A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz.
Ahhoz képest, hogy a bátyám hívtam, hogy jöjjön értem, természetesen cseppet sem lepődtem meg, amikor a Rovert láttam begördülni a parkolóba. Ahogy megláttam a kocsit, nyomban felpattantam, majd elé sietve vártam, hogy kiszálljon. Már messziről láttam, hogy mennyire aggodalmas arckifejezéssel fürkész, így egy hatalmasat sóhajtva nyugtattam meg magam, és repültem karjaiba, amint kiszállt.
- Hiányoztál! – leheltem a bőrére, és már csak attól sokkal jobban éreztem magam, hogy körülfont izmos karjaival. Olyan magától értetődő, és olyannyira elemi volt, hogy szeretem őt, mint még soha semmi, és mindent úgy éltem meg, akár egy tünékeny tündérvilágot, akármilyen giccsesen is hangzik. Arcom izmos mellkasába temetve szívtam be fűszeres illatát, s élveztem, amint a szívem vadul dübörög a közelségétől.
- Te is hiányoztál! Aggódtam érted! – válaszolta halkan, mire én csak minél több igazsággal igyekezve köríteni mondanivalóm, előadtam fedő sztorim, hogy mi végett nem lehetett elérni. Mikor előadásom végén elnevette magát, megkönnyebbülve fújtam ki az addig visszatartott levegőt, majd mosolyogtam rá.
- Bocsi, hogy ezt mondom, de ez tökéletesen rád vall! – kuncogott halkan, mire csak ráfintorogtam, Paul erre pedig engesztelően puszit nyomott az arcomra.
A hideg kezdett egyre inkább bekúszni a kabátom alá, lefagyasztva végtagjaim, így kirázott a hideg, és még szorosabban bújtam szerelmemhez.
- Látom, hogy fázol, induljunk! – szólt, mire be is szálltunk a kocsiba, majd gyorsan haza is indultunk.
Hiába aludtam pár órát a délután, még mindig fáradtnak éreztem magam, és másra sem vágytam, mint egy jó nagy bögre kakaóra, és hogy a szürkémhez bújva, az ágyban heverészve nézzünk meg egy filmet.
Csak remélni tudtam, hogy a többi farkasfiú most nem tartózkodik nálunk, hisz nem igazán volt kedvem a társaságukhoz, hiába imádtam velük lenni, úgy éreztem, most csak Paulra van szükségem. Hisz már elég véges volt az időnk, amit még igazán együtt tölthettünk, s hiába akartam még csak a gondolatát is kitörölni ennek a tervnek a fejemből, egyszerűen nem tehettem meg, ráadásul az elhatározásom sziklaszilárd alapokon pangott az agyamban.
- Nem lehetne, hogy ma nálad leszünk? Szeretnénk most csak veled lenni! – kérdeztem rá, fejem a támlára hajtva. – Csak előbb hozzánk kéne mennünk, hogy összeszedjek pár cuccot – folytattam, elfojtva egy ásítást.
- Amit csak szeretnél, Kiscicám! – válaszolta, miközben megsimogatott, én pedig arcom elfordítva csókoltam tenyerébe.
- Szeretlek! – szakadt ki belőlem, szívem pedig olyan vadul ütötte az ütemet, hogy biztosra vehettem, hogy hallja eszeveszett kalimpálását.
- Én is szeretlek Drága! – vallomásától pedig ismét olyan mértékű érzelemtenger töltött el, hogy úgy éreztem, szinte már a csontjaim is cseppfolyóssá váltak, s azon nyomban a padlón végzem.
Paul tempójával, na és vezetési stílusával a normál tempó fele ideje alatt hazaértünk, majd nyomban be is mentünk a házba. Már az előszobában köszöntünk Saméknek, azonban nem érkezett válasz, így hatalmas vigyorral szemrevételeztem, amint a nappali kanapéján egymásba gabalyodva fekszenek. Megvigyorogtam kipirult arcukat, majd gyorsan felsiettünk szobámba, ahol előkotortam egy nagyobb táskát, majd mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz, bepakoltam a szobám, és a fürdő között ingázva. Felkaptam még a széldzsekim, aztán visszamentünk a földszintre, ahol már tesómék jóval illedelmesebb pózban vártak minket.
