szerelmem arcát.

- Mi a baj Édes? – tette fel a kérdést, mire én csak mosolyt varázsolva arcomra ráztam meg a fejem, és sürgetően ajkaira nyomtam számat.

Annyira igazán, tiszta szívből szerettem őt, hogy arra már tényleg nem találtam megfelelő szavakat, már úgy voltam vele, hogy az, hogy: Szeretlek, koránt sem fejezi ki azokat az érzéseket, amelyek őiránta tomboltak bennem. Amilyen hosszan, és érzelmesen csak tudtam csókoltam, és reménykedtem benne, hogy legalább egy kis szeletkéjét érzi annak a szerelemnek, amit iránta érzek.

Ahogy fogyott a hátralévő idő, annál inkább éreztem azt, hogy muszáj kihasználnom mindenegyes percet, amit vele tölthetek még, hisz tudtam, hogy vészesen közeledik az idő, ami után elválnak utjaink, és soha többé nem láthatom már.

Elrévedve, tompa érzékekkel figyeltem a tajtékzó hullámok táncát, és az ezüst villámok szédítő cikázását a sápadtszürke egen. Már teljesen bőrig áztam, ám igazából semmit sem érzékeltem a külvilágból, a gondolataim túlságosan is lefoglaltak, ahhoz, hogy ilyenekkel törődjem. Lustán lógáztam a lábaim a szirt peremén ülve, azon jártatva az agyam, hogy mégis mi lenne olyan hatásos, hogy meggyűlöljenek, és így könnyebben elengedjenek.

Az időérzékem már régen elvesztettem, fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje jöhettem el otthonról, azonban nem is érdekelt. Hisz ahhoz, hogy megfelelően kitaláljam, és ki tudjam vitelezni a tervet… muszáj volt ráfordítanom az időm, hisz tökéletesnek kellett lennie… muszáj volt annak lennie.

Hiába fordítottam figyelmem a természet felé, és hiába nem voltam jelen lelkileg, nyomban megéreztem közeledését, így nem is csodálkoztam, mikor lehuppant mellém, s arcán féltő kifejezéssel meredt rám. Lassan fordítottam felé a tekintetem, és figyeltem, amint az esőcseppek végigfutnak az oly ismerős arcon.

- Tudod, mi fogja a legnagyobb fájdalmat okozni? – suttogtam el neki a kérdést, mire csak érdeklődve felhúzta szemöldökét, várva a válaszom.

- Az, hogy ő ezt az egészet el fogja hinni… hogy hinni fog benne, hogy én sosem szerettem. – válaszoltam meg, mire a könnyek máris elhomályosították látásom, és kibuggyanva szememből keveredtek az esővel.

Szinte oda sem figyelve hagytam, hogy Armand a karjaiba véve álljon fel velem, majd a szirtről leugorva a kocsijába ültessen, és elhajtsunk. Akár aggódhattam is volna, hogy mégis hova megyünk, ám megbíztam benne, így csak nekidőltem a hideg ablaküvegnek, és komótosan néztem a kinti világra lezúduló esőt.

Armand Forksban, a város túlsó szélén, közvetlenül az erdő mellett bérelt egy tornácos, aprócska házat, melynek hátsó kertjét már a természet méregzöld kompániája tulajdonította ki magának. Mivel az eső még mindig vastag függönyt alkotva zúdult le a világra, nem igazán volt alkalmam részletesen körülnézni.

A fejem zsongott a gondolatok, a ki nem mondott szavak végett, melyek szüntelenül kergetőztek az elmémben. Akármennyire is akartam, képtelen voltam álljt parancsolni gondolataim hadának, így egyre inkább sajgó fejjel meneteltem a fiú után.

A fehérre mázolt tornácon, az üvegablakos bejárati ajtótól jobbra ez mélykék párnákkal fedett hintaágy volt, amire nyomban rá is huppantam, majd égő szemeim behunyva kezdtem el megnyugtatólag hintáztatni magam. Az eső kopogása a tetőn, ahogy a víztömeg végiggurgulázik az ereszen, egyfajta édes, bódító altatómuzsikaként hatottak rám, így egyre inkább elhomályosult elmével hallgattam a szimfóniát. Még behatolt kásás gondolataimba Armand hangja, ám azt már nem tudtam kivelőzni, hogy mégis mit kérdez, hisz a megbékülést hozó álom egyre inkább bekebelezett.

A mélykék ég egyre inkább feketébe hajlott, s az ezüstszínben játszó, gyémántként ragyogó csillagok is kezdtek megjelenni az égbolton. A hűs szél szüntelenül kergette az avarban összegyűlt színes faleveleket, melyek zörögve táncot jártak. Sóhajtva dőltem végig a párnákon, majd kezdtem el tanulmányozni a bonyolult mintázatokba rendeződött csillagokat, és a vörösbe hajló, lyuggatott sajtként az égen trónoló Holdat.

Csendes nyugalom szállt meg, ám hiába telt el már megannyi hónap, a szívemben és a lelkemben megbúvó fájdalom mit sem csitult, csupán már egy régi barátként köszöntöttem a bensőmben fel-feltörő érzelemhullámokat.

Elnyomva egy ásítást csúsztattam kezeim hasamra, mely szokatlan módon keményen gömbölyödött tenyereim alatt. Meglepetten húztam fel a pólóm, szabaddá téve pocakom, mely ugyan még kicsi volt, mégis nyilvánvalóvá tette, hogy mi végett gömbölyödtem ki. Az első sokkot rögtön felváltotta az öröm, és ahogy belegondoltam, hogy ez az aprócska lény a pocimban Paul és az én közös babánk, máris nem éreztem olyan magányosnak magam.

Olyan hihetetlenül valóságos volt, hogy tisztán éreztem, amint a szél belekap a hajamba, a párnák puhán körülölelnek, az este pedig egyre hidegebbé válik. Ám, ami végképp meggyőzött róla, hogy ez nem egy közönséges álom, az az volt, hogy a hasamban a baba egyszer csak mocorogni kezdett. Hihetetlenül meglepő és csodálatos volt ez az élmény, alig mertem elhinni, hogy egy új élet fejlődik bennem, a legnagyobb kincs, a leghatalmasabb áldás, amelyet valaha Paultól kaphattam. Rá gondolva elöntött a forró lávaként izzó szerelem valója, s nyomban oly hiányérzet sújtott le rám, hogy csodáltam, hogy-hogy nem szakad apró darabkákra a szívem.

- Zarah – hatolt át a valóságtól elhatárolt, külön kis álom birodalmamba egy férfi hangja, én azonban fittyet se hányva rá, két kézzel kapaszkodtam a nagyon is valóságos álomba, és szinte már kényszerítettem magam, hogy újból elmerüljek az édes öntudatlanságban.

- Ma petite – szólt ismét a hang, bosszúságra lobbantva elmém, hisz túlontúl is édes ábrándom foszladozni kezdett, én pedig egyre inkább kezdtem ébredezni.

Mikor végleg elúszott a csillagos égbolt, a szél, már csak sötétség vett körül, és már a hátam alatt lévő kényelmes matracot, na és a rám terített puha, meleg paplant is éreztem.

- Ma petite – szólított újfent Armand, majd végigsimította az arcom.

Nyűglődve fordítottam hátat neki, miközben a fejemre húztam a takarót, hogy kizárjam a külvilágot, és ami még inkább dühvel töltött el, hogy tettem nevetésre sarkallta Armand-t, aki jóízű kacajra is fakadt, s hiába nem láttam, ismertem már annyira, hogy tudjam, nevetés közben hátraveti a fejét. Mérgembe kezdett belekeveredni egyfajta makacs sértettség, így már csak azért sem alapon nem reagáltam, amikor ismét szólongatni kezdett, és oldalam piszkálva próbált rábírni, hogy forduljak meg.

- Most mit piszkálsz? – rivalltam rá idegesen, majd fújtatva felé fordultam.

- Imádom, amikor ilyen vagy! – mondta, miközben szinte már megigézve függesztette rám pillantását, kezével pedig hajamba túrva közeledett hozzám.

Tisztában voltam vele, hogy ő – ha nem jobban -, de ugyanúgy vonzódik hozzám, mint régen, hisz ezt ő sem tagadta, és ismertem már olyan jól, hogy tudjam, hogy áll a helyzet.

A meseszép, búzavirágkék szemekbe pillantva elfogott a nosztalgia, és pár percre szinte úgy éreztem, hogy visszarepültem az időben és a mostani életem nem is valós. Csendes, mozdulatlan elmélkedésem biztatásnak vélte, így egyre közelebb, s közelebb húzódva próbált megcsókolni, ám én makacsul elfordítottam a fejem, majd eltávolodtam tőle.

- Ez nem helyes! Én szeretem Pault, ő az életem! – közöltem vele, majd ledobva magamról a takarót pattantam ki az ágyból.

Már meg sem lepődtem rajta, hogy a ruháim helyett egy vérvörös szatén hálóing volt rajtam, mely éppen hogy eltakarta a fenekem. Körülnézve nyomban észrevettem immár száraz cuccaim a kanapén, így arra vettem irányom, majd az ablakon kitekintve, elborzadva vettem észre, hogy a külvilág sötét köpenybe burkolózott.

- Hány óra? – kérdeztem rá, miközben háttal neki levettem a hálóinget, majd kapkodva öltözködni kezdtem.

- Fél kilenc – hallottam kissé rekedtes hangját. – ezért is keltettelek fel. A farkasod már vagy tucatszor hívott, és már biztos halálra aggódja magát, hogy hol lehetsz. – folytatta kissé gúnyos hangon, olyan undorral ejtve ki, hogy „farkas”, mintha a világ legvisszataszítóbb lényéről lenne szó.

Inkább válaszra se méltattam, csak befejeztem az öltözködést, és a mobilom kihalászva a zsebemből szembesültem vele, hogy szerelmem már igencsak aggódhat értem.

- Kérlek, vigyél be a központba, onnan pedig megoldom! – fordultam a fiú felé, mire az csak beletörődve bólintott, majd felpattanva ülő helyzetéből indult ki a szobából, én pedig követtem.

Az egész ház azzal a romantikus antik stílussal volt berendezve, mint Franciaországban Chateau Crystalle, ahol mindketten felnőttünk. Hiába hatott ez kissé mesterkéltnek, itt Forksban, én szinte már az otthon szédítő emlékeit véltem felfedezni, ami a falakból, a tárgyakból, a bútorokból áradt.

- Holnap megyek vadászni, nincs kedved velem tartani? Pont, mint a régi szép időkben – ajánlotta fel, szép metszésű arcán halvány mosollyal.

- Én… én már nem szoktam vadászni – vallottam be, kissé berekedt hanggal.

Kétkedő tekintetéből biztosra vehettem, hogy múltkori incidensemnek is tanúja volt, így inkább megkérdeztem, hol a mosdó, és nyomban be is siettem. A tükörbe pillantva egy nagyon nyúzott, és fáradt önmagammal találtam szemközt magam, a szemeim alatt táskák helyett, már szinte bőröndök voltak, a hajam pedig olyan kócosan hullt vállaimra, meg hátamra, mint egy mesebeli vasorrú banyának.

Sóhajtva vizet engedtem tenyereimbe, majd megmostam arcom, s kezeimmel megszárítgattam. Zsebemből előkotorva egy hajgumit fogtam fel egy laza kontyba hajam, majd kisiettem a mosdóból, aztán a ház előtt beszálltam a kocsiba.

A visszaút is szótlanul telt, és az igazat megvallva, semmi kedvem sem volt most vele csevegni. Az agyam túlságosan lefoglalta álmom összes mozzanata, és az azok mögött húzódó jelentés, ami még megfejtésre várt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy egy egyszerű, ámbár valóságos álom volt-e, vagy pedig egy látomás, a jövőm kivetülése. Hiába örültem volna jobban az utóbbinak, tudtam, hogy az első lenne a helyes, ha ez csak egy ábránd foszlánya lenne a vágyaimnak, ugyanis semmiképpen sem akartam, hogy a gyermekemnek esetleg apa nélkül kelljen felnőnie. Ráadásként, tudtam, hogy hiába megyek el, és hiába nem veszélyeztetem őket tovább, még utána is bujkálnom kell, hisz eszemben sem volt visszatérni hozzájuk, és ezt végképp nem akartam ráerőszakolni egy ilyen ártatlan lényre.

Inkább el is tereltem gondolataim e témáról, s a fedő sztorimon kezdtem el agyalni, hogy mit is mondok Paulnak, hol voltam aznap. Rettenetesen rossz volt, hogy hazudnom kell neki, de kénytelen voltam, hisz addig jó neki, és a többieknek is, míg minél kevesebbet tudnak erről a titkokkal övezett iszonyatról.

helyzetjelentés:)

Sziiaaasztok!:)


Röstellem, hogy ilyen sokáig megint nem szolgáltam frissel, de, most, hogy közeledünk a fic végéhez, mindent alaposan át kell gondolnom, így lassabban megy a munka, amit őszintén megvallva, nem is nagyon bánok, hisz így legalább jobban ráfordíthatom a figyelmem. Szóval, mint mondtam, hamarosan elérünk az utazás végére, és igazat szólva, éppen most írom az utolsó fejezetet, mivel előállt a helyzet, hogy végre elgondoltam a befejezést, így papírra is vetettem, a hátralévő fejezeteket pedig aszerint alakítom ki.
Remélem, hogy ti is annyira bánjátok, hogy hamarosan kilépünk Zarah mindennapjaiból, és nektek is annyira fájdalmas lesz majd elbúcsúzni a szereplőktől, mint nekem. Annyit azonban elárulhatok, hogy erősen gondolkozom azon, hogy második rész is legyen, mert úgy gondolom, megérdemlik a szereplők a méltó befejezést.:)
Csak ennyit szerettem volna, remélem, hogy a kövit tudom hozni még a hétvégén. 
Köszönöm a megértést!:)

15.

A késő éjjeli látogatóm után, cseppet sem csodálkoztam, mikor reggel a tükörbe nézve egy a szokásosnál is kialvatlanabb, sötét karikákkal szegélyezett szemű, nyúzott képű lány tekintett vissza rám. Miután Armand elment, sehogy sem tudtam visszaaludni, végig csak azon kattogott az agyam, hogy vajon tényleg segíteni jött, és hihetek-e neki vagy pedig ez is csak egy átverés, és pont ő fog Arséne kezére adni.

Hiába akartam feltétel nélkül bízni benne, egyszerűen nem tudtam, képtelen voltam rá, azok után, hogy beállt vadásznak, és amilyen emberré lett emiatt. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől, így hiába akartam elhinni, hogy tényleg segíteni akar, nem tudtam megtenni.

Ásítottam egyet, majd úgy döntöttem, ahhoz, hogy felfrissítsem magam, kénytelen leszek hidegvízzel zuhanyozni, pedig még a gondolatra is keserű fintorba torzult az arcom. Összeszedve a bátorságom álltam be a zuhany alá, majd elnyomva egy meglepett kiáltást tisztálkodtam meg ultra gyorsan. Gyorsan rendbe szedtem magam, majd a kinti, Forkshoz képest túlontúl is ismeretlen időjáráshoz viszonyítva, felvettem egy farmersortot egy vékony fekete trikóval, melyet kövek és tüll diszítettek, majd a fekete, ugyancsak kövekkel díszített sarumat, a hajamat laza kontyba fogtam, majd egy tucat karkötőt is felraktam.

Leugrándoztam a lépcsőn, közben szorgosan azon dolgozva, hogy eltereljem a gondolataim, és, hogy aznap még csak véletlenül se gondoljak se Armandra, se a közelgő átváltozásomra, sem pedig Arsénera, amit nagyban segített, hogy leérve nyomban megláttam Pault. Mint mindig, most is csak egy térdgatyát viselt, meztelen felsőteste most azonban még inkább vonzott, mint eddig valaha.

Rézbarna bőrének selymes tapintására szomjazott az összes porcikám, és szinte az összes érzékszervem érte sikoltozott. Ez a fajta elemi ösztön, ez a szenvedélyes érzelem, ennyire kiforrottan, ennyire elsöprő erővel még nem tört rám, egy pillanatra még a levegő is bent akadt a tüdőmben, mikor elém sietve magához szorított, s olyan csókot nyomott ajkaimra, mint még soha.

Érintése nyomán nyomban feltámadtak elmémben a nem is oly rég történt, eddig mindig meghiúsult együttléteink. Hiába panaszkodtam eddig miatta, és hiába voltam bosszús, akárhányszor dugába dőlt az este, már inkább úgy gondoltam, ez még a javunkra is szolgál, hisz sokkal jobban kívánjuk a másikat. Sok önuralmamba tellett, hogy aztán kibontakozzam az öleléséből, és higgadtan üljek le bátyám mellé az asztalhoz, bár az elégtétellel töltött el, hogy amint Paulra néztem, láttam, hogy neki is erősen türtőztetnie kell magát.