- Jó szórakozást! Aztán ne durvuljatok annyira, vigyázzatok az unokaöcsémre! – közöltem velük nevetve, mire Emily is elnevette magát, Sam azonban arcán rosszalló kifejezéssel meredt rám.
- Hová készülsz? - kérdezett rá gyanakodva.
- Paulnál alszom – feleltem egyszerűen, és indultam is volna tovább az ajtó felé, bátyám hangja azonban megállásra kényszerített.
- Egész nap itthon sem voltál, és most itthon sem alszol? – követelőzött, mire csak fújtattam egyet, majd ismét felé fordultam.
- Sam, ezt már áttárgyaltuk párszor, úgyhogy légy szíves, ne gyere megint a morcos nagytesó szereppel – mondtam fáradtan. – Ráadásul, kötve hiszem, hogy ma este annyira vágynátok a társaságomra! – folytattam kétkedve, majd jó éjt kívánva kisétáltunk a házból.
- Nem értem, miért kell szinte az összes filmben rossznak beállítani a boszikat! – méltatlankodtam, a szerintem elég gagyi horrorfilmet bámulva, mire Paul csak felnevetett, amibe belerázkódott a mellkasa, ezen által pedig a fejem is, ami rajta nyugodott.
- Ezen ne csodálkozz Kiscica, még csak megközelítőleg se tudnának soha az életben, még egy ilyen gyönyörű, okos, kedves, és nem utolsó sorban ellenállhatatlan, s szexi lány szerepét megalkotni, mint amilyen te vagy. – mondta, miközben én csillogó szemekkel figyeltem, majd ismét csak képtelen voltam felfogni, hogy ez a pasi tényleg engem szeret, és hogy az enyém.
Tűzforró, eleven lávaként öntött el az iránta érzett vágy, és szenvedély, így nem is szaporítottam tovább a szót, csak nyomban ajkaira hajolva kezdtem el csókolni, miközben izmos mellkasát térképeztem fel kezeimmel. Jólesően kirázott a hideg, mikor Paul felém gördült, s nyakamat kezdte csókolgatni, mire nyögdécselve tűrtem édes kínzását. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy lesz egy ilyen érzés, ami ennyire ledönt a lábamról, ami ennyire elveszi az agyam, teret adva az ősi ösztönnek, mely minden embert irányít.
Nagyot sóhajtottam, mikor Paul keze bekúszott a hálóingem alá, s mellem kezdte masszírozni, mire belenyögtem csókunkba, majd még nagyobb hévvel faltam ajkait, közben pedig végigkarmoltam izmos hátát. Mindenegyes sejtem riadófeszültségben állt, tényleg minden sejtemmel kívántam őt. Mintha egy ábránd buborékban lettünk volna, hiába éreztem, hogy valóságos, hogy ez igazi, mégis azt a látszatot éreztem, hogy csak egy csalóka ámítás, annyira képtelen voltam felfogni, még ennyi idő távlatából is, hogy valakit is az életben ennyire szerethetek, ő pedig viszont szeret.
Hevességemben beleharaptam szájába, mire felmordult, amit ösztönzésnek véltem, és szívogatni, harapdálni kezdtem ajkait, minek hatására kezei egyre lejjebb, s lejjebb kalandoztak testemen. A szenvedély maró tűzként emésztette fel egész valómat, még inkább nagyobb vággyal töltve el, mint eddig valaha. Felé gördülve vettem át az irányítást, majd percekig csak ajkam beharapva csodáltam testét, utána pedig nyomban ajkaira is hajoltam.
Lassan, szinte araszolva kezdtem el simogatni mellkasát, egyre lejjebb haladva, elidőzve a kockákon. Ajkaim is elszakítottam övéitől, majd nyakára tapasztva kezdtem el csókokkal elhalmozni bőrét. Mikor kezeim végre elérték férfiasságát, s körbefogtam azt, kéjes mordulás szaladt fel a torkán, ami csak még inkább feltüzelt.