Önelégült mosolyom elfojtva elegyedtem beszédbe bátyámmal, miközben gesztusaimmal, szavaimmal, és minden megmozdulásommal is csak igyekeztem ingerelni Pault. Nem tehettem róla, egyszerűen csak élveztem, hogy már csak azzal is szítom a vágyát, ahogy a hajamba túrok, vagy az alsó ajkamba harapok. Egyszerűen isteni érzés volt figyelni, ahogy „szenved”, felálltam, majd kínzóan lassú léptekkel, erősen ringó csípővel sétáltam át a konyhába, hogy megcsináljam a kávém. Ott a pultra felülve, egyik lábam a másikra pakolva vetetettem perzselő pillantást Paulra, aki majd felfalt már csak a tekintetével is.

Alsó ajkam beharapva, ártatlan tekintettel néztem rá, mire a vágy őrült lánggal csapott fel csokoládé szemeiben, ami mosolygásra késztetett, s felhúzott szemöldökkel figyeltem, amint feláll helyéről, majd felém sétál. Tudtam, ha egyedül lennénk, hogy végződne a kis játékom, így azonban, hogy itt volt Emily, és Sam, koránt sem érhetett úgy véget, mint kellett volna.

- Remélem, jól kiélvezed, hogy megőrjíthetsz, ugyanis nemsokára fordul a kocka! – dörmögte a fülembe a rekedtes szavakat.

Forró lehelete végigperzselte a bőröm, ahogy pedig száját végighúzta nyakam vonalán, könnyen rájöhettem, hogy sokkal nagyobb az önuralma, mint nekem. Kezét csípőmre téve cirógatta a bőröm, én pedig behunyt szemmel, minden erőm arra fordítva, hogy nehogy elhagyja a számat egy kósza sóhaj, ami végemet jelentené markoltam a pultba, és igyekeztem tartani magam.

Próbáltam elterelni a gondolataim, hogy még véletlenül se áruljam el magam, ami elég nehezen ment, tekintve, hogy már azzal is elvette az eszem, ahogy a levegőt felhevült bőrömre fújta. Egyedüli mentsváram az volt, hogy itt voltak bátyámék, így tudtam, hogy nem mer messzire menni, mivel Sam, hiába volt engedékenyebb, azért még mindig ferde szemmel nézte kettősünket.

Mielőtt őt megismertem volna, mindig is ábrándos túlzásnak véltem, amit a könyvekből és filmekből ismertem meg az érzelmekről, hogy mind csak egy eljátszott darab, hogy a valós életben korántsem ennyire intenzív, ennyire csontba markolóan szenvedélyes.

Ám hamar rájöttem, hogy nem, hogy túlzás a való élethez képest, ahhoz képest, amit Paul váltott ki belőlem, amit ő jelentett számomra, mind a filmek, mind a könyvek csak ócska árnyéka, annak a szerelemnek, és érzelmek tömkelegének, ami köztünk volt.

Mellette annyira tudatában voltam és annyira természetesnek éreztem nőiességem valóját, mint még soha, és élvezettel éltem is vele. Soha sem gondoltam volna, hogy ez a kapcsolat, hogy ő maga ennyi mindent ad majd nekem, hogy ennyi mindenre tanít meg.

Kezét kínzóan lassan elkezdte lecsúsztatni csípőmön, miközben elszakadt nyakamtól, és önelégült vigyorával figyelte, amint lihegve igyekszem összeszedni magam. Szinte fájt a hiány, amit szája hagyott maga után a nyakamon, ráadásként, ahogy nézett rám, a szemében tomboló szenvedély és vágy, na és ahogy kezével végre elérte célját, s a sortom aljánál becsúsztatva kezét kezdte simogatni combom, teljesen feltüzelte vágyam, és nem sokon múlott, hogy elveszítsem a fejem.

- Ma nem kell őrjáratoznom, úgyhogy egész nap csak a tiéd vagyok. – mondta csábító hangon, másik kezével pedig arcom simogatta.

- Csábítóan hangzik! Már tudom is, hogy mi lesz a mai program, és biztosíthatlak, hogy nagyon fogod élvezni! – válaszoltam a szájára suttogva a szavakat, a mondat végén pedig beharaptam a szám, s ártatlan tekintettel figyeltem.

Nem sokon múlott, hogy nehogy lebuktassam saját magam, így míg Paul abban a hiszemben volt, hogy kettesben leszünk egész nap, és végre kellően élvezhetjük egymás társaságát, titokban szövetkeztem Chanelle-lel, hogy közösen ejtsük át a fiúkat. Attól azért tartottunk kissé, hogy nehogy túlságosan dühösek legyenek, amikor megtudják a tervünk, hogy a randi helyett, most kénytelen lesznek szatyorcipelő üzemmódba helyezni magukat.

Mivel találkahelynek az Olympiai plazát beszéltük meg, már délelőtt elindultunk, miután Paul felvett egy fehér trikót, mely éles kontrasztot alkotott rézbarna bőrével, ezzel még inkább kiemelve tökéletes izmait. Igaz, hogy én nem bántam volna, ha félmeztelenül jön, hisz imádtam már csak a szemeim is legeltetni rajta, de azt viszont már nem szerettem, hogy szinte az összes nőnemű lény, kortól függetlenül gátlástalanul megbámulta, míg engem csak lenéző, s hitetlenkedő pillantásokkal jutalmaztak. Amit meg is értettem, hisz még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez a pasi tényleg engem választott, holott a világon tényleg bármelyik nőt megkapná. Egy nálam sokkal szebb, sokkal okosabb, sokkal kiegyensúlyozottabb - és még folytathatnám a sort- lányt, aki lehet, hogy nálam sokkal jobban megérdemelné a szerelmét.

Megráztam a fejem, hogy ezt a gondolatot kiűzzem az elmémből, majd vállamra kapva táskámat indultam ki az udvarra. Egy gyorsnak mondható könyörgés és nyafogás után, elértem, hogy én vezethessem a Rovert, így felvillanyozódva szálltam be a kocsiba, majd miután Paul követett, aggodalmas pillantását rám függesztve várta, hogy indítsak.

Egyrészről megértettem, hisz úgy szerette, s annyira vigyázott a kocsijára, mintha a húsvér gyereke lett volna, és mivel amióta itt laktam, még nem látott vezetni, másrészt úgy éreztem, egy kicsit jobban is megbízhatna bennem, és a vezetési képességeimben.

- Ne aggódj már ennyire! Nem szándékozom összetörni a kicsikédet – közöltem vele mosolyogva, majd gyors csókot nyomtam az ajkaira.

Elindítottam a kocsit, majd bekapcsoltam a rádiót is, és az énekesekkel együtt énekelve vezettem. Még magam is megleptem vele, hogy ennyi idő kihagyás után, ilyen könnyen megy, így ezen felbuzdulva cseréltem le a nyugdíjas tempót, egy ütemesebbre, nemsokára pedig már egyenletesen száguldottunk az utakon.

Ahogy egyre közeledtünk célunkhoz, egyre nőtt bennem a kétely, hogy talán Paul annyira mérges lesz, hogy a végén fogja magát, és otthagyva hazajön. És bár hiába tudtam, hogy sosem tenne ilyet, mégis féltem, hogy ezzel a kis játékkal feldühítem, holott én csak egy egyszerű csínynek fogtam fel. Sikerült lenyugtatnom magam azzal, hogy tudtam, hogyha dühbe gurul, mégis mivel engesztelhetem ki, így kezdtem lenyugodni, és már inkább csak izgatott voltam, semmint aggodalmas.

Mivel sikeresen lefoglaltam a gondolataim, se éjjeli látogatóm, sem pedig mondandója sem árnyékolta be a napom, így egyre felszabadultabb lettem, a lelkem pedig szárnyra kapott, hogy végre egy koromhoz illő, teljesen hétköznapi napot tölthettem el, amikor nem kellett a jövőtől félnem.

- Kicsim, most már elárulnád, hogy mégis hová megyünk? – kérdezte Paul, hangjából pedig gyanakodást hallottam ki, amit nem is csodáltam, hisz pont akkor fordultunk be a plaza parkolójába.

- Háááát… Amikor azt mondtam, hogy mennyire nagyon fogod élvezni a mai programunkat... lehet, hogy egy kicsit füllentettem – válaszoltam, tétova mosolyt küldve felé.

Mikor leparkoltam, s leállítottam a motort, láttam felgyulladni szemében a felvilágosodás szikráját, és máris láttam, amint dühe kiül arcára.

- Nagyon haragszol rám? – kérdeztem rá, tartva a választól.

Nem is válaszolt, inkább kiszállt a kocsiból, majd szótlanul elindult a bejárat felé, így én is sóhajtva követtem, miközben visszaintegettem a bejáratnál álló izgatott Chanelle - morcos Embry párosnak. Ahogy a fiúk meglátták egymást, némi megkönnyebbülés átsuhant az arcukon, azonban még mindketten morcosnak tűntek.

- Sziasztok! – köszöntem rájuk, mit viszonoztak. – Remélem, nem haragszotok túlságosan! – közöltem a fiúkkal, mire azok csak rám emelték pillantásuk.

- Én már mondtam Embrynek, hogy ne legyen ilyen morci, nem fog belehalni. Ráadásul, amivel kiengesztelem majd hordárszolgálataiért… - mondta Chanelle, közben csábos pillantásokat lövöldözve az említett felé.

Nem tudtam elfojtani a mosolygást, s ahogy a mellettem álló fiúra néztem, ő sem bírta ki vigyorgás nélkül. Abba azonban még véletlenül se akartam belegondolni, hogy ezek ketten mennyire lehetnek perverzek, ha ketten vannak, hisz már így, társaságban sem semmi, amit művelnek.

- Okééé, szerintem be is mehetünk, akár – szóltam rájuk, mielőtt még egymásnak estek volna, majd nyomban be is vetettük magunkat a hűvös, emberekkel teli helységbe.

14.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejivel, azonban mostanában eléggé összesűrűsödtek a dolgaim, ráadásul olyan tényezők léptek az életemben, amit nem tudtam kellő nyugalommal kezelni, így nem tudtam, és őszintén nem is akartam azok mellett a blogokkal törődni.

Azonban itt a nyár, lassan vége a sulinak, úgyhogy a fejezetek remélhetőleg hetente többször is fognak jönni, és ha minden igaz, az első könyvet szeretném még a nyáron befejezni. Remélem, azért még nem pároltatok el tőlem teljesen, és továbbra is kíváncsiak vagytok Zarah sorsára!:)

Kéjmámorban, teljes extázisban hevertem a fűtakaróban, miközben szívem őrült kalapálását hallgattam. Már teljesen besötétedett, a telihold fénye pedig át-átsejlett a lombokon. Az állatok mintha csak most keltek volna életre, az erdő megtelt hangokkal, motoszkálás, csatangolás zajaival.

Most, hogy már megtettem, olyan erőt, és energiát éreztem magamban, mint nagyon régóta nem. Elmémben pedig újból felsejlettek az eddig készakarva eltemetett emlékek, amik egyfajta önkényes kényszernek vetettek alá, hogy mindenegyes ott töltött percem újból átéljem. Hiába meredtem az ezüst gömbre, vak szemeim előtt emlékeim képkockái pörögtek, visszarepítve a múltba, jelezve, hogy nem véletlenül szöktem el.

Fogalmam sem volt, mégis mennyi idő telhetett el, amióta eljöttem otthonról, ahogy arról sem, hogy egyáltalán még a farkasok területén vagy pedig esetleg már a vámpírok földjén vagyok-e. Homályos elmémben gyökeret eresztett a gondolat, hogy már biztosan keresnek, így mint ki álmából ébred riadtam fel gondolataimból, és kinyújtózva, kábán kémleltem körbe az ismerős terepen. Lassan összeszedegettem a szétszórt dolgaim, a táskámba gyömöszöltem, majd dideregve indultam útnak.

Igaz, hogy az erdő ilyenkor, az éj közepén veszélyesnek és kegyetlennek tetszett, mégsem féltem, mert teljes erőm tudatában voltam, és vakmerően reméltem, hogy ha bárki meg is támadna, ő húzná a rövidebbet. Köszönhetően, hogy zsongott bennem az erő, a szokásosnál gyorsabban haladtam, s látható jele volt annak, hogy igencsak elkóboroltam a határ túloldalára, ugyanis már messziről észrevehettem az idegesen köröző szürke farkast.

Ahogy észrevett nem, hogy megnyugodott volna, inkább még idegesebben meredt rám, tekintetével végigkutatva mindenegyes porcikám, s mikor látta, hogy semmi látható bajom, befutott egy bokor mögé, hogy aztán emberalakban jöjjön ki. Meghunyászkodva siettem felé, hisz tudtam, hogy rettentően ideges lehet, amiért csak így elmentem egész napra.

Az arca abba a jól ismert dühös maszkba torzult, amit eddig személyesen még nem ismertem, de már sokszor láttam az arcán másokkal szemben. Nem akartam hazudni neki, mégis kénytelen voltam, hisz nem akartam, hogy még inkább belekeveredjen ebbe az egészbe. S mivel eddig nem gondoltam volna, hogy az erdőben vár rám, nem is találtam megfelelő magyarázatot.

Mivel azt semmiképpen sem akartam, hogy megtudja, milyen alantas módszerhez kellett folyamodnom, és kielégítenem a bensőmben, most jól lakott macskaként doromboló démont, úgy döntöttem, elmesélem, hogy céltalanul lődörögtem, mígnem ráakadtam a tisztásra, ahol aztán elnyomott az álom. A történetben ez számított a kisebb rossznak, így emellett tettem le voksom.

Ahogy átléptem a képzeletbeli határvonalat, nyomban a karjaiba zárt, és olyan erővel szorított magához, hogy az szinte már fájt. Érzelmei kiáramlottak belőle, és tökéletesen érzékeltem a féltést, a dühöt, hogy mennyire feldúlt. Szorosan hozzásimulva szívtam be az illatát, arcom vállgödrébe fektetve. Ilyenkor egyáltalán semmisem számított rajta kívül, nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire szeretem, hogy tényleg minden másnál fontosabb az életemben.

Először fogalmam sem volt, hogy mégis mi végett riadtam fel, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy felülök az ágyban, és megdermedve fülelek, hátha hallok valami gyanús zajt még a szívem vad dobolása mellett. Biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam, hanem tényleg hallottam azokat a sustorgó lépteket, amik alatt fel-felnyikordult a padló a szobámban. Ahogy azt is hallani véltem, amint valaki a számomra jól ismert, régóta nem hallott ősi nyelven suttog.

Azonban így, hogy teljesen éberen kémleltem körbe, semmi furcsát se láttam. A függönyök lágyan redőztek, ahogy a nyitott ablakon betévedt egy-egy kósza szellő, és meglibbentette azokat. Az ajtóm zárva volt, pont, ahogy hagytam, egyedül csak a kanapém tűnt furcsának, mintha az összes árny a szobában, arra az egy helyre koncentrálódott volna, olyan tökéletes sötétség fedte, mintha egy feketelyuk elnyelte volna az összes fényt.

Lassan feltápászkodtam az ágyról, majd óvatosan igyekezve a legkevesebb zajt csapva elindultam felé, a szívem a torkomban dobogott, és már messziről éreztem a mágia összetéveszthetetlen eszenciájának utóhatásait. A bőröm alatt mintha apró bogarak nyüzsögtek volna, és démonom az ismeretlen erő hatására nyomban életre kelt, s felélénkülve figyelt.

Az összes érzékszervem kihegyezve várt, én pedig már most biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még egy valaki tartózkodik a szobámban, és ha ez még nem lenne elég, egy kifejlett varázslóval volt dolgom. Kiterjesztettem az erőm, ami kitapogatta a másik fél mágiáját, s szinte nyomban örömteli várakozás lett úrrá rajta. Hideg vizes zuhanyként ért a felismerés, hogy éjjeli látogatóm kiléte nem is ismeretlen. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, mik remegtek az idegességtől, majd tétova léptekkel indultam a férfi felé.

- Armand! – kiáltottam az éjszaka sötétjébe, miközben sebesen szaladtam.

Meztelen talpaim alatt nedves volt a fű, az utamba keveredő gallyak pedig ropogtak, ahogy kettétörtek alatta. Az eső mindent eltakaró, vastag vízfüggönnyé alakult előttem, így képtelen voltam meghatározni, hogy mégis hol lehetek. Egyedül csak az érzékeimre hagyatkozva követtem őt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy még nincs túl késő, hogy még azelőtt utolérem, hogy az átváltozás beteljesedne.

- Armand! – sikoltottam újfent, elhaladva egy fa mellett, melynek ágai mintha csak vissza akartak volna tartani, fehér hosszú hálóingembe kaptak, végigkarcolták az arcom, hajamba akadtak. Én azonban kiszabadítottam magam, és tovább rohantam felélve utolsó energiáim.

A kétségbeesés kezdett egyre úrrá lenni rajtam, ahogy rohantam, mégsem értem utol. A fejemben cikáztak a gondolatok, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszthetem el, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy ő már többé megszűnik létezni, hogy nem láthatom, nem érinthetem.

A közelben egy rekedt, fájdalmas kiáltás harsant, felbolygatva az erdőt, keveredve a mennydörgés robajával, mi még inkább gyorsításra késztetett. Egyszerűen még nekem is fájt a tudat, hogy szenved, én pedig nem tudok segíteni rajta. A villámok ezüstös szalagként szelték ketté az éjszakát, én azonban csak azzal törődtem, hogy a kiáltásokat követve, egyre közelebb érjek.