Hajamba túrva irányította vissza ajkaim övéihez, miközben kényeztettem. Iszonyatos boldogsággal töltött el, hogy saját magam tudtam élvezetet okozni neki. Szinte már minden egyes porcikám riadókészültségben volt, mikor megunva a játszadozást, ismét ő került felülre, és csípőmbe marva részesített olyan csókban, hogy magában az is gyönyörűséget okozott.
Mikor ajkai ismét nyakamhoz értek, s ingerlően szívogatni s harapdálni kezdték azt, nyögések szaladtak ki a torkomon, már alig vártam, hogy végre magamban érezzem. Tudtam, hogy ő is erre vágyik, csak előbb, pont, mint én, kicsit eljátszadozik velem. Tehetetlenül vergődtem karjai közt, miközben kínzó csókokkal hergelt, egyik kezével mellem babusgatta, másikkal pedig már combjaim simogatta. Türelmetlenkedő sóhaj hagyta el ajkaim, mire elvigyorodott, és végre megéreztem besiklani kezét ölembe. A bensőmben feléledő tűz, már szinte egész valómat felégette, ahogy ujjai ingerlően kényeztettek. Szinte már remegve vártam a beteljesülést, és elködösült tekintettel vontam, ha lehet még szorosabban magamhoz.
- Akarlak! – suttogtam ajkaira, mire nyomban teljesítette kérésem.
Combjaival befurakodott lábaim közé, majd szemembe nézve, mintha engedélyt kért volna, mire csak egy csókkal válaszoltam. Amint először elmerült bennem, kissé bent akadt a levegőm, mire aggódva megsimogatta arcom.
- Nagyon fáj? – kérdezte lágyan, mire csak megnyugtattam, ő pedig igyekezett minél gyengédebben mozogni.
A kezdeti feszítő érzést kezdte átváltani a vágy, az ösztön, ami a kielégülés felé hajtott, így egyre inkább vadabb tempót diktáltunk, s zihálva hajszoltunk magunkat az élvezet felé. Lábaim csípője köré kulcsoltam, miközben izmos hátát simogattam, ő pedig nyakam ingerelte. Az újdonság varázsa még inkább megfűszerezte a pillanatot, így egyre inkább vártam a beteljesülést, mely nem is váratott sokat magára.
Egyszerre értük el a kielégülést, ívbe feszült az egész testem, ahogy elöntött a színes robbanás. Hangos nyögés tört fel belőlem, Paul pedig nyakamba fúrva arcát mordult fel, végigborzongatva ezzel egész testem. Kissé még zihálva dőlt le mellém, majd húzott a mellkasára, s kezdte birizgálni a hajam. A szívem még mindig őrült ütemben döngette a bordáim, ahogy pihegve felnéztem elégedett arcára, mire szívdöglesztő mosolyban részesített.
- Szeretlek! – szólalt meg, mire elmosolyodtam, s feljebb tornáztam magam.
- Én is szeretlek! – válaszoltam, vallomásom csókkal pecsételve meg, majd visszafeküdtem mellkasára, és az ablakon kibámulva tanulmányoztam az erdőt, míg az álom magával nem ragadott.
Hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, a villámok pedig még a sötétítőfüggönyön át is bevilágították a szobát. A robaj még az álmomat is átszőtte, az erdőben rohantam lélekszakadva, azon igyekezve, hogy semmiképpen se kapjanak el. A villámok fényét leszámítva, teljes sötétség uralta a környéket, így félig-meddig botladozva száguldottam tovább, miközben azon rimánkodtam magamban, hogy ne akadjanak nyomomra, vagy, ha mégis, akkor lehetőleg sikerüljön annyira eltérítenem őket, hogy még csak eszükbe se jusson visszamenni La Pushba, hogy a barátaim, a családom, a szerelmem bántásával fenyegessenek.
Hiába hívtam elő a démonom, megpróbálhattam harcolni, ellenük úgysem sikerült volna, hisz már mind kifejlett démonok, és nem a legmegbocsátóbb, és legkedvesebb fajtából valók, így jól tudtam, hogy nem úszom meg szárazon, az őszintét bevallva pedig nem is akartam. Eszemben sem volt megjátszani, hogy megbántam tettem, hogy vissza akarok kerülni hozzájuk, hisz erről szó sem volt, de ha mégis úgy állna a helyzet, hogy az egyik vadász megtalál, és visszatoloncolnak, nem szöknék el, hisz azzal csak másokat kevertem volna bajba.
Egy óvatlan lépésnél megbotlottam, még nagyobb előnyt adva ezzel üldözőmnek, aki valahol a sötétben bujkálva játszadozott velem, kiélvezve rettegésem, hogy a szívem egyre vadabb ütemben dobol. Akadozó lélegzettel próbáltam gyorsabb ütemre kapcsolni, kétségbeesésemben pedig a könnyeim is utat törtek maguknak, miközben arra gondoltam, hogy többé nem láthatom Pault, aki valószínűleg a keresésemre indul majd a többi farkassal együtt, és veszélybe sodorják magukat.
Nem tudtam volna elviselni, ha miattam bajba kerülnek, hisz tudtam, hogy hiába erősek és okosak, vannak olyan természetfeletti hatalmak, amikkel már nem birkóznak meg.
Az izmok a lábamban megfeszültek a megerőltetéstől, miközben lerohantam egy dombon, a félelem pedig egyre inkább elkerítette az elmém, így mindent beleadva száguldottam tovább, igyekezve elmenekülni a végzetem elől.
Hirtelen riadtam fel, a verítéktől nyirkosan tapadt rám a hálóingem és a takaró, a könnyeimtől pedig nedves lett a párnám és az arcom. A levegőt kapkodva ültem fel, aztán túrtam a hajamba, miközben még mindig remegtem az álom hatásától. Átkaroltam felhúzott térdeim, majd ráhajtva az arcom bámultam ki a függöny keskeny résén, hol halványan kirajzolódtak az erdő fái, én pedig máris érezni véltem, amint valaki feszült figyelemmel les kintről, a megfelelő pillanatra várva, hogy elkapjon. A félelem nyomban bekerítette az elmém, és úgy éreztem, cselekednem kell, így lassan feltápászkodtam, az ablakhoz ballagtam, majd elhúzva a függönyt kezdtem pásztázni a sötétséget, az érzékszerveim pedig egyértelműen valami furcsát jeleztek. Biztos voltam benne, hogy valami furcsa történik az erdőben, nem is olyan messze, és hogy muszáj odamennem, hogy valakinek szüksége van a segítségemre. Mintha egy szerettem bajban lett volna, a féltés pedig elkezdte felemészteni a lelkem. Gyorsan felkaptam magamra egy farmert, egy hosszúujjút, a sportcipőm, majd a kabátom felvéve nyitottam ki az ablakot, s ugrottam ki azon. Szerencsére a mennydörgés elnyomta földet érésem zaját, felhúztam a csuklyám, hogy aztán nyomban rohanni is kezdjek az erdőben Forks felé, közben előhívva démonom, hogy eloszlassam a nyomaim a farkasok elől.
Olyan sebesen rohantam, amennyire csak képes voltam, szinte már repültem, a fák, és a bokrok pedig mintha saját maguk ugrottak volna el előlem, a düh kezdte egyre inkább magáévá tenni elmém, úgy éreztem meg kell ölnöm azt, aki egy szerettem bántja, így még sebesebben futottam.
Csakis a cél hajtott, hogy minél előbb odaérjek, és megvédjem, majd bosszút állhassak. Mintha kifordultam volna saját magamból, csakis a bosszúvágy hajtott, hogy levadásszam, aki ezt teszi valakivel, akit szeretek.
Már messziről megéreztem a szagukat, melyek különváltak, így kétségek nélkül biztos lehettem benne, hogy kikről is van szó. Ahogy rájöttem, hogy Micah van bajban, még inkább elvette eszem a harag, így elködösült elmével figyeltem, ahogy a démon egy fához szorítva ütlegeli őt. Semmivel sem törődve száguldottam oda, majd lerángattam róla, hogy aztán a mező másik felére hajítsam. A fiúnak számos helyen felhasadt a bőre, a jobb keze pedig válltól lefelé ki volt szakítva a helyéről, és már csak az inak és az izom tartotta egyben, a csont szilánkosan meredezett. Alig volt magánál, ahogy rám nézett, láttam, hogy nem ismer fel, legszívesebben nyomban megöltem volna Armand-t, amiért képes volt ezt művelni egy gyerekkel, akit úgy szerettem, mintha az öcsém volna.