Köszönthetően kifejlett érzékszerveimnek, elég hamar észrevettem, így megfeszítve az izmaim rohantam teljes erőmből a barlang szájánál kuporgó alakhoz. Mézszőke haja nedvesen tapadt lehajtott homlokára, csupasz felsőtestét pedig máris friss sebek tarkították. Zihálva értem oda, és hiába nyújtott félelmetes látványt, bátran mentem elébe, az sem érdekelt, hogy ilyenkor a legveszélyesebb, hogy ebben az állapotban milyen kiszámíthatatlan, hogy ha akarna, egy szempillantás alatt megölne.

Szerettem őt, bíztam benne, tudtam, hogy nem fog bántani, így nagy levegőt véve léptem hozzá, és térdeltem le a sárba, hogy kezeim közé fogva arcát nézzek szemébe. Máskor búzavirágkék szemei most feketébe hajlottak, s feneketlen, lélektelen kutakként meredtek rám vissza. Akaratom ellenére is szaporán lélegeztem, az élmény, hogy szemtől szembe nézzek a démonával, kis félsszel öntött el, azonban biztos voltam benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy átvegye az irányítást felette, hogy ő diktálja a feltételeket.

Az izmaim megfeszültek az idegességtől, s még mindig hangosan zihálva próbáltam kitalálni mit tegyek, amitől jobb lesz neki, amivel segítek neki újból erőt nyerni és felülkerekedni a szörnyetegen.

- Armand!- hallottam meg saját, tétova hangom, melyből tisztán érezhető volt a félelem.

Szemeim lehunyva szívtam tele a tüdőm a hűvös, esővel fűszerezett levegővel, és emlékeztetve magam, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, higgadtan, s összeszedetten néztem újra az éjfekete szempárba.

Még mindig kissé remegő kezeimmel szorosabbra fogtam arcát és csakis ráfigyelve kezdtem el áramoltatni belé a tiszta, fehér mágiát. Mindenegyes sejtemmel azon voltam, hogy magamban koncentrálva kántáljam a szertartás ősi nyelvét.

Először, mintha semmi sem történt volna, a démon csak vérszomjas tekintettel, összezavarodva figyelt, majd amint megérezte az őt támadó erőt, a felvilágosodás dühvel kevert szikrája lobbant a szemében, vörösre festve azt. Az újonnan szerzett higgadtságom kezdett megrendülni, ám ugyanúgy folytattam a szertartást, s minél erősebben tartva fejét tűrtem vergődését. Azonban köszönhetően, hogy ő nem elég, hogy férfi, idősebb nálam, a démonja ellen egyedül semmi esélyem se lett volna, így én is lassan felszínre engedtem démonom, s hagytam, hogy ereje átitassa a sejtjeim, végül pedig meghunyászkodó kutyaként simult egybe velem, s hagyta, hogy kihasználjam erejét.

Ilyen módon hiába lett volna még ellenem esélye, szörnyetegem észrevéve csendes nyugalommal nézte a most már éjfekete színben játszó íriszeim. A szertartás lezárásaként elengedtem arcát, majd csuklómba harapva hagytam, hogy a vér sebesen kiáramoljon hófehér bőrömre, mit Armand újonnan feléledt szomjával mohó tekintettel követett végig.

Ledermedve szimatolt, ízlelgette a levegőt másodpercek alatt elárasztó vér szagát. Sötét, vörös lánggal izzó szemeit tekintetembe fúrta, s várakozásteljesen, szinte engedélykérően meredt rám.

Nagy levegőt vettem, majd araszolva felemeltem kezem, ő nyomban utána kapott, gyengéden megfogta, majd imádattal a szemében húzta szájához. Forró szája puhán szorult a sebre, először pedig csak körbenyalogatta, közben pedig elégedetten morgott, mint egy fenevad.

Hiába lett volna illendő és ésszerű félnem, egyfajta morbid, addig ismeretlen módon élveztem, ahogy pedig szívni kezdte a lüktető sebet, egy kéjes nyögés is felszaladt a torkomon, és hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel engedtem utat a gyönyörnek.

- Mit keresel itt? – tudakoltam idegesen, hiába voltunk régen bensőséges viszonyban, az, hogy gond nélkül megtalált, és most itt volt a szobámban, mélységes rémülettel töltött el. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan sikerült utamra akadnia.

- Neked is jó estét, Zarah! – állt fel a kanapéról, szertefoszlatva az eddig őt szorosan körülölelő sötétséget. – Azt hiszem, azok után, hogy milyen bensőséges volt a viszonyunk, nem illendő ez a hangnem velem szemben! – villantotta rám azt a mosolyát, amitől régen a bugyimba olvadtam, most azonban iszonyattal öntött el.

- Azt kérdeztem: Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg önmagam, figyelemre se méltatva előbbi hozzászólását.

Ő azonban meg sem szólalt, csak némán, vesémbe látó, hideg pillantásával egyre közelebb, s közelebb sétált hozzám, mígnem már néhány milliméter híján összeért a testünk. Forró, édes leheletét az arcomba fújta, búzavirágkék szemeivel pedig csak tűnődve fürkészte az arcom. Kezével megfogta egyik göndör loknim, majd csavargatni kezdte azt, közben pedig a nyakamhoz hajolva mélyen belélegezte illatom.

- Hiányoztál! – mormolta a bőrömre, majd nyelvével végigszántotta ereim hálózatát.

Az agyam elöntötte a vörös köd, így csak erőmet összeszedve löktem el magamtól, ő pedig hagyta magát, és csak nevetve eltávolodott.

Iszonyatosan dühös voltam rá, nem fért a fejembe, hogy azok után, ahogy bánt velem, még volt képe utánam koslatni, ráadásul úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Miért jöttél ide? És legfőképp: Hogyan találtál meg? – szegeztem neki kérdéseim, mire abbahagyta a nevetést, s kíváncsi tekintettel méregetett.

- A lehető legkönnyebb dolog volt megtalálni, azok után meg pláne, hogy nem egyszer meséltél nekem a bátyádról, így kézenfekvő volt, hogy miután leléptél apádtól, ide vezetett az utad. Igaz, hogy a pontos helyről fogalmam sem volt, félreérthetetlen nyomokat hagytál magad után, és hiába próbáltad lefedni őket, árulkodóan ott maradt a mágiád összetéveszthetetlen lenyomata. Könnyűszerrel idetaláltam, az első kérdésedre pedig csupán annyi a válaszom, hogy hiányoztál. Vissza akarlak kapni, azt akarom, hogy az enyém légy! Örökre! – miközben szinte már nemtörődöm módon beszélt, mondandója végén a jól ismert vörös láng felcsapott szemében, és birtoklóan tekintett rám.

- Soha nem is voltam a tiéd, és soha nem is leszek! Gyűlöllek! – vágtam az arcába, kissé hangosabban a kelleténél, és éreztem, ahogy a démon kiszabadul a mentális ketrecből, ahová kényszerítettem. Ahogy a mágia elöntötte a vérem, a szemeim is egyre sötétedtek, a szobában pedig kisebb hurrikán alakult ki, feszültségem jeleként. A tárgyak táncoltak, remegtek a szobában, a hajam is lobogott, és képtelen voltam, vagy talán csak nem is akartam álljt parancsolni.

Most először éreztem azt, hogy talán egy kicsinykét is, de komolyan vesz, hogy végre érzékeli, hogy már nagyon rég nem az a naiv kislány vagyok, akit csak úgy, könnyűszerrel át tudott ejteni, és kihasználni gátlástalanul.

- Nyugodj meg ma petite! Azt hiszem, egyikünk se akarja, hogy a farkas felriadjon erre a zajra, és feljöjjön megnézni, hogy mégis mi folyik itt. – érvelt halkan, mire kénytelen voltam igazat adni neki, így szemeim behunyva igyekeztem lecsillapítani magam.

Szerencsére hamar sikerült, mikor pedig körülnéztem a szobában, mindent a helyén találtam, pechemre pedig Armand is ugyanúgy ott állt velem szemben.

- Megkérdezem utoljára: Mit akarsz tőlem? Tudom, hogy nem azért jöttél, mert olyan nagyon hiányoztam volna, hisz mindketten tudjuk, hogy csak csettintened kell, és a nők máris sorban állnak a kegyeidért. – mondtam neki fáradtan, mire csak összevonta a szemöldökét, ám végre megkomolyodott tekintettel nézett.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Arséne már kerestet téged, azt akarja, hogy még az átváltozásod előtt megtaláljanak, és befejezd a tanulást. Eredetileg engem is megbízott a kereséseddel, és amint látod, itt is vagyok, azonban úgy vélem, jól tetted, hogy eljöttél onnan, te nem vagy közéjük való… Te nem vagy közénk való! – magyarázta, teljesen ledöbbentve, egyszerűen nem hittem el, hogy mindezt az ő szájából hallom, ám egy belső késztetést hatására mégis szó nélkül elhittem neki, hogy igazából ezt gondolja.