Már készültem is volna elfutni Micah-val, amikor hallottam, hogy a fiú észhez tér, és elindul felém, mielőtt azonban még hátulról leütött volna, megfordultam, s megragadtam a kezét. Dühtől elhomályosult tekintettel bámult rám a démon, és tudtam, hogy erről csakis ő tehet, hogy ismét átvette az irányítást, így volt képes rábírni Armand-t erre a tettre, legalábbis ezzel nyugtattam magam, hisz hiába változott meg, nem akartam, hogy egy lelketlen szörnyeteg váljon abból a fiúból, akit régen az életemnél jobban szerettem.
- Miért tetted ezt? – követeltem tőle, ordításom pedig elhalt a mennydörgés zajával.
- Élvezetből! – vigyorodott el vérfagyasztóan, mire a másik kezemmel akkora pofont adtam neki, hogy felrepedt a szája, vére pedig kibuggyant, ő azonban rendíthetetlenül mosolygott.
- Egy undorító féreg vagy! Tisztában voltál vele, hogy mennyire fontos nekem, hogy szeretem! Ha már engem nem tisztelsz, annyi becsület lehetne benned, hogy ő hozzám tartozik, így nem bántod – üvöltöttem mérgesen, elszabadult mágiám pedig még nagyobb vihart kavart.
A fák tehetetlenül recsegtek a szélben, és hiába voltak több méter átmérőjűek, a szél még így is hajlítgatta őket. Az eső rendíthetetlenül zúgott, a villámok pedig egyre közelebb, és közelebb koncentrálódtak.
- Te csakis hozzám tartozol! Ne is ellenkezz, te is tudod, hogy a mi végzetünk közös – válaszolta szelíden, mintha csak az időjárásról csevegnénk, miközben lefejtette magáról kezeim, és megragadta az állam. – Ez az ostoba, vérszívó nép még csak ki sem fejlődött, amikor már meg volt írva a végzetünk a csillagokban, és akárhogy is ellenkezel, a végén úgyis az enyém leszel! – folytatta, én pedig szótlanul figyeltem lelketlen szemeit, és képtelen voltam elhinni, hogy ennyire a befolyása alá tudta vonni.
Szaggatottan lélegeztem, a riadalom pedig tisztán kirajzolódhatott az arcomra, ő pedig ezt élvezve egyre közelebb hajolt hozzám, s az arcomba fújva a levegőt mélyedt tekintete a szemembe. Ebben a pillanatban tényleg megijedtem tőle, és ami a legnagyobb riadalmamat okozta, hogy tisztában voltam vele, hogy az igazságot mondja, hisz már kiskorom óta arra neveltek, hogy egyszer az övé leszek. Többek között ezért is költöztem vissza New Orleansba, azonban képtelen voltam úgy élni tovább abban a házban, hogy anyám nincs ott, egyszerűen mindenről csak ő jutott eszembe, így kötöttem ki a végén La Pushban.
Mintha megfagyott volna az idő, csak álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve, és hiába is akartam, képtelen voltam akárcsak arra is, hogy elfordítsam a fejem, megbabonázott, nem tudtam megmozdulni, csak ledermedve figyeltem, amint eltűnteti azt a fél centi távolságot, majd szájamra tapasztja ajkait, kiserkenő vére édes keserűséggel fűszerezte a csókot. Hiába is próbáltam volna küzdeni ellene, nem ment, így csak nyűglődve, arcomon végigpergő könnyekkel tűrtem. Nyelvével erőszakosan befurakodott számba, csípőmet megragadva pedig magához szegezett.