- Mialatt jöttem, elfedtem a nyomaid, a sajátommal egyetemben, Arséne-nek pedig azt a gondolatot küldtem, miszerint utoljára Ázsiában találtak rád utaló nyomot, így arra folytatom utam. Mivel tudom, hogy vészesen fogy az időd, és te semmiképpen sem akarsz visszamenni Franciaországba, arra való tekintettel, hogy te mennyit segítettél nekem, arra határoztam magam, hogy visszaadom a kölcsönt. Megvédelek, ha kell, és segítek az átváltozásodnál, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen visszamenned. – szinte már leesett állal hallgattam, ez az énje teljesen más volt, végre hasonlított arra a kisfiúra, akivel együtt töltöttem a gyerekkorom, aki a legnagyobb szövetségesem volt.

Nem tudtam volna mit hozzászólni a mondandójához, egyenesen letaglózott, az pedig még inkább, hogy ő mindezt komolyan gondolta.

13.

Sziasztok! 

Végre összehoztam a fejit, remélem, hogy elnyeri a tetszésetek, és megajándékoztok pát kritikával!:) Lehet, sőt biztos, hogy megfogtok lepődni, s örömmel várom a kérdéseiteket:D!

Minden egyes könnycseppel, mit
Hullatunk,
Kevesebb lesz, folyton fogy a
Bánatunk;
S minden egyes szálló sóhaj
Visz belőle valamit...
- Hej, az idő, hej, az idő
                                           Tűrni lassan megtanít,
                                           Lassan-lassan megtanít...

Minekután dideregve, de mindenképpen frissebben és higgadtabban kiszálltam a zuhany alól, csak magamra tekerve az egyik törcsit igyekeztem vissza a szobába. Paul az ágyon ült, immár felöltözve, s mivel a haja ismét vizes volt, biztos voltam benne, hogy ő is zuhannyal hűtötte le magát.

- Ki keresett? – kérdeztem rá, míg ő magához húzott, és felnézett rám.

- Jake volt az! Nem tudta, hogy hányra jöjjön, meg ki is bukott kicsit – válaszolta tétován, szinte már vigyázva, mintha attól félt volna, hogy én nyomban haragra gerjedek.

Ami jogos volt, mert így is lett, ahogy meghallottam, és legfőképp felfogtam, hogy megint ez a Jacob zavart meg minket, az agyamra ereszkedett a vörös köd, és nagy önuralmamra volt szükség, nehogy elkezdjem hangosan szidalmazni. Azonban mivel nem akartam, hogy Paul rosszul érezze magát, vagy esetleg saját magát is hibáztassa, amiért felvette a telefont, inkább csak lehunytam a szemeim, s magamban elszámolva tízig, mély levegőket véve igyekeztem oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Értem! – jegyeztem meg, kissé sértett hangon.

Biztos voltam benne, hogy aznap egy cseppet sem leszek kedves Jake-kel szemben, hiába nem tett ellenem semmi rosszat, eddig úgy tűnt, tökéletesen ért ahhoz, hogy pont a legjobb pillanatokban zavarja meg az embert.

- Ugye nem haragszol? – szólalt meg, miközben végigsimogatta az arcom.

- Nem! – feleltem sóhajtva. – Csak tudod, kissé már gyanús nekem, hogy mindig ez a te Jacob haverod kavar közbe! – néztem rá összeszűkített szemekkel, mire csak elnevette magát, majd csókot nyomott ajkaimra.

Igaz, hogy csókja kissé feloldotta a bennem felgyülemlett feszültséget, nem mondhattam volna, hogy olyan ’hűdejó’ kedvem lett volna. Ha választhattam volna az opciók közül, inkább annál maradtam volna, hogy csinálunk valami kaját, aztán a kanapén összebújva nézünk meg valami filmet.

Hiába voltam alapvetően társasági lény, és hiába imádtam a srácokat, most valahogy nem volt kedvem hozzájuk. Miután Paul bejelentette, hogy mivel a többiek egy bő óra múlva itt lesznek, ő megy és megpróbál összerámolni, én csak átkutattam táskám tartalmát, amit előzőleg ugyancsak Paul hozott fel, s magamban néma hálát rebegtem el az Isteneknek, amiért több kombó ruhát is bepakoltam, sose lehet tudni alapon.

Felvettem a szakadt, fekete nadrágom, egy kissé színátmenetes, sötétkék, bővebb trikóval, s a párducmintás pink kardigánommal. A hajam csak feltornyoztam a fejem tetejére egy lófarokba, majd miután kiterítettem a vizes ruháim, és a nedves lepedőt, s takarót, hogy száradjon, én is leigyekeztem a lépcsőn.

Gyorsan összepakoltunk a nappaliban, és az alsó szinten, majd mivel nem volt otthon semmi nasi, se üdítő, még elugrottunk a boltba, s vettünk pár dolgot. Visszaérve a harikat kiraktam tálakba, majd beraktam a nappaliba. Elég hamar elment az idő, így arra lettem figyelmes, hogy csengetnek, majd egyszerre besereglett az egész csapat.

A fiúk nyomban beözönlöttek a nappaliba, mi pedig lányok a konyhát vettük hatalmunkba, azzal a céllal, hogy csinálunk valami kaját.

Most Emily kivételével, ismét mind együtt voltunk, s legkedvesebb hobbinknak posztoltunk: elmeséltük a hetünket, és ha kellet, és volt rá okunk, a srácokról panaszkodtunk egymásnak.

- Képzeljétek, Jared kitalálta, hogy költözzek hozzá! – jelentette be Kim, mire Chanelle és én is rákaptuk a tekintetünk.

- De hát ez szupiiii! Bárcsak Embry is össze akarna költözni! – szólt hozzá Chanelle, közben erőteljesen a rágóján kérődzve.

Most egy lila farmert, és egy egyszerű fekete-fehér kockás inget viselt, szőke haját pedig felfogta. Vele kapcsolatban igaz, hogy eleinte elég érdekes nézeteket vallottam, ahogy egyre jobban megismertem került felszínre az igazi énje, hogy ezalatt a mindenki barátnője, divatbaba külcsín alatt egy értelmes és rendes lány lakozik, aki csak arra vár, hogy ezt észrevegyék.

- Én hát nem is tudom… Nem gyors ez egy kicsit?  Ti mit gondoltok? – nézett rám, szinte már kétségbeesetten.

Furcsának hatott tőle ez a viselkedés, hogy ennyire össze legyen zavarodva, hisz eddig úgy ismertem meg, mint aki mindig mindenegyes helyzetre készen áll, hogy mindenre van egy terve.

- Sajnálom Kim, de ezt neked kell eldöntened! Én csak annyit mondhatok, hogy szerintem érdemes lenne, hisz szeretitek egymást! – feleltem a paradicsomot szeletelve. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ’ Dehogy gyors! Hisz titeket maguk az Istenek rendeltek egymás mellé! Nem szabadna kételkedned!’, azonban mivel még saját magam is tele voltam kételyekkel, nem tudtam volna őszintén ezt válaszolni.

- Persze, hogy szeretjük egymást! De eddig még senkivel nem éltem együtt, a szüleimet kivéve, ráadásul, annyira félek tőle, hogy az, hogy akkor már tényleg éjjel nappal együtt lennénk, csak ellaposítana mindent! Félek, hogy akkor már nem hiányolna, nem vágyna rám! – vallotta be, mire csak belekotortam a salátástálba a paradicsomot, majd Kimhez fordultam, aki csak lehajtott fejjel, tanácstalanul üldögélt.

- Figyelj rám Kim! Ez az egész, a kétségeid az összeköltözéssel kapcsolatban hülyeségek! Te is nagyon jól tudod, hogy Jared még a lábad nyomát is csókolja, és te is szereted. Eddig is minden a legnagyobb rendben volt köztetek. Én megmerem kockáztatni, hogy ezzel a lehetőséggel olyan kiaknázatlan opciók hulltak eléd, amiket mindenképpen ki kéne használnod. Már csak azért is megéri, mert a közös otthonotokban bármikor és bárhol rátok törhet a vágy, ti pedig élhettek vele! – magyaráztam neki, a végét már elvigyorogva.