Igyekeztem minél inkább kikapcsolni az agyam, hogy fertőző gondolataimnak megálljt parancsoljak, ami nem igazán ment, egyfolytában csak az járt az agyamban, hogy mennyire fáj, hogy ezt teszi velem, hogy ezt teszi magával, hogy engedelmeskedik Caimnak, feladva a harcot, melyet eddig vívott.
Óráknak tűnő szenvedés után véget ért a csók, és kissé csalódottan nézett rám.
- Tudod, így nem oly élvezetes, hogy nem viszonzod, és makacsul ellenállsz – búgta a számra.
- Azt várhatod, hogy én önként valaha is megtegyem, azt pedig főként, hogy valaha is élvezzem a csókod! – a hangom remegett a visszafojtott indulatoktól, és a lehető legmegvetőbben néztem rá, ő azonban csak elmosolyodott, és atyáskodva megsimogatta az arcom.
- Látom, még mindig nem érted! Minél inkább, s minél tovább ellenállsz nekem, egyenként megölöm a családodat, a barátaidat, előtte azonban megkínzóm őket, és elmondom nekik, hogy erről csakis te tehetsz, hogy miattad kell meghalniuk. A legvégére természetesen a szeretőd hagyom, az ő halálát te is végig fogod nézni, sőt még segítesz is nekem. – mondta kegyetlen hangon, nekem pedig még a lélegzetem is elakadt szavai hallatán. Eddig azt hittem, hogy az Ősöktől kell leginkább tartanom, azonban most kiderült, hogy az igazi veszély közelebb van, mint valaha is hittem. – De ha jó kislány leszel, és megteszed, amit mondok, biztonságot ajánlók a szeretteidnek, sőt még a kis farkasoddal is tovább játszadozhatsz, feltéve, ha amikor eljön az idő, az átváltozás ideje, önként velem tartasz, hogy aztán az örökkévalóságig együtt uralkodjunk. – fejtette ki a feltételeit, én pedig végre megvilágosodtam.
Olyan ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy Armandt tényleg a jó szándék, a becsület vezérli, amikor azt mondta, hogy segíteni akar. Most már tudtam, hogy végig csak Caimnak engedelmeskedett, becserkészett, hogy ismét a bizalmamba férkőzzön, hogy minél közelebb kerüljön hozzám. Képtelen voltam egy épkézláb tervet kiötölni, mert tudtam, hogy bármit is tennék, ő megtalálna, és bosszút állna, megtorolná az engedetlenségem.
Gyorsan elűztem e gondolatokat, majd inkább azon kezdtem el agyalni, hogy Micah-t minél előbb haza kell juttatnom, hogy aztán meggyógyítsam.
- Nos, mi a válaszod, ma chéri? Engedelmeskedsz, vagy a halálba küldöd őket? – tette fel a kérdést, amire szerintem magától adódó volt a válaszom.
- Inkább a tiéd leszek, minthogy egy ujjal is hozzájuk nyúlj! – válaszoltam remegve a méregtől, mire mézédes mosolyt villantott rám.
- Én is így gondoltam – mondta, majd csókot lehelt a számra. – Most pedig, vidd el a gyermeket, és gyógyítsd meg! Hamarosan találkozunk! – búcsúzott el, majd nyomban hátat is fordított nekem, mire pedig pislogtam, már rég tovaillant a viharban.
Pár pillanatig még tanácstalanul meredtem nyomába, az agyamban pedig csak úgy csapongtak hevenyészett gondolataim, fogalmam sem volt mit kéne tennem, ez az új fejlemény sokkal jobban fájdalmat okozott, és sokkal inkább átformálta a dolgokat, mint a tervem, hogy megszököm. Úgy éreztem, ez mindennél rosszabb, hisz mostantól semmi beleszólásom sem lehetett az életembe.
Lehunytam a szemeim, majd vettem egy mély levegőt, és csakis a célra koncentrálva fordultam Micah-hoz, hogy a hátamra véve útnak induljak vele.
Mivel féltem, hogy állapota még súlyosabb lesz, nem haladhattam olyan gyors tempóban, mint szerettem volna, így óvatoskodva, stabilan tartva igyekeztem előre, közben bőszen azon agyalva, hogy mégis, hogy magyarázom ki állapotát. Azonban akármilyen hazugság is jutott eszembe, képtelen voltam arra, hogy ne az igazat mondjam, már csak Micah érdekében is, legalább ő megérdemli, hogy megtudja az igazat. Ráadásul, úgy éreztem, már majd belefulladok a sok hazugságba, ami körülvett, egyszerűen már képtelen voltam tovább folytatni, muszáj volt bevallanom, hogy legalább pár ember legyen, aki tudja az igazat, és támogat.
Az erdő tombolása kezdett egyre alábbhagyni, ahogy én is lassan lenyugodtam, elfogadva a sorsom, már csak gyászosan potyogtak az esőcseppek, mint a könnyeim, melyek végigszántották arcom. Akárhányszor is gondoltam át a dolgokat, erre a végkifejletre sohasem gondoltam, és éltemben először, tényleg féltem, féltettem a családom, a barátaim, na és Pault… majd belehasadt a szívem, még csak a gondolatba is, hogy lesz idő, mikortól már nem lehetek mellette, azonban nem tudtam mit tenni, ha nem teljesítem a követeléseit, megöli őket, úgy ahogy megmondta. Az én erőm pedig a nullával egyenlő az övével szemben, világos volt, hogy semmi esélyem, így az egyetlen reménysugár, hogy megmentsem őket az, ha engedelmeskedem.
Némiképpen nyugalmat erőltetve magamra álltam meg a ház előtt, arcom a síró fellegek felé fordítva, csendre intettem zsibongó gondolataim, majd lassan a kivilágított ház felé igyekeztem. Mivel szabadjára engedtem Jezebeth-et, örömittasan zubogott bennem mágiája, keveredve az enyémmel, gond nélkül elrejtettem nyomaim az éjszakai gyermekei elől, így cseppet sem csodálkoztam, hogy a vámpírok nem érzékelték jelenlétem. Az ajtó elé érve kissé hezitáltam, ám nagy nehezen kinyitottam, hogy máris szembesüljek az összezavarodott Cullenekkel. Kinyitottam az elmém lezáró mentális pajzsot, így Edward gond nélkül élhette át a történteket, miközben a nappali kanapéjára fektettem Micah-t, igyekezve a legkevesebb fájdalmat okozni neki.
- Mi történt? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Carlisle, és máris fia vizsgálásba kezdett, arca azonban minden érzelmét elárulta.
- Előbb, ha lehet, szeretném meggyógyítani Micah-t, utána azonban mindent elmondok! – néztem rá, szemeimből pedig áradt a könyörgés, miszerint bízzanak meg bennem, mire a családfő rá is bólintott, majd felkapta Micah-t és az emeletre indult, én pedig követtem.
Mint kiderült, Micah szobája volt a cél, hol rögtön az ágyra is fektette, majd elhátrált, utat engedve nekem. Az egész család ott volt a szobában, és félelemmel figyelték, hogy mégis mit teszek. Lehunyva a szemeim fogadtam magamba Jezebeth valóját, aki örömmel simult bele lelkembe, elfogadva feltételem, miszerint én diktálok.
Acélszilárd elhatározásokkal szemléltem a fiú arcát, aki haldoklott, nekem pedig a szívem szakadt bele a látványba, csakis rá koncentrálva kezdtem el kántálni az ősi szavakat, mely eredményeképp testem halványan izzani kezdett, ahogy a varázslat kiáramlott belőlem. Kezeimet sebei felett elhúzva áramoltattam belé a gyógyító fehér mágiát, ami igaz, hogy segített, a gyógyulás nagyobb fájdalmakkal járt, mint maga az, amikor elszenvedte a sebeket.
Mikor vergődni kezdett az ágyon, hátraszóltam a fiúknak, hogy fogják le, akik nyomban engedelmeskedtek is, így most már némiképp könnyebben folytathattam. A könnyeim újult erővel kezdtek végiggurulni arcomon, képtelen voltam elviselni szenvedését, így még több erőt beleadva igyekeztem gyógyítani, vállához érve óvatosan visszatoltam helyére, mire felordított fájdalmában, majd beléáramoltattam az erőt. Ezt a sebet kellett a leginkább meggyógyítani, hisz a többi valószínűleg magától is helyre jön, ám ezt fekete mágiával szakították le a helyéről, így semmi más gyógymód nem tehette volna helyre.