Chanelle persze nyomban helyeselni kezdett, sőt rá is kontrázott, mire végre Kim arcára is visszakúszott a jókedv, s máris oldottabban folytattuk a kajagyártást. Szerencsémre hamar kész lettünk, hisz már majd éhen haltam. Miután megvacsiztunk, most már teljes számunkban tértünk vissza a nappaliba, mikor is betoppant Jake. Eddig fel se tűnt, hogy nem lett volna ott, és bár hiába határoztam el ismét, hogy most tényleg dühös leszek rá, és nem leszek vele kedves, nyúzott, búskomor arcát elnézve már nem akaródzott annyira betartani ezt a tervem.

Szinte mindenki azon fáradozott, hogy Jacobot még csak egy kicsit is, de kirántsák abból a katatónikus, elkeseredett állapotából, amiben volt. Megpróbálkoztunk mindenben a kedvében járni, s kitartóan faggattuk, hogy milyen volt az élet a szabadban, miket látott, és hogy visszavágyik e. Én inkább nem nagyon folytam bele a társalgás menetébe, csak csendben hallgattam őket, és Jake érzéseiből, s kusza gondolataiból próbáltam kiszűrni, hogy mégis mi történhetett vele, hogy mitől vált egy ilyen életunt, szomorú sráccá, ahhoz képest, hogy mint a többiektől megtudtam, nem egy hülyeségüknek ő volt az értelmi szerzője.

Szinte megfejthetetlennek tűnt előttem, mintha még a gondolatait is kontrollálná, hogy ne is gondoljon rá, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe az ok, amiért elment. Most először éreztem úgy, hogy tényleg nem vagyok idevaló, elnézve őket, hogy mennyire összeszokott csapat, hogy még Chanelle is nálam jobban beigazodott közéjük, kezdtem kétségbeesni. Mert bár hiába voltam köztük, hiába foglalkoztak velem, hiába szerettük egymást, tényleg nem voltam közéjük való, hisz ilyen jószívű, józan emberek közé nem illik egy szörnyeteg.

Köszönhetően a gondolataimnak, kezdtem egyre inkább elkedvtelenedni, így fáradtságra hivatkozva elbúcsúztam, majd felmentem az emeletre, s az ablakon kibújva feküdtem ki a tetőre, hogy aztán az addigra kitisztuló égbolton ragyogó csillagokat bámuljam. Hiába akartam mindenegyes sejtemmel ide tartozni, végre egy közösség, egy család része lenni, nem tagadhattam meg a valómat, hogy hiába játszottam meg, hogy egy majdnem hétköznapi tini vagyok, aki még csak meg se tapasztalta az élet kegyetlen felét. Akármilyen tökéletesre is építettem fel az álcám, akármennyire is igyekeztem normálisnak látszani, és megjátszani, hogy az vagyok, semmit sem ért, mert én tudtam, hogy nem vagyok az. Iszonyatos nagy hazudozónak éreztem magam, és bár ők hiába nem tudták ezt, attól csak még inkább nagyobb hazugság lett, hiszen ők elhitték ezt, egy cseppet sem kételkedtek bennem.

Köszönhetően gyatra hangulatomnak, és hogy most nem fogtam vissza magam, a mágiám önkénytelenül is kihatott az időjárásra, így szinte alig néhány perc alatt haragos szürke felhők uralták az eget, melyekből könyörtelenül zuhogott az eső, villámok cikáztak, és mennydörgések rázták a környéket. Engem viszont egyáltalán nem zavart, már egészen kicsi koromtól kezdve imádtam a természetet, így míg mások féltek a vihartól, én, ha tehettem, elszöktem otthonról, hogy aztán a zivatarban sétálgassak. Engem valahogy, a többséggel ellentétben inkább megnyugtatott a zord időjárás, így miután rájöttem, hogy ezt én is irányíthatom, egyre többször, s egyre inkább éltem vele.

Amíg az anyám élt, úgy hittem, hogy enyém az egész világ, hogyha akarom, akkor bármit elérhetek, és bármit az irányításom alá vonhatok, azonban amikor meghalt, valami végképp megtört bennem, már csak a közelében sem jártam annak a lánynak, aki egykor voltam. Ráadásul ehhez még az is nagyban hozzájátszott, hogy Mayfair nagyszüleim önkényesen magukhoz vettek, mondván, hogy könnyebb lesz velük átvészelnem a kritikus gyászidőszakot. De mint később kiderült, cseppet sem ezzel a céllal vettek magukhoz. Ők csak azt akarták tesztelni, hogy a mágiámra mégis milyen kihatással van a veszteség fájdalma, hogy ettől mennyire erősödött meg.

Persze ők mindezt játéknak nevezték, hogy különböző erősségű átkokat, bűbájokat kellett végrehajtanom, vagy bájitalokat kotyvasztanom, esetleg csak elültettek egy gondolatot a fejemben, aminek aztán hatására magától mozgásba indult az erőm, s mindent elpusztított körülöttem, kivéve a többi mágiával védett embert.

Úgy bántak velem a saját nagyszüleim, a saját vérem, mintha egy kísérleti nyúl lettem volna, ha pedig jól viselkedtem, nem kötekedtem, csak teljesítettem, amit mondtak, jutalmat kaptam. Sajnos minderre, hogy kihasználnak csak sokkal később jöttem rá, mikor tizenöt évesen erőteljesen a tinédzserkorban, minden ellen lázadtam. Ez volt az a fordulópont, amikor végképpen megromlott velük a viszonyom, így aztán, majdnem három év Franciaországban élés után, egyszerűen hazaszöktem az apámhoz, aki bár nem volt a legtökéletesebb választás, nem volt máshova mennem.

Persze a nagyszüleim rettenetes haragra gerjedtek, én pedig nem győztem csodálkozni azon, hogy nem küldtek értem, vagy pedig nem jöttek el ők maguk, hogy visszatoloncoljanak börtönömbe. Ezt leszámítva viszont, hiába is tagadtam volna, nagyon sokat tanultam tőlük a mágiával kapcsolatban, olyan könyvekhez és tudáshoz jutottam hozzá, amiket máshol biztos nem kaptam volna meg. Azonban így, hogy ily rövid időt töltöttem náluk, nem tudtak rendesen kiképezni, hisz az igazi tanulás az átalakulásom után vette volna kezdetét, hisz olyankor a boszorkányok, csak úgy, mint az újszülött vámpírok, átváltoznak egyfajta ösztönlénnyé, aki teljesen kiszámíthatatlanul, öntörvényűen viselkedik, és sose lehet tudni, hogy kire milyen hatással lesz az újonnan kapott hatalom.

Többek között ezért is döntöttem amellett, hogy a születésnapom előtt mindenképpen le kell lépnem innen, hisz tudtam, ha nem egyedül ér a christallen, rátámadhatok esetleg olyanokra, akiket mindennél jobban szeretek és féltek. Hiába vérzett a szívem, még csak a gondolatára is, hogy el kell mennem, én nem tartoztam ebbe a világba, nekem nem adatott meg egy normális, boldog élet. Hogy nekem sosem lesz férjem, gyerekem, mert a bennem élő szörny sosem engedi majd, hogy úgy éljem az életem, ahogyan akarom.

Elég volt csak anyám példáját vennem, hisz ő is megpróbálkozott vele, bízott benne, hogy elég erős ahhoz, hogy legyőzze a mágiáját, és az uralma alá vonhatja, azonban nem volt elég erős, a varázs pedig legyőzte őt, és megölte.

Behunyt szemmel élveztem, amint az eső eláztatja a testem, s úgy éreztem, hogy azzal együtt, hogy lemossa a bőröm, az agyam is kitisztítja, hogy már teljes elhatározással biztos vagyok benne, hogy el fogok menni, a lehető leghamarabb, hogy még véletlenül se essen bántódása az én javamból senkinek se. Hogy hiába fog beleszakadni a szívem, muszáj lesz könyörtelenül eljátszanom, hogy mindenegyes szavam, mindenegyes érintésem, pillantásom hazug volt, hogy nem úgy érzek iránta.

Hisz tudtam, hogy csak így fog elengedni, hogy csak így fog beletörődni abba, hogy elhagyom, és bár hiába okozott már csak ennek a tudata is hihetetlen nagy fájdalmat, nem tudtam más megoldást, hisz, ha csak egy szó nélkül szöknék el, tudtam, hogy utánam jönne, és megpróbálna megmenteni, még a saját élete árán is.

Én azonban nem állhattam ki a gondolatát se, hogy még csak véletlenül is, de bántsam, hisz ha végre képes lennék elengedni, ha erőt vennék magamon annyira, hogy tényleg kimondjam, hogy sose szerettem, hogy képes legyek a szemébe hazudni, és elhitetni vele, hogy igaz a hazugságom, még esélye lenne a boldogságra. Az elején szenvedne, de legalább megutálna, és még csak véletlenül se jutna eszébe, hogy aztán utánam eredjen, és segítsen rajtam.