Éreztem, amint a mágia egyre inkább elhagyja testem, ezzel kimerítve engem, de mit sem törődve vele folytattam tevékenységem, csakis az számított, hogy megmentsem. Mikor már kellő mennyiségű energiát áramoltattam belé, feltűrtem ruhám ujját, majd csuklómba harapva hagytam, hogy az ezüstösen csillámló vér kiáramoljon az erekből, Cullenék ledermedve figyelték, és tudtam, hogy vérem szaga mennyire csábítóan hatott rájuk is, azonban nekik is sokkal fontosabb volt, hogy Micah jól legyen, minthogy most éhségükkel törődjenek.
A fiút nyomban észhez térítette a vér szaga, és kinyitva szemeit kereste a táplálékot, majd ahogy meglátta vérző kezem, még tiltakozott is volna, ám én mit sem törődve ezzel érintettem szájához, mire nyomban belémélyesztette fogait, és erősen szívni kezdte az éltető nedűt. Kissé ugyan megszédültem vehemenségétől, ám mivel csak ezzel mehettem biztosra, gyógyulása irányában, engedékenyen tűrtem, amint élvezettel szipolyozza vérem.
Mikor elégnek találtam, Micah fejét megérintve próbáltam elhúzni kezem, ő azonban ép kezével, vasmarokkal szorította, én pedig elgyengülésemben nem tudtam elhúzni tőle.
- Micah, elég! – szóltam erőtlenül, hiába rángatva a kezem, mire Carlisle nyomban ott termett, és elrántott onnan.
A fiú szemében nyomban a bűntudat emésztő valója kapott lángra, és máris belekezdett volna a bocsánatkérésbe, mire csak hozzáhajoltam, és csókot nyomtam homlokára, mire elhalt a hangja, és már csak egyenletes szuszogását lehetett hallani.
- Ez, hogy lehet…? – hallottam Rosalie elképedt hangját, ahogy szemeit mereven Micah-ra szegezte.
- Álmot bocsátottam rá, így gyorsabban meggyógyul, és nem is fog fájdalmat érezni – magyaráztam, majd betakartam, és a többiekkel együtt kimentünk a szobából.
- Gyere kedvesem, keresünk neked valami ruhát, nem szeretném, hogy megfázz! – hallottam Esme anyai féltéssel fűszerezett hangját, célozva, hogy ruháimból még mindig csöpögött a víz.
- Köszönöm, az jó lenne! – válaszoltam fásultan, majd követtem a hatalmas gardróbba.
Miután átöltöztem, visszatértünk a nappaliba, ahol már a család többi tagja már tűkön ülve várta az iszonytató történetet, leültem a kanapéra Alice mellé, majd várakozásteljesen körbenéztem.
- Elég rosszul nézel ki, Z! Olyan sápadt vagy, mint egy hulla – jelentette ki Emmett röhögve, mire én is kipréseltem magamból egy mosolyt, ahogy a többiek.
- Nem vagy éhes? Edward barátnője miatt, mindig tartunk itthon ételt – mondta Mrs. Cullen, mire engem tényleg magába kerített az éhség, azonban koránt sem az étel iránt.
Ewardra sandítva láttam, hogy ő is hallotta gondolataim, melyektől kissé tágra nyíltak ugyan aranybarna szemei, ám elmosolyodott.
- Ennyi vérveszteség után, nem hinném, hogy emberi étel után vágyakozik – szólalt meg, mire a többiek meglepetten rám kapták tekintetük, mire csak szégyenlősen elmosolyodtam.
- Azt hiszem, elég sok mesélnivalóm van! – jegyeztem meg, Edward pedig felpattant, hogy aztán egy palack vérrel térjen vissza, mit a kezembe nyomott. – Köszönöm! – mondtam neki, mire csak biccentett, majd el is foglalta helyét. Mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe, jólesően kortyoltam a vérből. – Várom a kérdéseiteket!