Szinte észre se vettem, hogy közben eleredt a könnyem, az esőnek köszönhetően pedig nyomban lemossa azokat. Lehunyt szemhéjaimon keresztül is észleltem, ahogy a villámok egyre sűrűbbek lesznek, s egyre közelebbről, és hosszabban világítják meg a tájat, olyan világosságba hozva, mintha nappal lenne. Csendben hallgattam, amint a szívem lassan kalimpál a mellkasomban, szinte szinkronban a mennydörgések ütemével.

A nyugodt zsibbadtság kezdett egyre inkább rám ereszkedni, és már csak a tompán lüktető fájdalom uralta a bensőm. Mintha mindenegyes szívverésem csak közelebb vitt volna a végzetes naphoz, mintha egy időzített bomba lett volna, ami mindenegyes dobbanásával megerősített az elhatározásomban, hogy ki kell használnom az összes itt töltött percem, amit még kellő nyugalommal, úgy tölthetek el, hogy nem kell a jövőn rágódnom.

Másnap, mivel még mindig eléggé rossz hangulatban voltam, s Paulnak is dolga volt, csak fogtam magam, és már reggel kibarangoltam az erdőbe a vázlatfüzetemmel, és a régóta elhanyagolt fényképezőmmel. Elhatároztam, hogy mindent, ami itt csak fontos nekem, a személyeket, a helyeket, mindent lerajzolok, és megörökítek fényképezővel, hogy sose, még csak véletlenül se felejtsek el egy momentumot se az itt töltött időből.

Már hajnalban hozzá kezdtem, mivel nem tudtam aludni, csak összekotortam a házban pár lapot, s ceruzát, hogy aztán megörökítsem alvó szerelmem békés arcát. Hiába volt még mindig elképzelhetetlen és iszonyatosan fájdalmas egy nélküle való élet, hozzá kellett kezdenem már most a búcsúzkodáshoz, ha azt akartam, hogy túléljem majd nélküle, nélkülük.

Köszönhetően, hogy a zaklatott állapotomon már túlestem az éjjel, és hajnalban, megint kisütött a nap, és felmelegítette a környéket. Még a szél is meleget hozott, így kissé már izzadva, de mindenképpen örülve az időjárásnak botorkáltam. A zöld több ezer árnyalatát felvonultató lombokon át- átsejlettek az aranyló napsugarak, ezzel kísérteties fénybe vonva az egész erdőt.

Igyekeztem kizárni fejemből a zaklató, kényszeres gondolatokat, melyek a tőlük távoli életem mutatták, s inkább csak a természetre figyelve, semmire se gondolva sétálgattam, miközben bőszen kattogtattam a fényképezőt, igyekezve megörökíteni olyan misztikusnak, és ősinek, amilyen valójában volt. A robosztus méretű fák, a bokrok, a titokzatos vadvirágok, s az állatok árulkodó nyomai, mintha mind egy-egy történetet meséltek volna el, mindegyiknek megvolt a saját meséje, amit, ha odafigyeltél akár meg is fejthettél.

Igaz, hogy sose tanultam fényképezni, néha még engem is megdöbbentett az eredmény. Én nem törődtem ilyen olyan beállításokkal, se fényerővel, csak szinte már zsigerből, érzésből lefényképeztem, amit szerettem volna, és csak reménykedni tudtam benne, hogy azok az érzések, melyeket kiváltottak belőlem, a képen is láthatóak lesznek.

Arra a tisztásra akartam rátalálni újból, ahol Micah-val találkoztam. Úgy terveztem, hogy majd ott leülök rajzolni, hogy a hajnalban készített vázlataim is végre rendesen befejezem, és netalántán még újba is kezdek.

Hiába emlékeztem az útvonalra, az, hogy közben gyártottam a képeket, kissé lelassított, így vagy egy órával több ideig tartott, míg odataláltam. A nap még mindig nem érte el az égbolt közepét, én pedig, ahogy odaértem, ledobtam a fűbe a cuccaim, majd hanyatt dőltem, s behunyt szemmel élveztem a napsugarak cirógatását. A levegőnek édes virág illata volt, a szél pedig lágyan fújdogált, felemelve a hajam.

A madarak trillázása messze harsant, és a természet mindenegyes négyzetcentiméteréből áradt a nyár. Egyfajta kellemes, laza gondtalanság kerített hatalmába, szinte már azzal a tévképzettel kecsegtetve, hogy ne aggódjak, minden magától megoldódik, minden rendben lesz. Igyekeztem belerángatni magam e képzetbe, hogy ha csak egy kis ideig is, de legalább addig ne kelljen éreznem a fájdalmasan lüktető érzést a bensőmben.

Azt hiszem, elnyomhatott az álom, mert arra keltem, hogy kezd besötétedni, a levegőt pedig átitatja egy ínycsiklandó, édes illat, mely nyomban vonzani kezdett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd lassan felálltam, és minden figyelmem az illat beazonosítására fordítottam. Már elsőre tudtam, hogy mi az, hisz hiába volt mindegyiknek más és más illata, mindet átitatta az a félreismerhetetlen, mindent magával ragadó aroma: az élet aromája.

Gyorsan összekapkodtam a cuccaim, majd nyomban az illat forrása után indultam. Nem tehettem róla, de olyan régóta nem éreztem ezt, hogy a mágiám teljesen maga alá gyűrt, én pedig egyfajta ösztönlényként tűrtem, amint egyre inkább beljebb s beljebb hajt az erdőben. Eszembe se jutott, hogy esetleg megálljak, s megpróbáljak harcolni a késztetés ellen, úgy éreztem muszáj, hogyha nem teszem meg, beleőrülök.

Egyre inkább gyorsabb ütemben futottam, nem kímélve a környezetem, és ahogy már távolról látni véltem, a kényszer egyre inkább elhatalmasodott rólam, majd csak a célra tudtam koncentrálni. Még csak az sem érdekelt volna, ha valaki észreveszi, hogy mégis mit művelek, egyszerűen csak muszáj volt.

Az sem érdekelt, hogy az állat még él, a vörös köd csak az agyamra ereszkedett, én pedig egyre vérszomjasabban loholtam, és átkoztam magam, amiért nem tudok gyorsabb lenni. A puma valószínűleg egy vadász csapdájának esett áldozatul, és bár hiába vérzett már erőteljesen, még mindig erőlködött, hogy kijusson. Nem sokkal előtte megálltam, majd lassan, rászegezve tekintetem indultam felé. Mintha az idő is lelassult volna, hogy nekem kedvezzen, a környék pedig olyan hirtelen sötétedett be, hogy szinte meghökkentem gyorsaságán.

Mikor a hegyi oroszlán is észrevett, felemelte gyönyörű fejét, és először zaklatottan, dühösen nézett rám. Ám varázslatot bevetve szemeibe néztem, s lenyugtattam, mire már szinte kezesbáránnyá vált, és megnyugodva, érdeklődve figyelte közeledésem. Én pedig mosolyogva, már előre is élvezve a zamatot sétáltam egyre közelebb, hozzá érve pedig még mindig a szemébe nézve térdeltem le.

Araszolva nyújtottam ki a kezem, hogy aztán megsimogassam busa fejét, mit az állat csak önkényesen tűrt. Most már, hogy ilyen közel voltam hozzá, kezdtem csak el sajnálatot érezni iránta, azonban tudtam, hogy ha itt hagynám, vagy ha ki is szabadítanám, a végén úgyis meghalna, ahhoz túlontúl is komoly sérülést szenvedett, hogy ezt túlélje. Így csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy így még jó szolgálatot is tesz nekem, azáltal, hogy a vérét veszem.

- Sajnálom! – suttogtam, még mindig a szemébe nézve, mire az állat mintha csak megértette volna mondandóm, pislogott egyet, majd lesunyva fejét várta végzetét.

Átkaroltam a testét, majd a lábán szivárgó sebhez hajolva ízlelgettem az illatát. Nyeltem egyet, majd rátapasztva a szám kezdtem szívni az édes nedűt. Ahogy megéreztem torkomban az éltető folyadékot nyögtem egyet, majd csak még mohóbban, állatiasan nyeldekeltem azt.

Mámor ereszkedett rám, ahogy a vér lassan összekeveredett az enyémmel, vad dübörgésre késztetve a szívem; csakis magamra figyelve, élvezve az gyilkolást szívtam a vért, míg csak a test nem kezdett el egyre inkább elernyedni, majd a puma egy utolsó nyikkanása után megszűnt létezni.